Kína és India bizalomépítő intézkedései a közelmúlt határincidenseinek tükrében

Az elemzés a Kína-India kapcsolatok bizalomépítő intézkedéseit és azok hatékonyságát vizsgálja meg közelebbről, az utóbbi évtizedek legsúlyosabb, 2017-ben kialakult incidense tükrében. A két ország kapcsolatainak mozgalmas történetében fontos szerepet kaptak a 90-es évektől kezdődő bizalomépítő intézkedések a határvita konfliktusmentes megoldása érdekében, azonban a megállapodások pozitív hatását megkérdőjelezi a számos határincidens, melyek közül a legutóbbi a Kína-India-Bhután határterületen fekvő Doklam-fennsíkon alakult ki. Az elemzésben arra keressük a választ, hogy a számos intézkedés ellenére, ezek miért nem voltak képesek megakadályozni a tavaly nyári eseményeket.
Bevezetés

A két ázsiai óriás, a Kínai Népköztársaság és az Indiai Köztársaság a 21. század elejére hatalmas fejlődésen mentek keresztül megalapításuk óta. A Kínában a 70-es évek végén, Indiában a 90-es években beinduló gazdasági reformok hatására mindkét ország, bár különböző tempóban, a fejlődés útjára lépett, melynek hatására a vásárlóerő paritáson számolt bruttó nemzeti össztermék alapján (GDP PPP) Kínából a világ első számú, míg Indiából a harmadik legnagyobb gazdaság vált.[i] A két ország gazdasági fejlődése mellett nem lehet azt a tényt figyelmen kívül hagyni, hogy a két ország lakossága több mint a világ népességének egyharmadát adja.[ii] A két ország kapcsolatai már csak a demográfiai és gazdasági adottságaikból, valamint földrajzi közelségükből adódóan is kiemelt figyelmet érdemelnek, melyet többek között Li Keqiang kínai miniszerelnök is szóvá tett egyik Indiai látogatása alkalmakor, amikor a két ország kapcsolatát a „21. század meghatározó szövetségeként” jellemezte.[iii]

          Az eredményes, békés fejlődést és együttműködést a két ázsiai ország között azonban mind a bilaterális kérdésekben, mind az olyan nemzetközi fórumokon és szervezetekben, mint a vagy a Sanghaji Együttműködési Szervezet (Shanghai Cooperation Organziation – SCO), számos tényező hátráltatja. Ilyen tényezőnek számít a két ország közös határszakaszának egyes vitatott részei, mely az 1962-es háborújuk óta meghatározó és megkerülhetetlen teherként nehezedik a kapcsolataikra, de Kínát ezen kívül a Dalai Láma dharamszalai jelenléte is érzékenyen érinti, míg Indiát a deficites kétoldalú kereskedelem és a dél-ázsiai régióban az utóbbi időben tapasztalható kínai befolyás-növekedés aggasztja. Összességében a legnagyobb kihívást a vitatott határterület okozza, állandó és kölcsönös gyanakvásban tartva a két országot.

A Kína-India határt hagyományosan három részre osztva . Az első a hírhedt McMahon vonal[iv] által határolt Keleti Szektor, ahol India tartja ellenőrzése alatt a hozzávetőlegesen 90,000 km2 kiterjedésű Arunácsal Prades nevű államot, de ezt Kína, Dél-Tibet néven, történelmileg Tibet részének tartja, igényt formálva rá. Ezt követi a körülbelül 2000 km2 kiterjedésű Középső Szektor, melyben főleg kisebb pontok, átkelők képezik a vita tárgyát. A harmadik, Nyugati Szektorban a kínai ellenőrzés alatt lévő Aksai Chin okoz ellentéteket, mivel a megközelítőleg 33,500 km2 kiterjedésű kietlen, sivatagos területet India Dzsammu és Kasmír államának részeként tartja számon.[v] A két ország 1962-es határháborúja után számos kisebb konfliktusra került sor a kietlen himalájai határterületeken, melyet még az 1988-as történelmi Rajiv Gandhi – Deng Xiaoping találkozó sem szüntetett meg. Ugyan voltak lépések a kapcsolatok normalizálására és a határvita megoldására, azonban ezek „sikerességét” jól mutatja a 21. században is folytatódó kiélezett szituációk, konfliktusok időszakos kiújulása. A legutóbbi incidens, amely kínai és indiai katonai mozgósítást is eredményezett, a Bhután-India-Kína határ találkozásánál fekvő Doklam-fennsíkon történt. Itt egy Kína által tervezett útépítést tartóztattak fel az indiai fegyveres erők, melynek következtében a két ország hadserege 2017 nyarán két és fél hónapon keresztül farkasszemet nézett egymással.[vi]

          Ebben az elemzésben arra keresem a választ, hogy a fenn említett 1988-as fordulatot követő számos bizalomépítő intézkedés (Confidence-Building Measures – CBMs) a két ország között miért nem volt képes megakadályozni a Doklam-fennsíkon kialakult, és más hasonló incidenseket, kiemelten az 1993-as, 1996-os, 2005-ös, 2012-es és 2013-as katonai bizalomépítő intézkedésekről szóló megállapodások figyelembevételével. A Doklam-fennsíkon történt incidens körülményeinek bemutatását a bilaterális kapcsolatok összefoglalója követi a legutoljára tárgyalt, 2013-as megállapodásig, nagy hangsúlyt fektetve a bizalomépítő intézkedések létrejöttének körülményeire. Ezt az intézkedések általános jellemzői és az öt, kiemelten fontosnak ítélt katonai bizalomépítő intézkedés részletes bemutatása és elemzése követi, majd végül az eredményeket az említett Doklam-fennsíkon lezajlott események kontextusában értelmezem.

Térkép 1.: 
 Kína és India közötti vitatott területek 
 Forrás: Saját szerkesztés, CARTO
A Doklam-incidens

A 2017 nyarán kialakult helyzet katalizátora egy 2005-ben kialakított kínai földút meghosszabbítási kísérlete volt a Kína és Bhután között vitatott területen. Az indiai és bhutáni jelentések alapján, a kínai mérnökök június 16-án kezdték meg a munkálatokat, amire válaszként az indiai hadsereg 18-án már átlépte a határt és feltartóztatta a kínai munkásokat, így kialakítva egy kétes kimenetelű patthelyzetet.[vii]   A bhutáni külügyminisztérium nyilatkozata szerint, a kínaiak egy autózható utat akartak építeni a vitatott területen a bhutáni hadsereg közeli bázisa felé. A két ország közötti korábbi megegyezésekre hivatkozva Bhután az építkezést a status quo megsértéseként értelmezte, és felszólította Kínát a június 16. előtti helyzet visszaállítására.[viii]

          A széles nyilvánosság csak június 23. után kezdhetett valamit sejteni az incidensről, miután a kínaiak hirtelen lezárták a 2006-ban újra megnyitott Nathu La-i átkelőt a zarándokok előtt, ekkor még földcsuszamlásokra hivatkozva. Azonban 26-án már a kínai külügyi szóvivő, Geng Shuang elismerte, hogy biztonsági megfontolásokból zárták le az átkelőt, valamint ismertette a kínai álláspontot, azaz azt, hogy India a határon átlépve Kína területére, ahol aztán a határőrség általános tevékenységét akadályozta. Június 28-án a bhutáni nagykövet Új Delhiben adott interjút, melyben kifejtette a vitatott terület és a status quoval kapcsolatos álláspontot, melyet másnap a fentebb említett bhutáni külügyi nyilatkozat is alátámasztott.[ix]

Ezzel kezdetét vette India és Kína között a „szócsata”, amely augusztus végéig elhúzódott. Ez idő alatt több említésre méltó esemény is lezajlott, ilyen volt például a németországi G20 találkozó, ahol ugyan mindkét ország vezetője, Xi Jinping és Narendra Modi is részt vett, de nem került sor külön találkozóra a kettejük között, amely esetleg csökkenthette volna a két ország közötti feszültséget.[x] A június végétől kezdődő nyílt vitát a különböző egymás elítélését és meghátráltatását célzó nyilatkozatok sorozata tarkította, míg a katonák farkasszemet néztek egymással a határon. Ugyan az erős retorika ellenére mindkét fél tartózkodott a fegyveres összecsapásoktól, sőt mindkét oldalon bevett szokás a határőrök töltött fegyver nélküli járőrözése, de ez nem akadályozta meg, hogy a katonák más, kreatív módon próbálják meghátrálásra késztetni a másikat, többek között egymás lökdösődésével, kődobálással, vagy éppen puskatussal.[xi] Az incidens fegyveres konfliktus nélküli lezárása ellenére azonban érdemes megemlíteni, hogy mindkét oldalon 300-400 katona állt szemben egymással, és az elemzők a környéken állomásozó katonák számát összesen hatezer fő fölé tették.[xii]

Az indiai közbelépés motivációját a Doklam-fennsík elhelyezkedése adta, mivel hogyha Kína sikeresen érvényesítené követeléseit Bhutánnal szemben, akkor India biztonsága veszélyeztetetté válna; a vitatott területekre kiterjesztett katonai ellenőrzéssel Kínának lehetősége nyílik arra, hogy magaslati pozícióból fenyegesse India területi egységét. Erre azért lenne lehetősége, mert a vitatott fennsíktól délre eső völgyben húzódik a Siliguri-folyosó, vagy más néven a „csirke-nyak” Banglades és Nepál között mindössze 23 km szélesen, amely összeköti India északkeleti tartományait az ország többi részével. A geostratégiai veszélyforrás figyelembevételével magyarázatot kapunk India eddig soha nem látott határozottságú fellépésére,[xiii] ami miatt még annak ellenére is fellépett Kínával szemben egy harmadik ország területén, hogy Peking ezért a nemzetközi jog és területi szuverenitásának megsértésével vádolja Indiát.[xiv]

Az indiai és bhutáni állásponttal ellentétben azonban voltak arra utaló jelek, hogy Kína nem tekintette az út meghosszabbítását a status quo felrúgásának, egy névtelen diplomáciai forrás szerint a kínaiak értesítették Indiát a terveikről június 1-én, a tervezett építkezés előtt két héttel, amely, ha valóban így történt, megmagyarázná a kínaiak különösen negatív reakcióját India közbelépésére.[xv]

Mindenesetre a hivatalos kínai indoklás mellett, mely szerint mindössze a valóban elhanyagolt hegyvidéki infrastruktúrát kívánta csak fejleszteni, más lehetséges értelmezéseket is találhatunk a kínai „provokáció” magyarázatára. Legnagyobb valószínűséggel ez az útépítési terv Kína részéről nyomásgyakorlásként is tekinthető Bhutánra nézve, evvel siettetve egyrészről a saját határvitájuk rendezését, valamint állandó képviselet megnyitását a két ország között. Kína célja a régióban az indiai befolyás kiegyensúlyozása, ha nem is látja reálisnak a teljes kínai hegemóniát Bhutánban és a szomszédos kis államokban, de az indiai befolyás csökkenése mindenképpen segítené céljai elérésében. Egy barátságosabb és Kína felé nyitottabb Bhután elősegítené Tibet fejlődését, hiszen a gyarmati kor előtt jelentős kereskedelmi tevékenységek zajlottak Bhutánon keresztül, mely Kína számítása szerint megint fellendülhet megfelelő támogatással.[xvi]

Az India és Kína közötti incidens végül diplomáciai úton rendeződött, de legalábbis egy időre lecsendesült. Augusztus végén mindkét ország kiadott egy nyilatkozatot melyben beszámoltak egy kölcsönös megegyezésről, ami szerint mindketten hátrébb vonják csapataikat, és az útépítést – egyelőre – nem folytatja Kína,[xvii] azonban a csapatmozgások realitása más képet festett a helyzetről. Szeptemberi jelentések arról számoltak be, hogy a csapatok valóban visszavonultak, de mindkét oldalon csak 150-150 métert.[xviii]

Térkép 2.: 
 Kína, India és Bhután határának találkozása 
 Forrás: Saját szerkesztés, CARTO
Kína-India kapcsolatok kezdeti évei

India 1947. augusztus 15-én függetlenné, valamint a legnagyobb demokráciává vált 446 milliós lakosságával és több mint 200 millió választópolgárral,[xix] de az alakuló bipoláris világrendtől elhatárolódva semleges külpolitikát kívánt folytatni az El-Nem Kötelezettek Mozgalmán belül, melynek fő szószólójává és propagálójává vált Nehru vezetésével.[xx] Két évvel később, a hosszú (polgár)háborús évtizedek után, 1949. október 1-én Mao Zedong kikiáltotta a Kínai Népköztársaság megszületését. Ugyan a kínai kommunizmusnak megvoltak a Maohoz fűződő sajátosságai, melyek nélkül a Kínai Kommunista Párt sikere is kevésbé lett volna elképzelhető, de ez a kezdeti években nem befolyásolta Moszkva mellett elfoglalt szerepét a kialakuló bipoláris világrendben. Ugyanakkor érdemes kiemelni, hogy a kínai külpolitikát már a kezdetektől jellemezte az a történelmi tapasztalatokon alapuló felfogás, mely szerint Kína nemzeti érdekeit csak önmaga képes érvényesíteni és hajlandó cselekedni érdekükben.[xxi]

          A kínai kommunista rendszer felállását követően India volt a második nem-kommunista állam, amely hivatalos kapcsolatokat létesített és elismerte a Kínai Népköztársaságot.[xxii] Az 1950-es tibeti változások ugyan egy rövid időre árnyékot vetettek a két ország kapcsolatára, de a koreai háborúban és a Tajvan-kérdésben tanúsított indiai hozzáállás hatására látványosan javult a két ország viszonya,[xxiii] mely az 1954-es „Pancsa Sila” néven ismertté vált megállapodással érte el csúcspontját. Az egyezmény preambulumában lefektette a két ország a „Békés Együttélés Öt Pontját”, mely szerint tiszteletben tarják egymás területi egységét és szuverenitását, elkötelezték magukat a kölcsönös meg nem támadás mellett, elhatárolódtak egymás belügyeibe való beavatkozástól, valamint kapcsolataikat a kölcsönösség, illetve a békés együttélés elvei alapján rendezik. Az egyezményre, amelynek hivatalos címe „Egyezmény India és Kína Tibet Tartománya között a Kereskedelemről és Érintkezésről”, az új tibeti helyzet rendezése miatt volt szükség, mivel India számos előjogot, épületet és infrastruktúrát örökölt a britektől Tibetben, amelyekről az egyezmény keretén belül mondott le Kína javára.[xxiv]

          A jószomszédi kapcsolatoknak azonban a gyarmati korokból visszamaradt határkérdés vetett véget. Az 1958 és 1962 közötti időszakot az egyre gyakoribb határvidéki konfrontációk jellemezték, miközben a két állam diplomáciai holtpontra jutott, mivel míg Zhou Enlai a status quo fenntartását és a csapatok kétoldalú visszavonását szorgalmazta addig ameddig nem születik megegyezés a határról, addig Jawaharlal Nehru kitartott az indiai területigények történelmi megalapozottsága mellett, a kínaiak egyoldalú visszavonulásához kötve az esetleges tárgyalások megkezdését. India 1961-ben kezdődő „Előretolt Irányelvét” (Forward Policy) követően, melynek keretében az egységek lépésenként próbálták az ellenőrzésüket kiterjeszteni túllépve a vitatott területeken  a status quot jelképező „Tényleges Ellenőrzés Vonalán” (Line of Actual Control – LAC) is, a kínai Népfelszabadító Hadsereg válaszlépésként 1962. október 20-án indította meg offenzíváját.  Miután a kínai egységek mélyen behatoltak az indiai területekre és felszámolták az ellenállást, Peking egyoldalúan tűzszünetet hirdetett és visszavonult a LAC mögé.[xxv]

Az 1988-as fordulat és a változó kapcsolatok története

A háborút követően a két ország kapcsolata mélypontra került, az indiai parlament 1962 novemberében hozott határozata szerint az ország kiemelt céljává a „szent” határok visszaállítása vált.[xxvi] A konfliktus a két ország szövetségeseire is mély hatást gyakorolt, míg Kína Pakisztánnal, addig India a Szovjetunióval fűzte szorosabbra kapcsolatait. Ugyan 1962-t követően nagyobb fegyveres konfliktusra nem került sor, de különböző határsértő incidensek mindkét fél részéről rendszeressé váltak. Az ellenséges viszonyt jól jellemzi India döntése, mely szerint engedélyezik a Dalai Lámának az emigráns kormány felállítását, amire Kína válaszként támogatást nyújtott különböző felkelő csoportoknak az északkeleti és a nyugat-bengáli területeken. [xxvii]

          A 60-as évek végével azonban már a két ország békülékenyebb hangokat ütött meg több barátságos nyilatkozattal is, de az első tényleges fordulatra 1976-ig kellett várni, amikor Indira Gandhi két évtized után újra kinevezett egy pekingi nagykövetet, újjáélesztve a nagyköveti kapcsolatokat a két állam között.[xxviii] Az indiai kezdeményezésekre mintegy válaszként Deng Xiaoping 1980-ban újra felajánlotta Zhou Enlai területcsere-ajánlatát, amely lényegében a status quot szentesítette volna. Egyes források szerint született megegyezés az ajánlat elfogadásáról, de annak bejelentésével Gandhiék az 1985-ös indiai választásig terveztek várni. Azonban Indira Gandhi meggyilkolásával és egy újabb határincidenssel az arunácsal pradesi Sumdorong Chu-völgyben az ajánlat feledésbe merült.[xxix]

Rajiv Gandhi – Deng Xiaoping találkozó

Az India-Kína közeledés újabb lendületet kapott, amikor az indiai parlament 1962-es történelmi határozatát 1988. november 5-én az Összindia Kongresszus Munkabizottsága felülbírálta, és arra ösztönözte a kormányt, hogy békés módon, mindkét fél számára kielégítő megoldást találjanak a vita rendezésére, határidő kijelölése nélkül. Ez hozzájárult Rajiv Gandhi indiai miniszterelnök 1988 decemberére szervezett pekingi látogatásának megvalósulásához.[xxx] A történelmi találkozó a 84 éves Deng és a fiatal Gandhi között sikeresen helyezte új alapokra a két ország kapcsolatát. Az indiai kezdeményezést többek között Gorbacsov korábbi látogatásakor nyújtott tanácsa is elősegítette, aki szerint még addig kell felvenni a kapcsolatot Újdelhinek Pekinggel, amíg Deng életben van. Ez a meglátás helyesnek bizonyult, mivel Deng előrehaladott kora ellenére befolyásának csúcsán volt; ugyan aktívan már nem vett részt a napi politikában, de mind az államigazgatásban, mind a lakosság körében véleménye abszolútnak számított csakúgy, mint az indiai békülést legjobban ellenző kínai hadseregben.[xxxi] Egyes kínai források szerint Deng ismételten ajánlatot tett a határ rendezésére, valamint javaslatot is tett a kínaiakban ellenérzést keltő McMahon-vonal Kína-India vonalra való átnevezésére, de az ajánlat válasz nélkül maradt.[xxxii]

          A találkozót lezáró kommüniké kiemelte a határvita békés és méltányos lezárásnak szükségességét egy mindkét fél számára elfogadható megoldással, amelyet konkrét intézkedés is követett a Közös Munkacsoport (Joint Working Group – JWG) felállításával.[xxxiii] A rendszeresen ülésező Munkacsoport feladatai közé tartozik az évenkénti két alkalommal tartott katonai találkozó mind a Keleti, mind a Nyugati Szektorban, a kétoldalú katonai kapcsolatokat elősegítő kommunikációs csatornák felállítása, „forródrótok” bevezetése, ezen kívül megállapították a különböző katonai mozgások átláthatóságának szükségességéről, valamint a különböző oktatási intézmények, kutatóintézetek, és katonai tisztek közötti csereprogramokról és cserelátogatásokról.[xxxiv]

90-es évek: közeledések és atomfegyverek

A két ország kapcsolatainak javulását ezekben az években több esemény is jól szemléltette. 1989-re Kína beszüntette a fegyverszállítmányokat Nepálba, megvonta támogatását Dakkától a Gangesz-folyó vízfelhasználásával kapcsolatos Banglades- India vitában, valamint Narasimha Rao és Li Peng miniszterelnökök 1991-es újdelhi találkozóján a kínai oldal kijelentette, hogy a kasmíri kérdést India és Pakisztán között megoldandó kétoldali problémának tekinti.[xxxv] A ’88-as találkozó szellemében, és az azt követően felállított Közös Munkacsoport eredményeként 1992-ben megtörtént az első magas szintű katonai látogatás a két ország között, amikor Sharad Pawar indiai védelmi miniszter Kínába utazott, de az első, határvitával kapcsolatos megállapodásra egészen 1993-ig kellett várni.[xxxvi]

           A két ország közötti bizalomépítő intézkedések sorát az 1993-ban megkötött Egyezmény a Béke és Nyugalom Fenntartásáért az India-Kína Határterületek Ellenőrzési Vonala Mentén [Maintenance of Peace and Tranquillity Along the Line of Control in the India-China Border Areas] kezdte Rao miniszterelnök pekingi látogatásakor. Az 1954-ben lefektetett Békés Együttélés Öt Pontját megerősítő, történelminek nevezett egyezmény sikeresen megalapozta a további hasonló megállapodások létrejöttét. Ezt számos magas szintű találkozó követte különböző külügyi és védelmi tisztviselők között, de egy 1994-es találkozón egyetértési nyilatkozat is született a Kínai Népi Bank és India Központi Jegybank közötti együttműködésről.

          A következő jelentős bizalomépítő intézkedésekről szóló megállapodás Jiang Zemin kínai államfő 1996-os újdelhi látogatásához köthető, hivatalos nevén a Megállapodás Katonai Bizalomépítő Intézkedésekről a Kína-India Határterületek Tényleges Ellenőrzés Vonala Mentén [Agreement on Confidence-Building Measures in the Military Field Along the Line of Actual Control in the China–India Border Areas]. Az 1993-as megállapodásra építő és azt tovább részletező megállapodás mellett más, indirekt módon bizalomépítő intézkedésként értelmezhető megállapodások is születtek; sor került egy sor nem-állami együttműködésre, intézkedésre is. A Kínai Kommunista Párt kialakított pártok közötti kapcsolatot az Indiai Kommunista Párttal, a Kongresszus Párttal és a Bharatíja Dzsanata Párttal, létrejöttek akadémiai és különböző kulturális intézmények közötti csereprogramok, valamint 1992-ben Indiában tartottak egy Kína Fesztivált, amelyet 1994-ben egy kínai India Fesztivál követett. Az 1988-as kezdődő közeledéssel a két ország kereskedelmi kapcsolatai is újjáéledtek, melynek köszönhetően India vált Kína legnagyobb dél-ázsiai kereskedelmi partnerévé, megelőzve Pakisztánt.[xxxvii]

          A két ország közeledésében 1998 tavasza azonban átmeneti törést hozott, amikor India újra aktívan atomfegyver fejlesztésbe kezdett és több kísérleti robbantást végzett, a kínai fenyegetésre hivatkozva. Ezek élés reakciókat váltottak ki Kínában, mivel Peking épp ekkor próbálta hangsúlyozni a gyors gazdasági és katonai fejlődésének békés mivoltát. Ennek köszönhetően a Közös Munkacsoport 1998-as találkozója elmaradt, de belátva, hogy a kísérletek önmagában való elítélése csak erősítené az indiai félelmeket, a következő évben a kínaiak már újra a kapcsolatok további normalizálására törekedtek, megtartva sorban a tizenegyedik ülésüket.[xxxviii]

Régi viták – új kihívások a 21. század elején

Az atombombarobbantási kísérletek által okozott törésen túllendülve folytatódtak a magasszintű látogatások a két állam között az új évezredben is. 2003-ban Vajpayee pekingi látogatása során újabb, kapcsolatok általános megerősítését célzó egyezményt kötöttek,[xxxix] amelyet 2005-ben Wen Jiabao viszonzott. Ekkor került sor a Megállapodás az Indiai Köztársaság és a Kínai Népköztársaság Kormánya között az India-Kína Határkérdés Rendezésére Vonatkozó Politikai Keretekről és Irányadó Elvekről [Agreement between the Government of the Republic of India and the Government of the People’s Republic of China on the Political Parameters and Guiding Principles for the Settlement of the India-China Boundary Question] nevű bizalomépítő intézkedés aláírására, amelyben továbbra is hitet tettek a korábbi intézkedések és a kérdéses területek békés rendezésének elve mellett.

A következő évben, Hu Jintao kínai elnök látogatása keretében, a régi selyemút egyik fő átkelőjének, a Nathu La átkelőnek az újra nyitására is sor került, melyet még az 1962-es háborút követően zártak le. A határkereskedelem újjáéledése mellett a két ország kölcsönösen elismerte, illetve megerősítette Kína tibeti és India szikkimi jelenlétét,[xl] valamint a 2006-os évben öt egyetértési nyilatkozat aláírására is sor került, melyek célja a korábbi rivalizálás helyett a 2005-ben kezdődő energetikai együttműködés további támogatása volt.[xli]

          Azonban a 2006-os év nem csak a bilaterális kapcsolatok további erősödéséről szólt, a nemzetközi porondon egyre határozottabban fellépő Kína a területi vitáikban is markánsabb hangot ütött meg. Hu Jintao indiai látogatásakor újra megerősítette Kína területi igényét Arunácsal Prades államára, mely nyilatkozat az új lhászai vasútvonal megnyitása és az abban aktívan résztvevő kínai hadsereg tükrében nem kerülte el az indiai biztonságpolitikai szakértők és politikusok figyelmét sem.[xlii] Azt, hogy az elnöki bejelentés a területi igényekről nem csak üres frázis volt az is mutatja, hogy 2007-től rendszeressé váltak az elutasított vízumkérelmek, illetve a kitéphető, ragasztott papírvízumok problémája.[xliii] A vízum-kérdés, mely szerint Arunácsal Prades lakóinak Kína csak külön beragasztott, kitéphető vízumot bocsájt ki, ha egyáltalán kibocsájt, abból a felfogásból ered, amely szerint a kérdéses indiai állam a lakosokkal együtt Kínához tartozik, így az elméletben kínai állampolgároknak nincs szüksége vízumra, hogy belépjenek az országba. Az északkeleti tartományhoz ezekben az években más konfliktusok is köthetőek, 2009-ben Peking hevesen ellenezte mind az indiai miniszterelnök Mannohan Singh, mind a Dalai Láma arunácsal pradesi látogatását.[xliv]

          A kapcsolatok állapotát máig döntően befolyásolja a múltszázad tovább élő konfliktusai, a Dalai Láma és az emigráns tibeti kormány indiai jelenléte mellett a határincidensek sem szűntek meg. 2013-ban Li Keqiang kínai elnök indiai látogatásakor a Nyugati Szektor határán fekvő Dapsang-völgyben alakult ki egy három hétig tartó incidens a kínai katonák által felállított ideiglenes bázisoknak köszönhetően,[xlv] míg 2014-ben Chumarnál vált feszülté a helyzet, miután egy kínai útépítés következtében sorakozott fel a két hadsereg egymással szemben. A tizenhat napig tartó kiélezett helyzetnek végül  magas szintű találkozók vetettek véget.[xlvi] A határvillongások mellett azonban sor került további bizalomépítő intézkedésekre, így először a 2012-es India és Kína közötti Megállapodás egy Munka Mechanizmus Létrehozásáról az India-Kína Határ-menti Konzultációért és Együttműködésért [India-China Agreement on the Establishment of a Working Mechanism for Consultation and Coordination on India-China Border Affairs] került aláírásra, amelyet pedig 2013-ban az India és Kína közötti Határvédelmi Együttműködési Megállapodás [Border Defence Cooperation Agreement between India and China] követett.

          A két ország jelenlegi vezetője, Xi Jinping és Narandra Modi követve elődeiket, számos alkalommal tett hitet a két ország baráti kapcsolatainak fontossága mellett, ám ezek ellenére a rendezetlen határkérdés továbbra is valós fenyegetést jelent a bilaterális kapcsolatokra nézve, ahogy azt az elmúlt harminc év egyik legsúlyosabbnak tartott doklam-fennsíki incidens is kétségtelenül bizonyította azt 2017 nyarán.

Bizalomépítő intézkedések

A 20. század második felében a „bizalomépítő intézkedések” fogalma a hidegháborús hatalmi politika részeként született, ezzel az elnevezéssel illették a 60-as évek szovjet-amerikai megállapodásait, valamint az 1975-ös helsinki Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet záróokmányával kezdődő, majd az  1986-as stockholmi konferencián kibővített megállapodásokkal intézményesült rendszert, amelyeknek elnevezése kibővült bizalom- és biztonságépítő rendelkezésekké (Confidence- and Security- Building Measures – CSBMs). Ezek célja egy normatív, konszenzusos intézményrendszer kialakítása volt, mely biztosítja az európai biztonsági kapcsolatok stabilitását, valamint megszünteti, de legalábbis csökkenti a meglepetés-szerű támadás fenyegetését mindkét blokk részéről.[xlvii] James E. Goodby volt amerikai diplomata nyomán a bizalom- és biztonságépítő intézkedések az alábbi tulajdonságokkal rendelkeznek:

  • A katonai képességek és fegyverzet helyett a katonai erők hadműveleteivel foglalkoznak;
  • legalapvetőbb feltételük az információcsere biztosítása a különböző katonai műveletekről;
  • békeidőben olyan eljárásokra ösztönzik az országokat, amely csökkenti a fennálló feszültségeket, a félreértésekből adódó veszélyeket;
  • az ellenfelek között megszokottá teszik az együttműködést;
  • kiélezett, érzékeny nemzetközi helyzetekben ideálisan a stabilitást erősítik;
  • ugyan az ilyen intézkedések feltételezik az érintett államok konfliktuskerülő hozzáállását, de mivel ez megváltozhat, így fontos, hogy az együttműködésen alapuló biztonsági rendszerek tartalmazzanak ellenőrző intézkedéseket is.[xlviii]

Ezen kívül fontos megkülönböztetni az ilyen, és ehhez hasonló bizalomépítő intézkedéseket a különböző fegyverkorlátozási rendszerektől, mivel ezek az intézkedések már a meglévő fegyverzet minőségét és mennyiségét is adottnak veszi, inkább a másik fél feltételezett fenyegetésétől való félelem csökkentését célozza, kölcsönös, objektív és átlátható intézkedésekkel, de ettől függetlenül gyakoriak a mindkét szempontot magukba foglaló megállapodások is. Összefoglalva, a bizalomépítő intézkedések nem avatkoznak be az országok önálló biztonságpolitikai törekvéseibe, hanem biztosítani kívánják a résztvevők számára a katonai tevékenységük önvédelmi jellegének hangsúlyozását, így próbálva megakadályozni a másik fél lépéseinek félreértelmezéséből adódó fokozódó bizalmatlanságot és a konfliktusos helyzetek eszkalálódását.[xlix]

Ebben a fejezetben az 1988-as fordulat utáni közeledéshez kapcsolódó bizalomépítő intézkedések kerülnek bemutatásra és értelmezésre, nem megfeledkezve egyéb ilyen irányú, de nem katonai természetű megállapodásokról, intézkedésekről. Azonban mielőtt ezekről szó esne, fontos a két ország közötti „Tényleges Ellenőrzés Vonaláról” (Line of Actual Control – LAC) néhány szót ejteni, mivel a legtöbb intézkedés szorosan kapcsolódik ehhez.

A LAC alapvetően azt a fizikailag nem jelölt vonalat takarja, amely a két hadsereg tényleges műveleti és ellenőrzési területét határolja el egymástól; a mindenkori status quo fekvését hivatott jelölni. Magát a kifejezést először Zhou Enlai használta egy Nehrunak írt 1959-es levélben, melyben opcióként merült fel, mint a két oldal által elismert lehetséges határvonal.[l] A LAC Zhou Enlai levele óta eltelt hat évtized alatt azonban más kontextusban vált a két ország határvitájával kapcsolatos diskurzus részévé. Az 1962-es háború óta a mai napig rendszeresen érkeznek jelentések főleg Indiától a LAC megsértésével kapcsolatban, amikor egy felderítő egység túllép ezen a vonalon. Ezek az incidensek azonban legtöbbször konfliktus mentesek, sokszor nem is kerül sor találkozásra a két hadsereg között, csak különböző nyomokat, szemetet hagynak maguk után, mely a felderítők jelenlétére utal.[li] A LAC-kal kapcsolatos problémák és határsértések alapvető mozgatórugója a tény, hogy a vonal földrajzi fekvése máig nincs pontosan meghatározva, így egyes területeken a két oldal máshová helyezi annak fekvését;[lii] eddig egyedül a Középső Szektorban sikerült a LAC fekvését tisztázni.[liii]

1993 – Egyezmény a Béke és Nyugalom Fenntartásáért az India-Kína Határterületek Ellenőrzési Vonala Mentén[liv]

Az első Kína és India közötti bizalomépítő intézkedésre 1993. szeptember 7-én került sor Pekingben.  Az egyezmény közvetlen előzménye az 1988-as Rajiv Gandhi – Deng Xiaoping csúcstalálkozó, és az azt követő Közös Munkacsoport tevékenysége. Az első bizalomépítő intézkedés létrejöttéhez hozzájárult a hidegháború befejeztével kialakuló új nemzetközi környezet bizonytalanságai mindkét országban, a Tiananmen-téri incidens nemzetközi következményei Kínában, valamint a Szovjetunió, mint partner és támogató elvesztése Indiában. Az 1978-ban kezdődő kínai, és az 1991-ben kezdődő indiai gazdasági reformok szintén a határvita stabilizálását és a háborús fenyegetés csökkentését tették szükségessé.[lv]

          Az 1993-as egyezményben a két ország kijelenti, hogy kapcsolataikat ismételten a „Békés Együttélés Öt Pontjára” helyezik, majd elkötelezik magukat, hogy az „India-Kína határkérdést békés és baráti tárgyalások útján fogják rendezni”, valamint mindkét oldal elutasítja a vita erőszakos megoldását (első cikkely). Ezen kívül a két ország elkötelezi magát a LAC tiszteletben tartása mellett, ha azonban ennek ellenére is sor kerülne ennek átlépésére, „a másik fél figyelmeztetése után késedelem nélkül vissza kell vonulni,” és „ahol szükséges a két oldal közösen ellenőrzi és állapítja meg a LAC elhelyezkedését,” utalva annak nem mindenhol megegyező fekvésére.  A második cikkelyben kilátásba helyeznek fegyverkezési korlátozásokat a határterületen, mely szerint „a LAC mentén állomásozó haderőt a barátságos, jószomszédi viszonynak megfelelő minimális szintre csökkentik.” A következő pontban a hadgyakorlatok korlátozására tesznek ígéretet, illetve vállalják, hogy ezekről előzetesen tájékoztatják a másik felet. A negyedik pontban kijelentik, hogy a LAC területén felmerülő problémákat találkozókkal és helyszíni tárgyalásokkal fogják megoldani, majd egymás légterébe való berepülést is megtiltják (ötödik cikkely). A hatodik pontban mindenesetre leszögezi a két fél, hogy az egyezményben lévő utalások a LAC-ra nem befolyásolja egyik fél álláspontját sem a határok fekvésével kapcsolatban. Ezt követően szó esik az ellenőrző mechanizmusokról is, amelynek „a formáját, eljárási módszereit, léptékét és tartalmát” „alapos konzultációk” után fogják pontosítani (hetedik cikkely). Végül a nyolcadik cikkely felszólítja a Közös Munkacsoportot, hogy „kijelöljön diplomáciai és katonai szakértőket, akik közös megbeszélések keretében kialakítanak végrehajtási intézkedéseket” az Egyezményben foglaltak megvalósítására.

1996 – Megállapodás Katonai Bizalomépítő Intézkedésekről a Kína-India Határterületek Tényleges Ellenőrzés Vonala Mentén[lvi]

Narasimha Rao Kínai útját követően több magasszintű találkozóra is sor került mind diplomaták, mind magas rangú tisztek között, de a javuló közhangulat nem csak az állami szintű kapcsolatoknak kedvezett, hanem több nem-kormányzati szerv közötti együttműködéshez is hozzájárult. A két ország közeledése végül Jiang Zemin 1996-os újdelhi útján tetőzött. Az itt megkötött Megállapodás Katonai Bizalomépítő Intézkedésekről a Kína-India Határterületek Tényleges Ellenőrzés Vonala Mentén sokban épít az 1993-as egyezményre. A Megállapodás preambulumában megerősítik elkötelezettségüket a békés rendezés és a status quo fenntartása mellett, megerősítve és megismételve az 1993-as egyezmény fő pontjait, míg az azt követő összesen tizenkét cikkelyben több, 1993-ban kijelölt kérdésre nyújt részletes szabályozást.

          A Megállapodás harmadik cikkelye részletes intézkedéseket sorol fel, „hogy csökkentsék, vagy korlátozzák saját katonai erejüket a közösen kijelölt földrajzi zónákban.” Meghatározzák a csökkenteni kívánt egységek típusát, amelyekbe beletartoznak a tankok, gyalogsági harckocsik, 75 mm-nél nagyobb fegyverek, 120 mm-nél nagyobb lövegek, föld-föld, illetve föld-levegő rakéták, valamint bármi egyéb fegyverrendszer, amiről a két fél közösen dönt. Ebben a cikkben a két ország döntést is hoz egy fegyverkezési plafon megállapításáról, „az önvédelmi szükségletek, földrajzi viszonyok, úthálózat és más infrastruktúrák figyelembevételével.” A negyedik cikkely a határterületen folytatott gyakorlatozások korlátozásával foglalkozik. A cikkely kitér azok méretére: hozzávetőlegesen 15 000 részvevő felett a gyakorlat nem irányulhat a másik fél felé és 5000 fő felett már a másik oldal előzetes tájékoztatását is előírják. Az ötödik cikkelyben a katonai légi járműveket kitiltják a LAC tíz kilométeres körzetében, de számolva az ellenőrzési vonal pontatlanságaival szabályozást ad arra az esetre is, amikor mégis kialakul egy ilyen helyzet. A hatodik cikkelyben más katonai tevékenységeket is korlátoz a Megállapodás a LAC két kilométeres körzetében. Ezen a területen belül tilos tüzet nyitni, veszélyes vegyületeket használni, robbantásokat végezni és fegyverekkel vadászni, de „a tiltás nem vonatkozik az általános lövészgyakorlatokra a kis lőtereken.” A cikkely felszólítja a határvédelmet ellátó személyzetet, hogy hogy gyakorlatozás közben meg kell előzni, hogy „a LAC túloldalára véletlenül ne essen töltény vagy rakéta, amely kárt okozhat a másik fél személyzetében vagy épületeiben.” Ezen kívül azokban az esetekben, amikor a határvédelmet ellátó kínai és indiai katonák találkoznak, mindkét félnek „önkontrollt kell gyakorolnia és minden lehetséges lépést meg kell tenniük a helyzet eszkalálásának megakadályozására.” Ezt követően a Megállapodás előírja a rendszeres kapcsolattartást (hetedik cikkely), illetve egymás megsegítését és tájékoztatását természeti katasztrófa, járvány, vagy baleset idején (nyolcadik cikkely). A kilencedik cikkely kimondja, „hogyha kétes helyzet alakul ki a határterületen, vagy egyik oldal számára kétség merül fel az Megállapodás betartásával kapcsolatban, mindkét félnek joga van a helyzet tisztázását kérni a másik féltől.” A tizedik cikkely elismeri a LAC nem megegyező értelmezésből fakadó problémák lehetőségét, és szorgalmazza ennek minél gyorsabb tisztázását a két fél ide vonatkozó térképeik kicserélésével. Végül a Megállapodás pontjainak kivitelezését a Közös Munkacsoportra és a Diplomáciai és Katonai Szakértői Csoportra bízza.

2005 – Megállapodás az Indiai Köztársaság és a Kínai Népköztársaság Kormánya között az India-Kína Határkérdés Rendezésére Vonatkozó Politikai Keretekről és Irányadó Elvekről[lvii]

Az első két bizalomépítő intézkedés között csupán három év telt el, de a harmadikra közel egy évtizedet kellett várni. Ez többek között a 90-es évek végén kibontakozó indiai atomrobbantási kísérleteknek, valamint Amerikának köszönhető, aki a szeptember 11-ei támadások után a terrorizmus elleni harc keretein belül visszatért a dél-ázsiai régióba, így lekötve a régió figyelmét. A 2005-ös Megállapodás mintegy előfutáraként 2003-ban, Pekingben sor került egy közös deklaráció kiadására is, melyben a korábbi katonai bizalomépítő intézkedésektől eltérően nagyobb hangsúly került a közös politikai megoldásokra és célokra, az ún. Különleges Megbízottak kinevezésével, akik feladata a határvita lehetséges megoldásainak felderítése. A 2003-as Deklaráció keretén belül megfogalmaztak olyan általános célokat, mint a béke fenntartását, szegénység felszámolását, az ENSZ-en alapuló nemzetközi rendszer megerősítését, a környezet védelmét és a fenntartható fejlődést, de belefoglalták India csatlakozási szándékát is az ENSZ Biztonsági Tanácsához, bár ez a kínai fél részéről azóta is csak retorikai szinten van jelen, a gyakorlatban Kína tényleges támogatása még várat magára.[lviii]

          Amikor Wen Jibao viszonozta Vajpayee 2003-as látogatását 2005-ben, megszületett a határvita rendezésére vonatkozó keretekről szóló Megállapodás. A Megállapodást kiegészítette a Protokoll az Indiai Köztársaság és a Kínai Népköztársaság között az India-Kína Határterületeken húzódó Tényleges Ellenőrzési Vonal mentén a Katonai Bizalomépítő Intézkedések Végrehajtására Vonatkozó Módozatokról [Protocol between the Government of the Republic of India and the Government of the People’s Republic of China on Modalities for the Implementation of Confidence Building Measures in the Military Field Along the Line of Actual Control in the India-China Border Areas] is.[lix] Míg a Protokoll intézkedései csak a már meglévőeket pontosítja, maga a Megállapodás tartalmaz néhány újdonságot is. Azon kívül, hogy a preambulumban megerősítik a korábban kötött egyezményeket és hitet tesznek a békés, mindkét fél számára megfelelő politikai megoldás mellett, India elfogadta a korábban elutasított csomagterven alapuló megegyezést, kölcsönös engedményekkel (harmadik cikkely). A negyedik, ötödik, és hatodik cikkelyben a két fél elkötelezi magát a másik fél stratégiai szempontjainak, történelmi múltjuknak, érzéseiknek, és a földrajzi korlátoknak a figyelembevétele mellett. A hetedik cikkely ezt kiegészíti a „határterületeken élők érdekeinek figyelembevételével” is.

2012 – India és Kína közötti Megállapodás egy Munka Mechanizmus Létrehozásáról az India-Kína Határmenti Konzultációért és Együttműködésért[lx]

A LAC fekvésének különböző megítéléséből származó határsértések sűrűsödésével sor került a következő bizalomépítő intézkedés megkötésére. Ahogy az előző megállapodásokban, itt is sor kerül a korábbi intézkedések és elvek megerősítésére, majd egy „Munka Mechanizmus” felállításáról hoznak döntést (első cikkely). Ez a Mechanizmus egy szinttel a Különleges Megbízottak alatt helyezkedik el, közvetlen vonalat létrehozva az Indiai Külügyminisztérium régióért felelős államtitkára és a kínai külügy főigazgató szintű hivatalnoka között. A két vezető alatt mindkét oldalon katonák és diplomaták dolgoznak, annak érdekében, hogy „az együttműködés lehetőségét keressék a határterületeken,” bár ennek további részletezése elmarad. A Mechanizmusnak fő feladata a különböző „problémák és helyzetek megoldása azon határterületeken, ahol ezek hatással vannak a béke és a nyugalom megőrzésére, és aktívan dolgoznak a két ország közötti baráti kapcsolatok megőrzéséért” (hatodik cikkely), de a határkérdés megoldásából és a Különleges Megbízottak feladatából nem veszik ki a részüket (ötödik cikkely). Ezekre a kikötésekre valószínűleg azért volt szükség, mert a kínai Különleges Megbízott, Dai Bingguo 2013-ban vonult vissza, így a helyére kerülő Megbízottnak időt adjanak, hogy teljes figyelmét az indiai kérdésre tudja irányítani a Koreai-félsziget és a Dél-Kínai-tenger ügyei mellett.[lxi]

2013 – India és Kína közötti Határvédelmi Együttműködési Megállapodás[lxii]

A 2013-as bizalomépítő intézkedést Manmohan Singh és Li Keqiang miniszterelnökök kötötték meg, a dapsang-völgyi incidenst követően.[lxiii] A megegyezés nagyrésze a korábbi intézkedések mellett tesz tanúbizonyságot, a cikkelyekben is visszhangozva a korábbi megállapodásokat. A negyedik cikkelyben a hadügyminiszterek közötti forródrót bevezetése is felmerül, azonban csak lehetőségként. A következő cikkely lehetőséget nyújt a katonáknak, hogy „meghívják a másik felet közös ünneplésre a nagyobb nemzeti ünnepeken, fesztiválokon, és szervezhessenek közös kulturális programokat, érintkezés nélküli sporteseményeket, valamint kis méretű taktikai gyakorlatokat.” A Megállapodást megelőző incidenssel kapcsolatban megtiltják „a másik oldal felderítőegységeinek követését, ahol nincs közös megegyezés az India-Kína határszakaszon a Tényleges Ellenőrzés Vonaláról” (hatodik cikkely). A Megegyezésben ismét felmerült a szemtől-szembeni szituációk kezelése (nyolcadik cikkely), amely szerint „mindkét oldal maximális önmegtartóztatást gyakorol, nem provokál, kerüli a másik fél fenyegetését és az erőszak alkalmazását, udvariasan viselkednek és megakadályozzák […] a fegyveres konfliktust.”

A bizalomépítő intézkedések elemzése

A fent részletezett bizalomépítő intézkedéseket egyrészről az intézkedéseket bemutató részben felsorolt szempontok alapján fogom összevetni az egyes cikkelyekkel, majd kitérek az intézkedések létrejöttének körülményeiből levonható következtetésekre. Ezt követően a tanulmány lezárásaként az elemzés során azonosított jellemzőket és sajátságokat a Doklam-fennsíkon kialakult incidens tükrében is értelmezem, választ kapva a bevezetésben feltett kérdésre.

          A már említett James E. Goodby által megfogalmazott, hat jellemző alapján az alábbi négy fő feltételeknek kell megfelelnie egy katonai bizalomépítő intézkedésnek: katonai hadműveletek szabályozása, információcsere biztosítása és félreértések elkerülése, együttműködés és stabilitás elősegítése, valamint ezen intézkedések ellenőrizhetősége. Első lépésként ennek a négy szempontnak a figyelembevételével rendezem táblázatba az öt kiemelt bizalomépítő intézkedés egyes cikkelyeinek a számát, hogy pontosabb képet kapjunk ezek természetéről, esetleges sajátosságaikról.

Bizalomépítő Intézkedések Releváns Cikkelyek
Hadműveletetek Információcsere Együttműködés Ellenőrizhetőség
1993
(9 cikkely)
2., 5. 3., 4. 1., 4., 8. 7.
1996
(12 cikkely)
1., 2., 3., 4., 5.,6. 4., 5.,6., 7., 10. 8., 11. 9.
2005
(11 cikkely)
9. 2 – 8., 10.
2012
(8 cikkely)
7. 1 – 6.
2013
(10 cikkely)
6.,8. 2.,3.,4.,5. 2.,3. 7.

 

 

 

A táblázatos felosztás alapján elsőként megállapítható, hogy az öt bizalomépítő intézkedésből csak három olyan van, amelyekben az előre megállapított szempontok mindegyikére vonatkozik legalább egy cikkely. Ennek az egyik fő oka az, hogy míg az 1993-as és 1996-os megállapodások elsősorban katonai szemszögből közelítik meg a határvitát és az első ilyen intézkedések révén számos kérdéssel foglalkoznak egyszerre, addig a 2003-ban kijelölt Különleges Megbízottak tevékenységével nagyobb hangsúlyt kapott a politikai megoldáskeresés, de legalábbis a törekvés a konfliktus leválasztására a két ország általános kapcsolataitól, amely a későbbi megállapodásokban is tükröződik. Míg az első két megállapodás szervesen kapcsolódik egymáshoz, a 1993-as intézkedéseket és irányelveket az 1996-os megállapodás részletezi ahogy azt a cikkelyek eloszlása is mutatja, addig az ezeket követő 2005-ös és 2012-es megállapodás egy-egy kérdés, illetve bilaterális fórum részletesebb kialakítását célozza. Ez a kérdés a 2005-ösben a határvita megoldásának a paramétereit adja meg, a 2012-esben pedig az új Munka Mechanizmus felállítása áll az intézkedések középpontjában, ahogy azt a cikkelyek együttműködésre vonatkozó természete is mutatja. Azonban a 2013-as bizalomépítő intézkedések újra egy kiegyensúlyozottabb képet mutatnak, a csapatmozgásokra és az ellenőrizhetőségre vonatkozó rendelkezésekkel, amely szinte minden kétséget kizáróan annak köszönhető, hogy ez a megállapodás inkább a kiújuló és sűrűsödő határsértésekre próbált ismételten választ adni.

Ugyan a cikkelyek megfeleltetése az előre megállapított szempontoknak segít jobban megérteni a különböző intézkedések természetét és fejlődését, de ebben az esetben fontos néhány megjegyzést is fűzni ezek tartalmához, mivel így jelentősen árnyaltabbá válnak ezek értelmezése. Ahogy az már a bizalomépítő intézkedések részletes bemutatásában is szerepelt, már az 1996-os megállapodás tizedik cikkelyében kimondják a LAC pontos tisztázásának fontosságát, amelyre megoldást is javasol a dokumentum a térképek kicserélésével, de ez a kérdés újra felmerült a 2005-ös megállapodás kilencedik cikkelyében is. Ennek az az oka, hogy ugyan a bizalomépítő intézkedések előírnak, illetve javaslatot tesznek bizonyos feladatok elvégzésre, de ezeket a létrehozott szervek, tárgyalás útján érik el. A LAC pontos megállapításához szükséges térkép csere azonban még csak a Középső Szektorban történt meg, így ezen – a legkisebb – szakaszon a kérdés tisztázva lett, de a másik két szektorban ez nem történt még meg, alapot szolgáltatva számos kisebb-nagyobb határsértésnek, amelyek a LAC körüli bizonytalanságok tisztázásával valószínűsíthetően nem történnének meg. Továbbá ez a kérdés abból a szempontból is alapvető fontosságú lenne, hogy a legtöbb bizalomépítő intézkedésekről szóló megállapodásban a vállalt korlátozások és előírások a LAC fekvéséhez vannak kötve, tehát az intézkedések sikerét már a tisztázatlan viszonyítási alap is a kezdetektől akadályozza.

Egy másik szembetűnő hiányosság az ellenőrizhetőséggel kapcsolatos cikkelyek relatív hiánya, mivel az öt megállapodás összesen ötven cikkelye közül, mindössze három foglalkozik a kérdéssel. Míg az 1993-as megállapodásban még a vonatkozó cikkely a határon állomásozó erők és fegyverek csökkentésének ellenőrzésére javasol konzultációt a két félnek, addig az 1996-os és 2013-as megállapodásokban annyi utalás található a kérdésre, hogy kétely esetén mindkét fél kérheti a helyzet tisztázását a másik oldaltól. Ebben a kérdésben felfedezhető a bizalomépítő intézkedések egyik legnagyobb hiánya, mivel egy ilyen jellegű megállapodás hosszútávú sikeréhez elengedhetetlen bizonyos szintű ellenőrizhetőség biztosítása a másik fél bizalmának fenntartása érdekében. A gyakorlatban valószínűleg azért nem került megismétlésre az 1993-as megállapodás vonatkozó pontja, mivel a Tibeti-fennsíkon állomásozó jelentős kínai haderő ugyan a határterületen van, de Kína ezt nem tekinti a határon állomásozó egységeinek részeként.[lxiv] Ezáltal ha máshol sor is kerül létszámcsökkentésre vagy leszerelésekre, a Tibeti Autonóm Régióban – egyébként elsősorban valóban nem határvédelmi feladatot ellátó egységek miatt – ütőképes erő összpontosul a határ közelében, amelyek mozgását az utóbbi évtizedek infrastrukturális fejlesztései is nagymértékben segíteni tudják egy kialakuló konfliktus esetén.

Összességében kimondható, hogy a hidegháborús, európai színtéren született bizalomépítő intézkedéseknek és feltételeinek a Kína és India között létrejött hasonló egyezmények nem minden esetben felelnek meg, ahol pedig első ránézésre mégis, ott a vonatkozó cikkelyek inkább csak javaslatot és iránymutatást adnak. Az imént kiemelt két legnagyobb hiányosság mellett a bizalomépítő intézkedések konfliktusok utáni menetrendszerű létrejötte is értelmezhető a sikertelenség jeleként. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy az ázsiai bizalomépítő intézkedéseknek fejlődése különbözik a nyugati típusúaktól, még az 1954-es Pancsa Sila egyezmény is a bemutatott megállapodások előzményeként értelmezhető.[lxv] A Kína-India kapcsolatok kontextusában már az is önmagában pozitív eredménynek tekinthető, hogy a fennálló, sőt bővülő vitás ügyek ellenére is születnek bizalomépítő intézkedések, minden hiányosságuk ellenére.

Ezek fényében a Kína-India bizalomépítő intézkedések történelmi előre lépésként is értelmezhetők, és sikeresen orvosolták az 1993 előtti egyik legnagyobb hiányosságot, a két oldal közötti intézményesített kapcsolatot. A fennálló problémák, a mindkét oldalon kitartó nemzetbiztonsági dilemma – miszerint azt a lépést, amit az egyik fél önvédelmi céllal tesz, a másik fél agresszívnak ítéli – és a történelmi tapasztalataik ellenére, miszerint civilizációik legnagyobb birodalmai is széthullottak, a megállapodások egyes rendelkezései működőképesek. Az a tendencia, mely szerint egy-egy nagyobb incidenst követően felmerül egy újabb bizalomépítő intézkedés lehetősége, arra utal, hogy Peking és Újdelhi továbbra is kiáll a vita békés rendezése mellett, de legalábbis mindkét atomhatalom elkerülne egy fegyveres konfliktust, mely cél eléréséhez a Kína és India közötti intézkedések minden hiányosságuk mellett hasznos eszköznek bizonyulnak.

A bizalomépítő intézkedések a Doklam-incidens tükrében

Az elemzés kérdésfelvetése a Kína-India bizalomépítő intézkedések hiányosságainak megállapítására irányult, a kialakult doklam-fennsíki incidens kontextusában értelmezve. A megállapodások elemzése során feltárt problémák, kiemelten az ellenőrizhetőség hiánya miatt inkább javaslatként funkcionáló cikkelyek, mindenképpen szerepet játszottak ennek az incidensnek a kialakulásában is, azonban nem ad magyarázatot annak a korábbi határkonfliktusokhoz képest látványosan feszültebb, és rekord hosszúságú, 72 napos voltára.

A Doklam-fennsíkon kialakult patthelyzet egyik különlegessége, amely hozzájárult annak elhúzódásához az volt, hogy a régebbi határsértésekkel és konfliktusokkal szemben itt alapvetően nem India és Kína, hanem Kína és Bhután volt a vitás fél. Ebben a merőben új helyzetben láthatóan sokkal nehezebben működtek a megállapodások és az intézményesített kapcsolatok, mivel ezek eddig csak a kínai és indiai határterületekkel kapcsolatban voltak mérvadók. Ugyan már szó esett arról, hogy a LAC tisztázatlan fekvése milyen korlátot jelent ezen intézkedések hatékonyságában, azonban a Doklam-fennsíkon lezajlott események példaként szolgálhatnak arra, hogy mi történhet egy olyan esetben, amikor még egy ilyen jelentős hiányosságokkal bíró intézkedés sem él a két fél között. Érdekesség, hogy a kínai fél feltételezett értesítése az útépítéssel kapcsolatban a bizalomépítő intézkedések pozitív hozadékaként is értelmezhetőek, de ebben a helyzetben nem volt ennek számottevő, konfliktusmegelőző hatása.

Az incidens súlyosságát és rendkívüliségét cáfolja viszont az a tény, hogy fegyveres konfliktusra így sem került már sor a két ország között, és az eddigi mintázatot követve felmerült egy újabb bizalomépítő intézkedés létrejötte, amely amiatt a tény miatt is fontossá válhat, hogy a kínai Különleges Megbízott most először tagja a Politbürónak.[lxvi] A háború fenyegetése és a nemzetközi helyzet változása ismét lendületet adott Kínának és Indiának a közeledésre, amit azt a 2018 áprilisában szervezett miniszterelnöki csúcstalálkozónak és az azt követő Sanghaji Együttműködési Szervezet csúcstalálkozójának eredményei is demonstrálták. Az egyetlen kérdés, ami még válaszra vár, hogy a huszadik században a területi egységen és szuverenitáson alapuló nemzetállam felfogást magáévá tevő Kína és India kapcsolataira az „egy lépés előre, kettő hátra” vagy a „két lépés előre, egy hátra” bizonyul igaznak.

Szerző: Róma Ádám

Kép(ek) forrása

Shutterstock – Deal Cooperation partnership India and China with the businessman handshake symbol vector illustration, https://www.shutterstock.com/hu/image-vector/deal-cooperation-partnership-india-china-businessman-706451104?src=N-bNgZ4JmSCYGwZYClLiGg-1-0 (2018. 07. 12.)

Térkép 1., 2.: Saját szerkesztés

Felhasznált Irodalom

[i] c

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

%d blogger ezt szereti: