Kínai soft power a fejlődő országokban: Afrika

A nemzetközi befolyás megszerzéséért folytatott küzdelmet nem csupán katonai és gazdasági eszközökkel vívják, s a tömegtájékoztatás korában más országok állampolgárait könnyebb vonzani, mint véleményüket erőalapú eszközökkel megváltoztatni. Erre szolgáltat példát a „soft power” alkalmazása, amelyet elsőként az Egyesült Államok fejlesztett tökélyre. A globális hatalmi viszonyok átrendeződésének következményeképpen más nagyhatalmak is kívánnak élni a puha hatalom eszköztárával. Kína jelenlegi külpolitikájában tetten érhető a soft power fokozott használata, az alábbi elemzés ennek fejlődő országokbeli, különösen az afrikai vonatkozásait tekinti át.

A soft power ereje

Kína gazdasági növekedése révén egyre nagyobb nemzetközi befolyásra tesz szert, azonban a világban fenntartott imázsa messze elmarad a kínai várakozásoktól. Kelet-Ázsia több országa, így Japán, Dél-Korea és Szingapúr, nagy erőket fektettek abba, hogy a külvilág pozitív képet alakítson ki kultúrájukról, termékeikről és a világban betöltött szerepükről. Kérdés, hogy Kína képes lesz-e megismételni ezt a sikert, és a világ szemében kedvező nemzetközi szereplőként feltűnni?

Az elemzés során Joseph Nye „soft power” fogalmát vesszük alapul, s ezt vizsgáljuk a mai kínai külpolitikai gyakorlatban. A „soft power” építésének terét leszűkítjük Afrika országaira, s a befolyást növelő eszköztár egyik speciális elemét, a fejlesztési segélyezést helyezzük előtérbe. Emellett a kínai soft power értelmezéséhez bevezetjük a kínai „felelősségteljes fejlődő nagyhatalom” (fuzeren de fazhanzhong guojia) fogalmát is, ami hozzájárul a kínai puha hatalom fejlődő országokbeli értelmezéséhez.

Mi a soft power?

A soft power fogalmát elsőként Joseph Nye vezette be. A fogalom a hatalomért vívott harc „kemény” eszközeinek („hard power”) klasszikus definícióját egészíti ki, ami Nye szerint nem elég a világ feletti hatalom megszerzéséhez. A „soft power” a kényszerítés helyett a vonzást veszi alapul, mivel a puhább eszközök meggyőzik az országokat, hogy jól járnak, ha a népszerű hatalom befolyási övezetébe kerülnek.[1]

Nye szerint három téren szerezhet egy ország „soft powert”: politikai értékein, kultúráján vagy külpolitikáján keresztül.[2] Azonban azt is megemlíti, hogy a kormányzatok nem tudják mesterségesen előállítani, az alapvetően meglévő értékek és tényezők alakítják ki a vonzódást.

A hatalom puha formája a kemény manifesztációval szemben nem kézzel fogható, nem kierőszakolható, mivel az emberek tudatában keletkezik, előidézésének legjobb módja a viselkedés megváltoztatása. A kontextus és az adottságok viszont kiválthatják azt is, hogy egy ország egyes területeken nagyon pozitív képet alkot, míg más esetekben elbuknak imázsépítő törekvései.[3]

A soft power ázsiai megnyilvánulásai között a japán kultúra terjesztését és a hallyu koreai hullámát láthatjuk kiemelkedő példaként, s a popkultúra népszerűsítését a jó politikák, a világban betöltött kedvező szerep egészítette ki. A termékek magas minősége, a demokrácia és az emberi jogok melletti elköteleződés, és Japán esetében a nemzetközi segítségnyújtásban vállalt aktív szerep mind az ázsiai államok soft powerét erősítették.

Ezzel szemben Kína neve összekapcsolódott az olcsó, ám rossz minőségű termékekkel, ami gyengítette az ország renoméját, s a kommunista politikai berendezkedés egyértelműen negatív töltetű volt a nyugati országok számára. Azonban az ország gazdasági változásai több téren is új szempontok figyelembe vételét indokolják, s úgy tűnik, változhat Kína nemzetközi megítélése.

