Túl az egyensúlyozáson – Trump Ázsia-csendes-óceáni politikája

Idén januárban beiktatásra került az Amerikai Egyesült Államok 45. elnöke, Donald Trump. Már a populista kampányígéretei is nagy visszhangot kaptak és megosztóan hatottak az amerikai társadalomra, majd megválasztása és beiktatása után a világ tehetetlenül figyeli a legnagyobb globális hatalom vezetőjének első lépéseit, ami teljesen felbolygatja a fennálló rendet. Az Obama-adminisztráció ideje alatt oly nagy figyelmet kapott ázsiai-csendes-óceáni térség háttérbe szorult és a komplex, főként a szövetségesekre épülő külpolitikai stratégia leegyszerűsödni és darabjaira hullani látszik.

2016-os kampány, a populizmus kezdete

Donald Trump a Republikánus Párt elnökjelöltjeként indult a 2016-os amerikai elnökválasztáson, szlogenjével a populista irány felé kötelezte el magát, vagyis a „Tegyük újra naggyá Amerikát!” felhívásával főleg azokat a lecsúszott, alsó középosztálybeli amerikai választópolgárokat igyekezett megnyerni,[1] akik a dezindusztrializációból kifolyólag elveszítették a munkájukat, mert a vállalatokat külföldre telepítették. Támogatóinak a megnyerése határozta meg az amerikai külpolitikával kapcsolatos irányvonalát is, amelyet úgy lehetne meghatározni, hogy kevesebb közjót szeretne nyújtani a világ számára és inkább csak Amerika gazdaságára és kapacitásának a növelésére koncentrálni.

Főbb kampányígéretei is erre a stratégiára irányultak, az amerikai ipar és gazdaság megmentése volt az egyik fő vezérvonala. Ezért vámok kiszabását helyezte kilátásba több országgal szemben is, a mexikói határon fal építése, amit a mexikóiakkal fizettetne meg, valamint Amerika számára szerinte előnytelen szabadkereskedelmi egyezmények felülvizsgálata (NAFTA, TPP), és a külföldi költségvetés csökkentése érdekében a NATO megreformálása, szövetségesek nagyobb önállóságra való ösztönzése az önvédelmi képességeik tekintetében (Japán, Dél-Korea).[2]

A legtöbb kritikát kapott ország Kína volt, akit azzal vádolt meg Trump, hogy nem elég, hogy kitelepülnek az amerikai gyárak és így az amerikaiak elveszítik munkájukat, kárt okozva ezzel a gazdaságuknak, de még a valutájukat (yuan) is manipulálják, hogy még előnyösebb helyzetbe hozzák magukat. Erre válaszul 45 százalékos vám kiszabását hirdetett meg a kínai import termékekre, ami drasztikus emelés a jelenlegihez képest.[3] Kína válaszul kereskedelmi háborúval fenyegetett a két ország között, amely minden valószínűség szerint kihatással lenne az egész világra. Habár bizonyos elemzések szerint Kína jobban megsínylené az esetleges kereskedelmi háborút, mivel a kínai exportnak az egyötöde irányul Amerikába, ami a GDP négy százalékát teszi ki körülbelül, Amerika exportjának pedig nagyjából az egytizede megy Kínába, ami kevesebb, mint az amerikai GDP egy százaléka.[4] Minden bizonnyal mind a két ország számára nagyon fájdalmas lenne, hiszen olyannyira össze van nőve a két gazdaság és a világ egyik (ha nem a legfontosabb) bilaterális kapcsolatáról beszélünk, de az amerikai gazdaságnak fontosabb az ázsiai ország, mint fordítva, ugyanis nem lehetne egykönnyen pótolni a Kína által gyártott olcsó termékeket, a játékoktól kezdve, a ruhákig, amik megtöltik az amerikai boltok polcait. A fogyasztóknak nagy árnövekedéssel kellene szembenézniük, főleg, ha a gyárak is hazatelepülnek, akkor az árak egyenesen az egekbe szöknének. A Goldman Sachs becslése szerint a ruhák gyártásának költsége 46 százalékkal, az okostelefonoké pedig 37 százalékkal emelkedne.[5] Ez tehát egy komoly amerikai recesszióhoz is vezethet, amivel pont az ellentétét érné el Trump, mint ami az eredeti célja lett volna.

