India gazdasági és városodási kihívásai

Az ázsiai országokra egyre nagyobb figyelem összpontosul, elsősorban gazdasági folyamataik miatt, de nem utolsósorban demográfiai súlyuk következtében is. India ebből a szempontból kiemelt fontosságú állam, ugyanis fiatalos korösszetétele alapján jelentős népességnövekedés áll még előtte, hamarosan a világ legnépesebb országává válik. Kérdés, hogy gazdasági növekedése lépést tud-e tartani ezzel, és hogy ebben a folyamatban milyen szerepet játszik a városfejlődés.

Bevezetés

India jelenleg a világ második legnépesebb országa, az előrejelzések szerint demográfiai folyamatai következtében tíz éven belül, nagyjából 2027-re pedig már át is veszi a vezető helyet Kínától[i]. Urbanizációs folyamatait tekintve azonban jelentős lemaradásban van: míg Kínában valamivel 50% felett van az urbanizációs ráta, addig India városodottsága mindössze 31%[ii], annak ellenére, hogy az utóbbi években e tekintetben is viszonylag gyors növekedést produkált az ország. A következőkben először az indiai városodás történelmi hátterét vizsgálom meg, melyre a jelen folyamatainak pontosabb megértéséhez, illetve a jövőbeli várható trendek helyes felméréséhez van szükség. A továbbiakban pedig röviden bemutatom India legújabb nagyszabású városfejlesztési kezdeményezését, valamint az ezzel kapcsolatos tudományos kritikai diskurzus eredményeit.

Történelmi háttér
Gazdaság

A városfejlesztés és gazdasági fejlődés között a szakirodalom szerint szoros összefüggés van, minél inkább városodott egy ország, annál kedvezőbb lehetőségei adódnak a gazdasági növekedés kibontakozásához. Ez leginkább a méretgazdaságosságból ered, a munkaerő, termelési javak és egyéb gazdasági tényezők koncentrált előfordulása növeli a hatékonyságot és a termelékenységet. Ezért az indiai városfejlesztés bemutatása előtt fontos kitérni az ország politikai gazdasági fejlődésére is.

India 1947-ben szabadult fel a brit gyarmati uralom alól. Az ország lakosságának mintegy kétharmada szegénységben élt ekkor, igaz, a gyarmati múltnak pozitív hozadékai is voltak: a gyarmatosítók fejlett infrastruktúrát hagytak hátra, vasútvonalakat, csatornákat építettek ki, kialakult az ingatlan- és kereskedelmi jog, kiépült a textil- és acélipar az országban. Mégis a gazdaság általánosságban visszamaradott volt a vidék fejletlensége miatt, valamint az Angliából érkező import is jelentősen sorvasztotta a helyi kézművesipart[iii]. A gyarmati politika ugyanis a nagyvárosokba koncentrálta az ipart és a javak előállítását, az anyaországból érkező import által generált verseny pedig elsorvasztotta a vidéki területeken korábban meglévő kisipari tevékenységeket, megszűnt a szimbiotikus kapcsolat város és vidék között. A termelési többletet azonban szintén az anyaországba vitték, illetve ha az országban maradt, akkor az adók és járulékok terhei apasztották el. Ezért nem tudott olyan gazdasági növekedés megindulni az országban, mint az a lehetőségeiből következne. [iv]

Ebben az időszakban a fejlesztések legfontosabb koordinátora az állam volt, a kormányzásban a fejlesztő állam modellje valósult meg, a szemléletet tekintve pedig erős „vidéki elfogultság” volt tapasztalható (a vezetés elköteleződött a város és vidék kiegyensúlyozott fejlesztése mellett, ami tulajdonképpen gúzsba kötötte a fejlesztő államot). Strukturális okoknál fogva ez a fajta „erőltetett” városfejlesztés nem vezetett eredményre. A lakosság háromnegyede ekkor még mindig vidéken élt, az indiai GDP több mint felét a mezőgazdaság termelte, ezért a városokra és iparfejlesztésre fordított rendkívüli mennyiségű tőke megtérülése egyelőre nem látszódott. Legyen szó akár iparpolitikáról, energiapolitikáról vagy szociálpolitikáról, a vidék iránti elfogultság mindenhol tapasztalható volt: a korai iparosítás a kiegyensúlyozottság jegyében támogatta a vidéki ipar megtelepedését is; az energiapolitika nyomott áron támogatta a mezőgazdaság energiaigényét; a szociálpolitika pedig elköteleződött a vidéki foglalkoztatottság növelése mellett. A fejlesztő állam elképzeléseit három csoport is akadályozta, az agrárreformok bevezetése ellentétes volt a gazdag farmerek érdekeivel; az ipari burzsoázia számára előnyös volt az állam által előidézett hiánygazdaság (a külföldi tőke bevonásától ekkor még elzárkózott az állam, szigorúan szabályozták a tőkepiacokat), ellenérdekeltek voltak a versenyben és az innovációban; az országot vezető bürokrata réteg pedig megnehezítette a vállalkozások indítását, ezzel szabályozva a magánszektort, az állami szektor javára. Ezen csoportok ellenállása következtében az ország fejlődése egészen az 1970-es évekig igen alacsony szinten stagnált.[v]

Az igazi gazdasági liberalizáció az 1990-es években játszódott le Indiában, amikor szakítottak a korábbi fejlesztéspolitikai irányokkal, valamint megtörtént a kereskedelmi és tőkepiaci nyitás. Ennek eredményeképpen a közvetlen külföldi tőkebefektetések megindultak az országba, India bekapcsolódott a globális értékláncokba, megindult a globalizáció útján, az ország középosztálya megerősödött a korábbi állapotokhoz képest. Megváltozott az országon belüli egyes államok viszonya is: míg korábban nagyban függtek a központi kormányzattól és a központi támogatásoktól, 1990 után már egymással kezdtek el versengeni a külföldi tőkeberuházások megszerzéséért. A központi kormányzás de facto ösztönözni kezdte az államokat földterületek felszabadítására a magántőke számára, ezt jól tükrözi, hogy 2005 óta mintegy 300 speciális gazdasági övezetet hoztak létre, a gazdaságpolitika jól láthatóan átfordult a mezőgazdaságról a nem-mezőgazdasági ágazatokra. A Tervező Bizottság szerepe is átértékelődött a korábbi „centralizált tervezőről” az „indikatív szakpolitika-alkotóra”, igaz az ötéves tervekben való gondolkodás szemlélete még ezután is megmaradt.[vi]

Urbanizáció

A gyarmati időszak India jelenlegi városszerkezetére is erősen rányomja a bélyegét. Ebben az időszakban – az anyaország érdekeinek megfelelően – a legfontosabb kikötők és az adminisztratív központok fejlesztésére került a legnagyobb hangsúly. Emiatt a korábbi, hagyományos városközi kapcsolatok, valamint a javak és szolgáltatások kétirányú áramlása a – már a középkorban kialakult – centrum- és perifériavárosok között némiképp meggyengült. A meglévő város-vidék kapcsolatokat jelentősen átalakították az export-import árucseréken alapuló kapcsolatok. A fejlett országokkal ellentétben tehát Indiában a városi agglomerációk kialakulásáért nem az organikus gazdasági növekedés volt felelős, ehelyett az anyaország-gyarmat kapcsolat volt meghatározó.

A gyarmati időkben elhalt vidéki kézműipari dolgozókat azonban nem tudták felszívni a városok, akik aztán leginkább az informális gazdaságban találtak maguknak foglalkozást, ez pedig komoly munkanélküliségi, informális foglalkoztatási és szegénységgel kapcsolatos problémákat okoz mind a mai napig. Az új városközpontok nem egyensúlyozták ki ezt az állapotot, inkább a kikötők szatellitvárosaiként funkcionáltak. A vidék-városi vándorlás tehát nem a gazdaság megnövekedett munkaerőigényére adott válasz volt, a városközpontok pedig képtelenek voltak fogadni a bevándorlókat, akik menekültként sodródtak városról városra, informális tevékenységeket folytatva.

A függetlenné válás után az 1950-60-as évek ötéves tervei segítették a városhierarchia újraformálását elsősorban a gazdaság strukturális reformjain keresztül. Még erőteljesebb koncentráció zajlott viszont le, mint korábban, ugyanis a tervezési koncepció az volt, hogy a nagy központok fejlődése majd magával húzza a környező területeket is. A függetlenné válást követő három évtizedben gyors városnövekedés zajlott le, ez azonban csak még jobban erősítette a szegénységet és az informális gazdaság arányának növekedését.[vii] Az ötéves tervek mellett pedig kifejezetten a városfejlesztésben 20 éves időtávú, úgynevezett mestertervek mentén szándékoztak előrehaladni, nyugati tervezők szakértelmének bevonásával, azonban ezek eredményei igen korlátozottak. A mestertervek hiányossága volt az is többek között, hogy nem szabályozta a városperemi nyomornegyedek folyamatait, így például jellemzően ezeken a területeken települtek meg a leginkább környezetszennyező iparágak, valamint a városi szemétlerakók is. A városok további terjeszkedésével azonban a korábban városkörnyékinek számító peremterületek is egyre vonzóbbá válnak mint ingatlanberuházások célterületei, ami pedig még inkább fokozza a nyomortelepeken élők létbizonytalanságát. [viii]

Vontatott városfejlődés
Fragmentált városszerkezet

A szakirodalomban számos helyen megfogalmazódik az a gondolat, miszerint az indiai városfejlődés sokkal vontatottabban halad, mint ahogy arra az ország mutatói, illetve a nemzetközi tapasztalatok alapján következtetni lehetne, és ez a lassú urbanizáció még az előrejelzések szerint is folytatódni fog.

Ennek hátterében leginkább az áll, hogy az indiai városok mélyen gyökerező társadalmi, politikai, kulturális és vallási okok miatt meglehetősen fragmentált, töredezett szerkezetűek, melyet még fokoznak is a különböző gazdasági folyamatok eredményei. A jelenlegi gazdasági fejlődést a nagyvállalatok által indított megaberuházások jellemzik, nagy volumenű ingatlanberuházásokkal párosulva, ezek tovább erősítik a lakosság társadalmi és területi polarizációját. Ilyen méretű beruházásokra jellemzően a városperemeken van csak lehetőség, ezzel pedig sajátos „enklávék” jönnek létre a városokon belül. A folyamat úgy zajlik, hogy a nagy ipari parkok letelepednek a város szélén, ehhez kapcsolódóan jelentős ingatlanberuházások indultak meg a környéken, jellemzően magas színvonalon, zárt lakóparkok formájában. Az ingatlanárak emelkedése miatt az alacsonyabb középosztály egyre inkább kiszorul ezekből a lehetőségekből, és fokozatosan az informális lakáspiac felé tolódik. Ez azt jelenti, hogy csak a több mint nyolcszáz slum valamelyikében találnak otthont maguknak. A slumokban élők azonban egyre távolabb tudnak csak letelepedni a városi munkahelyektől, ennek következtében a városi munkaerőpiaci lehetőségeik is egyre rosszabbak, ha mégis be tudnak járni dolgozni a városokba, akkor pedig egyre több idejük megy el utazásra.[ix]

Az utóbbi időben egészen sajátos belső városszerkezeti átalakulás ment végbe az indiai nagyvárosokban: a városok központjai (pl. Mumbai, Delhi vagy Bengaluru esetében) csökkenő népsűrűségű területek, míg a szuburbán területek egyre sűrűbben lakottak. Számos esetben a városnövekedés bekebelezi a falvakat, eddig nem látott ütemű peri-urbanizáció zajlik, és ezeken a területeken egymással versengenek a területért a szegény és gazdag, modern és agrártársadalmak, új és hagyományos kultúrák. Ez a versengés pedig a legkevésbé sem harmonikus. A kiürülő városmagokra és az egyre sűrűbben beépített peremterületekre több szerző is felhívja a figyelmet.[x]

Strukturális gazdasági reformok, ellentétes városfejlődési nézőpontok

Számos fejlődéskutató szerint India 1990-ben bevezetett strukturális reformjai – melyek alapvető lökést adtak a gazdasági növekedéshez – megnyitották a munkalehetőséget számos globálisan kapcsolódó szektorban a városokban és azok környékén, jelentős város-vidék migrációt robbantva ki. Érvelésük szerint a gazdaság kapcsolódása a globális gazdaságba a belföldi befektetéseket, és az országba érkező tőke áramlását is egyaránt élénkítette. Mivel ezek legtöbbje a városokban, vagy azok környékén realizálódott, ezért jelentős lökést adott az urbanizációhoz is a városi munkalehetőségek növekedésén keresztül, a bevándorlást vonzó tényezők erősödésével.[xi]

India a 11. Ötéves Tervében (2007-2012) fogalmazta meg először, hogy a városfejlődés kulcstényezője a társadalmi és gazdasági fejlődésnek, illetve, hogy a „hely lesz a gazdasági növekedés motorja a következő két évtizedben”.[xii] Majd a 12. Ötéves Tervben (2012-2017)[xiii] még hangsúlyosabban előjön az urbanizáció fontossága: ütemének felgyorsítását tartja fontosnak a dokumentum, amit rendszerszinten kell koordinálni, ehhez pedig különböző területek reformját sürgeti: a városi kormányzás, finanszírozás, tervezés, helyi kapacitás-építés és megfizethető lakhatás reformjait.[xiv]

Ezzel szemben egy másik nézőpont is elég erős, mely szerint az indiai városfejlődés nem kifejezetten pozitív folyamat, elsősorban a társadalmi különbségek és a szegénység miatt. Ez abból indul ki, hogy a hosszú időn keresztül visszafogott infrastrukturális ráfordítások (a költségvetési deficit alacsonyan tartása miatt) lassították a mezőgazdasági növekedést. Ez viszont, a nyitott kereskedelem politikájával együtt „összehúzta” a vásárlóerőt, és destabilizálta az agrárgazdaságot, magas munkanélküliséget és a vidékről való elvándorlást okozva. A formális városi gazdaságban való foglalkoztatás azonban még mindig alacsony, és előreláthatóan nem is fog jelentősen növekedni, az iparosítás tőkeintenzív volta miatt. Ez pedig azt eredményezi, hogy a városba érkezőket nagyrészt az informális gazdaság szívja fel.

A gazdasági reformok ellenzői és támogatói megegyeznek abban, hogy a liberalizációt követő periódus urbanizációja jelentős, ennek következményeit azonban eltérően értékelik. A városi átmenet jelentőségéhez egy India-méretű országban nem fér kétség. Ugyanakkor érdemes empirikus eszközökkel megvizsgálni ennek az urbanizációnak a mikéntjét, nagyságát, mögöttes indokait, hátterét. Ugyanakkor India esetében azt is érdemes megvizsgálni, hogy miért nem játszódik le olyan jelentős urbanizáció az országban, és hogy ez mit jelent hosszútávon az ország fejlődése szempontjából.[xv]

Jelenlegi és előre jelzett városi trendek

Az urbanizáció súlypontja egyértelműen Ázsiába tolódott, ennek mintázata és jellemzői azonban országról országra eltérnek. India példátlan urbanizációjára számos idézetet lehet felhozni, mint például, hogy a globális városi népességből részaránya a jelenlegi 10%-ról 2050-re 14%-ra nő, 10 millió fő feletti városainak száma 1950-ben még 0 volt, 2000-re pedig már három is található az országban. Mindezeket a folyamatokat viszont annak fényében kell értékelni, hogy egy több mint 1 milliárd fős, és dinamikusan növekvő lakosságszámú országról beszélünk.

Kundu (2011) kutatásai azt mutatják, hogy bár számszerűleg óriási az indiai városi lakosság, az elmúlt évtizedekben igencsak visszafogott volt az urbanizáció, és az előrejelzések is kételkedőek egy hirtelen urbanizációval kapcsolatban. Az ötvenes években nagy volt a városodási arány, a hatvanas években némiképp csökkent, majd a hetvenes években érte el a csúcsát. A nyolcvanas-kilencvenes években azonban drámai módon visszaesett. 2000-2005 között csupán évi 1%-os bővülést mutattak a statisztikák.

Ezek a számok megkérdőjelezik az Indiával kapcsolatos népszerű elméleteket, miszerint az országban a „városrobbanás”, vagy a „túlvárosodás” korszakára kell felkészülni. Sőt, inkább az a jellemző, hogy a korábbi előrejelzéseket is rendre „meg kell húzni”, alacsonyabb a tényleges urbanizáció üteme, mint azt például az 1970-80-as években előre jelezték, rendszeresen korrigálni kell a felülbecsléseket. A statisztikák ezzel szemben azt mutatják, hogy az 1970-es évek óta fokozatosan csökken a városfejlődés üteme: a hetvenes években mért 3,8%-ról a nyolcvanas években mintegy 3,1%-ra, majd a kilencvenes években 2,7%-ra.[xvi]

Az általános mintákat tekintve pedig a következő megállapításokat tehetők:

  • regionális szinten negatív korreláció van az urbanizáltság foka és az urbanizációs ráta között: az eleve jobban urbanizált államokban alapvetően alacsonyabb volt az urbanizáció mértéke, mint a kevésé urbanizált államokban. Az utóbbi években pedig az urbanizáció a fejlettebb régiókban és a nagyvárosokban koncentrálódik, a lemaradó államokban és a kisebb városokban pedig stagnálás állt be. Az urbanizáció ma emiatt is duális képet mutat.
  • a méret szerinti eloszlást tekintve az urbanizáció a nagyvárosokat, az 1 és 5 millió fő feletti lakosságszámú városokat érinti leginkább, ezek az elmúlt három évtizedben relatíve jobban nőttek, mint a kisvárosok. A városi népesség tehát egyre inkább koncentrálódik.[xvii]
  • Az indiai városok kettőssége számos dimenzióban előjön. A városközpontokban még mindig fellelhetőek az organikus városépítészeti elemek, valamint a volt brit gyarmati szállásterületek közötti különbségek. A városperemeken pedig extrém módon kiéleződnek az egyenlőtlenségek, hiszen itt élnek a legszegényebbek és a leggazdagabbak is, gyakran egymás mellett, párhuzamos közösségekként. A városok szövete ma, mindezek következtében Indiában a legtöredezettebb a világon.[xviii]
Kormányzati megoldási stratégia: a smart city program

Megválasztása után, 2014 májusában a kormányt alakító BJP (Bharatiya Janata Party) bejelentette a 100 Smart Cities programot, abból a feltételezésből kiindulva, hogy mivel 2030-ra várhatóan a városi India adja majd az indiai GDP mintegy 75%-át, minden eddiginél jobban előtérbe kerül a városfejlesztés, az okos városok pedig megfelelő alapot adhatnak ehhez a dinamikus gazdasági növekedéshez. A koncepció szerint a középpontban a legmagasabb fokú infrastruktúra kiépítése, a technológia-alapú kormányzás megvalósítása a versenyképes, befektetés-ösztönző és elsőrangú entitások kiépítésén keresztül. Három fontos alapelvre épül a program: az okos városok versenyképessége, életminősége és fenntarthatósága. Méret szempontjából pedig az eredeti célkitűzés szerint kilenc 4 milliós feletti, 44 1-4 milliós, 17 állami főváros, 10 vallási vagy turisztikai szempontból fontos város, valamint 20 fél-egymilliós lakosú város venne részt a programban.[xix]

Az indiaiak egy része üdvözölte a smart city kezdeményezést, hiszen az infrastrukturális helyzet igen elmaradott az országban, a kormányzás átláthatatlan, a források elégtelenek. A programon keresztül megvalósuló életszínvonal-emelkedés igen vonzó a lakosság egy részének körében, az a tény pedig, hogy mindehhez magántőkét vonnának be az IKT-vállalatokon keresztül, bizalmat kelt, ugyanis az általános vélemény szerint így hatékonyabb és valóban hasznos fejlesztések végrehajtása fog megtörténni (ellentétben a kormányzati, korrupcióval jelentősen átszőtt, minőségében és hasznosságban is számos kívánni valót maga után hagyó fejlesztésekkel).

A kritikusok azonban az ország meglévő egyenlőtlenségeire hívják fel a figyelmet, melyeket véleményük szerint a fejlesztések csak még jobban elmélyítenek majd, a szegény lakosság ugyanis ezzel még inkább a városok perifériájára szorul, életkörülményeik ezáltal még nehezebbé válnak. A szakértők szerint ugyanis pusztán a technológiai vívmányok, a semmiből létrehozott smart cityk nem képesek kezelni a mélyen gyökerező, társadalmi dinamikákból eredő strukturális félresiklásokat.

Városfejlesztési kihívások

A kormányzati törekvés szándéka egyértelmű, és a fentiekben vázolt folyamatok tükrében teljességgel legitim: India folyamatosan küzd gazdaságának a kívánt ütemben való fejlesztésével, ebben pedig a városok (mint gazdasági központok) kulcsfontosságú szerepet játszanak. Mivel a két legnagyobb probléma a nem megfelelő infrastrukturális kiépítettség, illetve az állami források szűkössége, ezért kézenfekvő, hogy elsősorban ezeken a területeken igyekeznek előrelépni, amiben ideális megoldásnak tűnik meglovagolni a legújabb városfejlesztési trendeket, smart cityket, okos városokat építeni országszerte: ezek ugyanis egyrészt a legmodernebb infrastruktúrával felszerelt települések lesznek, másrészt pedig a fejlesztésekbe nagy mértékben bevonható a magántőke is, kiegészítve az állami forrásokat, ami aztán még több magántőke megtelepedését segítheti elő a városokban, élénkítve a gazdaságot. Mindez az átfogó fejlesztési elképzelés azonban figyelmen kívül hagyja a helyi sajátosságokat, a fejlesztések kulturális, történelmi, társadalmi beágyazottsága és hatása másodrendű kérdéssé degradálódik, ezek hiányában azonban éppen a várt hatások maradnak el: a társadalmi felzárkózás és a középosztály megerősödése. Ezzel szemben a szakértők arra hívják fel a figyelmet, hogy még jobban kiéleződnek az amúgy is meglévő ellentétek, a fentiekben is tárgyalt társadalmi polarizáció.

Kritikai megközelítés

Általános kritikaként merül fel a nagy ívű smart city-fejlesztések kapcsán, hogy a vállalati érdekek általában eltérnek egy adott állam érdekeitől, illetve, hogy a helyi sajátosságok figyelembe vétele elsikkad. Hollands (2015) arról ír, már maga a vállalati smart city-narratíva is igen korlátozott teret enged a lakossági részvételnek és demokratikus döntéshozatalnak. A pusztán a városban élni kívánó lakosság érdekeit elfedik a profitorientált, globális infokommunikációs, szoftver-, ingatlanberuházó, építő és szolgáltató vállalatok érdekei, melyet csak még jobban felerősít az a trend, hogy a városok gyakorlatilag „kiárusítják” magukat azzal a jelszóval, hogy a „vállalkozásokra nyitottak”, így saját érdekeiket még kevésbé tudják érvényesíteni.[xx] Több szerző is egyetért azzal, hogy bár a smart citykkel kapcsolatos vállalati (vagy akár kormányzati) kommunikáció egyfajta új, technológiavezérelt városi utópiaként tekint ezekre a megoldásokra[xxi],[xxii], legtöbbször figyelmen kívül hagyja, hogy alkalmazásuk újfajta társadalmi-gazdasági kihívásokat támaszthat, vagy akár fel is erősítheti a meglévő problémákat[xxiii]. Egyes szakértők kifejezetten károsnak ítélik a városi terek privatizációját, egyenesen „új városi kolonializmusról” beszélnek.[xxiv] Bizonyos tekintetben ez körvonalazódik az indiai smarty city program kapcsán is.

A legtöbbször előforduló kritika, hogy a fejlesztések figyelmen kívül hagyják India legégetőbb társadalmi kihívásait a gazdasági megfontolások ellenében. Az indiai smart city program „pilot projektje” az Ahmadábád városhoz kötődő, Narendra Modi által kezdeményezett Gujarat International Finance Tec-City (GIFT) projekt volt, melynek ötlete már 2007-ben felvetődött, kivitelezése pedig még jelenleg is folyamatban van. Méreteit tekintve grandiózus beruházásról van szó: területileg a tervek szerint több mint kétszer akkora lesz, mint a párizsi La Défense negyed, vagy a szintén nemrég kiépült sanghaji pénzügyi negyed, Lujiazui[xxv]; a költségek tekintetében pedig mintegy 20 milliárd USD-t tesz ki a megvalósítása[xxvi]. A projekt célja (mint minden smart citynek Indiában) a cégek és a legtehetségesebb munkaerő vonzása a városba, a vezető infokommunikációs és infrastrukturális megoldások bevezetése révén. A szakértők szerint azonban ez egy „különleges enklávé”, melynek előnyeit a szegényebb rétegek nem tudják élvezni. A Maslow-i értékpiramisban viszont számos szükséglet előbb szerepel, mint a digitális megoldások (például a tiszta ivóvíz, élelmiszer, hajlék), és Indiában ezek általános helyzete is igen kritikus. Továbbá, ha nincs meg kellő mennyiségű ember „tudása” a smart cityk által elérhetővé tett megoldások megfelelő kihasználásához, akkor csak ilyen korlátozott elérésű „szigetek” jöhetnek létre, és megreked az egész városfejlesztés, tovább nő a társadalom belüli megosztottság, egyenlőtlenség.[xxvii]

A fejlesztési koncepciók általában minden területre kitérnek (Roy 2016 gyűjtése):

  • az IKT és technológiai beavatkozások bevezetése (nagysebességű internet, online közszolgáltatások, fogyasztás okos mérése, megújuló energia részarányának növelése okos hálózatokon (smart grid) keresztül)
  • szolgáltatás-szintű benchmarking (összehasonlíthatóság az európai országokkal és a fejlett világgal)
  • magánszektor által megvalósított fejlesztés (nemzetközi vállalatok és tanácsadó cégek hangsúlyos bevonása a fejlesztésekbe)
  • tanácsadó cégek tervezésén keresztül megvalósított fejlesztések
  • nagyobb intézményi koordináció
  • átjárható, változatos módon használható fejlesztések
  • kényszerítő kormányzás helyett ösztönző jellegű kormányzás
  • városok kiválasztása egy többindikátoros lista alapján
  • átlátható pénzügyi konstrukciók (PPP)
  • kidolgozott munkafolyamat (a lakosság bevonásával)[xxviii]

Ugyanakkor a tapasztalatok azt mutatják, hogy a valóságban már kevésbé érvényesülnek a megfogalmazott irányelvek. A szerző hosszasan sorolja az indiai városfejlesztés kihívásait:

  • Mivel a smart city program leginkább a nagyvárosokra (1-4 millió fő közötti lakosságszám) fókuszál, ezért a befektetéseket (és lakosságot) egyébként is vonzó nagyvárosok és kisebb városok közötti egyenlőtlenségek és különbségek várhatóan csak még tovább növekszenek majd.
  • A smart city koncepció teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy az indiai lakosság jelentős része az informális szektorban foglalkoztatott, a formális és informális szektorok kapcsolódásával sem foglalkozik (az informális szektorban dolgozók aránya egyes becslések szerint mintegy 70% körüli, a millió feletti lakosságszámú városokban él a nyomornegyed-lakók negyede, a szegények 80%-a pedig az egymillió főnél kisebb városokban).
  • Bár az indiai városok a világ legsűrűbben lakott városai, a smart city koncepciókban meglehetősen szellős beépítettséget irányoznak elő (175 fő/hektár). Ez amellett, hogy komoly helyigényt támaszt a városok számára, az egész koncepció megalapozottságát is megkérdőjelezi.
  • Jelentős infrastrukturális hiányosságok vannak az országban: az indiai városok 94%-a még részlegesen sem csatlakozik a csatornarendszerhez, a szennyvíznek csupán 21%-át kezelik, a szilárdhulladék-kezelés a kisebb városokban mindössze 50%-os. A tömegközlekedéssel való elérhetőség 22%. A városi lakosság 24%-a nyomornegyedekben él. Amíg az ilyen alapvető kihívásokra nem reagál érdemben a városfejlesztés, addig nincs értelme a legmodernebb digitális infrastruktúra telepítéséről beszélni. A fejlesztéseket priorizálni kell a meglévő lehetőségek függvényében.
  • Érdemes felülvizsgálni a smart cityk „mítoszát”: a függetlenség óta mintegy 225 új város létesült Indiában, elsősorban mint a nagyvárosok körüli szatellitvárosok. Ezek azonban csupán a befogadás-mentességnek, az informális szektor kizárásának, a homogén lakhatási megoldásoknak (a szegényebb rétegek kizárásával), a tömegközlekedés hiányának, valamint a természeti erőforrások kimerítésének ékes példái. A kudarc fő oka, hogy nem ismerték fel a metropolisz-város és az azt körülvevő települések közös egymástól való függésének szerepét és fontosságát, a társadalmi infrastruktúra és munkahelyek hiányosságait, valamint a nem hatékony területkezelés problémáit. A smart city kezdeményezés azonban töretlenül hisz a szatellitvárosokban, és abban, hogy ezek meg tudják oldani a városi problémákat, anélkül, hogy megvizsgálnák vagy felmérnék sikereik illetve kudarcaik pontos okát.
  • a PPP konstrukcióban való vakhit is megkérdőjelezhető, ugyanis számos olyan infrastruktúrafejlesztési projektet találni, melyek jelentős csúszással valósultak csak meg, földkisajátítással, vagy a kompetenciákkal és felelősségi körökkel kapcsolatos kérdések felmerülése miatt. Arra is vannak példák, hogy tisztán kormányberuházással megvalósult projektek alacsonyabb költséggel valósultak meg, mint PPP-ben. Ennek újragondolása tehát releváns kérdés.
  • Azzal, hogy a smart city kezdeményezés le akarja másolni a fejlett gazdaságok modelljét, és ezáltal a neoliberális urbanizmus hordozójává válik, nem veszi figyelembe az indiai városok diverzitását. A kezdeményezés azt tűzte ki célul, hogy átugorva a fejlődési szakaszokat, a legfejlettebb technológiát vezeti be mindenhol (leapfrogging). Viszont a zöldmezős fejlesztések, és a sematikus (one-size-fits-all) megoldások, figyelmen kívül hagyva az egyes városok fizikai adottságait, kulturális, történelmi, politikai viszonyait – kudarcra vannak ítélve.[xxix]

Ugyanezek az aggodalmak más értékelő jelentésekben is megjelennek, például az indiai Housing and Land Rights Network által kiadott India’s Smart Cities Mission: Smart for Whom? Cities for Whom? című kiadványban. Ebben a hatvan már megkezdett smart city-fejlesztést értékelik, a szervezet fókusza alapján nem meglepő módon kiemelten kezelve a lakhatási kihívásokat, ugyanakkor említésre kerülnek az emberi jogok, a kormányzás privatizációja, a külföldi forrásoktól való nagymértékű függőség és a városok „vállalatiasodásának” veszélyei is.[xxx] Részben ehhez kapcsolódik Das (2017) tanulmánya is, aki az indiai smart city-fejlesztések politikai-kulturális dimenzióit tárta fel tudományos módszerekkel, eredményül pedig azt kapta, hogy a sikeres fejlesztések kulcsa egyrészt a smart city-koncepció pontosabb feltárása, és az indiai kontextusban való relevanciájának megértése, másrészt pedig a jelenlegitől eltérő politikai-kormányzási környezet lenne India számára, figyelembe véve a kultúrspecifikus vonásokat.[xxxi]

Összefoglalás

India az angol gyarmati sorból való felszabadulása után meglehetősen hátrányos társadalmi-gazdasági viszonyokat örökölt. A rendkívül nagy és összetett ország kormányzása, folyamatainak koordinálása jelentős kihívások elé állította a mindenkori vezetést. A globális gazdasági értékláncba az 1990-es évektől sikerült bekapcsolódnia, azonban még mindig számos tényező gátolja az ország valódi potenciáljainak teljes kiaknázását. Ezek egyike az elégtelen infrastruktúrája, valamint a városi lakosság viszonylag kis részaránya. Az ország vezetése éppen ezért minden eddiginél nagyobb hangsúlyt fektet a városfejlesztésre, ezt tükrözi a nagy nemzetközi figyelmet kiváltó 100 smart city fejlesztést előirányzó program is.

Az indiai smart cityk a kormányzati szándék szerint segítik az ország gazdasági fejlődését, azonban a szakértők, elemzők részéről egyre több aggodalom fogalmazódik meg a program megvalósulását illetően. Írásom második részében ezeket a kritikai megközelítéseket gyűjtöttem össze, felvázolva a legfontosabb problémákat és kihívásokat, ugyanis végső soron csak ezek figyelembe vételével lehet igazán hatékony és eredményes városfejlesztést megvalósítani.

 

Felhasznált irodalom

DAS, Dillip Kumar (2017): Exploring the Politico-Cultural Dimensions for Development of Smart Cities in India. In: International review for spatial planning and sustainable development, Vol.5 No.3 (2017), 79-99.

DATTA, Ayona (2015): New urban utopias of postcolonial India: ‘Entrepreneurial urbanization’ in Dholera smart city, Gujarat. In: Dialogues in Human Geography 2015, Vol. 5(1) 3–22.

DATTAKUMAR, Ambica, SHARMA, Ravi S. (2016): Smart Cities and Knowledge Societies: Correlation, Causation or Distinct? In:, 2016 IEEE International Conference on Management of Innovation and Technology (ICMIT) 193–197.

DESJARDINS, Jeff (2017): India and China’s populations are changing in very different ways. Here’s why. World Economic Forum, 31 August, 2017. https://www.weforum.org/agenda/2017/08/this-animation-compares-the-population-growth-of-india-and-china

Eleventh Five Year Plan (2007–2012). http://planningcommission.nic.in/plans/planrel/fiveyr/11th/11_v1/11th_vol1.pdf

HOLLANDS, Robert G. (2015): Critical interventions into the corporate smart city. In: Cambridge Journal of Regions, Economy and Society 2015, 8, 61–77.

India’s Smart Cities Mission: Smart for Whom? Cities for Whom? Housing and Land Rights Network, New Delhi, June 2017

KUMMITHA, Rama Krishna Reddy, CRUTZEN, Nathalie (2017): How do we understand smart cities? An evolutionary perspective. In: Cities 67 (2017) 43–52. DOI: http://dx.doi.org/10.1016/j.cities.2017.04.010

KUNDU, Amitabh (2011): Trends and processes of urbanisation in India. Human Settlements Group, IIED Population and Development Branch, UNFPA, Urbanization and Emerging Population Issues – 6.

NAIR, Pradeep, SHARMA, Sandeep (2017): Smart City: A Failed Approach to Urban Regeneration for Indian Cities. In: Mainstream, VOL LV No 11 New Delhi March 4, 2017.

ROY, Souvanic (2016): The Smart City Paradigm in India: Issues and Challenges of Sustainability and lnclusiveness. In: Social Scientist, Vol. 44/Nos. 5–6 / May-June, pp. 29–48.

TIWARI, Piyush, NAIR, Ranesh, ANKINAPALLI, Pavan, RAO, Jyoti, HINGORANI, Pritika, GULATI, Manisha (2015): India’s Reluctant Urbanization – Thinking Beyond. London, Palgrave Macmillan

TOWNSEND, Anthony M. (2013): Smart Cities: Big Data, Civic Hackers, and the Quest for a New Utopia. New York: W.W. Norton and Company, p.384.

Twelfth Five Year Plan (2012–2017). http://planningcommission.gov.in/plans/planrel/12thplan/pdf/12fyp_vol1.pdf

 

Hivatkozások

[i] DESJARDINS, Jeff (2017): India and China’s populations are changing in very different ways. Here’s why. World Economic Forum, 31 August, 2017. https://www.weforum.org/agenda/2017/08/this-animation-compares-the-population-growth-of-india-and-china

[ii] ENSZ (2014): World Urbanisation Prospects, 2014 Revision. https://esa.un.org/unpd/wup/Publications/Files/WUP2014-Report.pdf

[iii] TIWARI, Piyush, NAIR, Ranesh, ANKINAPALLI, Pavan, RAO, Jyoti, HINGORANI, Pritika, GULATI, Manisha (2015): India’s Reluctant Urbanization – Thinking Beyond. London, Palgrave Macmillan, p.3.

[iv] KUNDU, Amitabh (2011): Trends and processes of urbanisation in India. Human Settlements Group, IIED Population and Development Branch, UNFPA, Urbanization and Emerging Population Issues – 6. p.2–4.

[v] TIWARI, Piyush, NAIR, Ranesh, ANKINAPALLI, Pavan, RAO, Jyoti, HINGORANI, Pritika, GULATI, Manisha (2015): India’s Reluctant Urbanization – Thinking Beyond. London, Palgrave Macmillan, pp.4–5.

[vi] Ibid. pp.6-7.

[vii] KUNDU, Amitabh (2011): Trends and processes of urbanisation in India. Human Settlements Group, IIED Population and Development Branch, UNFPA, Urbanization and Emerging Population Issues – 6. p.2–4.

[viii] TIWARI, Piyush, NAIR, Ranesh, ANKINAPALLI, Pavan, RAO, Jyoti, HINGORANI, Pritika, GULATI, Manisha (2015): India’s Reluctant Urbanization – Thinking Beyond. London, Palgrave Macmillan, p.16.

[ix] Ibid. pp.12–13.

[x] Ibid. p.21.

[xi] KUNDU, Amitabh (2011): Trends and processes of urbanisation in India. Human Settlements Group, IIED Population and Development Branch, UNFPA, Urbanization and Emerging Population Issues – 6. p.1.

[xii] Planning Commission, Government of India (2008): Eleventh Five Year Plan (2007–2012). http://planningcommission.nic.in/plans/planrel/fiveyr/11th/11_v1/11th_vol1.pdf (letöltés időpontja: 2017.10.26.)

[xiii] Planning Commission, Government of India (2011): Twelfth Five Year Plan (2012–2017). http://planningcommission.gov.in/plans/planrel/12thplan/pdf/12fyp_vol1.pdf (letöltés időpontja: 2017.10.26.)

[xiv] Planning Commission, Government of India (2011): Approach to the 12th Plan: The Challenges of Urbanization in India. http://12thplan.gov.in/12fyp_docs/17.pdf (letöltés időpontja: 2017.10.26.)

[xv] KUNDU, Amitabh (2011): Trends and processes of urbanisation in India. Human Settlements Group, IIED Population and Development Branch, UNFPA, Urbanization and Emerging Population Issues – 6. p.1.

[xvi] Ibid. pp. 1–10.

[xvii] Ibid. pp. 17–24.

[xviii] TIWARI, Piyush, NAIR, Ranesh, ANKINAPALLI, Pavan, RAO, Jyoti, HINGORANI, Pritika, GULATI, Manisha (2015): India’s Reluctant Urbanization – Thinking Beyond. London, Palgrave Macmillan, p.13.

[xix] ROY, Souvanic (2016): The Smart City Paradigm in India: Issues and Challenges of Sustainability and lnclusiveness. In: Social Scientist, Vol. 44/Nos. 5–6 / May-June, pp. 29–48.

[xx] HOLLANDS, Robert G. (2015): Critical interventions into the corporate smart city. In: Cambridge Journal of Regions, Economy and Society 2015, 8, 61–77. p.62.

[xxi] TOWNSEND, Anthony M. (2013): Smart Cities: Big Data, Civic Hackers, and the Quest for a New Utopia. New York: W.W. Norton and Company, p.384.

[xxii] NAIR, Pradeep, SHARMA, Sandeep (2017): Smart City: A Failed Approach to Urban Regeneration for Indian Cities. In: Mainstream, VOL LV No 11 New Delhi March 4, 2017.

[xxiii] KUMMITHA, Rama Krishna Reddy, CRUTZEN, Nathalie (2017): How do we understand smart cities? An evolutionary perspective. In: Cities 67 (2017) 43–52. DOI: http://dx.doi.org/10.1016/j.cities.2017.04.010

[xxiv] DATTA, Ayona (2015): New urban utopias of postcolonial India: ‘Entrepreneurial urbanization’ in Dholera smart city, Gujarat. In: Dialogues in Human Geography 2015, Vol. 5(1) 3–22, p.5.

[xxv] http://giftgujarat.in/concept (letöltés időpontja: 2017.10.27.)

[xxvi] TIWARI, Kuldeep (2011): GIFT to ready first facility in 3 months. In Ahmedabad Mirror, September 7 2011. http://giftgujarat.in/documents/sep_A.pdf (letöltés időpontja: 2017.10.27.)

[xxvii] DATTAKUMAR, Ambica, SHARMA, Ravi S. (2016): Smart Cities and Knowledge Societies: Correlation, Causation or Distinct? In:, 2016 IEEE International Conference on Management of Innovation and Technology (ICMIT) 193–197. pp.194–195.

[xxviii] ROY, Souvanic (2016): The Smart City Paradigm in India: Issues and Challenges of Sustainability and lnclusiveness. In: Social Scientist, Vol. 44/Nos. 5–6 / May-June, pp.29–48.

[xxix] Ibid. pp. 38–42.

[xxx] India’s Smart Cities Mission: Smart for Whom? Cities for Whom? Housing and Land Rights Network, New Delhi, June 2017

[xxxi] DAS, Dillip Kumar (2017): Exploring the Politico-Cultural Dimensions for Development of Smart Cities in India. In: International review for spatial planning and sustainable development, Vol.5 No.3 (2017), 79-99.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

%d blogger ezt szereti: