A világ földrajza geopolitikai szemszögből

Szerzők: Gyuris Ferenc, Szabó Pál

A Földön a társadalmi csoportok, népek jogi keretek szabályozta földrajzi terekben élnek, és az adott területen fellelhető természeti, társadalmi, gazdasági tényezőket hasznosítják. Az egyes tényezők mennyisége (akár a léte) illetve minősége azonban a földrajzi tér jellegéből adódóan eltérő (sűrűsödések, ritkulások, különböző mértékű koncentrációk figyelhetők meg), amelyen a mobilizálódó, mobilizálható tényezők (áruk, tőke, emberek stb.) áramlása változtathat. Mindezek meghatározzák egy adott terület társadalmának életmódját, életszínvonalát, valamint viselkedését, viszonyát más társadalmi csoportokhoz, azaz a politikájukat és a politikában való szerepüket. A terület és a politika összefüggése révén előálló geopolitika így egy-egy terület, közte egy ország esetében alapvetően függ a helyi természeti, társadalmi, gazdasági tényezőktől, emiatt fontos ezek területi különbsége, áramlásuk jellemzői, amelyet itt a világ szintjén, nagyobb részt országos bontásban teszünk meg, geopolitikai szemszögből.

A világ országai

Az Egyesült Nemzetek Szervezetének 193 tagországa van (a Vatikán és Palesztína nem tagja). Ezeket az országokat az alábbi kontinentális besorolásban tartják nyilván az ENSZ-nél.

Az országok léte, státusza szempontjából azonban többféle eset van, azon túl, hogy egy ország ENSZ tagállam és ezt minden ország elismeri. Az első forma, amikor egy ENSZ tagállamot egy másik tagállam nem ismer el. Ilyen Örményország, amelyet Pakisztán, ilyen Ciprus, amelyet Törökország, ilyen Izrael, amelyet 32 ENSZ tagállam nem ismer el, valamint ide tartoznak Észak-Korea, amelyet Dél-Korea és Japán, valamint Dél-Korea, amelyet pedig Észak-Korea nem ismer el. A második eset, amikor egy térséget, amely nem ENSZ-tagállam, minimum egy ENSZ-tagállam önálló országnak ismer el. Ilyen Grúzia két része: az egyik Abházia néven függetlenné nyilvánította magát, és amelyet hat ENSZ tagállam (közte Oroszország) ismer el, a másik Dél-Oszétia, hasonló történettel, amelyet öt ország (közte Oroszország) ismer el. Koszovó is kinyilvánította függetlenségét, ezt 108 tagállam ismerte el. A Ciprus északi felén kikiáltott Észak-ciprusi Török Köztársaságot viszont csak Törökország ismeri el. A Palesztin államot 135 ENSZ-tagország ismeri el, a Sahrawi Arab Demokratikus Köztársaságot (Nyugat-Szahara) pedig 84. A harmadik forma a nemzetközileg elzártabb eset: Nagorno-Karabah Köztársaság és Transznisztria, amelyeket csak nem ENSZ tagállamok, mint az előbb említettek (Abházia és Dél-Oszétia) és itt említett országok ismernek el (kölcsönösen egymást elismerik). Kína ebben a relációban összetett kérdés, mivel Taiwan (Tajvan) szigetét a Kínai Népköztársaság saját tartományának tekint, és amelynek államiságát Földünk ENSZ-tagsággal rendelkező államainak döntő többsége (a 193 közül 172) nem ismeri el. (Az országok létén túl a különböző országhatár-viták is számbavehetők, de ezek sora nagyon hosszú, így csak a részletesen taglalt hat makrorégió jellemzésénél térünk ki rá.)

KONTINENS ORSZÁGOK (193)
Afrika (54)  Kelet-Afrika (18):Burundi, Comore-szigetek, Dzsibuti, Eritrea, Etiópia, Kenya, Magagaszkár, Malawi, Mauritius, Mozambik, Ruanda, Seychelles-szigetek, Szomália, Dél-Szudán, Uganda, Tanzánia, Zambia, Zimbabwe

Közép-Afrika (9):
Angola, Kamerun, Közép-afrikai Köztársaság, Csád, Kongó, Kongói Demokratikus Köztársaság, Egyenlítői-Guinea, Gabon, Saõ Tomé és Príncipe
Észak-Afrika (6):
Algéria, Egyiptom, Líbia, Marokkó, Szudán, Tunézia
Dél-Afrika (5):
Botswana, Lesotho, Namíbia, Dél-afrikai Köztársaság, Szváziföld
Nyugat-Afrika (16):
Benin, Burkina Faso, Zöld-foki Köztársaság, Elefántcsontpart, Gambia, Ghána, Guinea, Bissau-Guinea, Libéria, Mali, Mauritánia, Niger, Nigéria, Szenegál, Sierra Leone, Togo

Amerika (35) Karibi-szigetvilág (13): Antigua és Barbuda, Bahama-szigetek, Barbados, Kuba, Dominikai Közösség, Dominikai Köztársaság, Grenada, Haiti, Jamaica, Saint Kitts és Nevis, Saint Lucia, Saint Vincent, Trinidad és Tobago
Közép-Amerika (8): Belize, Costa Rica, El Salvador, Guatemala, Honduras, Mexico, Nicaragua, Panama
Dél-Amerika (12): Argentína, Bolívia, Brazília, Chile, Kolumbia, Ecuador, Guyana, Paraguay, Peru, Suriname, Uruguay, Venezuela
Észak-Amerika (2): Kanada, USA
Ázsia (47)  Közép-Ázsia (5):
Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán
Kelet-Ázsia (5):
Kína, Koreai Népi demokratikus Köztársaság, Koreai Köztársaság, Japán, Mongólia
Dél-Ázsia (9):
Afganisztán, Banglades, Bhután, India, Irán, Maldív-szigetek, Nepál, Pakisztán, Sri Lanka
Délkelet-Ázsia (11):
Brunei, Kambodzsa, Indonézia, Laosz, Malajzia, Mianmar, Fülöp-szigetek, Szingapúr, Thaiföld, Kelet-Timor, Vietnám
Nyugat-Ázsia (17):
Örményország, Azerbajdzsán, Bahrein, Ciprus, Grúzia, Irak, Izrael, Jordánia, Kuvait, Libanon, Omán, Katar, Szaúd-Arábia, Szíria, Törökország, Egyesült Arab Emírségek, Jemen
Európa (43)  Kelet-Európa (10):
Belorusszia, Bulgária, Csehország, Magyarország, Lengyelország, Moldávia, Románia, Oroszország, Szlovákia, Ukrajna
Észak-Európa (10):
Dánia, Észtország, Finnország, Izland, Írország, Lettország, Litvánia, Norvégia, Svédország, Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyság
Dél-Európa (14):
Albánia, Andorra, Bosznia és Hercegovina, Horvátország, Görögország, Olaszország, Málta, Montenegro, Portugália, San Marino, Szerbia, Szlovénia, Spanyolország, Macedónia
Nyugat-Európa (9):
Ausztria, Belgium, Franciaország, Németország, Liechtenstein, Luxemburg, Monaco, Hollandia, Svájc
Óceánia (14)  Ausztrália és Új-Zéland (2):
Ausztrália, Új-Zéland
Melanézia (4):
Fidzsi-szigetek, Pápua Új-Guinea, Salamon-szigetek, Vanuatu
Mikronézia (5):
Kiribati, Marshall-szigetek, Mikronézia, Nauru, Palau
Polinézia (3):
Szamoa, Tonga, Tuvalu

Természeti környezet és fontos természeti erőforrások

Az első lényeges tényező egy-egy ország esetében, hogy milyen természeti környezetben fekszik és annak milyen javait birtokolja, hasznosítja. Utóbbit természeti erőforrásoknak hívjuk, amelyek alatt azok a természeti adottságok értendők, amelyeket a társadalom a termelés adott fejlettségi szintjén sajátos tulajdonságaiknál fogva anyagi szükségleteinek kielégítésére hasznosít. Mindezekből néhány, geopolitikai szemszögből fontosat emelünk itt ki.

A Föld felszínének felosztása és domborzati jellemzőinek szerepe

A Föld felülete mintegy 510 M km2, amelyből 361 M (71%) az óceánok, tengerek és 149 M (29%) a szárazulatok kiterjedése. Utóbbiból a jégtakarók, gleccserek valamivel kevesebb mint 15 M km2-t borítanak. A szárazföldek 70,5%-a az északi féltekén található.

vilorsz
A világ legnagyobb területű országainak részesedése az országok teljes területéből
Alapadatok forrása: United Nations: Demographic Yearbook 2013

Egy-egy ország meghatározó karakterét adja területének nagysága, amelybe a szárazulatokat és a rajtuk található folyók, tavak területét számítják általában bele. A Föld legnagyobb területű országai Oroszország (kb. 17,075 M km2; amely Magyarországnál 184-szer nagyobb), Kanada (9,985 M), USA (9,809 M), Kína (9,572 M), Brazília (8,547 M) és Ausztrália (7,692 M); ezen túl még 23 ország területe haladja meg az 1 M km2-t. A nyolc legnagyobb területű ország a felszín közel 50%-át lefedi. A legkisebb területű országok Tuvalu (26), Nauru (21), Monaco (2) és a Vatikán (0,5). (Összehasonlításként: Budapest belvárosának, az V. kerületnek területe 10,5 km2.)

Az országok egyik meghatározó jellemzője, hogy érinkeznek-e a tengerrel, amely mind a tengerben fellelhető természeti erőforrások kiaknázásának, mind a tenger, mint kereskedelmi útvonal közvetlen hasznosításának lehetőségét nyújthatja. Maguknak a tengereknek a birtoklását, a tengerek és részeiknek jogállás szerinti felosztását az Egyesült Nemzetek Szervezetének 1982. évi Montego Bay-i tengerjogi egyezménye (UNCLOS) rögzíti. Az egyezmény kimondja, hogy a tengereknek és óceánoknak az egyes országok joghatósági határán kívül fekvő része (a nyílt tenger) az emberiség közös öröksége, és az valamennyi állam részére nyitva áll. A tengereknek a part közelében lévő egyes részein ugyanakkor a parti állam joghatósága érvényes, amelynek is különböző fokozatai vannak. A parti tenger a parti állam része, amelynek határát az egyezmény 12 tengeri mérföldben szabja meg, ám egyes országok ezt – különböző érdekekre hivatkozva – kitolták, akár 200 tengeri mérföldig is. Fontos elem még a kérdésben az ún. kizárólagos gazdasági övezet, amelynek kiterjedése 200 mérföld a parti tenger alapvonalától, és itt a parti országot illeti a hasznosítás lehetősége, de egyben a térségért való környezetvédelmi felelősség is őt terheli. A hasznosítás halászatot, bányászatot, energiahasznosítást (pl. szélkerekek), mesterséges szigetek létesítését stb. jelenti.

Jelenleg 44 olyan ország van, amelyiknek nincs tengerpartja, ún. landlocked countries, ilyen Magyarország is. Ezek a világ szárazföldi részének majd’ 11,5%-át teszik ki, a Föld lakosságának közel 7%-át adják és Bolívia és Paraguay kivételével Afrikában és Eurázsiában fekszenek. A legnagyobb területűek Kazahsztán, Mongólia, Csád, Niger, Mali, a legnagyobb népességűek Etiópia, Afganisztán, Uganda, Üzbegisztán és Nepál. A múltban számos konfliktust eredményezett a tengerpartok, tengerrészek birtoklása, és napjaink politikai viszonyait is helyenként komolyan befolyásolja. Ilyen közeli példa volt a nemrég megoldódott Pirani-öböl ügye, ahol Szlovénia és Horvátország sokáig nem tudott megállapodni a hovatartozásról, és emiatt Szlovénia blokkolta Horvátország EU-csatlakozását.

A területi hovatartozás egy külön esete az Antarktisz (a Déli Sarkvidék). A Föld egyetlen állandó lakosság nélküli kontinensének státuszáról az Antarktisz-egyezmény rendelkezik, amelyet azonban csak 47 ország írt alá, és amely csak annyit mond ki, hogy a terület békés célokra vehető igénybe (szabad tudományos kutatás) és amelyen tilos a katonai tevékenység, valamint az egyezmény nem ismer el, nem vitat, és nem alapoz meg területi igényeket. Az Antarktisz területének egyes részeire, felosztására különböző jogcímek, elméletek alapján hét ország tart igényt, amelyet azonban nemzetközi szinten nem ismertek el.

A Földfelszín másik területi dimenziója a függőleges tagoltság, amelyről megállapítható, hogy az 1000 méter tengerszintfeletti magasságú területek kb. 40 M km2-t tesznek ki, a szárazulatok közel negyedét. Az életfeltételek (letelepedés, gazdálkodás) az alacsonyabban fekvő területeken kedvezőbbek, ezért a 0-500 méter közötti tengerszintfeletti magasságban találjuk a népesség közel 80%-át. A legnagyobb átlagmagasságú lakott kontinens Ázsia (950), míg a legalacsonyabb Európa (300). (Az Antarktika magassága viszont eléri a 2000 métert.)

vilteng
A földrészek közepes tengerszint feletti magassága
Alapadatok forrása: Cartographia Világatlasz

Az egyes országok eltérően részesednek a hegyvidékekből, síkságokból, a legnagyobb átlagmagassággal Közép- és Dél-Ázsia országai, mint Tádzsikisztán (3186), Kirgizisztán (2988), Nepál (2565), Bhután (2220), illetve a dél-afrikai Lesotho (2161) és egy európai törpeállam, Andorra (1996), míg a legalacsonyabbal a Maldív-szigetek (1,8), Ciprus (9), Jamaica (18), Katar (28), valamint egy európai ország, Hollandia (30) rendelkezik. (Magyarország értéke 143 m, amivel a világátlag, 840 m alatt van bőven.) A legnagyobb szintkülönbséggel (a legmagasabb pont és a legalacsonyabb pont közötti különbséggel) rendelkező országok a Himalája miatt Ázsiában vannak: Kína (9002 m), Nepál (8778), Pakisztán (8611), India (8588), míg más kontinensről az Andok láncai révén Argentína (7065), Chile, Bolívia, Peru lelhető még fel a ranglista elején. A legkisebb szintkülönbséggel szigetállamok, mint az indiai-óceáni Maldív-szigetek (2 m), a Csendes-óceáni Tuvalu (5) és Marshall-szigetek (10) rendelkeznek. (Magyarország értéke alacsony, mindössze 998 m.)

Éghajlati övek és talajok társadalmi hasznosítása

A Napból érkező nagyjából párhuzamos sugarak bolygónk gömbszerű alakja miatt a földfelszínt nem egyforma mértékben melegítik fel. Ha csak a napsugarakat vesszük számításba, akkor ún. szoláris övezeteket különböztethetünk meg: trópusi, mérsékelt és hideg (ezek határai a térítők és a sarkkörök). Az Egyenlítőtől való távolság mellett azonban a tengerektől való távolság és a domborzat is alakítja egy-egy terület éghajlatát, sőt a szél, a ciklonok, anticiklonok, a tengeráramlások, és maga az emberi beavatkozás is módosíthatja az éghajlatot. Ezek alapján sokféle éghajlat jellemzi a Földet és annak országait, amely tényező erősen befolyásolja az emberiség megtelepedésének, gazdasági tevékenységének lehetőségeit. Megállapítható, hogy a mérsékelt övezet a legsűrűbben lakott mindkét félgömbön.

Régen sokat számított, de napjainkban is több térségben még fontos tényező egy-egy terület népesség eltartó képessége, amely a gazdaságilag elmaradottabb országokban a mezőgazdaságon alapulhat. A mezőgazdasági tevékenységet viszont az éghajlat, valamint a talajviszonyok szabják meg döntően. Számos növénynek elterjedési zónája van határokkal, így legnagyobb termelői egy-egy éghajlati övezeten, vagy akár egy-egy éghajlati területen belül találhatók. A fő tápláléknövény például a mérsékelt övezetben a búza, amelynek legnagyobb termelői (2013) Kína, India, USA, Franciaország, Oroszország, Ausztrália, Kanada, Pakisztán volt. A rizs már inkább a csapadékos trópusi, szubtrópusi területek fő élelemforrása, így Kína, India, Indonézia, Vietnám, Thaiföld, Banglades, Mianmar voltak a legnagyobb termelői. Még inkább az éghajlati tényezők köszönnek vissza például olyan mezőgazdasági termékek esetében, mint a kakaóbab (főbb termelői Elefántcsontpart, Indonézia, Ghána, Nigéria stb.) vagy a szőlő-bor (legnagyobb borelőállítók Franciaország, Olaszország, Spanyolország, USA). Egy-egy országban azonban a termelés és a kereskedelem esetleges ellentmondásai, hogy míg nagyüzemekben a hazai fogyasztás mellett vagy helyett exportra (is) termelnek, addig a kisebb gazdaságok gyakorta nem tudják ellátni élelemmel a helyi lakosságot, egyrészt a mennyiség hiánya, másrészt a fogyasztók alacsony jövedelme miatt. Ez komoly belpolitikai konfliktusokat eredményezhet. Ilyen volt például a még mindig rohamosan növekvő népességszámú Egyiptomban pár éve, amikor tüntetések törtek ki az élelmiszerárak megemelkedése és a kenyérhiány miatt.

A talajról elmondható, hogy a szárazföldi élet alapvető tényezője, a földkéreg legkülső szilárd burka, amely a növények termőhelyéül szolgál. A mezőgazdaságilag művelt területek nagysága az 1950. évi 1,33 Mrd hektárról 2000-re körülbelül 1,5 Mrd-ra nőtt, mialatt a népességszám megduplázódott, így az egy főre jutó termőterület nagysága nem éri el napjainkban az egynegyed hektárt. Ugyanakkor a mezőgazdaság fejlődése ezt a csökkenést kompenzálni tudta, így a gond a termőterületek és a népesség arányának, valamint a művelhető talajok különbségeiben jelentkező komoly területi különbségekben mutatkozik meg. A világ talajai sokfélék, a FAO és az UNESCO szakemberei alkották meg a széles körben elterjedt talajrendszert és nevezéktant. A talajok zöme alkalmas (bizonyos fajtáknál némi fizikai vagy kémiai talajjavítás révén) a művelésre. A legjobb minőségű mezőgazdasági talajok a barna erdőtalajok és a csernozjom. Egy-egy ország esetében a lakosság száma és a talajviszonyok determinálta művelésbe vonható/vont területek aránya, illetve a hasznosítás mértéke, hatékonysága meghatározza, hogy az éghajlatnak megfelelő mezőgazdasági termelés produktumai elegendők-e az önellátásra (élelmiszer, de akár ipari alapanyagok a gazdaság számára), vagy pedig importra, akár élelmiszersegélyre szorul, illetve épp hogy a nagy felesleg miatt exportálni tud a világpiacra belőle. Ha csak a gabonaféléket összességében nézzük, már megállapíthatjuk a termelés és kereskedelem eltérését, mert míg a világ legnagyobb termelői Kína, az Egyesült Államok és India, addig a három legnagyobb exportőr az Egyesült Államok, India és Franciaország, a három legnagyobb importőr pedig Japán, Szaúd-Arábia és Kína (2013). A fejlett Japán például feladta a mezőgazdasági önellátásra való törekvést, és komoly élelmiszerimportot bonyolít le. A probléma a fejlettlenebb országoknál fellépő termeléselégtelenségnél van, mert nincs elegendő keret az importra és a társadalom ellátására. A FAO becslése alapján a Földön 2013-ban mintegy 842 M ember, a Föld lakosságának közel fele éhezett rendszeresen, és 2014 márciusában 33 országban volt krízishelyzet, ami miatt szükség volt élelmiszersegély-szállítmányokra. Ennek hátterében különböző okok (rossz termés, természeti katasztrófák, konfliktusok (menekültek), magas élelmiszerárak stb.) állnak.

A víz felértékelődő szerepe

Egyre több nemzetközi kutatás, jelentés emeli ki, hogy a XXI. század egyik geopolitikai konfliktusának tárgya az édesvíz lesz. A víz az élelmiszer mellett alapvető szükséglet az emberiség számára, így nem mindegy hogy ezt hogyan lehet biztosítani, ki birtokolja a készleteket stb. A becslések alapján a Földön több mint 1,6 M km3 víz van, amelynek java, több mint 80%-a a világóceánokban lelhető fel, míg mintegy 15,5%-a pedig a litoszférában lekötött. A csekély arányú felhasználható édesvizek egyrészt felszín alatti, másrészt felszín feletti (folyók, tavak, jégtakaró) formájában elérhetők. (Utóbbiak zöme a grönlandi és antarktiszi jégtakaróban van, s bár mindössze 2%-a az óceánok vizének, megolvadása esetén arár 70 méterrel is megemelheti az óceánok vizét.)

2010 júliusában az ENSZ Közgyűlése alapvető emberi joggá nyilvánította a biztonságos és tiszta ivóvízhez és a megfelelő tisztálkodási és higiéniai lehetőségekhez való hozzáférést. Becslések alapján közel 750 M ember nem jut hozzá közvetlenül az ívóvízhez, ami az Európai Unió lakosságának másfélszerese. Az UNICEF és a WHO közös 2014-es jelentése szerint a szubszaharai Afrikában a legalacsonyabb a vízhez való hozzáférés aránya, az országokat nézve pedig a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Mozambikban és Pápua Új Guineában kevesebb, mint a népesség fele fér csak hozzá. Ezen túl 46 országban a népességnek kevesebb mint fele fér hozzá megfelelő tisztálkodási és higiéniai lehetőségekhez. Az OECD adatai szerint a következő évtizedekben nőni fog a víz iránti kereslet, 2050-ig akár több mint 50%-kal, ugyannakkor a fellelhető források csökkennek. Becslésünk szerint 2050-re a világ lakosságának akár 40 százaléka fog vízhiányban szenvedő régióban élni, a leginkább érintett területek pedig Afrikában és Közép-Ázsiában lesznek, ahol már napjainkban is komoly gondok vannak ezen a téren.

A víz az emberi szükségeleteken túl számos egyéb formában hasznosul, ami politikai alkuk, viták tárgya lehet. A legkritikusabb elem ezen a téren a folyóvíz, mivel ezek java több országon keresztül folyik. Régóta használják a vizet a növénytermesztéshez öntözésre, ami egyes folyók esetében jelentősen lecsökkent vízhozammal és számos következménnyel járhat. Erre kirívó példa a Kazahsztán és Üzbegisztán határán fekvő Aral-tónak a kiszáradása, mivel a tavat tápláló Amu-darja és Szir-darja folyók vizét az öntözés szolgálatába állították. A hasznosítás egy másik formája a vízenergia kinyerése, amely napjainkban már nagy vízerőművek révén történik. A világ legnagyobb kapacitású vízerőművei a Jangcén épült kínai Három-szurdok-gát és a Brazília és Paraguay határán, a Paranán létesült Itaipu-gát. A vízerőművek építése azon túl, hogy komoly lokális környezeti és társadalmi hatásokkal jár, aminek iskolapéldája az egyiptomi Nílus folyón épített Asszuáni-gát, konfliktusokat is eredményezhet. Erre példa Magyarország esete is, mivel a Dunára Szlovákiával közösen megtervezett vízerőmű megvalósulásának meghiúsulása után Szlovákia elterelte a Duna vizének egy részét, hogy a saját oldalán megépült vízerőművét táplálja. A víz körüli vita a Hágai Nemzetközi Bíróság (az ENSZ, államok közötti vitákat tárgyaló testülete) elé is került. A víz bányászati, ipari hasznosítása is fontos, ami szintén feszültségforrás lehet, főként a folyóvizek szennyezése révén, mivel egy lokális szennyezésnek akár több országon át is hatása lehet. Ennek egy példájáért szintén nem kell messzire mennünk, hiszen a Romániában bekövetkezett, a bányászathoz kötödő folyóvízi cián-szennyezés Magyarországot is komolyan érintette a Tisza révén. Egy régi hasznosítási forma még a halászat, amely mind a tengereken, mind az édesvizekben jelen van. A világ legnagyobb tengeri halászhatalmai Kína, Indonézia és Peru, míg a teljes halászati zsákmány tekintetében Kína, Indonézia, India a sorrend (2012). A tengervizeken komoly konfliktusok alakulhatnak ki országok között, hogy kinek hol van joga halászni, azon túl, hogy ki milyen fogási moratoriumókat és kvótákat tart be. Egyik példa rá Izlandnak a környező országokkal és az EU-val ezen a téren folyt és jelenleg is folyó vitái.

Főbb ásványkincsek: nyersanyagban gazdag és szegény, kis és nagy országok

A természeti erőforrások egyik legfontosabb csoportját az energiahordozók alkotják. A természet által nyújtott energiahordozókat közvetlenül általában nem, csak átalakítás után lehet hasznosítani. Megkülönböztetünk fogyó és megújuló energiahordozókat.

Az egyik legfontosabb energiahordozó a kőolaj. A Földön található készletekről különböző becslések állnak rendelkezésre, az OPEC adatai szerint 2011-ben kb. 1480 milliárd hordó, azaz közel 202 Mrd tonna készlet volt a világon. A készletek java a Közel-Keleten van, Szaúd-Arábia, Irán, Irak, Kuvait és az Egyesült Arab Emírségek, valamint Venezuela, Kanada, Oroszország vannak a lista élmezőnyében. A kitermelés 2013-ban 3,79 Mrd tonna volt, amelyből a legnagyobb részt Oroszország (500 M t, 13%-a a teljesnek), Szaúd-Arábia (483), az Egyesült Államok (372), valamint Kína (208) kitermelése tette ki. A sort Kanada, Irán, Irak, az Egyesült Arab Emírátusok, Kuvait, Mexikó, Nigéria, Venezuela és Brazília folytatja 100 M t feletti értékekkel. A legnagyobb exportőrök sorrendje viszont Szaúd-Arábia, Oroszország, Egyesült Arab Emirátusok volt, akiket Irak, Nigéria, Kanada és Kuvait követett (2013). Több jelentős kőolaj-exportáló ország 1960-ban megalapította az OPEC-et (Kőolaj-exportáló Országok Szervezete), és amennyiben egy évben egyezségre jutnak a kitermelési kvótákban, akkor képesek számottevően befolyásolni a kőolaj világpiaci árát. A közel-keleti, afrikai és dél-amerikai államokat tömörítő szervezetnek azonban több jelentős kitermelő nem tagja (így Oroszország, USA, Kanada, Mexikó, Kína, Brazília az előbb felsoroltakból). A legnagyobb importőrei a kőolajnak az USA, Kína, India és Japán voltak.

vilkő
A világ legnagyobb kőolaj-kitermelői (2013)
Alapadatok forrása: Atlante de Agostini, 2015

A másik fontos szénhidrogén a földgáz. A Földön található készletek kapcsán a becslés majd’ 190 billió m3-nél tart, amelynek legnagyobb része, közel negyede Oroszországra jut, de Irán, Katar, Szaúd-Arábia, Irak készletei révén a Közel-Keletnek ezen a téren is rendkívül fontos a szerepe; mellettük Türkmenisztán, az USA, valamint afrikai (mint Nigéria, Algéria), dél-amerikai oszágok (mint Venezuela, Bolívia) vannak még az élmezőnyben. A kitermelés 2012-ben mintegy 3366 Mrd m3 volt, a Föld legnagyobb földgáz-kitermelői pedig az USA (681 Mrd m3, 20%-a a teljesnek), Oroszország (614), ill. Irán (160) és Katar (156) voltak. A sort 100 Mrd m3 feletti értékekkel Kanada, Norvégia, Kína és Szaúd-Arábia folytatja. A legnagyobb exportőrök ezen a téren Katar, Norvégia, Algéria, Malajzia és Indonézia voltak, míg az import terén kelet-ázsiai és európai országok állnak a sor élén: Japán, Németország, Dél-Korea, Olaszország, Franciaország, Kína és Belgium (2013).

vilföld
A világ legnagyobb földgáz-kitermelői (2013)
Alapadatok forrása: Atlante de Agostini, 2015

A szénhidrogének kitüntetett világgazdasági szerepét mutatja, hogy a Forbes adatai alapján a világ 100 legnagyobb cége között 10 tevékenysége kötődik a kőolaj- és földgáziparhoz (olyan cégek, mint Exxon Mobil, PetroChina, Royal Dutch Shell stb.). A kitüntetett világpolitikai szerepét pedig az mutatja, hogy számos katonai konfliktus hátterében a szénhidrogénmezők elfoglalása állt az elmúlt évtizedekben is. Emellett egyes országok közötti konfliktusokat pedig kisebb szárazföldi területek, valamint a tenger alatti kontinentális talapzatok ásványkincse hovatartozásának vitája jelenti. Egyik példája a Kaszpi-tenger, amely Oroszországgal, Azerbajdzsánnal, Iránnal, Türkmenisztánnal és Kazahsztánnal határos és a tófenék hatalmas szénhidrogén-vagyont rejt: pár éve a tó északi részét Oroszország, Kazahsztán és Azrebajdzsán felosztotta egymás között, de a felosztást a másik két érintett ország nem fogadta el.

Tradicionális energiahordozó a Földön a kőszén. A készleteket közel 860 Mrd tonnára becsülik, amely a jelenlegi kitermelés mellett mintegy 110 évig tart ki (szemben a közel 50 évig elegendő szénhidrogén-készletekkel). A készletek mintegy 70 országban ismertek, közülük a legnagyobb az USA, Oroszország, Kína és India ásványvagyona. A kitermelés jellemzője Kína kiugró szerepe 3,65 Mrd tonnával, amely az össztermelés (2012) közel 45%-át jelentette. Mögötte az USA (922 M t), majd India (589), Indonézia (442), Ausztrália (420) ill. Oroszország (354) és a Dél-afrikai Köztársaság (259) következett. A legnagyobb exportőrök listáján viszont Ausztrália, Indonézia, Oroszország és az USA volt a sorrend (2013). A vezető szén-importőr országok gazdasági, ipari nagyhatalmak, mint az USA, Kína, India, Japán, Dél-Korea és Németország. (Az USA esetében a magas export-import értékekre az ad magyarázatot, hogy a kitermelés java a nyugati részre tolódott át, míg a felhasználás számottevő része még keleten van, ahol a bányászat viszont visszaesett, ám az itteni igényt egyszerűbb importból megoldani, míg a nyugati részekről pedig Ázsiába lehet exportálni a fogyasztáson felüli szenet.) Régebben, amikor még kiemelt ásványkincs volt a szén, a szénmezők birtoklása számos katonai konflitushoz vezetett; napjainkra ez már nem jellemző.

A különböző ércek közül a vasérc és az uránérc területi eloszlása is stratégiai fontosságú. A vasérc-vagyon több mint 230 Mrd tonna, legnagyobb készleteivel Ausztrália, Brazília, Oroszország és Kína rendelkezik, mögöttük India, Kanada, Ukrajna, Svédország és USA a sorrend. A kitermelést tekintve 2,95 Mrd tonna volt az érték 2013-ban, amelynek kb. 45%-a Kínára jutott (1,32), míg utána a sorban Ausztrália (530 M t), Brazília (kb. 400), India (150), Oroszország (kb. 100) volt a sorrend. Nagy exportőrei Brazília és Ausztrália. A gépipart, benne a hadiipart is kiszolgáló nyersvas termelésben játszik fontos szerepet a vasérc.

A becslések szerint 35 M tonna uránérc áll kitermelhető formában a Földön. 2013-ban 19 országban bányászták, közülük a legjeletősebbek Kazahsztán (22 574 t, a teljes kitermelés majd’ 40%-a), Kanada (9332), Ausztrália (6350), Niger (4528), Namíbia (4315) és Oroszország (3135). Az urán fő felhasználási területe az atomerőművek és a nukleáris fegyverek gyártása. 31 országban működik atomerőmű, a legtöbb reaktor az Egyesült Államokban, Franciaországban és Japánban. Számos ország azonban elzárkózik az atomenergia hasznosításától, többek között az elmúlt időszak több kisebb, nagyobb balesete miatt, amelyek közül az ukrajnai Csernobil, illetve a Japán Fukusima katasztrófája volt a legsúlyosabb; előbbi káros hatása több más országot is komolyan érintett. Konfliktust ez utóbbi okoz, emiatt egyes országok az ellen is tiltakoznak, ha a szomszédos országban létesítenek, működtetnek ilyet, mint tette például Ausztria a dél-csehországi temelíni atomerőmű kapcsán. Ami a hadászatot illeti, a világon öt deklarált atomhatalom létezik: az Amerikai Egyesült Államok, Oroszország, Nagy-Britannia, Kína és Franciaország, amelyek státusát hivatalosan is rögzítette az atomsorompó szerződés. Mellettük igazoltan atomfegyver birtokában van India, Izrael, Pakisztán és Észak-Korea, de több ország is képes lenne előállítására.

Elméletileg a kitermelés és a hazai fogyasztás közötti különbség mutatja meg, hogy jut-e exportra, vagy éppen hogy importra szorul egy ország az adott nyersanyagból. A kitermelő országokban általános probléma a kereslet és kínálat viszonya, például a fejlődő országokban az alacsony hazai fizetőképes kereslet és a fizetőképes fejlett világ nagy igénye miatt gyakorta nem jut el a hazai fogyasztókhoz a nyersanyag, ami ellenérzést vált ki a helyi társadalomban. Másrészt a nyersanyagban szegény, de fejlettebb országok komoly külföldi befektetéseket eszközölnek cégeken keresztül a kitermelő országokban, amely fontos eleme a geopolitikai kapcsolatoknak, akár konfliktusoknak. Például Venezuelában állandó viszályt jelent a kitermelő cégek és a hazai kormányzás között a bányászati kincsek megosztása.

A világ népessége és eloszlása

Gyarapodó népesség, szélsőséges koncentrációk

A Föld népessége 2013-ban elérte a 7,162 milliárd főt az ENSZ statisztikai adatai szerint. Az elmúlt évtizedekben a népességszám lineárisan nőtt, és legutóbb kevesebb mint 50 év kellett már csak a lélekszám megduplázódásához. A születési ráta a 2010-es években átlagosan 20‰, míg a halálozási ráta 8‰ volt, így évente kb. 1,2%-kal, több mint 80 M fővel, egy Németországnyi lakossággal nőtt a Föld népessége.

Enyhe férfitöbblet van jelen a Földön, mivel arányuk 50,4%-a, míg a nőké csak 49,6% (2013). Ennek oka a nagy népességsúlyú Ázsiában kereshető, amely kontinensen a nemek közti arány értékéről elmondható, hogy közel 105 férfira jut 100 nő; az összes többi kontinensen vagy kiegyenlített az érték, vagy minimális nőtöbblet a jellemző. A korosztályos megoszlásról megállapítható, hogy a 0-14 évesek aránya 26,2%, a 15-64 éveseké 65,8%, míg a 65+ éveseké pedig 8% a világban (2013). A legfiatalosabb kontinens Afrika, ahol a 0-14 évesek aránya a 40%-ot is meghaladja, míg Európa rendelkezik a legmagasabb arányú idős népességgel, itt a 65+ évesek aránya a 17%-ot is majd’ eléri.

A népesség több mint 80%-a a földfelszín kb. 8%-án tömörül. A világ népességének kereken 60%-a, mintegy 4,3 Mrd fő Ázsiában élt 2013-ban. A második legnépesebb kontinens Afrika, 1,111 Mrd fővel, amely a teljes lakosságszám 15,5%-a. Amerikában 972 M (13,6%), Európában 743 M (10,4%), míg Ausztrália-Óceániában pedig mindössze 38 M fő élt. A világ legnépesebb országai 2013-ban Kína (1,365 Mrd fő, 19,2%-a a Föld népességének), India (1,252 Mrd fő, 17,6%), valamint az USA (316 M), Indonézia (250 M), Brazília (200 M) volt; 100 M fő feletti értékkel rajtuk kívűl 6 ország rendelkezik. Ezen 11 országban élt a Föld népességének 60%-a.

vilnép
A világ népességének eloszlása a Földön
Alapadatok forrása: United Nations: Demographic Yearbook 2013

A népesség eloszlása a Földön komoly területi különbségeket mutat. A Föld (Antarktiszon kívűli) szárazföldi térszínei (az ENSZ adata szerint) közel 136 M km2-t tesznek ki, így az átlagos népsűrűség 54 fő/km2. A legsűrűbben lakott kontinens Ázsia (134 fő/km2), míg a legritkábban lakott terület Ausztrália-Új Zéland (4 fő/km2). A kontinenseken belül az éghajlati és domborzati tényezők határozzák meg a népesség eloszlását, így gyakorlatilag lakatlan ill. rendkívűl ritkán lakott területek az esőerdők, a sivatagok, az örök fagy területei és a magashegységek. Ugyanakkor rendkívűl sűrűn lakott koncentrációk jöttek létre a mérsékelt és meleg övezet egyes részein, főként a síkvidékeken, a folyók mentén, valamint többfelé a tengerpartokon. A legsűrűbben lakott országok (>1000 fő/km2) törpe- ill. szigetállamok, mint Monaco, Szingapúr, Vatikán, Málta, Maldív-szigetek és Bahrein, míg a népesebb országok között Banglades (több mint 1000 fő/km2), Dél Korea és Hollandia (több mint 400 fő/km2) emelkedik ki. A legritkábban lakottak (1-2 fő/km2) a nagy sivatagok borította Mongólia, Namíbia, Ausztrália, Botswana, valamint a sűrű esőerdő borította Suriname, a kopár vulkáni sziget, Izland és a Szahara területén fekvő Mauritánia.

Nagyvárosok: a világ társadalmi-gazdasági gyűjtő- és gyújtópontjai

A népesség fő koncentrációi a városok. A statisztikák szerint a Földön a városlakók aránya valamivel meghaladja az 50%-ot, azaz minden második ember már városban él. A városhálózatból kiemelkednek a nagyvárosok, az ún. metropoliszok. A lélekszámuk meghatározása azonban többféle problémába ütközik, mivel egyrészt a fejletlen országokban a nagyvárosok peremén felmérhetetlen százezres-milliós nyomornegyedek húzódnak, mársrészt egyes országokban a városhatárral övezett településre, máshol a környező településekkel egybeolvadó nagyváros, mint nagyvárosi agglomeráció lélekszámára gyűjtenek adatokat. Az ENSZ statisztikái szerint a legnépesebb városok Tokió (Japán, 37,8 M fő), Delhi (India, 25,0), Sanghaj (Kína, 23,0), Mexikóváros (Mexikó, 20,8), São Paulo (20,8), Mumbai (India, 20,7), Oszaka (Japán 20,1), Peking (Kína, 19,5), New York-Newark (USA, 18,6), Kairó (Egyiptom, 18,4). Más statisztikai közelítések még az alábbi városokat emelik ki: Los Angeles (USA), Manila (Fülöp-szigetek), Karacsi (Pakisztán), Jakarta (Indonézia), Szöul (Dél-Korea), Hongkong (Kína).

A nagyvárosokat, fővárosokat több más szempontból szokták még osztályozni, amelyek révén például az ún. nemzetközi városversenyben elfoglalt pozíciókat értékelik. Ugyanis a léthez, jóléthez szükséges társadalmi, gazdasági tényezőkért a verseny nemcsak országok, hanem nagyvárosok között is zajlik, elsősorban fiatal, művelt, magas jövedelmű lakosokért, magas hozzáadott értékű gazdasági befektetésekért, vagyonos turistákért, fontos intézmények telephelyéért, nemzetközi eseményekért stb. Ha például a a Forbes gazdasági magazin felmérése szerinti legnagyobb nemzetközi cégek (2000 db) székhelyeinek számát nézzük, akkor az alábbi nagyvárosok a világgazdaság irányító kulcspontjai: Tokió, New York, London, Párizs, Szöul, Hongkong, Peking, Chicago, Houston, Mumbai. Ha csak a pénzügyi központokat nézzük, akkor például a Z/Yen Group 2014. őszi félévi felmérése szerint az első két helyen álló New Yorkot és Londont Hongkong, Szingapúr, San Francisco, Tokió, Zürich, Szöul, Boston és Washington követi. Ha komplexebben nézzük, akkor egy újabb, többféle tényezőn (FDI, cégközpontok, légi közlekedés, pénzügyi szolgáltatások, média stb.) alapuló komplex felmérés a Forbes gazdasági magazin jóvoltából a világ legnagyobb befolyással rendelkező nagyvárosi címet ezen városokra hozta ki: London, New York, Párizs, Szingapúr, Tokió, Hongkong, Dubaj, Peking, Sydney, Los Angeles. A lakosság szempontjából fontosabb lehet a város miliője, így például a Monocle Magazin életminőségi felmérése révén a világ legélhetőbb városai között az első tíz: Koppenhága, Tokió, Melbourne, Stockholm, Helsinki, Bécs, Zürich, München, Kiotó, Fukuoka (2014). Ugyanakkor például az Economist Intelligence Unit (160 termék és szolgáltatás árán alapuló) felmérése szerint a tíz legdrágább nagyváros rangsora az alábbi: Szingapúr, Párizs, Oslo, Zürich, Sydney, Melbourne, Genf, Koppenhága, Szöul, Hongkong.

A metropoliszok ráadásul néhol egymásba érnek, és ún. megalopoliszokat hoznak létre, mint a legnagyobb népességkoncentrációk. Ilyen nagyváros-együttest találunk például az Amerikai Egyesült Államokban Bostontól Washingtonig, vagy Japánban Tokiótól Oszakáig, Európában pedig a Ruhr-vidék városhalmazát, vagy az ún. Randstadot Hollandiában (Amszterdam, Rotterdam, Hága stb.) emelhetjük ki.

Fokozódó népességáramlás

A népesség koncentrációján a migráció oldhat vagy fokozhat. A helyváltoztatás mögött számos ok húzódhat meg, a kedvezőtlen viszonyok előli meneküléstől (push hatás) az életfeltételek javításán át az egyéni vágyak megvalósításáig (pull hatás). Az országhatárt átlépő migráció geopolitikai szempontból napjainkban kiemelt fontosságú. Az ENSZ adatai szerint a Földön 2013-ban 231,5 M fő migráns volt, a Föld lakosságának több mint 3,2%-a. A számuk 2000-2013 között évente 2,2%-kal nőtt, és 1990 óta közel másfélszeresére emelkedett. A migránsok 48%-a nő és a kiemelkedő arányban a 20-64 évesek vannak, majd’ 74%-át teszik ki a létszámnak. A legnagyobb számban Európában, 72 M fő, és Ázsiában, 71 M fő, laknak. A legnagyobb befogadó országok az USA 46 M fővel, valamint Oroszország (11), Németország (9,85), Szaúd-Arábia (9,06), Egyesült Arab Emírségek (7,82), az Egyesült Királyság (7,82), Franciaország (7,44) és Kanada (7,28). A nemzetközi vándorlást többféle nemzetközi egyezmény érinti, de az egyes államok döntési szuverenitása is megfigyelhető ezen a téren.

A világgazdaság főbb jelzőszámai

Globális gazdaság változó súlypontokkal

Földünk lakosságszáma és ezzel párhuzamosan teljes gazdasági teljesítménye a 20. század eleje óta többszörösére emelkedett. Az abszolút gazdasági adatsorok alapján különösen markáns előrelépés történt a II. világháborút követő évtizedekben. Bár a legsúlyosabb háborús pusztítást elszenvedő európai és kelet-ázsiai térségekben ehhez az a statisztikai hatás is hozzájárult, hogy a súlyos pusztítások miatti alacsonyabb értékről indulva ugyanakkora volumenű növekedés százalékosan nagyobbnak tűnik, a háború után meginduló és egészen az 1970-es évekig tartó időszak látványos gazdasági fellendülése döntően valós növekedésre épült. Utóbbi hátterében globális szinten a nyersanyag- és energiaigényes ágazatok gyors felfutása, a tudományos és technológiai fejlesztések nagy száma, a munkaszervezés hatékonyságának jelentős emelkedése és az egykori gyarmati rendszer megszűnése egyaránt fontos szerepet játszott.

A negyedszázados lendületet az 1970-es évek olajválságai, a korábbi, rendkívül környezetszennyező növekedési modell sürgős átalakításának igénye, valamint a szocialista blokk gazdaságának lelassulása és elhúzódó agóniája miatt nemzetközi átlagban alacsonyabb növekedési értékek követték. A globális léptékű gazdasági átrendeződés, a fordista gazdasági modellből az ún. posztfordistába történő átmenet, amely a tudás- és tőkeigényes, ugyanakkor kisebb nyersanyag- és energiaszükségletű tevékenységeket, valamint a rugalmas gazdaságszervezést állította előtérbe, egy újabb növekedési fázis alapjait teremtette meg. Ennek eredményeként a globális GDP, Földünk teljes gazdasági terméke 1990 óta reálértéken több mint duplájára (az IMF adatai szerint 2014-re 2,3-szeresére) emelkedett, amely egy lakosra vetítve is másfélszeresnél nagyobb előrelépést jelent. Éves szinten az 1990–2007 közötti időszak jellemzően 2% és 5% közötti, a 2008-as gazdasági válság óta eltelt esztendők valamelyest 3% feletti teljes növekedést hoztak.

A növekedés ugyanakkor a Föld különböző makrorégióiban és országaiban erősen eltérő mértékű volt. Ennek egyik legmarkánsabb jele a fejlett gazdaságok súlyának csökkenése. Az IMF által ebben a kategóriában számon tartott összesen 37 ország 1980-ban a globális GDP háromnegyedét (75,1%), 1990-ben pedig már négyötödét (79,7%) adta, sőt némelyik esztendőben ennél is többet (1993: 83,3%). Ez az érték azonban a kilencvenes évek folyamán, de különösen a 2000-es évek derekától markáns csökkenésnek indult (2006: 74,0%; 2014: 60,9% – ebből Európai Unió: 23,9%; USA: 22,5%), így napjainkban a világ gazdasági termelésének immár kétötöde a közepesen vagy alacsonyan fejlett térségekből származik. A jelentős átrendeződés fő motorja Kína, amely – nominálértéken számítva – 1990-ben a globális GDP kevesebb mint egyötvenedét adta (1,8%), 2014-ben viszont már több mint egynyolcadát (13,4%), ezzel a 11. helyről a másodikra előrelépve az országok rangsorában. Ehhez képest jóval szerényebb, de kétségtelenül kimutatható részarány-növekedés történt a globális félperiféria és periféria legtöbb részén, így például Latin-Amerikában (5,3%-ról 6,9%-ra), a Közel-Keleten és Észak-Afrikában (2,5%-ról 4,2%-ra), valamint Afrika Szaharától délre fekvő részén (1,5%-ról 2,2%-ra). Időközben a volt szovjet tagköztársaságokból álló Független Államok Közösségének (FÁK) súlya is a kilencvenes évek közepének 1% körüli értékéről napjainkra 3% fölé emelkedett.

vilgdp
A Föld országainak súlya a GDP alapján (2013). 
Alapadatok forrása: IMF World Economic Outlook Database (April 2015)

A gazdasági összkibocsátás területi folyamatai, a félperiféria és a periféria súlyának növekedése azonban nem jelenti azt, hogy utóbbiak az egy főre jutó termelés, vagyis a tényleges gazdasági fejlettség terén is egységesen közeledtek volna az élbolyhoz. Az egy lakosra vetített, vásárlóerő-paritáson számított GDP terén Latin-Amerika és Afrika Szaharától délre eső részei alig kimutatható mértékben, valamint a Közel-Kelet és Észak-Afrika is csak szerényen közeledtek a fejlett gazdaságokhoz. (Latin-Amerika mutatójának értéke 1990 és 2014 között a fejlett országok átlagának 32%-áról annak 33%-ára, a szubszaharai Afrika esetében 8%-ról 9%-ra, a Közel-Kelet és Észak-Afrika országainál 33%-ról 38%-ra módosult). Hosszabb távon a FÁK esetében sem beszélhetünk felzárkózásról, hiszen az elmúlt közel tíz esztendő értékei (34–40% között) lényegében megegyeznek a Szovjetunió összeomlása utáni évekével. Összességében megállapítható tehát, hogy az elmúlt negyedszázad folyamán a közepes és alacsony fejlettségű térségek zömének csak a gazdasági súlya növekedett érdemben a globális centrumterületekhez képest, gazdaságuk relatív fejlettségi színvonala a legtöbb esetben nem javult jelentősen. Érdemi kivételt alapvetően Kína és több más kelet-, illetve délkelet-ázsiai térség képez, amelyeknek az egy lakosra vetített mutatók terén is sikerült érdemi előrelépést elkönyvelniük. Ugyanakkor a feltörekvő ázsiai országok egy főre jutó GDP-je vásárlóértéken még mindig alig egyötödét éri csak el a fejlett gazdaságokénak. (Kína mutatója 17,0%-a a fejlett gazdaságok átlagának, 15,9%-a Németországénak és 13,9%-a az USA-énak.) A közelmúlt globális gazdasági folyamatai így elsődlegesen nem a fejlett és a kevésbé fejlett térségek általános közeledéséről szólnak, hanem arról, ahogyan Ázsia bizonyos térségei fokozatosan kiemelkednek a globális szegények közül, és folyamatosan – ám jórészt még mindig igen messziről – közelednek a globális gazdagokhoz.

Rohamosan növekvő kereskedelem, erősödő tőkeáramlások

Az elmúlt néhány évtized világgazdasági átalakulása a nemzetközi kereskedelem és a globális tőkeáramlások látványos, a gazdasági növekedést jóval meghaladó mértékű fokozódásához vezetett. Jellemző, hogy míg 1992-ben, a Szovjetunió és a keleti blokk összeomlása után a Föld országainak teljes exportja a globális GDP kevesebb mint hatodát érte el (15,1%), 2014-ben már annak majdnem a negyedére rúgott (24,4%). A növekedés hátterében elsősorban a nemzetközi munkamegosztás markáns erősödése rejlik, amelynek keretében a – döntően a vezető nemzetgazdaságok területén bejegyzett – multinacionális cégek tevékenységük jelentős részét olyan országokba szervezik ki, ahol az alacsonyabb munkabérek, a mérsékeltebb adóterhelés, a kevésbé szigorú törvényi szabályozás (pl. a környezet- és a balesetvédelem, valamint a munkavállalói jogok területén) révén a termelési költségek mérsékeltebbek, az elérhető profit magasabb. A termelési folyamat tehát, amely korábban gyakran az alapanyagok előállításától a késztermék legyártásáig egyazon ország határain belül játszódott le, ma számos különböző országban működő termelőegységeket foghat át.

A közlekedési, szállítási technológiák fejlődése révén ráadásul az alapanyagok mozgatásának költsége sok esetben alacsonyabb, mint a termelés helyének megfelelő kiválasztásával lefaragható kiadások, így bizonyos feldolgozóipari ágazatok egyre távolabb települhetnek a nyersanyagok kitermelési helyétől. Ezzel függ össze, hogy míg 1992-ben a világ exportjának mindössze 12,0%-át, 2013-ban már 21,2%-át alkották az energiahordozók és egyéb ásványkincsek (a WTO adatai alapján). Eközben mind a mezőgazdasági cikkek (11,9%-ról 9,3%-ra), mind a feldolgozóipari termékek részaránya csökkent, igaz, a nemzetközi kereskedelmet továbbra is utóbbiak dominálják (a teljes export 62,9%-ával).

A globális kereskedelemnek nemcsak a szerepében és a szerkezetében, hanem a földrajzi képében is jelentős változások történtek az elmúlt negyedszázad folyamán. 1990-ben a világ tíz vezető exporthatalma között mindössze egyetlen ázsiai ország volt: Japán, a világ akkori 3. legnagyobb exportőre a globális kivitel 8,2%-ával. A többi helyet 7 európai kapitalista ország (köztük Németország az első helyen 12,1%-kal), továbbá az Egyesült Államok (2. hely, 11,3%) és a Szovjetunió (10. hely, 3,0%) foglalta el. 2014-ben viszont a tízes listán már négy ázsiai szereplő foglalt helyet (Kína, Japán, Koreai Köztársaság, valamint a Kínához tartozó, de a nemzetközi kereskedelmi statisztikákban külön számon tartott Hongkong), közülük Kína a globális első helyen (12,4%-kal). Hasonló tendenciák figyelhetők meg az országok importjában is, azzal a fontos eltéréssel, hogy a kiviteltől eltérően a behozatal terén egyelőre nem Kína vezeti a rangsort, hanem továbbra is az Egyesült Államok (USA: 12,7%; Kína: 10,3%).

Az eltérés abból fakad, hogy a globális kereskedelem vezető hatalmainak külkereskedelmi egyenlegében komoly különbségek mutatkoznak. Különösen figyelemre méltó, hogy míg Kína exportja jelentősen (19,5%-kal) meghaladja az importját, addig az Egyesült Államok esetében éppen fordított a helyzet: a kivitel mindössze a kétharmada (67,4%) a behozatalnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy akár a feltörekvő gazdaságok a fejletteket, akár a kelet-ázsiaiak az európaiakat és az észak-amerikaiakat egységesen megelőznék külkereskedelmi egyenlegük alapján. Míg az USA mellett Franciaország és az Egyesült Királyság exportja is jóval kisebb az importjuknál (85,9%, illetve 74,2%), addig Németország, Hollandia és Olaszország egyaránt komoly külkereskedelmi többletet mutat föl (ebben a sorrendben: 24,1%; 14,6%; 12,1%). Ugyanakkor Kínától és a Koreai Köztársaságtól eltérően Hongkong és a korábban roppant exporttöbbletet felmutató Japán is erősen negatív külkereskedelmi szaldóval rendelkezik (Hongkong kivitele a 87,3%-át, Japáné a 83,2%-át éri el a behozatalának). Kína dinamikus kereskedelmi térhódítása ugyanis részint éppen más, fejlettebb kelet-ázsiai országok rovására valósul meg. Több fejlett gazdaság (pl. Németország) pedig eredményesen helyezte ki a termelés kevésbé versenyképes részét, különösen egyes részegységek gyártását olcsóbban termelő országokba (részint éppen Kínába, részint pl. Kelet-Közép-Európába), amire építve a Németországban előállított vagy összeszerelt késztermékek is versenyképesebben értékesíthetők a világpiacon, jelentős kereskedelmi többletet téve lehetővé.

vilexp
 
A Föld országainak súlya az export alapján (2014). Alapadatok forrása: WTO Statistics Database (Kína adata Hongkong és Makaó nélkül értendő)

vilimp
A Föld országainak súlya az import alapján (2014). Alapadatok forrása: WTO Statistics Database (Kína adata Hongkong és Makaó nélkül értendő)
vilkülk
A Föld országainak súlya a külkereskedelmi egyenleg volumene alapján (2014). 
A kék szín a pozitív egyenleget jelöli (többlet), a fehér a negatívat (hiány). 
Alapadatok forrása: WTO Trade Statistics (Kína adata Hongkong és Makaó nélkül értendő)

A gazdaság erősödő globalizálódása az áruk és a szolgáltatások mellett a tőke fokozódó földrajzi áramlásával is együtt járt. A világ országaiban megvalósuló külföldi működőtőke-befektetések állománya (FDI inward stock) 1980-ban Földünk GDP-jének mindössze 6,3%-át, sőt még 1990-ben is csak a 9,1%-át érte el, 2000-ben azonban már majdnem a negyedét (22,6%), 2013-ban pedig több mint az egyharmadát (33,7%) (az IMF és az UNCTAD adatai alapján). Ebben a folyamatban a 2008-as világgazdasági válság is csak átmeneti és mérsékelt lassulást hozott, amit világosan jelez, hogy az imént említett százalékarány a 2010-es évek elején meghaladta a krízis előtti utolsó teljes év, 2007 adatát.

vilfdi
A Föld országainak súlya a területükön beruházott külföldi működőtőke-állomány
(FDI inward stock) alapján (2013). Alapadatok forrása: UNCTAD Statistics
(Kína adata Hongkong és Makaó nélkül értendő)

A tőkeáramlás forrás- és célterületeit illetően több lényeges változás is történt az elmúlt évtizedekben, miközben bizonyos alapvető jellemzők megmaradtak. Az 1990-es évek elejétől a kétezres évek közepéig eszközölt új működőtőke-befektetések (FDI inward flow) kétharmada (67,9%) az ENSZ által fejlett gazdaságokként számon tartott 39 országban (USA, Kanada, Japán, Izrael, Ausztrália, Új-Zéland, valamint 33 európai állam) valósult meg. A rá következő szűk tíz esztendőben azonban ez az érték 40% alá csökkent (2013: 39,0%) a fejlődő gazdaságok növekvő részesedése miatt. Utóbbiak tőkevonzó képessége természetesen nem egyenlő mértékben erősödött. Amennyiben az 1990–1993 és a 2010–2013 közötti időszakot hasonlítjuk össze (ezzel kiszűrve a tőkeáramlás évenkénti ingadozásainak hatását), a fejlődő országok közül az ázsiaiak (18,0%-ról 28,7%-ra) és a latin-amerikaiak (7,0%-ról 16,8%-ra) mind önmagukhoz képest, mind abszolút értékben jelentősen növelték súlyukat. Afrika szegény országainak részesedése ugyanakkor 2,0%-ról 3,6%-ra emelkedett, amely még mindig igen szerény érték, különösen annak fényében, hogy a Föld lakóinak mintegy 15%-a ezen a kontinensen lakik. Ez azt jelzi, hogy a gazdasági termeléshez hasonlóan nem valamiféle általános globális kiegyenlítődésnek vagyunk szemtanúi, hanem annak, ahogy egyes, kevésbé fejlett gazdaságú térségek (Ázsia és Latin-Amerika egyes részei) megindulnak a felzárkózás útján, miközben mások (Afrika jelentős része) periférikus helyzete nem, vagy csak rendkívül lassan oldódik.

Fontos továbbá figyelembe vennünk, hogy a jelenleg a világ országaiban található külföldi működőtőke-állomány (FDI inward stock) nagyobbik része az elmúlt szűk tíz esztendőt megelőzően halmozódott fel, így földrajzi eloszlása ez idáig jóval mérsékeltebben változott. Így is látszik, hogy a fejlett gazdaságok súlya csökkent, de háromnegyedről (73%–78%) kétharmad alá (2013: 63,0%). Ez azt jelenti, hogy az FDI-állomány több mint háromötödét még mindig a világ lakosságának kevesebb mint hatodát (13,9%) adó fejlett országok tömörítik. Az állomány (stock) adatok terén is látszik, hogy a fejlődő gazdaságok részesedése nem egyenlő mértékben növekedett. E tekintetben abszolút értékben is a latin-amerikai fejlődő országok tették a legnagyobb előrelépést 1990 és 2013 között (5,4%-ról 10,1%-ra), megelőzve az ázsiaiakat (16,3%-ról 20,4%-ra). Afrika szegény országai ugyanakkor nem tudták javítani pozíciójukat (2,9%, ill. 2,7%). Ez azt jelzi, hogy Földünk gazdaságföldrajzi térképe – komoly időbeli tehetetlenségénél fogva – a tőkeállomány szempontjából nem alakul olyan gyorsan, mint az aktuális tőkeáramlások tekintetében.

A legutóbbi néhány esztendő érdekes fejleménye, hogy a tőkeáramlások célterületeinek változását bizonyos mértékű időbeli eltolódással a forrásterületek lassú változása követi. Az, hogy a fejlődő gazdaságok egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a külföldi működőtőke-beruházásokban, egy ideig nem befolyásolta azt a tényt, hogy az új beruházásokat évről évre mintegy kilenctized részben a fejlett országok gazdasági szereplői hajtották végre (FDI outflow). Az utóbbi pár évben azonban e téren is növekedésnek indult a fejlődő gazdaságok súlya, az adott esztendőben kiáramló új beruházások terén 10% körüli értékről 32,2%-ra (2013). Ennek egyik legfőbb oka, hogy a gazdaság növekedése és szerkezeti átalakulása markánsan növekvő nyersanyag-igénnyel jár együtt, amelyet ezek az országok egyre kevésbé képesek saját erőforrásaikból fedezni, így jelentős alapanyag-behozatalra, ennek biztosításához pedig külföldi bányászati, energetikai, infrastrukturális befektetésekre kényszerülnek. (A leglátványosabb példát erre Kína jelenti.) Másrészt több feltörekvő ország immár nagyobb tőkeállománnyal rendelkezik, mint amelyet otthon kellő megtérülési rátával be tudna fektetni, ami szintén a külföldi beruházások felé tereli befektetőik egy részét.

Ugyanakkor a fenti folyamat is igen egyenlőtlenül bontakozik ki a fejlődő országokban. Míg Ázsia fejlődő országai az 1990–1993-as időszakról a 2010–2013-asra 7,5%-ról 20,9%-ra emelték FDI outflow-részesedésüket (ezen belül Kína – Hongkonggal együtt – 4,6%-ról 12,0%-ra), a latin-amerikaiak pedig 1,5%-ról 8,0%-ra, Afrika esetében 0,6–0,7%-on való stagnálás figyelhető meg. Mindeközben ráadásul a fejlett országok nem szorulnak vissza egységesen. Az Egyesült Államok például egyenesen növelte a súlyát (20,5%-ról 23,2%-ra). Japán, amely az 1980-as, 1990-es évek fordulóján az évente kiáramló új FDI-nak még mintegy ötödét adta globálisan, 2005–2010 között viszont már csak 3-4%-ot, az utóbbi pár esztendőben újra 9-10% közé kapaszkodott föl (2013: 9,6%). Jelentősebb és stabilabbnak bizonyuló részarányvesztés elsősorban Európa vezető gazdaságainál figyelhető meg.

vilfdiout
A Föld országainak súlya az általuk külföldön beruházott működőtőke-állomány
(FDI outward stock) alapján (2013). Alapadatok forrása: UNCTAD Statistics
(Kína adata Hongkong és Makaó nélkül értendő)

Itt is igaz továbbá, hogy a Föld teljes kihelyezett FDI-állományának (FDI outward stock) forrásterületei között egyelőre jóval kisebb a feltörekvő gazdaságok súlya, mint amit a legutóbbi esztendőkben megvalósult befektetéseknél (FDI outflow) láthatunk. A fejlett országok részaránya még mindig döntő (2013: 78,9%; ezen belül csak az USA: 24,1%), ami ugyan érdemi csökkenés az 1990-es évek elejének 90% feletti értékeihez képest, mégis jelzi, hogy a globális gazdaság térbeli súlypontjainak megváltozása lassú folyamat. Az évenkénti új befektetések adatainak jelentős ingadozásai, különösen Japán már említett igen hektikus pályája (főként az 1980-as évek végi látványos kiugrását követő komoly súlyvesztéssel) pedig rámutat arra, hogy egyes országok néhány év alatti markáns előrelépése vagy drámai hátrébb szorulása hosszú távon nem feltétlenül bizonyul tartósnak, így akár 5–10 esztendő adatai alapján is csak nagy bizonytalansággal lehet előrejelzéseket készíteni.

Regionális integrációk globális jelentőséggel

A világ társadalmi, gazdasági folyamatainak globalizálódása napjainkra a nemzetközi gazdasági, politikai, kulturális integrációk számának növekedésével, illetve az ezek keretében megvalósuló együttműködések elmélyülésével járt együtt. Ennek leglátványosabb és hazánk szempontjából legjelentősebb példája a Horvátország 2013. július 1-jei csatlakozása óta immár 28 tagállamot tömörítő Európai Unió, amely első és eleddig egyedüli nemzetközi integrációként valósította meg a tőke, a munkaerő, az áruk és a szolgáltatások egyidejű szabad áramlását határain belül. Az EU ugyan az 500 millió főt meghaladó lakosságszámával is Földünk népességének csak mintegy tizenharmad részét adja, ugyanakkor (nominálértéken számítva) itt állítják elő a világ GDP-jének közel egynegyedét, ami nagyságrendileg megegyezik az Egyesült Államok adatával (mintegy 6%-kal több annál), és közel egynegyeddel meghaladja Kína és Japán együttes értékét.

Amerika északi harmadának részint hasonló célok mentén életre hívott integrációja az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA), amely 1994-ben az USA, Kanada és Mexikó együttműködéseként alakult. A kezdeményezés a három ország közös piacának megteremtése, a tőke, az áruk és a szolgáltatások szabad áramlásának biztosítása érdekében jött létre. A munkaerő szabad áramlásának lehetővé tétele, valamint mélyebb politikai integráció kiépítése ugyanakkor nem szerepel a tervek között, így a NAFTA az Európai Uniónál jóval lazább együttműködésnek tekinthető, azzal együtt, hogy teljes népességszáma közelíti (közel 480 millió fő), GDP-je pedig bő 10%-kal meghaladja az EU-ét.

Latin-Amerika fontos integrációs kezdeményezése az Andok Közösség (tagjai: Kolumbia, Ecuador, Bolívia, Peru). A dél-amerikai kontinens öt országa (Argentína, Brazília, Paraguay, Uruguay, Venezuela) vesz részt a tagországok közötti kereskedelmi akadályok lebontását célzó Dél-amerikai Közös Piacban (MERCOSUR), amely öt társult taggal is rendelkezik (az Andok országai). Közép-Amerikában található a Karib-tengeri Közösség (CARICOM), amely a térség szigetvilágának tizenhárom országát, továbbá Guyanát és Suriname-ot foglalja magában; fő célja a karibi régió gazdasági, szociális, kulturális fejlesztése. A MERCOSUR-t, az Andok Közösséget, illetve a CARICOM két kontinentális országát (Guyana, Suriname) integrálja a 2008-ban létrehozott UNASUR (Dél-amerikai Nemzetek Uniója), amely az Európai Unióhoz hasonlatos dél-amerikai államszövetség létrehozását tűzte ki távlati céljául.

Ázsia növekvő globális súlyának jeleként 2005 óta Kína kezdeményezésére minden évben sor kerül a Kelet-Ázsia Csúcsra, amelyen Kelet-Ázsia 14 országa mellett Ausztrália, Új-Zéland, továbbá az USA és Oroszország képviselői egyeztetnek kereskedelmi, gazdasági együttműködési kérdésekben. Kína meghatározó tagja a 21 Csendes-óceán parti országot tömörítő Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködésnek (APEC), valamint a Sanghaji Együttműködési Szervezetnek, amelynek célja a gazdasági, katonai és kulturális kooperáció elmélyítése Oroszországgal, Kazahsztánnal, Kirgizisztánnal, Tádzsikisztánnal és Üzbegisztánnal. Ázsia déli részének fontos szervezete a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN), amelyet 1967-ben a politikai, gazdasági és kulturális együttműködés előmozdítása végett hoztak létre, ezen belül a hangsúly idővel döntően a gazdasági együttműködésre helyeződött. Az ASEAN-nak Dél-Ázsia 11 országa közül egyedül Kelet-Timor nem tagja.

Az eurázsiai posztszovjet térség legismertebb integrációs szervezete a Független Államok Közössége (FÁK), amely 1991-ben, a Szovjetunió szétesésekor jött létre a kölcsönös együttműködés biztosítása érdekében. A FÁK-hoz 1993-ig a három balti állam kivételével az összes volt szovjet tagköztársaság csatlakozott. Azóta az állandó tagok száma kilencre csökkent, miután Türkmenisztán 2005-ben a nagyobb önállóság végett társult tagságra váltott, Grúzia és Ukrajna pedig 2008-ban, illetve 2014-ben a kilépés mellett döntött az Oroszországgal való konfliktusai miatt. A FÁK-ból nőtte ki magát a tagok katonai együttműködését szabályozó Kollektív Biztonsági Szerződés, amelyben a FÁK állandó tagjai közül nyolcan vesznek részt (Azerbajdzsán nélkül). Belarusz, Moldova, Kazahsztán, Kirgizisztán, Oroszország, Örményország, Ukrajna és Üzbegisztán 2011-ben létrehozta a FÁK Szabadkereskedelmi Övezetét, amelynek keretében az integráción belüli export és import vámjait számos termék esetében leépítették.

A makrorégió gazdasági együttműködése terén fontos lépést jelentett Belarusz, Kazahsztán és Oroszország vámuniójának létrehozása 1996-ban, amelynek alapjain 2000-ben létrejött az Eurázsiai Gazdasági Közösség (ennek Kirgizisztán és Tádzsikisztán is tagja volt), majd – egy 2014-es egyezmény nyomán – 2015-ben az Eurázsiai Gazdasági Unió (EEU). Utóbbi a tőke és a szolgáltatások szabad áramlását kívánja megteremteni a tagállamok (Belarusz, Kazahsztán, Oroszország és Örményország) között, egy közel 180 millió lakost és nominálértéken majdnem 2,2 milliárd USD-nyi GDP-t tömörítő térségen belül (az IMF 2014-es adatai alapján). A szervezet fő intézményei három ország között kerültek megosztásra (Eurázsiai Bizottság, végrehajtó testület: Moszkva; az EEU bírósága: Minszk, Belarusz; az EEU Fejlesztési Bankja: Almati, Kazahsztán).

Afrika legátfogóbb integrációs szervezete az – ezen a néven – 2002 óta létező Afrikai Unió (AU), amelynek a földrész 54 országa tagja. Végrehajtó szerve az Afrikai Unió Bizottsága, melynek székhelye az etiópiai Addisz-Abebában található. A törvényhozó testület feladatkörét a Pánafrikai Parlament tölti be, amely a Dél-afrikai Köztársaságban, Johannesburg egyik elővárosában, Midrandban ülésezik. A legfontosabb döntések ugyanakkor az Afrikai Unió Állam- és Kormányfőinek Gyűlésén születnek, amelyre évente egy alkalommal, csúcstalálkozó keretében kerül sor, változó helyszínen.

2008-ban fogalmazódott meg a kezdeményezés az Afrikai Szabadkereskedelmi Övezet (AFTZ) létrehozására, amely távlatilag a kontinens gazdasági integrációjának jelentős fejlesztését kívánja megalapozni. A 26 országot magában foglaló és közel 650 milliárd USD éves gazdasági termékkel jellemezhető – a kontinens népességének és gazdaságának egyaránt közel 60%-át átfogó – övezet kialakítását már működő regionális integrációs szervezetek képviselői kezdeményezték. Utóbbiak három további nemzetközi szerveződés, a 15 tagországot tömörítő Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECOWAS; alapítva 1975-ben; székhely: Abuja, Nigéria), a 10 országra kiterjedő Közép-afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECCAS; alapítva 1983-ban; székhely: Libreville, Gabon), valamint az 5 országot átfogó észak-afrikai Arab Maghreb Unió (AMU; alapítva 1989-ben; székhely: Rabat, Marokkó) csatlakozását is szorgalmazzák.

A Közel-Kelet fontos integrációs kezdeményezése az Iszlám Konferencia Szervezete (OIC), amelyet 1969-ben azzal a céllal alapítottak, hogy a nemzetközi politikában megjelenítse a muzulmán világ értékeit és érdekeit. Az 57 tagja közül 27 db Ázsiában, szintén 27 db Afrikában található. A térségben működik az 1945-ben alapított, 22 tagállamot tömörítő, kairói székhelyű Arab Liga is, amelynek célja a tagállamok közötti együttműködés erősítése, függetlenségük biztosítása, az arab országok érdekeinek képviselete. Tagjai közül 12 Ázsiában, 10 Afrikában található.

A Földközi-tenger térségének jólétét és stabilitását célzó szerveződés a Mediterrán Unió (MU), amelynek a 28 EU-s tagállam – így Magyarországot – mellett hat ázsiai (Izrael, Jordánia, Szíria, Törökország, valamint az ENSZ-tagsággal nem rendelkező Palesztina) és öt észak-afrikai (Mauritánia, Marokkó, Algéria, Tunézia és Egyiptom) rendes tagja is van.

Főként a korábbi európai gyarmattartó és az egykori függő területek utódjaként létrejövő szuverén államok gazdasági, kulturális, illetve politikai kapcsolatainak ápolását célozza a Brit Nemzetközösség (Commonwealth of Nations), amelynek hat földrészen összesen 53 tagja van. A 18 afrikai, 13 amerikai (ebből 11 karibi), 11 ausztráliai és óceániai, 8 ázsiai, valamint 3 európai tagállam együttesen bolygónk szárazföldi területének mintegy ötödét, népességének közel harmadát tömöríti. A Frankofónia Nemzetközi Szervezete (OIF), amelynek székhelye Párizsban található, 57 rendes tagot tömörít. Közülük a legtöbb (30 db) Afrikában fekszik, de amerikai, délkelet-ázsiai és európai országok is vannak közöttük. Az újlatin nyelvet használó országokat magában foglaló, szintén párizsi központú, az újlatin kultúra ápolását célzó Latin Unió 36 tagállamának zöme Latin-Amerikában, Afrika nyugati és déli részén, valamint Európában helyezkedik el (a Fülöp-szigetek és Kelet-Timor pedig Délkelet-Ázsiában).

Az említett regionális szerveződések súlyán túlmutató, globális jelentőségű fejlemény, hogy 2009 óta minden esztendőben megrendezik a BRIC (2010 óta BRICS) országok (Brazília, Oroszország, India és Kína, illetve a Dél-afrikai Köztársaság) vezetőinek éves csúcstalálkozóját. Ezekre alapozva a tagországok 2014-ben egy Új Fejlesztési Bankot (New Development Bank) is létrehoztak, amely a Világbankkal és a Nemzetközi Valutalappal szemben kíván alternatívát kínálni a tagállamok és a fejlődő világ országai számára gazdaságfejlesztési (például infrastrukturális) projektek finanszírozásában.

Egyenlőtlen világ

A globálisan, illetve a makrorégiók szintjén megfigyelhető geoökonómiai folyamatok hátterében jelentős területi egyenlőtlenségek húzódnak. Ezt érzékletesen mutatja, hogy (vásárlóerő-paritáson számítva, az IMF adatai szerint) a világ leggazdagabb és legszegényebb országának egy főre jutó GDP-je között 2014-ben 236-szoros különbség volt. Míg a szénhidrogénben rendkívül gazdag közel-keleti ország, Katar értéke 9,5-szörösen meghaladta a világátlagot és 5,8-szorosan hazánk mutatóját, addig a lista végén található Közép-afrikai Köztársaság értékénél a világátlag 25-ször, Magyarország értéke pedig 41-szer nagyobb. (Ez képletesen azt jelenti, hogy az afrikai országban egy lakosra vetítve körülbelül tíz hónap állítanak elő annyi gazdasági értéket, mint amekkorát hazánkban egyetlen hét alatt.) Amennyiben az éllovasok közül a népesebb országokat vesszük alapul (mivel kis lakosságszámú, ám ásványkincsben gazdag területek esetében könnyen kiugró értékek adódhatnak), a különbség még mindig rendkívül nagy: az Egyesült Államok mutatója is 90-szerese a Közép-afrikai Köztársaságénak. Sokat mondó tény továbbá, hogy a rangsor első harminc helyén kizárólag európai, észak-amerikai és ázsiai országokat találunk, míg a lista utolsó 19 helyezettje kivétel nélkül (valamint az utolsó 50 helyezettből 34) Afrikában helyezkedik el.

Markáns különbségek mutatkoznak akkor is, ha a gazdasági termelés mellett figyelembe vesszük az emberek tényleges életszínvonalának további tényezőit. Az ENSZ által kidolgozott HDI (Human Development Index, emberi fejlettségi mutató) az egy főre jutó, vásárlóerő-paritáson számított GDP mellett a születéskor várható átlagos élettartam értékét, valamint az iskolában töltött évek számát is figyelembe véve rangsorolja Földünk országait, amelyeket egyúttal négy nagy csoportba sorol (nagyon magas, magas, közepes és alacsony emberi fejlettség). Jellemző, hogy míg az OECD-országok, illetve Észak-Amerika átlaga a nagyon magas, Európáé, Közép- és Kelet-Ázsiáé, Latin-Amerikáé, valamint a csendes-óceáni térségé (Ausztrália és Óceánia) a magas, addig Dél-Ázsiáé és Észak-Afrikáé a közepes, Afrika Szaharától délre fekvő részéé pedig az alacsony fejlettségi tartományban helyezkedik el. Az Európai Unió országai között mindössze kettőt találunk (Bulgária, Románia), amely – kis mértékben – elmarad a nagyon magas kategória küszöbértékétől, és az egész kontinensen csak egyet (Moldova), amely nem a nagyon magas vagy a magas, hanem a közepes csoportba esik. Az elmúlt húsz esztendőben ráadásul mindig észak-európai vagy észak-amerikai ország állt a lista élén (Norvégia tizenegyszer, Kanada négyszer, Izland kétszer). Az ENSZ ugyanakkor Afrika egyetlen országában sem mér nagyon magas emberi fejlettséget, magasat is mindössze ötben, melyek közül kettő kis népességű szigetállam (Mauritius, Seychelle-szigetek; a többi három ország Líbia, Tunézia és Algéria).

A HDI által mért résztényezők esetében külön-külön is igen nagy egyenlőtlenségek tapasztalhatók. Miközben a születéskor várható átlagos élettartam 2005–2010 között (az ENSZ adatai szerint) Európában elérte a 75,3, ezen belül Észak-Európában a 79,1, Nyugat-Európában a 80,2 évet, továbbá Észak-Amerikában a 78,4, sőt a világrekorder Japánban a 82,7 esztendőt, Afrika átlaga mindössze 55,6 év, Közép-Afrikáé 50 év alatti (49,5), a polgárháború és betegségek sújtotta, sereghajtó Sierra Leone-ban pedig nem éri el a 44 évet. Oktatási téren is roppant különbségek figyelhetők meg. Az írástudók aránya a fejlett országokban általában 97-100% között alakul, miközben több afrikai országban (Burkina Faso, Dél-Szudán, Mali, Niger), illetve Afganisztánban a 30%-ot sem éri el, különösen a nők rendkívül alacsony (Afganisztánban 15% körüli) értéke miatt, amely az igen erős nemi egyenlőtlenségeket, a nők nagyfokú elnyomását tükrözi.

Fontos aláhúzni, hogy komoly egyenlőtlenségek nemcsak az egyes kontinensek, makrorégiók és országok között feszülnek, hanem az egyes országokon belül is. A társadalmi jövedelemkülönbségek mérésére széles körben használják a Gini-együtthatót, amelynek százalékos értéke elméletileg 0 és 100 között alakulhat (a „0” a teljes egyenlőséget jelenti, a „100” pedig azt a szigorúan elméleti lehetőséget, ahol a teljes összjövedelem egyetlen lakos kezében összpontosul). A világátlag 39,0, azonban ennél is sokkal nagyobb egyenlőtlenségek figyelhetők meg Latin-Amerika (Brazília: 50,8; Mexikó: 51,7; Chile: 52,1; Kolumbia: 58,5), különösen pedig Afrika több országában (Dél-afrikai Köztársaság: 65,0; 60 körüli és feletti értékek még Lesothóban, Botswanában, Sierra Leone-ban, a Közép-afrikai Köztársaságban, Namíbiában). Európa északi és részint a középső részére ugyanakkor jóval szerényebb egyenlőtlenséget tükröző, globális léptékben alacsony, 30 körüli és alatti értékek jellemzőek (Svédország: 23,0). (Az értékek a CIA adataira épülnek, de alapvetően azonos kép rajzolódik ki a Világbank statisztikáiból is.)

Az egyenlőtlenségek nagysága mellett természetesen fontos tényező a szegénység és más társadalmi problémák által sújtott lakosság nagysága is. Különösen igaz ez azt figyelembe véve, hogy az egyenlőtlenségek növekedése nem zárja ki az átlagérték markáns javulását, azaz előfordulhat, hogy a szegényebb rétegek ugyan egyre távolabbra kerülnek a gazdagoktól, ám korábbi önmagukhoz képest mégis javul a helyzetük. Hasonlóképpen előfordulhat, hogy az egyenlőtlenségek csökkenése az életszínvonal általános visszaesésével jár együtt, tehát a szegények lemaradása mérséklődik, ám tényleges életminőségük korábbi önmagukéhoz viszonyítva romlik. Mindebből fakadóan sokat mondó adatnak tekinthetjük, hogy egy adott ország lakosságának hány százaléka kénytelen bizonyos bevételnél kevesebből megélni. Míg a legfejlettebb országokban töredékszázalékokban mérhető azok aránya, akik – vásárlóerő-paritáson számítva – napi 2 dollárnál kevesebb pénzből gazdálkodhatnak (Magyarországon a Világbank adatai szerint kevesebb mint 0,2%), számos afrikai és dél-, délkelet-ázsiai országban ez a jelenség a lakosság több mint felét, egyes szélsőséges esetekben több mint a kilenctizedét érinti (Burundi értéke meghaladja a 93, Libériáé a 94%-ot). Számos országban ráadásul nemcsak a társadalmi, hanem a területi egyenlőtlenségek is igen jelentékenyek: a posztfordista gazdasági fejlődés általános globális velejárója ugyanis, hogy míg az egyes országok között az egyenlőtlenségek nem feltétlenül nőnek, sőt sok esetben valamelyest csökkennek a korábbiakhoz képest, az országokon belül erős polarizáció figyelhető meg a kulcsfontosságú ágazatokat, képzett munkaerőt, komoly tudáspontenciált, fejlett infrastruktúrát tömörítő, zömmel városi területek, valamint egyéb országrészek között.

 

Mentés

Mentés

Mentés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.