Hivatalba lépés a kampányigéretek árnyékában

2016. november 8-án bekövetkezett elnökválasztást Donald Trump nyerte, aki így az USA új elnöke lett, a volt külügyminiszterrel, Hillary Clintonnal szemben. A kampányában foglalt ígértekhez híven kilépett a TPP szabadkereskedelmi egyezményből, és bejelentette, hogy a NAFTA-t is megreformálja, de ha kell ki is lép belőle. Mindezt annak fényében, hogy szerinte ez az USA-ra nézve nem előnyös. Továbbá fogadta a tajvani elnök gratuláló telefonhívását és keményebb fellépést ígért Észak-Koreával szembe. Mindezek mögött nem pontosan tudjuk, hogy mi is áll. Szándékosan, a külpolitikai stratégiájának a része vagy csak az otthoni választópolgároknak szeretné megmutatni, hogy amíg egyes vélemények szerint az Obama-adminisztráció csak beszélt és az eddig alkalmazott külpolitika nem vezetett eredményre,[6] addig ő cselekedni is fog. Azonban a túlzott erő alkalmazása lehet, hogy rövidtávon eredményre vezető, de nem veszi figyelembe a globális világ komplexitását és a szövetségeseire gyakorolt hatását.

Idén, január 20-án megtörtént az új elnök beiktatása. Három nappal később a Csendes-óceáni Partnerség (TPP) szabadkereskedelmi egyezménytől visszalépett ígérete szerint. Magát a koncepciót és a tárgyalásokat még az Obama-adminisztráció kezdeményezte öt évvel ezelőtt, azonban a Kongresszus sosem ratifikálta.[7] Ez a szabadkereskedelmi egyezmény az Ázsia-csenedes-óceáni régió országait foglalta magába, amelyet részben a kínai befolyás növekedésének a megállítására akarták a felek létrehozni. Az előző amerikai vezetés célja az volt, hogy alternatívát nyújtson a régió országinak Kínával szemben és ezzel is fenntartsa az egyensúlyt és megelőzze a kínai befolyás gyors térnyerését. A régió országai is kedvezően fogadták az elképzelést, hiszen így a reményeik szerint a jövőben megkerülhetik, hogy Kína egyoldalúan hozzon létre szabályokat. A TTP egy olyan multilaterális egyezményt kínált számukra, amiben közösen jutathatták volna érvényre az érdekeiket. Ezt most felrúgva, Amerika inkább bilaterális megállapodásokat igyekszik kötni, ahol ő tudja diktálni a feltételeket a domináns gazdaság pozíciója lévén. Ezzel viszont nehéz helyzetbe hozta a szövetségeseit, akik becsapva érzik magukat és valószínűleg el fognak gondolkozni egy esetleges közeledéshez Kína irányába más lehetőség nem látva.

Mindezek után bejelentette, hogy a következő találkozóján a mexikói és kanadai vezetéssel újra fogja tárgyalni az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt (NAFTA). Majd hozzátette, hogy ha a partnerek nem hajlandóak egy tisztességes egyezséget kínálni az amerikai munkásoknak és állampolgároknak, akkor bizony ki is lép a 23 év óta létező egyezményből.[8]

A Kínával való kapcsolat a kampányígéreteknek hangulatának megfelelően feszültségekkel indult. Február elején a Trump adminisztráció eleinte viharos kapcsolata Kínával meglepően lecsendesedett. Február 9-én Trump elnök telefonbeszélgetésében biztosította Xi Jinping kínai elnököt, hogy az Egyesült Államok továbbra is betartja az „egy Kína” politikát. A barátságos amerikai-kínai kapcsolat akkor került veszélybe, amikor a beavatást követően Trump fogadta Tsai Ing-Wen, tajvani elnök telefonhívását, majd nyilvánosság előtt megkérdőjelezte az „egy Kína” politikát.[9] Ezt követően a feszültségek váratlanul csökkeni kezdtek.

Ázsia politika és katonai újraegyensúlyozás

Legnagyobb prioritásnak (a Fehér Ház hivatalos honlapja szerint) az ISIS és a többi radikalizálódott iszlám terroristacsoportok elleni küzdelmet tette.[10] Ez nagy fordulatot jelent az Obama-adminisztrációhoz képest, mert ismét a régi fókuszpontot vette elő. A Közel-Kelet után, csak második pontként jelentkezik a külpolitikájának ázsiai vetülete, amelyben az amerikai hadsereg „újraépítését” helyezte kilátásba. Ugyanis, ahogy fogalmaz a haditengerészet flottája az 1991-ben 500 hajóból állt, addig 2016-ban csak 275 hajóval rendelkezik, míg a légvédelem 1991 óta a harmadára csökkent.[11] Ez főként az egyre agresszívabb kínai érdekérvényesítésnek szól a Dél-kínai-tengeren, valamint a Kelet-kínai-tengeren. Az Obama-adminisztráció alatt ugyanis nem történtek jelentős előrelépések a dél-kínai-tengeri üggyel és a szigetvitákkal kapcsolatban. Ez viszont ahhoz vezetett, hogy a kínaiak a mesterséges szigetfeltöltésekkel és ezáltal katonai bázisok kialakításával egyre beljebb nyomultak a Dél-kínai-tengeren, amit a környező, szintén érintett országok nem tudtak megakadályozni.

Egyes elemzők szerint az amerikai adminisztráció most nehéz helyzetbe került, nem csak azért, mert a kínai hadiflotta gyakorlatilag jelen van szinte az egész Dél-kínai-tengeren, de a katonai modernizációnak köszönhetően már olyan fegyvereket fejlesztettek ki, amelyek képesek megsemmisíteni az amerikaiak által oly nagy becsben tartott és a hegemónia jelképének számító repülőgép-hordozót. Így az amerikai flotta néhány éven belül teljesen ki fog szorulni a térségből,[12] hiszen ha egy kicsi esélyt is látnak, hogy a hajójuk megsemmisül, akkor nem vállalják a kockázatot arra, hogy odavezényeljék a hajóikat.[13] Viszont ha nem képesek garantálni a térség biztonságát, akkor a szövetséges államok elbizonytalanodnak és nem fognak bízni az amerikai vezetésben és a szövetségesi hozzáállásuk is megkérdőjeleződik, ami szintén közeledést hozhat Kína irányába, másfelől pedig a térség még nagyobb mértékben fog fegyverkezni. Kína pedig minden valószínűség szerint itt is létre fogja hozni a berepülési azonosítási zónát (ahogy azt a Kelet-kínai-tengeren is tette),[14] ami végképp ki fogja szorítani az amerikaiakat az első szigetláncon túlra és létre fog jönni a tengeri kínai nagyfal. Ennek megelőzése érdekében Trump az ázsiai külpolitikai stratégiáját a hadsereg fejlesztésére építi, hogy minél nagyobb flottát tudjon felvonultatni a térségben. Azonban sok elemző ellentétes állásponton van ezzel kapcsolatban, hogy mennyire lehet sikeres ez a taktika.[15]

Az egyetlen ország, amely jelentőse erőt képvisel és a továbbra is támogatja a Kínával egyensúlyozó politikát Japán. Trump megválasztása után az amerikai kilépés a TPP-ből teljes csalódásként érte, valamint a koncepció, hogy Trump nagyobb anyagi hozzájárulást vár az országoktól a biztonságuk garantálása érdekében. Jelenleg a GDP-jük egy százalékát költik védelemre, de amerikai kérésre nem is költhetnek többet.[16] Ezért az utóbbi időszakban megrendült a bizalma a legfőbb szövetségesében a védelmük tekintetében. Olyannyira, hogy Abe Shinzo volt az, aki először hivatalos látogatást tett a frissen megválasztott Donald Trump-nál és tanácsadóinak javaslatát figyelmen kívül hagyva nem kezdett vitába az újdonsült elnökkel kereskedelmi és biztonságpolitikai ügyekben. Ehelyett a két ország közötti kapcsolat erősítésének szükségességét hangsúlyozta.[17] Az új amerikai védelmi miniszter, James Mattis, aki az új adminisztrációból először utazott hivatalos látogatásra külföldre, először Japánba, majd Dél-Koreába látogatott. Tokióban megerősítette a védelmi egyezményt a két ország között és biztosította mind a két országot az Egyesült Államok elkötelezettségéről a szövetségeseik iránt. Japán továbbá a még az előző Fülöp-szigeteki kormánnyal kötött katonai megállapodás értelmében átadta az első két hadihajót az ország számára, amelyet Duterte a filippínó hadsereg erősítésére tud felhasználni, amely a régióban az egyik legelmaradottabb.[18] Japán tehát még nem adta fel a régió egyensúlyozását, mely két lehetséges módon történhet vagy továbbra is igyekeznek Trumppal együttműködni, és remélni, hogy az amerikai külpolitika előbb-utóbb visszatér korábbi keretei közé. A második, hogy folytatják egy új biztonsági architektúra kiépítését a régióban.[19]

James Masttis Dél-Koreában tárgyalásokat folytatott a THAAD amerikai rakétavédelmi rendszer telepítéséről, amelyről később meg is kötötték a megállapodást. Ugyanis az amerikai rakétavédelmi ernyő meg tudja állítani az Észak-Koreából egyre gyakrabban kilőtt ballisztikus rakétákat,[20] ami miatt Szöul is veszélyeztetve érzi magát. Ez azonban a kínai és dél-koreai kapcsolatok megromlásához vezetett, ugyanis a kínai retorika szerint ez nagy stratégiai és biztonsági kockázatot jelent a szomszédos országokra nézve, úgy, mint Kína és Oroszország, és ráadásul még a régió egyensúlyát is felborítja,[21] valamint inkább irányul ellene, mint Észak-Korea ellen, mert a pekingi vezetés vélemény alapján az amerikaiak így szeretnék megfigyelni a kínai tevékenységeket. Ennek hatására koreai cégek bojkottálására szólítottak fel és a beutazó kínai turisták száma is csökkenésnek indult Dél-Koreába.[22] Kína eddig egyszer alkalmazott ilyen bojkottot, a Fülöp-szigeteki banán exporttal szemben.[23] Ez végül eredményre vezetett, mert az új elnök, Rodrigo Duterte megválasztása után közeledni kezdett Kína irányába, akik később delis oldották a szankciókat.

NATO és Oroszország

Az Ázsia-csendes-óceáni régió szempontjából (habár nem tartozik bele) nagyon fontos, hogy miként alakul a NATO-val és Oroszországgal a kapcsolat. Március 17-én Donald Trump és Angela Merkel találkozója után az amerikai elnök ismét a „twitter diplomáciát” használva jelentette ki, hogy Németország tartozik a NATO-nak és ennek fényében az Egyesült Államoknak is. Ezért a NATO felszólította a tagállamokat, hogy a GDP-jük két százalékát fordítsák védelemre, amit jelenleg a 28 tagországból öten teljesítenek – Amerika, Nagy-Britannia, Lengyelország, Észtország és Görögország. Németország jelenleg a GDP 1,2 százalékát költi védelemre, ami így is a második legtöbb az Egyesült Államok után.[24]

A 2014-es orosz katonai beavatkozás Ukrajnában nyugati szankciókat és stratégiai nyomást eredményezett, ami Moszkvát arra sarkallta, hogy nagyobb együttműködést kössön Kínával. Donald Trump kampányígérete és megválasztása, azonban azt a reményt keltheti, hogy Amerika normalizálni fogja a kapcsolatait Oroszországgal és ezáltal el tudja szakítani Moszkvát Pekingtől. Amerikai politikai elemzők szerint az lenne a logikus lépés, ha Trump a „Kissinger-i háromszög” politikát folytatná és a gyengébb hatalom (Oroszország) felé nyitna, ezáltal egyensúlyt teremtve az erősebb hatalommal (Kína) szemben.[25] Ugyanis Kína Oroszországgal a háta mögött sokkal erősebb pozíciót tudhatna magáénak egy esetleges konfrontációban Amerikával szemben. Ezért Trump, ha helyzeti előnyt szeretne Kínával, akkor normalizálnia kell a kapcsolatait Oroszországgal, ahogy korábban Richard Nixon is tette a Hidegháború ideje alatt a Szovjetunióval szemben, amikor Kínával helyrehozta a kapcsolatait.[26]

Azonban fordulatot hozhat az orosz kapcsolatok normalizálásában az április 7-én történt szíriai incidens. Az Aszad-rendszer vélhetően vegyi fegyvereket vetett be a civil lakosság ellen, amelyre válaszul Donald Trump katonai légicsapást rendelt el a térségben. Moszkvát ez rendkívül negatívan érintette, ami az amerikai-orosz kapcsolatok negatív irányba mozdulását eredményezheti.[27]

Kilátások

Donald Trump jelen külpolitikájában kettősség figyelhető meg, de a kampánybeli határozott elzárkózás és befelé fordulás terve enyhülni látszik. Míg az egyik részről azt hangoztatja, hogy Amerika hátrébb fog vonulni a hegemón szereptől és a belföldi gazdaság, infrastruktúra, stb. fejlesztésre fog koncentrálni, addig leszögezi, hogy újraépíti az amerikai hadsereget és a külpolitika az amerikai érdekeken fog nyugodni és a világ békésebb és virágzóbb lesz egy erősebb és tiszteltebb Amerikával.[28] Egyelőre nem teljesen világos, hogy van-e egy nagy külpolitikai stratégiája, amit követ vagy csak most van formálódóban. Ami bizonyosan látszik az az, hogy az Obama-adminisztráció ideje alatt folytatott komplex külpolitikai irányvonal átment egy leegyszerűsített útra és az erő alkalmazása kap nagyobb hangsúlyt.

A kérdés tehát felvetődhet, ugyanis egyes vélemények szerint kiváló lehetőség nyílt a kínai vezetés számára, hogy kikezdje Amerika globális vezető szerepét, de vajon megteszi-e és ha igen felkészült-e rá? A két hatalom jelenleg teljesen ellentétesen cselekszik, a Trump-adminisztráció látszólag forrófejűen és meggondolatlanul, míg a pekingi vezetés nagyon megfontoltan tesz csak lépéseket. Azonban ezek a lépések egyre nagyobbak és idővel talán egyre bátrabbak is lesznek. Mintha az utóbbi időben a két ország külpolitikai stratégiája felcserélődött volna. Amíg Trump a multilateralizmus elől a bilaterális kapcsolatokba menekül, és maga mögött szeretné hagyni az Amerika globális felelősségvállalást és kizárólag csak nemzeti érdekek mentén kíván politizálni, addig a pekingi vezetés egyre inkább nyit a globális világ felé és elkötelezi magát a globalizmus és a multilateralizmus mellett. Ugyanis az idei évben tartott Világgazdasági Fórumon, amit Davosban rendeztek, a történelemben először vett részt a Kínai Népköztársaság elnöke és egy olyan beszédet mondott el, amit jelen világrend szerint az amerikai elnöktől várhattunk volna.[29] Ahogy a helyzet jelenleg áll, nem Kína tört hirtelen az élre, hanem az élen haladók léptek vissza, helyzetbe hozva Kínát.[30] Trump elnöknek tehát el kellene köteleznie magát egy egyértelmű külpolitika irányába és világossá tenni Amerika szerepét és helyét az ázsiai-csendes-óceáni térségben és az új ázsiai rend kialakításában.

Felhasznált források:

 

Lábjegyzetek:

[1] Gest, Justin: „The Two Kinds of Trump Voters.” In: Politico Magazine, 2017. február 8.

[2]Viggo, Peter Jakobsen: „Doomsda Cancelled: Trump is Good News for Allies and World Peace.” In: CSS, 2017. március 8.

[3] Office of the United State Trade Representative.

[4] Averting a Chinese-American trade war.” In: The Economist, 2017. március 30.

[5] Averting a Chinese-American trade war.” In: The Economist, 2017. március 30.

[6] Ferguson, Niall: Donald Trump’s New World Order. In: The American Interest, Volume 12, Number 4. 2016. november 21.

[7]Diamond, Jeremy – Bash, Dana: „Trump signs order withdrawing from TPP, reinstate ‘Mexico City policy’ on abortion.” In: CNN, 2017. január 24.

[8] America First Foreign Policy. In: The White House.

[9] Panda, Anakit: After Trump-Xi Call, US-China Interactions Expand, But Direction Remains Unclear.” In: The Diploma, 2017. február 22.

[10] America First Foreign Policy. In: The White House.

[11]America First Foreign Policy. In: The White House.

[12] ESZTERHAI Viktor – KLEMENSITS Péter. 2016. „A dél-kínai-tengeri szigetek ügyében hozott hágai ítélet geopolitikai következményei.” In: PAGEO Policy Brief I. 2016.07.25.

[13] Habár az új amerikai külügyminiszter, Rex Tillerson, akinek a térségben gazdasági érdekeltségei is voltak, kemény fellépést fogalmazott meg a Dél-kínai-tengerrel és a kínaiakkal kapcsolatban. Mégpedig, be kell szüntetniük a területen végzett munkálatokat és az amerikaiaknak meg kell akadályozni, hogy a kínaiak a szigetek közelébe juthassanak. Etzioni, Amitai: „Tillerson, Trump and the South China Sea.” In: The Diplomat, 2017. január 28.

[14] Almond, Roncevert Ganan: „South China Sea: The Case Against an ADIZ.” In: The Diplomat, 2016. szeptember 13.

[15] White, Hugh: „Why Trump’s budget boost won’t strenghten US defences.” In: East Asia Forum, 2017. március 27.

[16] „Keeping the peace.” The Economist, 2014. május 14. http://www.economist.com/blogs/banyan/2014/05/japans-pacifist-constitution

[17] Ramirez, Carlos: „Abe’s Trump Challenge and Japan’s Foreign Policy Choices:” In: The Diplomat, 2017. március 7.

[18] Prashanth Parameswaran: „Philippines Commissions New Japan Coast Guard Vessel.” In: The Diplomat, 2017. március 11.

[19] Ramirez, Carlos: „Abe’s Trump Challenge and Japan’s Foreign Policy Choices:” In: The Diplomat, 2017. március 7.

[20] Az idei évben szinte havi rendszerességgel történt kilövés.

  • Feburár 12. „North Korea conducts ballistic missile test.” In: BBC, 2017. február 12.
  • Március 6. „North Korea’s Launch of Ballistic Missiles RaisesNew Worries.” In: New York Times, 2017. március 6.
  • Április 5. a legutóbbi pedig Xi Jinping és Donald Trump találkozója előtt történt meg. „North Korean missile fired ahead of US-China summit.” In: BBC, 2017. április 5.

[21]Xie Tao: „How Did Xhina Lose South Korea?” In: The Diplomat, 2017. március 9.

[22] Gibson, Jenna: „China’s Tourist Boycott Backfires on South Korea’s Jeju Island.” In: The Diplomat, 2017. március 23.

[23] Peel, Michael – Ramos, Grace: „Philippine banana bonzana sparks debate on shift to China.” In: The Financial Time, 2017. március 14.

[24] Gramer, Robbie: „White House Rejects Claims Trump Gave Merkel Fake $376 Billion ’Bill’ For NATO Payments.” In: Foreign Policy 2017. március 27.

[25] Oudenaren, John S. Van: „Why Trump Can’t Breeak Russia Away From China.” In: The Diplomat, 2017. februáár 23.

[26] Allison, Graham – Simes, Dimitri K.: „A Blueprint for Donald Trump to Fix Relations with Russia.” In: The National Interest, 2016. december 18.

[27][27] Majumdar, Dave: „How russia Will Respond to America’s Missile Strike in Syria.” In: The National Interest, 2017. április 7.

[28] America First Foreign Policy. In: The White House.

[29]XI, Jinping. 2017. „PresidentXi’sspeechto Davos infull.” In: World Economic Forum. 2017. január 17.

[30]„Is China challenging the United States for global leadership?” In: The Economist, 2017. április 1.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

%d blogger ezt szereti: