Túl az egyensúlyozáson – Trump Ázsia-csendes-óceáni politikája

Idén januárban beiktatásra került az Amerikai Egyesült Államok 45. elnöke, Donald Trump. Már a populista kampányígéretei is nagy visszhangot kaptak és megosztóan hatottak az amerikai társadalomra, majd megválasztása és beiktatása után a világ tehetetlenül figyeli a legnagyobb globális hatalom vezetőjének első lépéseit, ami teljesen felbolygatja a fennálló rendet. Az Obama-adminisztráció ideje alatt oly nagy figyelmet kapott ázsiai-csendes-óceáni térség háttérbe szorult és a komplex, főként a szövetségesekre épülő külpolitikai stratégia leegyszerűsödni és darabjaira hullani látszik.

2016-os kampány, a populizmus kezdete

Donald Trump a Republikánus Párt elnökjelöltjeként indult a 2016-os amerikai elnökválasztáson, szlogenjével a populista irány felé kötelezte el magát, vagyis a „Tegyük újra naggyá Amerikát!” felhívásával főleg azokat a lecsúszott, alsó középosztálybeli amerikai választópolgárokat igyekezett megnyerni,[1] akik a dezindusztrializációból kifolyólag elveszítették a munkájukat, mert a vállalatokat külföldre telepítették. Támogatóinak a megnyerése határozta meg az amerikai külpolitikával kapcsolatos irányvonalát is, amelyet úgy lehetne meghatározni, hogy kevesebb közjót szeretne nyújtani a világ számára és inkább csak Amerika gazdaságára és kapacitásának a növelésére koncentrálni.

Főbb kampányígéretei is erre a stratégiára irányultak, az amerikai ipar és gazdaság megmentése volt az egyik fő vezérvonala. Ezért vámok kiszabását helyezte kilátásba több országgal szemben is, a mexikói határon fal építése, amit a mexikóiakkal fizettetne meg, valamint Amerika számára szerinte előnytelen szabadkereskedelmi egyezmények felülvizsgálata (NAFTA, TPP), és a külföldi költségvetés csökkentése érdekében a NATO megreformálása, szövetségesek nagyobb önállóságra való ösztönzése az önvédelmi képességeik tekintetében (Japán, Dél-Korea).[2]

A legtöbb kritikát kapott ország Kína volt, akit azzal vádolt meg Trump, hogy nem elég, hogy kitelepülnek az amerikai gyárak és így az amerikaiak elveszítik munkájukat, kárt okozva ezzel a gazdaságuknak, de még a valutájukat (yuan) is manipulálják, hogy még előnyösebb helyzetbe hozzák magukat. Erre válaszul 45 százalékos vám kiszabását hirdetett meg a kínai import termékekre, ami drasztikus emelés a jelenlegihez képest.[3] Kína válaszul kereskedelmi háborúval fenyegetett a két ország között, amely minden valószínűség szerint kihatással lenne az egész világra. Habár bizonyos elemzések szerint Kína jobban megsínylené az esetleges kereskedelmi háborút, mivel a kínai exportnak az egyötöde irányul Amerikába, ami a GDP négy százalékát teszi ki körülbelül, Amerika exportjának pedig nagyjából az egytizede megy Kínába, ami kevesebb, mint az amerikai GDP egy százaléka.[4] Minden bizonnyal mind a két ország számára nagyon fájdalmas lenne, hiszen olyannyira össze van nőve a két gazdaság és a világ egyik (ha nem a legfontosabb) bilaterális kapcsolatáról beszélünk, de az amerikai gazdaságnak fontosabb az ázsiai ország, mint fordítva, ugyanis nem lehetne egykönnyen pótolni a Kína által gyártott olcsó termékeket, a játékoktól kezdve, a ruhákig, amik megtöltik az amerikai boltok polcait. A fogyasztóknak nagy árnövekedéssel kellene szembenézniük, főleg, ha a gyárak is hazatelepülnek, akkor az árak egyenesen az egekbe szöknének. A Goldman Sachs becslése szerint a ruhák gyártásának költsége 46 százalékkal, az okostelefonoké pedig 37 százalékkal emelkedne.[5] Ez tehát egy komoly amerikai recesszióhoz is vezethet, amivel pont az ellentétét érné el Trump, mint ami az eredeti célja lett volna.

Hivatalba lépés a kampányigéretek árnyékában

2016. november 8-án bekövetkezett elnökválasztást Donald Trump nyerte, aki így az USA új elnöke lett, a volt külügyminiszterrel, Hillary Clintonnal szemben. A kampányában foglalt ígértekhez híven kilépett a TPP szabadkereskedelmi egyezményből, és bejelentette, hogy a NAFTA-t is megreformálja, de ha kell ki is lép belőle. Mindezt annak fényében, hogy szerinte ez az USA-ra nézve nem előnyös. Továbbá fogadta a tajvani elnök gratuláló telefonhívását és keményebb fellépést ígért Észak-Koreával szembe. Mindezek mögött nem pontosan tudjuk, hogy mi is áll. Szándékosan, a külpolitikai stratégiájának a része vagy csak az otthoni választópolgároknak szeretné megmutatni, hogy amíg egyes vélemények szerint az Obama-adminisztráció csak beszélt és az eddig alkalmazott külpolitika nem vezetett eredményre,[6] addig ő cselekedni is fog. Azonban a túlzott erő alkalmazása lehet, hogy rövidtávon eredményre vezető, de nem veszi figyelembe a globális világ komplexitását és a szövetségeseire gyakorolt hatását.

Idén, január 20-án megtörtént az új elnök beiktatása. Három nappal később a Csendes-óceáni Partnerség (TPP) szabadkereskedelmi egyezménytől visszalépett ígérete szerint. Magát a koncepciót és a tárgyalásokat még az Obama-adminisztráció kezdeményezte öt évvel ezelőtt, azonban a Kongresszus sosem ratifikálta.[7] Ez a szabadkereskedelmi egyezmény az Ázsia-csenedes-óceáni régió országait foglalta magába, amelyet részben a kínai befolyás növekedésének a megállítására akarták a felek létrehozni. Az előző amerikai vezetés célja az volt, hogy alternatívát nyújtson a régió országinak Kínával szemben és ezzel is fenntartsa az egyensúlyt és megelőzze a kínai befolyás gyors térnyerését. A régió országai is kedvezően fogadták az elképzelést, hiszen így a reményeik szerint a jövőben megkerülhetik, hogy Kína egyoldalúan hozzon létre szabályokat. A TTP egy olyan multilaterális egyezményt kínált számukra, amiben közösen jutathatták volna érvényre az érdekeiket. Ezt most felrúgva, Amerika inkább bilaterális megállapodásokat igyekszik kötni, ahol ő tudja diktálni a feltételeket a domináns gazdaság pozíciója lévén. Ezzel viszont nehéz helyzetbe hozta a szövetségeseit, akik becsapva érzik magukat és valószínűleg el fognak gondolkozni egy esetleges közeledéshez Kína irányába más lehetőség nem látva.

Mindezek után bejelentette, hogy a következő találkozóján a mexikói és kanadai vezetéssel újra fogja tárgyalni az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt (NAFTA). Majd hozzátette, hogy ha a partnerek nem hajlandóak egy tisztességes egyezséget kínálni az amerikai munkásoknak és állampolgároknak, akkor bizony ki is lép a 23 év óta létező egyezményből.[8]

A Kínával való kapcsolat a kampányígéreteknek hangulatának megfelelően feszültségekkel indult. Február elején a Trump adminisztráció eleinte viharos kapcsolata Kínával meglepően lecsendesedett. Február 9-én Trump elnök telefonbeszélgetésében biztosította Xi Jinping kínai elnököt, hogy az Egyesült Államok továbbra is betartja az „egy Kína” politikát. A barátságos amerikai-kínai kapcsolat akkor került veszélybe, amikor a beavatást követően Trump fogadta Tsai Ing-Wen, tajvani elnök telefonhívását, majd nyilvánosság előtt megkérdőjelezte az „egy Kína” politikát.[9] Ezt követően a feszültségek váratlanul csökkeni kezdtek.

Ázsia politika és katonai újraegyensúlyozás

Legnagyobb prioritásnak (a Fehér Ház hivatalos honlapja szerint) az ISIS és a többi radikalizálódott iszlám terroristacsoportok elleni küzdelmet tette.[10] Ez nagy fordulatot jelent az Obama-adminisztrációhoz képest, mert ismét a régi fókuszpontot vette elő. A Közel-Kelet után, csak második pontként jelentkezik a külpolitikájának ázsiai vetülete, amelyben az amerikai hadsereg „újraépítését” helyezte kilátásba. Ugyanis, ahogy fogalmaz a haditengerészet flottája az 1991-ben 500 hajóból állt, addig 2016-ban csak 275 hajóval rendelkezik, míg a légvédelem 1991 óta a harmadára csökkent.[11] Ez főként az egyre agresszívabb kínai érdekérvényesítésnek szól a Dél-kínai-tengeren, valamint a Kelet-kínai-tengeren. Az Obama-adminisztráció alatt ugyanis nem történtek jelentős előrelépések a dél-kínai-tengeri üggyel és a szigetvitákkal kapcsolatban. Ez viszont ahhoz vezetett, hogy a kínaiak a mesterséges szigetfeltöltésekkel és ezáltal katonai bázisok kialakításával egyre beljebb nyomultak a Dél-kínai-tengeren, amit a környező, szintén érintett országok nem tudtak megakadályozni.

Egyes elemzők szerint az amerikai adminisztráció most nehéz helyzetbe került, nem csak azért, mert a kínai hadiflotta gyakorlatilag jelen van szinte az egész Dél-kínai-tengeren, de a katonai modernizációnak köszönhetően már olyan fegyvereket fejlesztettek ki, amelyek képesek megsemmisíteni az amerikaiak által oly nagy becsben tartott és a hegemónia jelképének számító repülőgép-hordozót. Így az amerikai flotta néhány éven belül teljesen ki fog szorulni a térségből,[12] hiszen ha egy kicsi esélyt is látnak, hogy a hajójuk megsemmisül, akkor nem vállalják a kockázatot arra, hogy odavezényeljék a hajóikat.[13] Viszont ha nem képesek garantálni a térség biztonságát, akkor a szövetséges államok elbizonytalanodnak és nem fognak bízni az amerikai vezetésben és a szövetségesi hozzáállásuk is megkérdőjeleződik, ami szintén közeledést hozhat Kína irányába, másfelől pedig a térség még nagyobb mértékben fog fegyverkezni. Kína pedig minden valószínűség szerint itt is létre fogja hozni a berepülési azonosítási zónát (ahogy azt a Kelet-kínai-tengeren is tette),[14] ami végképp ki fogja szorítani az amerikaiakat az első szigetláncon túlra és létre fog jönni a tengeri kínai nagyfal. Ennek megelőzése érdekében Trump az ázsiai külpolitikai stratégiáját a hadsereg fejlesztésére építi, hogy minél nagyobb flottát tudjon felvonultatni a térségben. Azonban sok elemző ellentétes állásponton van ezzel kapcsolatban, hogy mennyire lehet sikeres ez a taktika.[15]

Az egyetlen ország, amely jelentőse erőt képvisel és a továbbra is támogatja a Kínával egyensúlyozó politikát Japán. Trump megválasztása után az amerikai kilépés a TPP-ből teljes csalódásként érte, valamint a koncepció, hogy Trump nagyobb anyagi hozzájárulást vár az országoktól a biztonságuk garantálása érdekében. Jelenleg a GDP-jük egy százalékát költik védelemre, de amerikai kérésre nem is költhetnek többet.[16] Ezért az utóbbi időszakban megrendült a bizalma a legfőbb szövetségesében a védelmük tekintetében. Olyannyira, hogy Abe Shinzo volt az, aki először hivatalos látogatást tett a frissen megválasztott Donald Trump-nál és tanácsadóinak javaslatát figyelmen kívül hagyva nem kezdett vitába az újdonsült elnökkel kereskedelmi és biztonságpolitikai ügyekben. Ehelyett a két ország közötti kapcsolat erősítésének szükségességét hangsúlyozta.[17] Az új amerikai védelmi miniszter, James Mattis, aki az új adminisztrációból először utazott hivatalos látogatásra külföldre, először Japánba, majd Dél-Koreába látogatott. Tokióban megerősítette a védelmi egyezményt a két ország között és biztosította mind a két országot az Egyesült Államok elkötelezettségéről a szövetségeseik iránt. Japán továbbá a még az előző Fülöp-szigeteki kormánnyal kötött katonai megállapodás értelmében átadta az első két hadihajót az ország számára, amelyet Duterte a filippínó hadsereg erősítésére tud felhasználni, amely a régióban az egyik legelmaradottabb.[18] Japán tehát még nem adta fel a régió egyensúlyozását, mely két lehetséges módon történhet vagy továbbra is igyekeznek Trumppal együttműködni, és remélni, hogy az amerikai külpolitika előbb-utóbb visszatér korábbi keretei közé. A második, hogy folytatják egy új biztonsági architektúra kiépítését a régióban.[19]

James Masttis Dél-Koreában tárgyalásokat folytatott a THAAD amerikai rakétavédelmi rendszer telepítéséről, amelyről később meg is kötötték a megállapodást. Ugyanis az amerikai rakétavédelmi ernyő meg tudja állítani az Észak-Koreából egyre gyakrabban kilőtt ballisztikus rakétákat,[20] ami miatt Szöul is veszélyeztetve érzi magát. Ez azonban a kínai és dél-koreai kapcsolatok megromlásához vezetett, ugyanis a kínai retorika szerint ez nagy stratégiai és biztonsági kockázatot jelent a szomszédos országokra nézve, úgy, mint Kína és Oroszország, és ráadásul még a régió egyensúlyát is felborítja,[21] valamint inkább irányul ellene, mint Észak-Korea ellen, mert a pekingi vezetés vélemény alapján az amerikaiak így szeretnék megfigyelni a kínai tevékenységeket. Ennek hatására koreai cégek bojkottálására szólítottak fel és a beutazó kínai turisták száma is csökkenésnek indult Dél-Koreába.[22] Kína eddig egyszer alkalmazott ilyen bojkottot, a Fülöp-szigeteki banán exporttal szemben.[23] Ez végül eredményre vezetett, mert az új elnök, Rodrigo Duterte megválasztása után közeledni kezdett Kína irányába, akik később delis oldották a szankciókat.

NATO és Oroszország

Az Ázsia-csendes-óceáni régió szempontjából (habár nem tartozik bele) nagyon fontos, hogy miként alakul a NATO-val és Oroszországgal a kapcsolat. Március 17-én Donald Trump és Angela Merkel találkozója után az amerikai elnök ismét a „twitter diplomáciát” használva jelentette ki, hogy Németország tartozik a NATO-nak és ennek fényében az Egyesült Államoknak is. Ezért a NATO felszólította a tagállamokat, hogy a GDP-jük két százalékát fordítsák védelemre, amit jelenleg a 28 tagországból öten teljesítenek – Amerika, Nagy-Britannia, Lengyelország, Észtország és Görögország. Németország jelenleg a GDP 1,2 százalékát költi védelemre, ami így is a második legtöbb az Egyesült Államok után.[24]

A 2014-es orosz katonai beavatkozás Ukrajnában nyugati szankciókat és stratégiai nyomást eredményezett, ami Moszkvát arra sarkallta, hogy nagyobb együttműködést kössön Kínával. Donald Trump kampányígérete és megválasztása, azonban azt a reményt keltheti, hogy Amerika normalizálni fogja a kapcsolatait Oroszországgal és ezáltal el tudja szakítani Moszkvát Pekingtől. Amerikai politikai elemzők szerint az lenne a logikus lépés, ha Trump a „Kissinger-i háromszög” politikát folytatná és a gyengébb hatalom (Oroszország) felé nyitna, ezáltal egyensúlyt teremtve az erősebb hatalommal (Kína) szemben.[25] Ugyanis Kína Oroszországgal a háta mögött sokkal erősebb pozíciót tudhatna magáénak egy esetleges konfrontációban Amerikával szemben. Ezért Trump, ha helyzeti előnyt szeretne Kínával, akkor normalizálnia kell a kapcsolatait Oroszországgal, ahogy korábban Richard Nixon is tette a Hidegháború ideje alatt a Szovjetunióval szemben, amikor Kínával helyrehozta a kapcsolatait.[26]

Azonban fordulatot hozhat az orosz kapcsolatok normalizálásában az április 7-én történt szíriai incidens. Az Aszad-rendszer vélhetően vegyi fegyvereket vetett be a civil lakosság ellen, amelyre válaszul Donald Trump katonai légicsapást rendelt el a térségben. Moszkvát ez rendkívül negatívan érintette, ami az amerikai-orosz kapcsolatok negatív irányba mozdulását eredményezheti.[27]

Kilátások

Donald Trump jelen külpolitikájában kettősség figyelhető meg, de a kampánybeli határozott elzárkózás és befelé fordulás terve enyhülni látszik. Míg az egyik részről azt hangoztatja, hogy Amerika hátrébb fog vonulni a hegemón szereptől és a belföldi gazdaság, infrastruktúra, stb. fejlesztésre fog koncentrálni, addig leszögezi, hogy újraépíti az amerikai hadsereget és a külpolitika az amerikai érdekeken fog nyugodni és a világ békésebb és virágzóbb lesz egy erősebb és tiszteltebb Amerikával.[28] Egyelőre nem teljesen világos, hogy van-e egy nagy külpolitikai stratégiája, amit követ vagy csak most van formálódóban. Ami bizonyosan látszik az az, hogy az Obama-adminisztráció ideje alatt folytatott komplex külpolitikai irányvonal átment egy leegyszerűsített útra és az erő alkalmazása kap nagyobb hangsúlyt.

A kérdés tehát felvetődhet, ugyanis egyes vélemények szerint kiváló lehetőség nyílt a kínai vezetés számára, hogy kikezdje Amerika globális vezető szerepét, de vajon megteszi-e és ha igen felkészült-e rá? A két hatalom jelenleg teljesen ellentétesen cselekszik, a Trump-adminisztráció látszólag forrófejűen és meggondolatlanul, míg a pekingi vezetés nagyon megfontoltan tesz csak lépéseket. Azonban ezek a lépések egyre nagyobbak és idővel talán egyre bátrabbak is lesznek. Mintha az utóbbi időben a két ország külpolitikai stratégiája felcserélődött volna. Amíg Trump a multilateralizmus elől a bilaterális kapcsolatokba menekül, és maga mögött szeretné hagyni az Amerika globális felelősségvállalást és kizárólag csak nemzeti érdekek mentén kíván politizálni, addig a pekingi vezetés egyre inkább nyit a globális világ felé és elkötelezi magát a globalizmus és a multilateralizmus mellett. Ugyanis az idei évben tartott Világgazdasági Fórumon, amit Davosban rendeztek, a történelemben először vett részt a Kínai Népköztársaság elnöke és egy olyan beszédet mondott el, amit jelen világrend szerint az amerikai elnöktől várhattunk volna.[29] Ahogy a helyzet jelenleg áll, nem Kína tört hirtelen az élre, hanem az élen haladók léptek vissza, helyzetbe hozva Kínát.[30] Trump elnöknek tehát el kellene köteleznie magát egy egyértelmű külpolitika irányába és világossá tenni Amerika szerepét és helyét az ázsiai-csendes-óceáni térségben és az új ázsiai rend kialakításában.

Felhasznált források:

 

Lábjegyzetek:

[1] Gest, Justin: „The Two Kinds of Trump Voters.” In: Politico Magazine, 2017. február 8.

[2]Viggo, Peter Jakobsen: „Doomsda Cancelled: Trump is Good News for Allies and World Peace.” In: CSS, 2017. március 8.

[3] Office of the United State Trade Representative.

[4] Averting a Chinese-American trade war.” In: The Economist, 2017. március 30.

[5] Averting a Chinese-American trade war.” In: The Economist, 2017. március 30.

[6] Ferguson, Niall: Donald Trump’s New World Order. In: The American Interest, Volume 12, Number 4. 2016. november 21.

[7]Diamond, Jeremy – Bash, Dana: „Trump signs order withdrawing from TPP, reinstate ‘Mexico City policy’ on abortion.” In: CNN, 2017. január 24.

[8] America First Foreign Policy. In: The White House.

[9] Panda, Anakit: After Trump-Xi Call, US-China Interactions Expand, But Direction Remains Unclear.” In: The Diploma, 2017. február 22.

[10] America First Foreign Policy. In: The White House.

[11]America First Foreign Policy. In: The White House.

[12] ESZTERHAI Viktor – KLEMENSITS Péter. 2016. „A dél-kínai-tengeri szigetek ügyében hozott hágai ítélet geopolitikai következményei.” In: PAGEO Policy Brief I. 2016.07.25.

[13] Habár az új amerikai külügyminiszter, Rex Tillerson, akinek a térségben gazdasági érdekeltségei is voltak, kemény fellépést fogalmazott meg a Dél-kínai-tengerrel és a kínaiakkal kapcsolatban. Mégpedig, be kell szüntetniük a területen végzett munkálatokat és az amerikaiaknak meg kell akadályozni, hogy a kínaiak a szigetek közelébe juthassanak. Etzioni, Amitai: „Tillerson, Trump and the South China Sea.” In: The Diplomat, 2017. január 28.

[14] Almond, Roncevert Ganan: „South China Sea: The Case Against an ADIZ.” In: The Diplomat, 2016. szeptember 13.

[15] White, Hugh: „Why Trump’s budget boost won’t strenghten US defences.” In: East Asia Forum, 2017. március 27.

[16] „Keeping the peace.” The Economist, 2014. május 14. http://www.economist.com/blogs/banyan/2014/05/japans-pacifist-constitution

[17] Ramirez, Carlos: „Abe’s Trump Challenge and Japan’s Foreign Policy Choices:” In: The Diplomat, 2017. március 7.

[18] Prashanth Parameswaran: „Philippines Commissions New Japan Coast Guard Vessel.” In: The Diplomat, 2017. március 11.

[19] Ramirez, Carlos: „Abe’s Trump Challenge and Japan’s Foreign Policy Choices:” In: The Diplomat, 2017. március 7.

[20] Az idei évben szinte havi rendszerességgel történt kilövés.

  • Feburár 12. „North Korea conducts ballistic missile test.” In: BBC, 2017. február 12.
  • Március 6. „North Korea’s Launch of Ballistic Missiles RaisesNew Worries.” In: New York Times, 2017. március 6.
  • Április 5. a legutóbbi pedig Xi Jinping és Donald Trump találkozója előtt történt meg. „North Korean missile fired ahead of US-China summit.” In: BBC, 2017. április 5.

[21]Xie Tao: „How Did Xhina Lose South Korea?” In: The Diplomat, 2017. március 9.

[22] Gibson, Jenna: „China’s Tourist Boycott Backfires on South Korea’s Jeju Island.” In: The Diplomat, 2017. március 23.

[23] Peel, Michael – Ramos, Grace: „Philippine banana bonzana sparks debate on shift to China.” In: The Financial Time, 2017. március 14.

[24] Gramer, Robbie: „White House Rejects Claims Trump Gave Merkel Fake $376 Billion ’Bill’ For NATO Payments.” In: Foreign Policy 2017. március 27.

[25] Oudenaren, John S. Van: „Why Trump Can’t Breeak Russia Away From China.” In: The Diplomat, 2017. februáár 23.

[26] Allison, Graham – Simes, Dimitri K.: „A Blueprint for Donald Trump to Fix Relations with Russia.” In: The National Interest, 2016. december 18.

[27][27] Majumdar, Dave: „How russia Will Respond to America’s Missile Strike in Syria.” In: The National Interest, 2017. április 7.

[28] America First Foreign Policy. In: The White House.

[29]XI, Jinping. 2017. „PresidentXi’sspeechto Davos infull.” In: World Economic Forum. 2017. január 17.

[30]„Is China challenging the United States for global leadership?” In: The Economist, 2017. április 1.

Zoltai Alexandra egyetemi alapszakos tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte mongol nyelv és kultúra szakán, kínai nyelv és kultúra minorral. Mesterszakos kitüntetéses diplomáját 2017-ben szerezte a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Budapest Corvinus Egyetem által közösen indított Kelet-Ázsia tanulmányok mesterszakán. Fő kutatási témája Kína biztonság- és geopolitikai helyzete, ezen belül is Kína 21. századi tengeri ambíciói, vagyis stratégiai célok az Új Selyemút tengeri szakaszain geopolitikai és biztonságpolitikai szempontból.

Zoltai Alexandra

Zoltai Alexandra egyetemi alapszakos tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte mongol nyelv és kultúra szakán, kínai nyelv és kultúra minorral. Mesterszakos kitüntetéses diplomáját 2017-ben szerezte a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Budapest Corvinus Egyetem által közösen indított Kelet-Ázsia tanulmányok mesterszakán. Fő kutatási témája Kína biztonság- és geopolitikai helyzete, ezen belül is Kína 21. századi tengeri ambíciói, vagyis stratégiai célok az Új Selyemút tengeri szakaszain geopolitikai és biztonságpolitikai szempontból.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

%d blogger ezt szereti: