Yukon Huang: Cracking the China Conundrum (könyvismertető)

Ma a kínai gazdaságról szóló viták kiemelt foglalnak el, mind a médiákban, mind a tudományos körökben. Ez a nagy érdeklődés azonban nem járt a különböző nézetek közeledésével, sőt az elmúlt években inkább a vélemények polarizálódása figyelhető meg. Yukon Huang neves Kína-szakértő közgazdász már új könyve címével is jelezni kívánja, hogy nem tekinti magát középen állónak a fenti vitában. A kínai gazdaság közeli összeomlását jósoló közkeletű, de hibás nézetek forrását abban látja, hogy a szakértők nem megfelelő elemzési kereteket használnak. Egy óriási méretű, fejlettségi színvonalát tekintve igen diverzifikált országot próbálnak egy általános kritérium rendszer szerint értékelni. Nem veszik észre azt sem, hogy bár a gazdasági átalakulás alapelvei (piacosítás, tulajdoni diverzifikáció, külgazdasági nyitás) megegyeznek más sikeresen modernizálódó országokéval, de az átalakulás folyamata eltér azokétól, ezért ezen országok tapasztalatainak mechanikus alkalmazása hibás következtetésekhez vezet.

Szerző: BÁNHIDI Ferenc, közgazdász, Modern Kelet-Ázsia Kutatócsoport Pázmány Péter katolikus Egyetem

 

 

A szerzőről

Yukong Huang kínai származású amerikai közgazdász. Évekig dolgozott a Világbanknál, a kilencvenes évek végén ő volt az intézmény első országmenedzsere Kínában. Jelenleg a Carnegie Alapítvány Ázsia szakértője. Az elmúlt években több tucat cikke jelent meg a Wall Street Journal és a Financial Times hasábjain. Mint a téma avatott szakértőjétől, a kínai politika és gazdaság szinte minden aktuális kérdéséről kikérték a véleményét. Ez a könyve azzal a szándékkal íródott, hogy összegezze és rendszerbe foglalja az elmúlt hat-hét évben egy-egy résztéma kapcsán kifejtett mondanivalóját,

Kína értékelése globális és regionális perspektívában

 Az USA-ban és Európában az elmúlt három-négy évben egyértelműen a kedvezőtlen vélemény került túlsúlyba. A közvéleménykutatások trendjeit vizsgálva feltűnő, hogy mekkora eltérés van a globális pénzügyi válság időszakának átlagosan kedvező, illetve a 2012 óta tapasztalható fellendülés korszakának összességében kedvezőtlen véleménye között. Európában a Kínával való nagyhatalmi rivalizálás hatása sokkal mérsékeltebb, ezért a negatív vélemények súlya itt egyértelműen kisebb. Ezen belül azonban érdekes, hogy a kedvezőtlen vélemény 60%-os súlya éppen arra a Németországra jellemző, amely a legintenzívebb gazdasági kapcsolatokat ápolja Kínával. A másik oldalon az Egyesült Királyság áll, ahol a kedvezőtlen vélemény aránya alig 35%-os, pedig a kétoldalú kereskedelem nem jelentős.

Ázsiában szintén eltérnek egymástól az egyes országok értékelései, de összességében a kedvező vélemények vannak túlsúlyban. Ellentmondásos az ASEAN országok helyzete, akik mindegyikének ma már Kína a legjelentősebb kereskedelemi partnere, de már aggódnak azért, mert egyre kevésbé tudnak Kínával versenyezni a fejlett országok piacán.

 

Yukon Huang szerint a közvéleménykutatások összességében Kínára kedvezőtlen eredménye erősíti a nyugati politikai döntéshozók azon meggyőződését, hogy a tekintélyuralmi rendszerek nem tekinthetők hiteles partnernek a nemzetközi politikában.  Korábban hiányzott Kína szándéka, hogy felelősséget vállaljon a globális döntésekben, ma ez megszűnőben van, ugyanakkor Kína globális szerepvállalásához az értékrendek eltérése miatt nehéz megtalálni a mindenki által elfogadható alapelveket.

Kína növekedési modelljének alapjairól

Yukong Huang szerint a kínai reform és nyitás politikájának két meghatározó személyisége Deng Xiaoping  és Zhu Rongji „politikai vállalkozók” voltak. Mindketten rendelkeztek egy átfogó  vízióval az ország átalakításával kapcsolatban és ennek megvalósítása érdekében mertek kockázatokat vállalni, nem riadtak vissza a hagyományos érdekcsoportokkal való gyökeres szakítástól sem.

Deng Xiaoping a nyolcvanas években három olyan reformot is bevezetett, amelyekkel a gazdasági növekedés beindításában kulcsszerepet adott a nem-állami gazdasági szereplőknek. Az agrárreformmal végeredményben visszahozta az egyéni gazdálkodást és a piaci alapú működést a mezőgazdaságba. A korábbi falusi és kisvárosi kommunák ipari és kereskedelmi üzemeit a formális önkormányzati tulajdonforma megtartásával lényegében magánvállalkozóknak adták szerződéses üzemeltetésbe. A különleges gazdasági övezetekben pedig rendkívül kedvező feltételekkel csábították a külföldi befektetőket és ezzel megalapozták a későbbi évek exportsikereit.

Deng Xiaoping nyolcvanas években követett stratégiája nyíltan vállalta az egyes régiók közötti különbségek növekedését. A hagyományosan fejlettebb tengerparti területek jelentős kedvezményeket nyújthattak az elsősorban hong-kongi és tajvani befektetőknek. Ezzel egy időben feloldotta a belső piaci korlátokat, így az elmaradottabb nyugati területekről szabadon mozoghatott a munkaerő és a tőke a külföld tőke előtt megnyitott régiókba. Végső soron ő vezette be a régiók közötti növekedési versenyre épített rendszert, amelyet az is támogatott, hogy a helyi politikai vezetők értékelésének, hosszabb távon pedig a kinevezésének fő kritériumává az irányításuk alatt álló régióban elért GDP növekedés vált.

Zhu Rongji a kilencvenes évek végén három politikailag kockázatos döntést is hozott. A WTO-ba való belépés érdekében beleegyezett a vámok radikális csökkentésébe, az ipar versenyképességének növelése érdekében széleskörű vállalat átalakításokat kezdeményezett és végül egyik pillanatról másikra felszámolta az állami lakásellátási rendszert. Mindhárom intézkedés jelentős szerepet játszott az ezredforduló után elért kétszámjegyű gazdasági növekedésben. E lépések ugyanakkor komoly áldozatokkal is jártak. Az állami tulajdonú vállalatoktól elbocsátott munkások száma elérte a negyven millió főt.

Kína nem egyensúlyi növekedése

Huang Yukong hatásos érvekkel cáfolja azt a közkeletű kritikát a kínai gazdaságpolitikával kapcsolatban, hogy az állam erőltetett, nem piackonform eszközökkel próbálja támogatni a gazdasági növekedést és ezzel éppen a hosszú-távú fenntartható fejlődés esélyét veszélyezteti. A kritikusok ilyen eszköznek tartják a mesterségesen alacsonyan tartott kamatlábakat, amelyekkel a beruházásokat, illetve a tudatosan leértékelt devizaárfolyamot, amellyel az exportot kívánják ösztönzi. E két tényező hatása szerintük azzal jár, hogy a fogyasztás aránya a bruttó hazai termékben példátlanul alacsony, ami hosszútávon keresleti korlátot képez a növekedéssel szemben.

A szerző szerint a falusi munkaerő városokba történő áramlása, a mezőgazdaság helyett az ipari tevékenységben történő foglalkoztatása együtt jár a profit arányának növekedésével a bruttó hazai termékben, és ez egyben ösztönzi a beruházások növekedését is. Az agrárszektorban a munkajövedelmek aránya a termelési értékben többszöröse az ipari ágazaténak, tehát ha a foglalkoztatottak váltanak a két ágazat között, az a teljes gazdaságra nézve a profit arányának jelentős emelkedésével jár. Kínában az urbanizációs ráta jelenleg 56%, ami jelentős növekedés a nyolcvanas években tapasztalt 20%-hoz képest. A hasonló fejlettségű országokkal összehasonlítva azonban ez a ráta nem számit magasnak, ezért a következő öt-nyolc éven további növekedés várható.

Az urbanizáció és az iparosítás beruházásösztönző hatása a szerző szerint egy olyan természetes folyamat, amelyen minden újonnan iparosodott ország átment. Ha a kínai kormányzat a kritikákat követve mesterségesen próbálná növelni a fogyasztási rátát, azzal csak veszélyeztetné a további növekedést. Huang Yukong nemzetközi példákkal bizonyítja, hogy az iparosítási folyamatban résztvevő fejlődő országok közül azok a kelet-ázsiai országok voltak a sikeresebbek, akiknek viszonylag magas volt a beruházási rátájuk, azok a latin amerikai országok, ahol a beruházási ráta egy alacsonyabb szinten maradt, egy viszonylag gyors felzárkózási folyamat után megragadtak egy közepesnek számító fejlődési szinten.

Kína hitel dilemmája

A kínai hitelállomány tarthatatlanul magas szintje 2012 óta napi témája a médiáknak és a lassuló gazdasági növekedéssel együtt a leggyakrabban előforduló közkeletű érv amellett, hogy a kínai gazdaság már rövidtávon is elkerülhetetlenül egy pénzügyi válság felé halad. Huang Yukong kategorikusan cáfolja ezt az értékelést. Véleménye szerint a kínai gazdaság alapstruktúrája egészséges: a nemzetközi fizetési mérlegnek többlete van, a költségvetési hiány mérsékelt, a háztartások megtakarításai stabilak és jelentős méretűek. Ilyen paraméterekkel rendelkező gazdaságot csak erős elfogultsággal lehet válság közelinek minősíteni.

Azt a szerző is elismeri, hogy a vállalti hitelállomány GDP-hez viszonyított 160%-os szintje magasnak minősíthető és különösen aggasztó, hogy ez a szint 2008 óta a duplájára emelkedett. A nemzetközi válság előtt a vállalati hitelállomány megfelelt a kínai gazdaság alap adottságainak, egy fejletlen részvény- és kötvénypiac mellett a 80% nem minősíthető magasnak, a jelenlegi problémák alapvető forrása a kormánynak a nemzetközi pénzügyi válság kezelésére hozott csomagjában keresendő. A 2008. novemberben elfogadott program szerint óriási összeget, 586 milliárd USD pumpáltak a gazdaságba, ennek meghatározó része az állami tulajdonú bankrendszer által kiadott hitel volt. A kedvezményezettek jó része is állami tulajdonú vállalat volt, akik sokkal nagyobb figyelmet fordítottak az állam által kijelölt célok teljesítésére, mint beruházásaik megtérülésére.

A kormányzat 2012 óta már jelentős figyelmet fordít a hitelállomány kezelésére, de eddig csak a növekedés mérséklődését tudta elérni, érdemi áttörést a rossz hitelek állományának leépítését nem tudta elérni. Huang szerint pedig adottak lennének a megoldás eszközei, csupán a határozottság hiányzik az érdekütközések felvállalására. Talán a legfontosabb lépés az állami tulajdonú cégek reformjának felgyorsítása lehetne. Náluk halmozódott fel a rossz hitelek állományának jelentős része és ők azok, akik továbbra is elszívják a hatékonyan működő magánvállalatok elől a beruházási források jelentős részét. Az állami cégek rossz hitel állományának kezelésére a kilencvenes évek években már lebonyolítottak egy sikeres konszolidációs programot, amelyben a devizatartalékok egy részét használták fel a bankok feltőkésítésére. A pénzügyi rendszer stabilizációja érdekében szükséges lenne még az ingatlanpiac korrekciója, amit a városokban lakó falusi vendégmunkások letelepedésének könnyítésével lehetne elérni, illetve az elmaradott nyugati országrészben végrehajtott infrastrukturális beruházások korlátozása, ami a források hasznosabb célokra való felszabadítását jelenthetné.

A formálódó gazdasági, társadalmi és politikai feszültségekről

A szerző elismeri, hogy a gazdaságilag sikeres növekedési pálya Kínában már a nyolcvanas évektől olyan társadalmi feszültségekkel és környezeti romlással járt, amely a mai viszonyok mellett egyre kevésbé tartható. A jövedelem egyenlőtlenségek mértékét mutatja, hogy még 2016-ban is az egy főre jutó városi jövedelem háromszorosa a falusinak és fejlett partvidéki régiók átlag jövedelme pedig mintegy duplája az elmaradott nyugati területekének. Huang szerint ez elkerülhetetlen következménye volt a Deng Xiaoping által bevezetett régiók közötti versenyen alapuló stratégiának, és mivel zömében a régiók között és nem azokon belül jelentkezett, ennek társadalmi elfogadtatása megoldható volt.

A politikai vezetés ugyanakkor érzékelte, hogy változtatásokra van szükség. Huang statisztikákkal bizonyítja, hogy 2003-tól az említett egyenlőtlenségi mutatók növekedése először megállt, majd 2009-től mind a falusi, mind a fejletlen nyugati terültek egy főre jutó jövedelme gyorsabban nőtt, mint a városi és a tengerparti területeké.

A könyv fókusza a gazdasági problémák kezelésén van, de a szerző ebben a részben kitér a politikai liberalizáció lehetőségeire is. Elöljáróban azt hangsúlyozza, hogy ha még el is fogadjuk Acemoglu és Robinson közismert fejlődéselméletét, Kína nem tekinthető egy szokványos tekintélyuralmi államnak. Acemogluék szerint a diktatúrákban az uralkodó társadalmi csoport kizsákmányoló intézmények révén kisajátítja az erőforrások meghatározó részét. A Deng által bevezetett politikai és gazdasági reformok révén azonban Kínában kialakult egy olyan területileg decentralizált versenyrendszer, amely részben növekedésre ösztönzött, részben befogadta, elismerte a helyi és részérdekeket is. A kínai politikai viszonyok stabilitása jelentős részben ennek a sajátos rendszernek köszönhető.

A Kínával foglalkozó nyugati politikai elemzések a közelmúltban már felfigyeltek arra, hogy az ország már elérte azt a gazdasági fejlettségi szintet, amikor a nyolcvanas években Koreában és Tajvanon már elindították a teljes demokratizáláshoz vezető politikai reformokat. Huang elfogadja azt a nézetet, hogy mivel Kína a gazdasági szférában követi a nyugati trendeket, ezek hatásának a politikai szférában is jelentkezniük kellene. Nem a liberalizáló politikai reformok szükségességét tagadja, csupán azzal érvel, hogy Kínában ennek gazdasági feltételei még nem adottak. Koreában és Tajvanon a nyolcvanas években nem csak a jövedelem ért el egy viszonylag magasabb szintet, hanem létrejött egy nagyszámú városban lakó és jelentős arányban a szolgáltató szektorban dolgozó középosztály is. Kínában, mind az urbanizációs ráta, mind a szolgáltató szektor fejlettsége jelentősen elmarad a mintának tekintett országoktól. Huang értékelése szerint Kína csupán a 2025 és 2030 közötti időszakban jut el arra a fejlettségi szintre, amikor a nyugati típusú politikai reformok napirendre kerülhetnek.

Kína külkereskedelemi és működő tőke kapcsolatai

Huang részletesen elemzi Kína nemzetközi kapcsolatait és ezen belül külön foglalkozik néhány olyan széles körben elfogadott nézettel, amelyek a tények egyoldalú értékelésére támaszkodnak. Az egyik ilyen feltételezés az, hogy a kínai exportsikerek nagyrészt a nyugati működő tőke befektetéseken alapulnak. Valójában a 2000. évet megelőző két évtizedben, bár az összesen 308 milliárd USD-t kitevő tőke import valóban magas volt, de ennek 80%-a Ázsiából származott, az USA és az EU részesdése alig 16%-ot tett ki. A nagy multinacionális cégeknek sokkal könnyebb volt ázsiai partnereikre (hong-kongi és tajvani cégekre) bízni a termelési folyamtok menedzselését és ők elsősorban a termékek tervezésére és elosztására koncentráltak.

Az ezredforduló utáni évtizedben Kína egy kiterjedt ázsiai termelési értéklánc csomópontjává vált, amelyben Japán, Korea és Tajvan a magas technológiai szintet képviselő kulcs alkatrészeket, az ASEAN országok pedig részben nyersanyagokat, részben kisebb értékű részegységeket szállítottak a Kínába működő összeszerelő üzemekbe. Ez a munkamegosztás olyan sikeresen működött, hogy a gyors fejlődés hatására az ezredforduló után már Kína vált az ASEAN országok legfontosabb külkereskedelmi partnerévé.

Ma az USA-ban széles körben elfogadottak olyan állítások, mint „Kína agresszív kereskedelemi politikája felelős az amerikai külkereskedelmi deficit jelentős részéért” vagy, hogy „az óriási export-többletét egy tudatos leértékelésre játszó árfolyam politikával érte e”l. Huang szerint a fenti regionális hálózat ismeretében mindkét állítás könnyen cáfolható. Az amerikai kereskedelmi mérleg deficitje már 1999-ben nőni kezdett és 2005-ben érte el a csúcsértékét. Ebben az időszakban azonban a Kínával való forgalom még nem volt meghatározó, a legnagyobb exporttöbbletet a fejlett kelet-ázsiai országok (Dél-Korea, Japán, Tajvan) realizálták. A 2005 és 2008 közötti időszakban viszont jelentős változás történt, az említett országokat Kína kiszorította, de az amerikai deficit mértéke alig változott. A fenti elemzésből jól látható, hogy Kína térnyerése nem a kereskedelemi politikájának, vagy az deviza árfolyam manipulációjának köszönhető, csupán az értékláncok alakultak át, amelyben Kína lépett a végső összeszerelő szerepébe.

Huangnak figyelemre méltó, egyben sajátos nézetei vannak a kínai valuta a RMB nemzetközivé válásának esélyeiről. Ismeretes, hogy a kínai vezetés az elmúlt négy-öt évben komoly erőfeszítéseket tette folyamat felgyorsítására, ő azonban ezt csupán egy nemzeti tekintélyt növelni kívánó, de az érdemi gazdasági alapokat nélkülöző tevékenységnek tekinti. Huang szerint az amerikai dollár kulcsvalutává válásában két tényező játszott meghatározó szerepet. Kezdetben a nyitott és fejlett amerikai tőkepiacok és a nagyvonalú nemzetközi segélypolitika (Marshall terv), de különösen az elmúlt húsz évben elsősorban az, hogy tudatosan vállalták a kereskedelmi deficitet és az ezt finanszírozó külföldi eladósodást. Huang szerint ezek a felsorolt feltételek Kínában nincsenek meg. Foglalkoztatási, de más okokból sem állnak készen arra, hogy negatív kereskedelmi mérleget engedjenek meg maguknak és az ország fejlettségi színvonala nem indokol egy nagyvonalú segélypolitikát sem. Ha viszont a nemzetközi piacokon a RMB-ből nem áll megfelelő likviditás rendelkezésre, akkor a világpénzzé válás csak távoli cél maradhat.

Következtetések – a Kína talány megfejtése

A záró részben a szerző visszatér a Kínával foglalkozó elemzők, az optimisták és a pesszimisták közötti vitára és felvázolja a saját, következő néhány évre vonatkozó előrejelzését. A korábbi fejezetekben elmondottak alapján magát az az optimisták táborába sorolja, a legfontosabb rövid távú makrogazdasági problémát, a túlzott hitelállomány mérséklését a pénzügyi rendszer reformjával, menedzselhetőnek tartja.

Ami a következő tíz év gazdasági növekedésének ütemét illeti, ebben három véleménycsoport előrejelzését ismerteti. Az optimisták, élükön a kormány félhivatalos tanácsadójával Justin Lin-nel nem számolnak lassulással az elmúlt évek 7%-os ütemét tarthatónak látják. Huang ennél óvatosabb, ő a következő öt-tíz évre egy 5-7%-os sávban megvalósuló növekedést lát valószínűsíthetőnek. Ezt két indokkal támasztja alá. Egyik oldalon bízik a tervezett, de még nem megvalósult gazdasági reformok különösen az állami vállalatok reformjának hatékonyságösztönző, ezen keresztül növekedést generáló hatásában. A másik, kissé technikainak minősíthető érve pedig az, hogy a 20000 USD GDP/fő (PPP) szintig a sikeresen felzárkózó kelet-ázsiai országok is tartani tudták az átlag fölötti, 5-7%-os növekedési ütemet. Kína ma még csupán a 13000 USD GDP/fő (PPP) szintnél tart és van még további öt éve arra, hogy a jelzett küszöbértéket elérje.

Ami Kína politikai erejét, a nemzetközi folyamtokra gyakorolt hatását, a globális kormányzásban való lehetséges szerepvállalását illeti, ebben a kérdéskörben a szerző jóval pesszimistább. Véleménye szerint Kína nem rendelkezik kellő tapasztalattal az érzékeny nemzetközi problémák kezelésében. Ahogy a nemzetközi közvélemény kutatások eredményei is bizonyítják, az elmúlt évek erőfeszítései, se az ország puha erejének növelésében, se a kétoldalú partnerkapcsolatok kapcsolatok fejlesztésében nem bizonyultak hatékonynak. Ennek fényében kell értékelni azt, hogy Xi Jinping elnök szakított a Deng Xiaoping által bevezetett passzív külpolitikával és próbálja Kína nemzeti érdekeit az eddigieknél sokkal határozottabban érvényesíteni.

A könyv értékelése

A különböző médiákban manapság nagyon sok kínai gazdasággal foglalkozó cikk jelenik meg, amelyekben gyakran talán túlzottan is felszínes és egyoldalú véleményeket fogalmaznak meg. Huang Yukong a nemzetközi pénzügyi intézményeknél szerzett évtizedes gyakorlati tapasztalataival és széleskörű elméleti ismereteivel törekszik arra, hogy a napi sajtónál mélyebbre ásson, feltárja az egyes résztémák közötti összefüggéseket, illetve komoly statisztikai adatgyűjtéssel és alapos szakirodalom feldolgozással támassza alá a nézeteit. Ez a feldolgozott témák többségénél sikerül is neki. Ugyanakkor az olvasót nem állítja könnyű helyzet elé, gyakran az az érzésünk, hogy néha talán túl sok kérdést is bevon az elemzéseibe és ezért a terjedelmi korlátok miatt nem képes minden gondolatmenetét részleteiben kifejteni. Talán a legnagyobb hiányérzetünk az általa „területileg decentralizált versenyrendszernek” fogalom kifejtésénél volt, amelynek ugyan nagyon sok pozitív hatást tulajdonít, de ennek bizonyításával adós marad.

A Kínával kapcsolatban optimista és pesszimista véleménycsoportok vitája évek óta tart, a napi sajtóban és elméleti írásokban a pesszimisták, a nemzetközi szervezetek elemzéseiben és a nagy szakmai tanácsadó irodák írásaiban az optimisták vannak uralkodó pozícióban. Huang Yukong könyve hasznos sorvezető, ennek az izgalmas vitának a követéséhez.

Felhasznált irodalom

HUANG Yukon: Cracking the China Conundrum.Why Conventional Economic Wisdom Is Wrong, Oxford University Press, 2017. ISBN: 9780190630034.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.