Kínai soft power a XXI. században

A kínai vezetés egy évtizede jelölte meg célként a „soft power” építését, s ma már körülbelül évi 10 milliárd dollárt költ az ehhez kapcsolódó projektekre.[4] Xi Jinping még elnöksége előtt, 2011-ben a Kínai Kommunsita Párt Központi Bizottságának ülésén nemzeti célként fogalmazta meg országuk „szocialista kulturális szuperhatalommá” válását.[5]

Xi Jinping egy évvel elnöki székbe kerülése után, 2013-ban vezette be a „kínai álom” kifejezését,[6] ami a mai kínai „soft power” szimbolikus kifejezésévé vált. Xi elnök számos alkalommal megmutatta, hogy célja a nyugati közvélemény megnyerése is, erről tanúskodott a davosi World Economic Forumon elmondott beszéde is, ami határozottan kiáll a globalizáció mellett.[7] A globális folyamatokba való belefolyást jelzi az új nemzetközi intézményrendszer kínai igénye.

A kínai „soft power” építésének ázsiai eszközévé válhat a 2015-ben alapított Asian Infrastructure Investment Bank (AIIB), ami széles körben nyújt kölcsönöket infrastrukturális fejlesztésre Közép-, Dél- és Délkelet-Ázsiában. A fejlesztési bankok közül ezt az intézményt támogatták a legnagyobb összeggel, 50 milliárd dollárral, de a soft power építésében érdekelt számos más intézménybe is nagy összegeket fektettek: így a BRICS országaival közösen létrehozott New Development Bankra 41 milliárd dollárt, az Új Selyemút Gazdasági Övezetre pedig 40 milliárd dollár szánt Kína.[8]

A nemzetközi fejlesztés mellett azonban megjelenik számos más terület is, mint a média, oktatás, művészetek és sportok. Ezek szintén kiváló terepet nyújtanak a soft power építésére, mind a fejlett, mind a fejlődő országok körében. A 2008-as pekingi olimpia során tették a legnagyobb erőfeszítéseket, valószínűleg nem eredménytelenül, hiszen a mintegy két hét alatt a világ lakosságának 70%-a követte figyelemmel a sporteseményeket.[9] E programokra is hatalmas összegeket szán a kínai állam, a becslések szerint évente 10 milliárd dollárt.[10] Ezek a központi tevékenységek azonban szembe mennek a soft power definíciójában foglalt, elve meglévő, vonzást keltő elemek szerepével.

Amennyiben azonban a soft power építésének inherens lehetőségeit tekintjük át, limitált azon elemek száma, amelyek vonzódást válthatnak ki Kína felé. Joshep Nye rendkívül kritikusan írt a kínai soft power törekvéseiről, túlságosan centralizáltnak tartja, s a több milliárdos befektetésektől nem vár megtérülést.[11] Nye szerint az igazán hatékony soft power egy ország civil megmozdulásaiból fakad, ám úgy tűnik, Kína e téren is a saját, „kínai típusú” útját keresheti.

Az országnak több fontos célja is van, amelyeket a soft power eszközein keresztül kíván elérni. Elsősorban az „arc” megszerzése a nemzetközi közösségen belül, a nagyhatalomnak kijáró tisztelet kivívásával, emellett hogy elfogadóbb külső reakciókkal találkozzon, s támogatást és szimpátiát nyerjen a számára fontos ügyek mellé. Emellett közvetve gazdasági előnyöket is kíván szerezni, ami legfőképpen az újabb piacok megnyitásában nyilvánul meg.[12]

Egyfelől felmerül a „kínai modell” szerepe, amely a fejlődő országok körében alapozhatja meg a népszerűségét. A 80-as évek elején megkezdett, fokozatos gazdasági nyitás sikeresnek bizonyult, s a 2000-es években már egyenesen modellértékűként hivatkozott rá a nemzetközi és a kínai szakirodalom is. A fejlődő országok számára példaként szolgálhat, s a kínai fejlesztési alapelvek a nemzetközi segítségnyújtásba beépítve pozitív reakciókat válthatnak ki ezekben az országokban.

A soft power a közjó biztosításának formáit is tartalmazhatja,[13] s Kína felelősségvállalásában egyre inkább megjelenik a meglévő intézmények fenntartásának és újak létrehozásának szándéka. Az „Egy Öv, Egy Út” kezdeményezés is ebbe az irányba mutat, hiszen az Eurázsián át ívelő tengeri és szárazföldi gazdasági folyosó egyik nagy célkitűzése a kereskedelem élénkítése egy, az utóbbi évtizedekben a globális vérkeringésben mellőzött területen. Az AIIB is hasonló megfontolásból jött létre, alapítói szándékai szerint a más nemzetközi fejlesztési bankok által elhanyagolt ázsiai térség infrastrukturális űrjeinek kitöltésére.[14]

A soft power külpolitikai gesztusait azonban nem csupán a fejlődő országoknak, hanem a hegemón befolyásával rendelkező USA-nak is szánták. E törekvés elsősorban az „új típusú nagyhatalmi kapcsolatok” építésében mutatkozott meg. A Xi Jinping és Barack Obama elnökök között 2013-ban megvalósuló sunnylands-i találkozó azt a képet adta a világnak, hogy megvalósulóban van az USA és Kína között az ún. „G2”, ami a kínai nemzetközi arcszerzésben kiemelkedő pontként értékelhető.

Hátrányosnak tűnhet Kína helyzete a vonzóvá válás terén, azonban fontos megjegyezni, hogy a világ egyes részein egészen más szemmel néznek Kínára, mint a liberális demokráciák felől. A kínai „soft power” ezért hatékonyabb lehet a fejlődő országokban, ahol egészen más stratégiát alkalmazhat, mint a nyugattal szemben tenné. Ezért tesszük a vizsgálat tárgyává az afrikai országokat, amelyek Kínával egyetemben fejlődő országok.

Kína fejlődő nagyhatalmi identitása

A kínai soft power vizsgálatához érdemes Kína nemzetközi rendszerben elfoglalt helyének megítélését kínai szemszögből vizsgálnunk. A nemzetközi identitás azért kulcsfontosságú, mivel az, hogy egy ország más országokhoz viszonyítva hogyan ítéli meg saját helyzetét, alapjaiban meghatározza a külpolitikát és a külvilággal fenntartott kapcsolatokat.  Kína felemelkedő hatalmi szerepe számos vita tárgyát képezi, mivel a nagyhatalmi státusz fokozott kötelezettségvállalással jár együtt. A belpolitikai változások és a külső hatások együttesen formálták a kínai identitást, ami mára a felelősségteljes fejlődő nagyhatalom (fu zeren de fazhan zhong daguo) szerepkörét hozta létre.

A nyugati szakirodalom Kína nemzetközi identitását és felelősségét az ország a fennálló nemzetközi rendszerben fenntartott kapcsolatai alapján méri. Kína a külpolitikája formálásában több identitásbeli dilemmába ütközött, amelyek az ország fejlődési útját és nemzetközi szerepének formálódását kísérték. Attól függően, hogy fejlett vagy fejlődő országként határozza meg magát, különböző kötelezettségekkel és jogokkal szembesül a nemzetközi rendszerben. Egy fejlődő ország könnyebben képviselheti nemzeti érdekeit, míg egy fejlett országnak kiterjedtebb a felelősségi köre, több vele szemben támasztott elvárás van.[15]

A fejlettségi dilemma legnagyobb tétje a nemzeti érdek képviseletében rejlik. Egy fejlődő ország számára nagyobb tér nyílik jogainak érvényesítésére, míg egy fejlett országot elsősorban a nemzetközi kötelezettségek terhelnek. Ebben a kérdésben Kína inkább a jogok érvényesítésének pártján áll, amit jól jeleznek a nemzetköz felelősséget számon kérő kritikák arra vonatkozó részei, hogy Kína csupán az érdekeivel megegyező kérdéseket venné napirendre.[16]

A népi Kína megalakulásától kezdve az identitásépítés több időszaka különíthető el, amit a 70-es évek végén kezdődő nemzetközi nyitásig elsősorban a kommunista berendezkedés és a harmadik világhoz tartozás határozott meg. Az ország nemzetközi identitása nagy ívű változáson ment keresztül a reform és nyitás 1979-es meghirdetése óta. A nyitást meghirdető Deng Xiaoping híres beszédének egy sora, „a figyelem kerülése, és az idő kivárása” (taoguang yanghui) a Deng-i szerény külpolitikai központi elve lett.[17] Abban az időben ez pragmatikus lépés volt, mivel Kína egy szegény, gazdasági reformok elején járó ország volt, ezért a dengi vezetés minden téren fokozatosságra törekedett.

A 2000-es években Kína gazdasági növekedését követve politikai következmények is felmerültek. Gazdasága méretét tekintve az ország egyre gyorsabban vette fel a versenyt a fejlett gazdaságokkal, így egyre inkább befolyással lett a globális gazdaság működésére. A 2008-as pénzügyi válság kezelésében sikeresnek bizonyult, amivel a legnagyobb versenytárs, az USA segítségére is sietett. Az átfogó nemzeti erő (zonghe guoli)[18] növekedésével párhuzamosan vállalja Kína, hogy nemzetközi súlyának megfelelően vesz részt a globális problémák megoldásában. Egyfelől a válságkezelés következményeként írható le, hogy Kína egyre határozottabban kezdte képviselni érdekeit a nemzetközi közegben. Másfelől viszont nagyobb önbizalmat adott az országnak, hogy 2010-ben Japánt megelőzve átvette a kelet-ázsiai régió gazdasági vezető szerepét. Az erősödő gazdaság és nemzetközi befolyás mentén jelent meg a yousuo zuowei gondolata, ami szerint Kínának hozzájárulást kell tennie a nemzetközi rendhez.[19]

 A nemzetközi identitás legújabb fejleményét Li Keqiang 2017 márciusi beszédében láthattuk megjelenni a hivatalos kínai retorikában, a fu zeren daguo, azaz felelősségteljes nagyhatalom szerepköre az ország újabb lépcsőfoka a nemzetközi identitásformálásban.[20] Ez arra is utal, hogy az átfogó nemzeti erő minden korábbinál nagyobb méreteket öltött, s így Kína képes lehet arra, hogy olyan ügyekben vállaljon vezető szerepet, mint a globális felmelegedés elleni harc vagy a világgazdasági nyitottság megőrzése. Ennek gyakorlati megvalósulása azonban nem egyértelmű, hiszen a kínai nagyhatalmi identitás alakítása során felmerül a „megosztott felelősség”, ami a környezetvédelemre adott válasz példájával illusztrálható. A kínai vezetés ugyanis beleegyezett abba, hogy gazdasági súlyának megfelelően vegye ki a részét a globális klímaváltozás elleni küzdelemből, ám egyúttal a fejlődő országok szempontját is képviselte, s a fejlett országokat múltjuk és jelenlegi helyzetük miatt is fokozott vállalásra szólította fel.[21] Kína alapvetően a liangli erxing elve alapján tudja elképzelni a globális problémák megoldásában való részvételt, azaz a képességek és a kapacitások különböző foka más és más mértékű kötelezettségvállalással jár.

Ez a kettősség leginkább a fejlesztési segélyezésben érhető tetten. A fejlődő országok felé vállalt felelősség egyik formája a fejlesztési segélyezés, ami immár évtizedek óta az identitásformáló külpolitika eszközéül szolgál. A segélyezés szempontjából Kína felelősségvállalásának skálája fontos: az ország vezetése elsősorban a fejlődő országok felé vállalt felelősséget hangsúlyozza, s ezután következik csak a teljes emberiség közös jövőjének képviselete.[22]  Ez alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy Kínának kiemelt érdeke a kínai normák iránti érdeklődés felkeltése a fejlődő országokban, különösen Afrikában, hiszen a szubszaharai országokkal fenntartott kapcsolatok egyre inkább felértékelődtek az elmúlt évtizedekben.

Az elsődleges célpont: Afrika

A világ összes térsége közül Afrika tűnik leginkább fogékonynak a kínai soft powerre, aminek számos oka van. Ebben a tanulmányban nem foglalkozunk a kínai soft power sikeres vagy sikertelen működésének példáival, ezt két további cikkben tesszük meg, amelyek során a fent felvázolt elméletet vizsgáljuk a gyakorlatban.

Afrikából nézve egészen más szempontok tűnnek vonzónak, mint amit a nyugati országok látnak a kínai soft power politikában.[23] A kontinens 90-es évekbeli Kína általi „újrafelfedezését” elsősorban annak a vákuumnak köszönheti, ami a hidegháború végén beköszöntött a térségben. A kínai segélyek Afrikába, főként annak szubszaharai országaiba irányuló összegei hirtelen megugrottak az évtized első éveiben,[24] s ez a tendencia a mai napig így folytatódik. A kontinensen érzékelhető befolyás elsősorban gazdasági eredetű, s mivel az amerikai eredetű válság után különösen megrendült a washingtoni konszenzusba vetett bizalom, az afrikai országok általánosságban nagyobb reményeket fűznek az elsősorban kereskedelmi és befektetési céllal érkező kínaiakba, mint a humanitárius és biztonsági szempontból beavatkozó fejlett országokba.[25]

Amennyiben a Nye-féle soft power fogalom által tartalmazott, vonzással bíró elemeket tekintjük át, a kontinens országai érdeklődést mutathatnak egyes kínai értékek iránt is. Ezeket Lu Shaye, a kínai külügy Afrika Osztályának vezetője a kínai „diplomáciai filozófia” szerves részének nevezte,[26] s Zhou Enlai ma is érvényes nyolc elvében látja őket manifesztálódni.[27] A fejlődési utat azonban nem kívánják ráerőltetni egyik országra sem, csupán lehetséges alternatívaként mutatják fel, hiszen a nyolc elvben megtalálható a saját út kialakításának támogatása is.[28] A soft power működési mechanizmusának megfelel ez a megközelítés, hiszen a vonzódás a politikában, kultúrában meglévő elemek iránt alakul ki.

Kína Bandung óta elkötelezett a „be nem avatkozás” elve mellett, s úgy látják, a nagy és erős országoknak nem szabad beavatkozniuk a kisebbek belügyeibe, mivel az egyenlőtelen helyzetet teremtene.[29] Az Afrikával kapcsolatos kínai retorika alapját a fejlődő országként betöltött hasonló szerep, megegyező sors képezi, amelynek legfontosabb ígérete, hogy a kínai fejlődési modellre és a kínai segítségre támaszkodhatnak saját fejlődésük során.

A kínai nemzetközi politika iránti vonzalmat az intézményépítés is befolyásolta. A Forum on China-Africa Cooperation (FOCAC) keretében intézményesített kapcsolatokról beszélhetünk, 2000 óta rendszeresen tartanak miniszteri találkozókat, s a csúcstalálkozók fontos eleme az országok közös értékeinek hangsúlyozása, s a kínai állam számos területen tett felajánlásai.[30] A nemzetközi fejlesztés, ezen belül is az afrikai országok egészségügyének, oktatásának, infrastruktúrájának támogatásával és a nemzetközi kulturális, akadémiai és technológiai csere ösztönzésével komoly jelenlétet alapoztak meg a kontinensen.

Az Afrika felé irányuló kínai soft power törekvések fontos pontja a segélyezés.[31] Ennek oka, hogy az afrikai befolyásnövelésben ez az eszköz egy régóta használt, sikeresnek mutatkozó eszköz. A segélyezés hatalomképző eszközének Kína esetében egyfelől gazdasági vonatkozásai vannak, ám ennél a FOCAC alapítása óta eltelt időben fontosabb volt az új típusú kapcsolatrendszer kiépítése. Az ún. „dél-dél” kapcsolatok célja, hogy újraalkossák a fejlesztési segélyezés normáit, s Kína segélypolitikájának fontos része e kapcsolatrendszer népszerűsítése. A dél-dél kapcsolatok alapvető értékei a már említett nyolc elvben gyökereznek, s a partnerek egyenlő viszonyán alapulnak. A fejlődő státusz fenntartásával Kína olyan pozícióban tud maradni, ami a hatalmas fejlettségi különbségek ellenére is lehetővé teszi számára az egyenlő felek közötti partnerséget. Ezzel ellenkezhet az a meglátás, hogy Kína általános Afrika-politikát folytat.[32] Mindezek mellett az afrikai vezetők kiemelik, hogy magas szintű diplomáciai figyelemben részesülnek Kína felől, ami ritka gesztus az országaik felé.

Az afrikai országok számára a kínai segítségnyújtás múltja is emlékezetes, s ezért a mai napig sokkal inkább elfogadják Kínát egyenlő partnerként, hiszen a nyugati országokat túlságosan paternalistának tekintik. Kenneth King az oktatási projektekre leszűkített kutatási eredményei erre mutatnak rá: az afrikai országok nagyra értékelik a kínaiak által nyújtott lehetőségeket, mivel azt látják benne, hogy a kínaiak saját módszereiket mutatják be a helyi partnereknek.[33]

A soft power afrikai vonatkozásai a kontinens országaiban lebonyolított közvélemény-kutatások szerint eredményesen működnek. Azon afrikai lakosok száma, akik kedvező véleménnyel vannak Kínáról, közelít az Egyesült Államokat kedvelők számához.[34] Mindemellett megjelentek olyan hangok is, mint például a nigériai központi bank elnöke, Lamido Sanusi által megfogalmazott kétségek, hogy az afrikai országok Kína iránti vonzalma romantikus illúzió, és ha a kínai érdekek kemény beavatkozást kívánnának, elillanna a soft power összes jótékony hatása.[35] A lakosság és a politikusok azonban különböző benyomásokat szereznek az afrikai tevékenység nyomán, így a hipotézis bizonyítását egyes esettanulmányokon keresztül tehetjük meg.

Összegzés

A kínai soft power az elmúlt évtizedben jelentős átalakuláson ment keresztül, az ország e tekintetben is felkerült a globális befolyás térképére. Elmondható, hogy sok fejlett országtól eltérően centralizált rendszerben folyik a nemzetközi imázsépítés. Bár a kínai vezetés egyaránt meg kívánja győzni a fejlett és a fejlődő országok lakóit is kultúrája és elvei nemzetközi értékeiről, azonban az utóbbiakban több sikerrel jártak.

Az eddigi kínai törekvések eredményesnek bizonyulnak Afrikában: bár a kontinens országai között nincs egy kizárólagos konszenzus a kínai befolyás megítéléséről, alapvetően pozitív tendenciákról beszélhetünk. A fejlődő nagyhatalmi szerepkört felvállaló Kína a fejlesztési kapcsolatokban felmutatott új normák tekintetében vonzó lehet az afrikai országok számára. Ez a fejtegetés azonban csupán az értékek által kiváltott soft power lehetőségeivel foglalkozott, így a továbbiakban gyakorlati példákkal való bizonyítást igényel.

A fenti elemzés folytatását az is indokolja, hogy a kontinenst csupán egy egészként kezeltük, s a kínai soft power működéséről teljesebb képet kapunk, ha megvizsgáljuk gyakorlati működését a különböző adottságokkal rendelkező afrikai országokban.

Források:

[1] NYE, Joseph S. (2004): Soft Power: The Means To Success In World Politics.

[2] NYE, 2004.

[3] MOSS, Trefor: Soft Power: China Has Plenty. In: The Diplomat. 2013. június 4.

[4] China is spending billions to make the world love it. In: The Economist, 2017. március 23.

[5] SHAMBAUGH, David (2015): China’s Soft Power Push. In: Foreign Affairs.

[6] Economist, 2017.

[7] XI, Jinping (2017): President Xi’s speech to Davos in full. World Economic Forum, 2017. január 17.

[8] SHAMBAUGH, 2015.

[9] Is China’s soft power strategy working? In: China Power.

[10] SHAMBAUGH, 2015.

[11] MOSS, 2013.

[12] MOSS, 2013.

[13] NYE, 2004.

[14] Asian Infrastructure Investment Bank Articles of Agreement, p. 1.

[15] SUN, Xuefeng (2012): „The Dilemmas of the Rise of China.”

[16] SUN, 2012.

[17] WOLF, David: Understanding „tao guang yang hui” In: The Peking Review, 2014. szeptember 2.

[18] Az átfogó nemzeti erő (zonghe guoli, comprehensive national power) egy kínai tudósok által alkotott fogalom, ami a hagyományos, kézzel fogható hatalmi faktorok (hadsereg, gazdaság, erőforrások) mellett egyéb elemeket is figyelembe vesz, így a területet, lakosságot, külpolitikát, nemzetközi befolyást, stb. Chuwattananurak, 2016, p. 3.

[19] LUO, Jianbo (2014): „Fu zeren de fazhanzhong guojia…”

[20] XUAN Doc Loan: „Is China Becoming a Responsible Great Power?” In: Asia Times, 2017. március 16.

[21] LUO, 2014.

[22] LUO, 2014.

[23] MOSS, 2013.

[24] NAIDU, Sanusha – CORKIN, Lucy – HERMAN, Hayley (2009): „China’s (Re)-Emerging Relations with Africa.”

[25] COOKE, Jennifer G: China’s Soft Power in Africa. http://csis-prod.s3.amazonaws.com/s3fs-public/legacy_files/files/media/csis/pubs/090310_chinesesoftpower__chap3.pdf

[26] LU, Shaye (2012): The Road Ahead: China and Africa. In: WANG, Jisi et.al: China at the Crossroads. p. 144.

[27] Zhou Enlai nyolc elve a nemzetközi segélyezésről, 1964. Zhongguo de duiwai yuanzhu (2011) bai pishu.

[28] CHIN, Gregory T. – FROLIC, B. 2007. december. p. 4.

[29] LU, 2012, p. 148.

[30] The Forum on China-Africa Cooperation Johannesburg Action Plan (2016-2018) In: FOCAC.org 2015. december 25.

[31] NAIDU – CORKIN – HERMAN, 2009.

[32]NAIDU – CORKIN – HERMAN, 2009.

[33] MOSS, 2013.

[34] COOKE, Jennifer G: China’s Soft Power in Africa.

[35] SANUSI, Lamido: Africa must get real about Chinese ties. In: Financial Times, 2013. március 11.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

%d blogger ezt szereti: