Mike Gonzalez & Marianella Yanes: The Last Drop – The Politics of Water (könyvismertető)

A víz az egyik legfontosabb erőforrásunk, minden életforma alapja, az emberi létezés elengedhetetlen feltétele. Mégis a legtöbben úgy fizetünk minden egyes cseppért, mintha azt valaki birtokolná, magáncégek globális iparága települt a víz elosztására, mérhetetlen profitot termelve. A könyv elkötelezett amellett, hogy vissza kell vennünk a vizek feletti rendelkezést a multinacionális nagyvállalatoktól, és közvetlen demokratikus úton kell biztosítanunk a vízhez való hozzáférést, végső soron ugyanis minden ember érdekét ez szolgálná a legjobban.

Bolygónk vízkészlete

Ahol víz van, ott élet van, ahol nincs víz, ott nincs semmi. A földfelszín mintegy 80%-át víz borítja, de amit nem, azt is behálózzák a vizek, a termőföldektől kezdve az emberi testig. A víz tart életben minket, táplálja a földeket, működteti az ipart, és különböző formákban jelenik meg az életünkben.

A Föld összes vízkészletének 97,5%-a túl sós ahhoz, hogy iható legyen. A maradék 2,5% kétharmada a sarkvidéki jégsapkákba van fagyva, vagy hó formájában fordul elő – igaz, ez a mennyiség egyre csökken a globális klímaváltozásnak köszönhetően. Van víz a levegőben, és az élőlényekben elraktározódva (bennünk is). Marad összesen 16 millió km3, aminek nagy része az üledékes kőzetek közé szorulva tárolódik, túl mélyen a föld alatt ahhoz, hogy hozzáférjünk. További 90 ezer km3 a folyókban és tavakban található. Évente mintegy félmillió km3 párolog el a tengerekből és a növényekből, igaz, ennek 60%-a visszakerül hó vagy eső formájában. A víztározó kőzetekben rejlő talajvizek évmilliók alatt gyűltek össze. A talajból szivárgó víz, mely végső soron a folyókat és tavakat táplálja, mintegy 34 ezer km3-t tesz ki. A csapadék mintegy 110 ezer km3 vizet tartalmaz, ennek felét a vegetáció veszi fel, nagyjából egyharmada jut a folyókba és tavakba. A csapadék – és egyáltalán a víz – eloszlása azonban meglehetősen egyenlőtlen bolygónkon.

Azonban ha ennyire fontos a víz az életünkben, felmerül a kérdés, hogyan lehet az, hogy a vízi válsággal kapcsolatos viták egyre hangosabbak, hogy ez a válság ennyire megoldhatatlannak tűnik?

A víz válsága

Igazság szerint nem egy válságról van szó csupán, hanem számos különböző válságról, igaz, a 2014-es World Water Report szerint tulajdonképpen minden válság középpontjában a kormányzás válsága áll. Tehát nem egy természetes válságról van szó, hanem arról, hogy a meglévő vizeket nem tudjuk a szükségleteknek megfelelően elosztani a bolygón.

A globális klímaváltozás napi tapasztalat, a folyamat gyakorlatilag megkérdőjelezhetetlen, megváltoztak a csapadékmintázatok, a tengerek melegednek, a jégsapkák és a sarkvidékek olvadnak. Számos közelmúltbeli katasztrófa is emlékeztet erre, mint a Katrina hurrikán, vagy a 2004-es cunami.

A 2005-2015 közötti évtizedet nevezték a „Cselekvés évtizedének” a víz és élet területén, ekkorra kellett volna teljesíteni a millenniumi célokat, például, hogy felére csökkentjük annak az 1,2 milliárd embernek a számát, akiknek nincs hozzáférése megfelelő tisztaságú ivóvízhez. Egy másik beszédes adat, hogy a világ népességéből mintegy 2,6 milliárd fő csatornázatlan körülmények között fogyaszt vizet, ez a népesség szinte teljes egészében a fejlődő országokból kerül ki.

A Világbank igazgatóhelyettese úgy fogalmazott a víz jelentőségéről, hogy míg a 20. századot az olajért folytatott harc jellemezte, addig a 21. századot a vízért folytatott harc fogja. Bár az olajért folytatott rombolás hatásait még látjuk Irakban, Afganisztánban, és a Közel-Kelet egészén, a vízért folytatott háborúkról még nem tudunk. Ezek szerint rossz volt az előrejelzés? A legkevésbé sem. Az összecsapásoknak ugyanis több szintje van, és a vízért folytatott harc ebben a pillanatban is folyik számos fronton, és nem csupán a fejlődő országokban. Írországban nemrég tüntetést szerveztek a vízrendszer privatizálása ellen, Indiában újra és újra tüntetők követelik a víz demokratikus ellenőrzését, Kína olyan drámai vízhiánnyal néz szembe, hogy óriási csatornákat kénytelen építeni a víz visszavezetésére északi területeire, Brazíliában pedig mintegy 100 000 család kényszerül otthona elhagyására a Belo Monte-gát környékének elárasztása miatt – mely végső soron a helyi alumíniumipar táplálására létesült.

Kié a víz?

A víz mindenki számára elérhető ’köztulajdon’ kellene, hogy legyen, ezzel szemben egyre inkább privatizált a szolgáltatása, és egyre egyenlőtlenebb az elosztása. A globális piac egyre inkább a közgazdasági javak kategóriájába sorolja a vizeket, ahelyett, hogy alapvető emberi jog lenne az egészséges ivóvízhez való hozzáférés.

Ma világszerte mintegy kilencmilliárd palack vizet adnak el évente, ami azért is bámulatos, mert ez az iparág a ’80-as években szinte még nem is létezett. A fejlett világban azonban az palackozott víz minősége szinte alig tér el a csapvízétől – sok esetben bebizonyosodott, hogy egyenesen csapvizet töltöttek az üvegekbe. Más a helyzet azonban a fejlődő országokban, itt a megfelelő vízhálózati kiépítettség híján a tiszta ivóvízhez jutást valóban csak a palackozott víz garantálja. Ironikus módon azonban a vizesflakonok legyártása és szállítása meglehetősen nagy mértékben hozzájárul a globális felmelegedés erősödéséhez, ami pedig a vízhiány súlyosbodásához.

Átalakuló vízhasználat

A huszadik század utolsó két évtizedétől kezdve a vízhasználat, illetve annak elosztása alapvető változásokon ment keresztül. Míg az emberiség történelmének nagy részében az esők és folyóvizek közvetlenül az emberi szükségleteket elégítették ki, az iparosodás korától kezdve a folyók és tavak vizét emberi és ipari felhasználásra egyaránt fordítják. Ma az összes vízfogyasztásnak csupán tíz százalékát fordítják közvetlen emberi szükségletek kielégítésére, a többi mezőgazdasági és ipari felhasználásra kerül, nagy részben (mintegy 65%-ban) a mezőgazdaságban. A ’60-as években a figyelem középpontjába került a népességnövekedés, és ezzel kapcsolatban a Föld eltartó képességének kérdése is. Többek között ennek hatására indult el az úgynevezett Zöld Forradalom, melynek elsődleges célja a mezőgazdasági termelékenység növelése volt. Ezt különböző növényvédő-szerekkel, vegyszerekkel és genetikai tulajdonságok módosításával érték el, nem beszélve a mezőgazdasági vízfogyasztás jelentős növeléséről, így az akció „zöld” volta kétségessé válik. Hatalmas gátak épültek a folyók megzabolására, illetve a folyókban rejlő lehetőségek minél jobb kihasználására, az iparosodás és urbanizáció pedig elérte a fejlődő országokat is. A gátak miatt azonban kiszárad a folyók alsóbb szakasza (ez mind a Sárga-folyón, mind a Níluson, mind a Colorado folyón problémát jelent, de számos más példát is lehetne még hozni), a víztározók miatt rengeteg víz elpárolog, teljesen megváltozik a vízháztartás, így végső soron a gátak jelentős környezeti terhelést okoznak. A vízelvezetések következtében egész tavak is kiszáradnak, az Aral-tó emblematikus példája mellett ott van többek között a Csád-tó is, mely hasonló problémákkal küzd. Ezek a példák azt hivatottak illusztrálni, hogy a profitérdekelt beruházások jelentősen veszélyeztetik vizeink biztonságát.

A ’80-as évektől már a vizek „bányászatáról” is beszélhetünk, ugyanis a felszíni vízkészletek egyre kevésbé tudták ellátni a növekvő igényeket, szükség volt a teljes vízkészlet mintegy 30%-át megában foglaló felszín alatti vízkészlet kiaknázására is. Összességében a vízkivonás mértéke az 1900-as 500 km3/éves értékről 1990-re mintegy 3580 km3/évre nőtt. Az egy főre jutó vízfogyasztás ettől az átlagértéktől jelentős eltéréseket mutat; az USA-ban és Kanadában például jóval a világátlag feletti az egy főre jutó vízfogyasztás, míg máshol, például Afrikában, vagy a Közel-Keleten messze átlag alatti.

Amennyiben a jelenlegi fogyasztási szokások folytatódnak, 2025-re a világ népességének kétharmadát érinteni fogja a vízhiány egy előrejelzés szerint. Ma a világ megújuló édesvízkészletének mintegy fele hat ország területén található: Brazília, Kanada, Oroszország, Indonézia, Kína és Kolumbia területén. A könnyen hozzáférhető édesvizek mennyisége nagyjából 9000 km3, ez az egy főre eső fogyasztásra lebontva 1400 m3/fő/évet jelent. Ugyanakkor egy átlagos nyugati fogyasztó ma mintegy 1500-2000 m3 vizet fogyaszt el egy év alatt.

Az ipar és mezőgazdaság nem csupán közvetlen vízfogyasztók, hanem a víz általános elérhetőségének csökkenéséért is felelősek. Az ipari vízfelhasználás ugyanis nem csupán „használatot” jelent, hanem eközben a víz szennyeződik is, tehát többnyire nem kerülhet vissza a vízkörforgásba, ehelyett évről évre csökkenti a rendelkezésre álló víz mennyiségét.

Új technikák a víz hatékonyabb felhasználására

A felhasználható vízmennyiség növelésére újabban különböző technikai megoldásokat alkalmaznak. Mivel az egyéni vízfogyasztásunknak csupán töredéke igényel tiszta ivóvizet, egyre hatékonyabban próbáljuk kiaknázni az ún. „szürkevízben” rejlő lehetőségeket, felhasználásuk terjed például a vízöblítéses WC-k esetében, vagy a kerti öntözésben. A víz újrahasználatának ezen kívül számos módja van, a közel-keleti országokban például elterjedt a víz deszalinizációja, azaz a sós víz édesvízzé alakítása, de Kínában is egyre fontosabbá válik ez a módszer a vízhiány egyre közelgő fenyegetésével. Máshol, például Indiában, Peruban és Chilében az esővíz-hasznosítás technológiáját aknázzák ki egyre szélesebb körben, elsősorban a mezőgazdasági vízhiány pótlására.

A megfelelő mennyiségű és minőségű víz biztosítása a fejlődő világ nagyvárosaiban fog leginkább gondot okozni. Már most is a legtöbb megapolisz a fejlődő országokból kerül ki, és az urbanizációs trendek előrejelzései szerint ez a jövőben még tovább fokozódik majd. A nyomornegyedek, bádogvárosok egyik legnagyobb problémája az olyan alapvető szükségletek biztosítása, mint az ivóvíz, vagy a szennyvíz elvezetése. A fejlődő világ csecsemőhalandóságának 80%-áért a vízben terjedő járványok (pl. kolera) felelősek. Ezért talán még az egészséges ivóvíz biztosításánál is fontosabb a megfelelő higiéniai körülmények megteremtése, a csatornázottsággal való ellátottság biztosítása.

A víz létezésünk alapja

A könyv kiindulópontja az, hogy a víz a megfelelő minőségű emberi létezés egyik kulcsfontosságú eleme. Ez nyilvánvaló, ugyanakkor annak ténye, hogy még ez is megkérdőjelezhető, mutatja a globális rendszer könyörtelenségét. Ma, az értékek világában a víz csupán egy árucikké degradálódik, felhasználását és elosztását egyedül a piaci ára határozza meg. Csak azok számára hozzáférhető, akik megfizetik, akik viszont erre nem képesek, azok számoljanak a könnyen előrelátható következményekkel. Elosztása nagyrészt magánkézben van, ahol mindenek feletti szempont a profitorientáltság és minél magasabb haszon elérése. Ezzel szemben a víz közös erőforrásunk kellene, hogy legyen, a legfontosabb ügynek pedig azt kellene tekinteni, hogy ebben az állapotban tartsuk. A könyv szerzője – bár belátja, hogy ez meglehetősen utópisztikus célkitűzés – lényegében ezt a szemléletet próbálja minden erejével megerősíteni.

Az Új vízi világrend 15 pontja

A könyv zárófejezete egy tizenöt irányelvből álló állásfoglalást fogalmaz meg mint első lépést az „új vízügyi világrend” megteremtéséhez:

  1. A víz az élet alapja, közös erőforrásunk, melyhez minden élőlénynek alapvető joga hozzájutni.
  2. Minden emberi lénynek elidegeníthetetlen joga van a tiszta ivóvízhez, valamint a vezetékes vízrendszerhez való hozzáféréshez.
  3. Ugyanis a víz alapvető emberi jog, közös jószág, elidegeníthetetlen és nem privatizálható.
  4. Ezért a vizet nem lehet árucikként kezelni, amit a kereslete és hozama határoz meg.
  5. A víz megújul a vízkörforgáson keresztül, amit kötelességünk megóvni a helytelen felhasználástól, sikkasztástól, valamint a vegyszerek, rovarirtók, fémek és egyéb mérgek útján való szennyezéstől, melyek az ipar és intenzív mezőgazdaság révén keletkeznek.
  6. A víz nem lehet kereskedelem tárgya. Ahol nagy szükség van rá, ott rövidtávon meg kell osztani egymással a készleteket.
  7. A magáncégek profitéhsége miatti vízzel kapcsolatos projektek károkozását, valamint a gazdag országok szegény országok feletti dominanciáját sürgősen vissza kell fordítani.
  8. Azonnali moratóriumot kell kihirdetni a gátépítésekre, és sürgősségi programot kell indítani a vizes élőhelyek és árterek helyreállítására, és az eredeti folyómedrekhez való visszatérésre.
  9. A jövőbeli vizes projekteket a vállalatok és nagybankok döntéshozást befolyásoló hatalmának kizárásával kell elvégezni.
  10. Minden jövőbeli környezeti kérdéssel kapcsolatos döntéshozást nyíltan, helyi közgyűlések bevonásával kell végezni, az előzetes felméréseket és hatástanulmányokat nyilvánosan elérhetővé kell tenni minden érintett számára.
  11. A tudományos kutatásokat közfinanszírozásból kell megvalósítani, a vállalati titoktartás nem indokolhatja információ visszatartását.
  12. A helyi vízügyi megállapodásokat nem írhatja felül központi akarat anélkül, hogy azt közvetlenül jóváhagyta volna az érintettek demokratikus közgyűlése.
  13. A kormányzatok számára kötelező legyen a teljes mértékben önkormányzati jellegű vízszolgáltatás, amit közfinanszírozásból kell megvalósítani, és nem szolgálhat magánérdekeket.
  14. Sürgősen kezelni kell a károsanyag-kibocsátást, közvetlenül a szennyező iparágak, illetve mezőgazdasági tevékenységek megbírságolásával.
  15. Szisztematikus közoktatási kampányokat kell szervezni, hogy bekerüljön a közgondolkodásba a „víz-lábnyom” fogalma. Ellenőrizni kell az étel- és italreklámokat, hogy ne tartalmazzanak téves állításokat. A palackozott vizet mint terméket ahol lehetséges, minél hamarabb ki kell vezetni, az ivóvíz mint közszolgáltatás ellátását pedig minél teljesebb mértékben meg kell valósítani.

 

Felhasznált irodalom

Gonzalez, M., Yanes, M. (2015) The Last Drop – The Politics of Water. Pluto Press, London.

Gere László 2009-ben végzett geográfusként, terület- és településfejlesztés szakirányon az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, 2016-ban angol-magyar szakfordító-műfordító oklevelet szerzett a Károli Gáspár Református Egyetem szakirányú továbbképzésén, 2015-től a a Pécsi Tudományegyetem Földtudományi Doktori Iskolájának PhD-hallgatója. 2015-től a PAIGEO Kutatóintézet senior kutatója. Szakterülete a urbanisztika, a városok globális szerepe, társadalmi-gazdasági viszonyaik.

Gere László

Gere László 2009-ben végzett geográfusként, terület- és településfejlesztés szakirányon az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, 2016-ban angol-magyar szakfordító-műfordító oklevelet szerzett a Károli Gáspár Református Egyetem szakirányú továbbképzésén, 2015-től a a Pécsi Tudományegyetem Földtudományi Doktori Iskolájának PhD-hallgatója. 2015-től a PAIGEO Kutatóintézet senior kutatója. Szakterülete a urbanisztika, a városok globális szerepe, társadalmi-gazdasági viszonyaik.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

%d blogger ezt szereti: