William A. Callahan: China Dreams: 20 Visions of the Future (könyvismertető)

A kínai álom (Zhongguo meng) kifejezés az elmúlt években bekerült a kínai és a nemzetközi köztudatba, köszönhetően Xi Jinping-nek, aki hatalomra kerülését követően, elnöksége legfontosabb politikai programjának jelölte meg a kínai álom megvalósítását. Xi elnök kínai álom kifejezése elsősorban Kína újjászületését és a nemzetközi életben való felemelkedését jelenti. A könyv szerzője, a London School of Economics and Political Science nemzetközi kapcsolatok tanszékének a professzora, William A. Callahan rámutat arra, hogy a hivatalos program mellett Kína jövőjének számos lehetséges útja létezik.

Nyugaton az emberek jellemzően azt gondolják, hogy Kínán belül a meghatározó vélemény a Kínai Kommunista Párt (KKP) hivatalos álláspontja – és aki ezt nem hajlandó támogatni, külföldre kénytelen disszidálni. A valóságban napjaink Kínájában élénk szellemi vita zajlik azzal kapcsolatban, hogy milyen utat kell az ázsiai országnak választani. A szerző a vélemények sokszínű bemutatása érdekében, az állami programok és irányelvek mellett, a külpolitikai szakértők, közgazdászok, katonák, disszidensek, bloggerek és művészek álmait mutatja be, összesen húsz vízióban. Callahan nem csupán az elit értelmiség véleményére kíváncsi, de nyitott a más társadalmi osztályokból érkező, nem a hagyományos akadémiai és politikai szférában kommunikáló gondolkodók véleményére is, akik a legújabb tömegmédia nyújtotta felületeknek (weibo, wechat, stb.) köszönhetően széles rétegekhez képesek eljuttatni az üzenetüket. A civil állampolgárok véleménye azért fontos, mert nem a KKP tisztviselői, így nem kell véleményükben a központi irányelvekhez alkalmazkodniuk. Továbbá nem disszidensek, akik a fennálló rendszer ellenségei, és akik véleménye Kínán kívül jellemzően felnagyítottan, esetenként politikailag elferdítve jut el hozzánk. Bár a civil értelmiségiek véleménye, köszönhetően a cenzúrának, bizonyos – nem pontosan meghatározott – korlátok közé van szorítva, valójában viszonylag széles körű szabadsággal rendelkeznek az ázsiai ország jövőjéről való gondolkodásban.

A legfontosabb kérdéseket a szerző hat fejezetben tárgyalja. Az első fejezetben a tisztviselők, disszidensek és értelmiségiek Kína képét mutatja be. A KKP hivatalos verziója Kína jövőjéről leginkább a 2008-as olimpiával (amely Kína puha hatalmát és kulturális-civilizációs nagyságát, valamint újjászületését hivatott bemutatni), a 2009-es Nemzeti Nap katonai parádéval (amely Kína katonai hatalmát tükrözte), és a 2010-es Sanghaji Világkiállítással (amely a modernizálódó Kína és az ország technológiai fejlettségét mutatta) jellemezhető. A KKP vezetése alatt Kína újra mérsékelten jómódú országgá, és a világ második legerősebb hatalmává vált. A további út látszólag magától értetődő: folytatni a nemzet újjászületését, amely eredményeként Kína újra világhatalommá válhat. Hogy a KKP vezetése korántsem olyan egységes, mint az külföldről látszik, Callahan azzal bizonyítja, hogy bemutatja a vezető kommunista pártfunkcionárius gyerekekből, az ún. „hercegekből” álló frakció (melynek központi alakja Xi Jinping), valamint a társadalmi problémák iránt érzékenyebb, Kína kommunista örökségéből és az államkapitalizmusból merítő „új baloldal” (vezető figurája Bo Xilai) szemlélete közötti különbséget. A KKP-val szemben a disszidensek (pl. Liu Xiaobo, Ai Weiwei) által képviselt álom, egy a gazdasági reformokat követő demokratikus politikai reform, annak ellenére, hogy ennek kifejezési módjai rendkívül eltérőek lehetnek. Az értelmiségi elit vezetői közé tartozik a Fudan Egyetem professzora, Zhang Weiwei, aki amellett érvel, hogy Kínának meg kell találnia a saját útját, amely különbözik a nyugat által kínált modelltől. A kínai modell szerintük az ország egyedülálló, több ezer éves történelméből és kultúrájából fakad, amely ellentétben van a nyugati normákkal és világrenddel. Az Utopia internetes oldal köré szerveződő baloldali értelmiség, élükön Wang Yanggal, szintén Kína saját fejlődési útjának (Chongqing-modell) a megtalálását hangsúlyozzák, de annak gyökereként szocialista múltját hangsúlyozva.

A második fejezetben Callahan a lehetséges poszt-amerikai világrend kínai percepcióit mutatja be. Elsőnek KKP korábbi elnökének, Hu Jintao „harmonikus világ” koncepcióját, amelyben Kína toleráns, demokratikus, harmonikus, és – mindenekelőtt – békés nagyhatalom idealisztikus képét mutatja be. Másodszor Zhao Tingyang „Tianxia” modellje a globalizmus új, kínai szakaszát vetíti előre, amelyben helyreáll Kína történelmi szerepe, mint a világ és egy globális kormány morális vezetője. Bár Zhao csak sejteti, hogy Kína egy új nagy birodalom lesz, ezzel szemben Liu Mingfe ezredes „Kínai álom” című könyvében nyíltan érvel amellett, hogy Kína gazdasági nagyhatalommá válását katonai megerősítés kell, hogy kövesse, különben továbbra is kiszolgáltatott marad a nyugati országok felé. Kína 1950-es évekbeli nagy ugrás kísérlete, amelynek célja az Egyesült Államok megelőzése volt, szerinte továbbra is tart, csak több időt vesz igénybe, mint azt Mao Zedong gondolta. Ezen koncepciók összességében több megállapításhoz vezetnek: bár azzal kapcsolatban, hogy Kína vezetni fogja a világot és új világrendet épít, viszonylag egységes az álláspont az országon belül, de hogy azt miként fogja megvalósítani, már koránt sincs egyetértés. A leggyakrabban hangoztatott érv, hogy Kína másmilyen szuperhatalom lesz. Valószínűleg Kína tradicionális kultúrája lesz a fő forrás, de mint a könyvből kiderül, nem szabad leírni szocialista múltját sem.

A harmadik fejezet témája a kínai modell és a gazdagság viszonya. A Világbank volt vezető közgazdásza, Justin Yifu szerint Kína sikere abban áll, hogy szerencsésen keverte az állami tervezést a piac dinamizáló erejével. Kína célja a fogyasztásvezérelt piacgazdaságba való átmenet kell, hogy legyen, amelynek azonban nem feltétlenül kell politikai átalakulással együtt járnia. A Tsinghua Egyetem közgazdásza, Hu Angang szerint Kína útja, hogy olyan nagyhatalom legyen, amely nem csupán mennyiségi tekintetben lesz világelső, hanem a minőségi mutatók terén is. Kína így egy felelősségteljes és vonzó nagyhatalom lesz, amely vezető szerepet tölt be a technológiában, a társadalmi igazságtalanságok megszüntetésében, a környezetvédelemben és a kulturális javak előállításában, amely cél megvalósításában a meghatározó erőt a magas fogyasztással rendelkező középosztály jelenti. Ebben a folyamatban az állam játssza a bölcs, koordináló szerepet. A Pekingi Egyetem professzora Pan Wei, valamint a Chongqing-modell gazdasági támogatója Cui Zhiyuan szerint Kínának se nem szocialista, se nem kapitalista, hanem „kínai” útra van szüksége. Pan Kína sikerét a meritokratikus vezetésben és a családra épülő társadalmi struktúrájában látja. Cui szerint Kína saját útja egy szociálisan érzékeny gazdasági modell megtalálása. A fejezet végén Callahan bemutatja Chan Koonchung science fiction könyvét, egy olyan korszakból, amelyben az államhatalom megszilárdulása révén beköszönt, a nem teljesen szabad, de konfliktus nélküli és jólétben élő társadalom időszaka.

A negyedik fejezetben a könyv arra a kérdésre keresi a választ, hogy ki számít kínainak. Callahan a félig afroamerikai származású, tehetségkutató versenyen elindult Lou Jing révén vizsgálja meg a kínai társadalom attitűdjét a kérdéshez. Már Sun Yatsen alatt elterjedt nézet szerint a kínaiság elsősorban vérbeli köteléket jelent és a kínaiak egészen a mitikus Sárga császárig, sőt a „pekingi ősemberig” visszavezetik eredetüket. A másik, Kínában képviselt nézet szerint verseny van a rasszok között, amelyben a gyengék (pl. Kína kisebbségei) lemaradnak és beolvadnak, míg a „sárga rassz” győzedelmeskedik. A 20. század elején élt Kang  Youwei szerint nem a „sárga rassz” győzelme jelenti a történelem végét, hanem a legjobb rasszok – a fehér és a sárga – összeolvadása, amely egyfajta globális kozmopolitizmus alapját adja. Jiang Rong (Lü Jiamin) regényében Kína azáltal válik sikeressé, hogy megváltoztatja a békés és tekintélykövető „birka” társadalmi karakterét, beolvasztva a nomád népek „farkas természetű” tulajdonságait. A tajvani Lung Ying-tai álma ezzel szemben egy kozmopolita, demokratikus és felvilágosult kínai társadalom, amely univerzális modellt követ.

Az ötödik fejezet: Sanghaj alternatív fejlődését mutatja be, amelynek szimbolikus gesztusa a 2010-es expo helyiek általi elutasítása, azon a címen, hogy az a központi kormány, de nem Sanghaj víziója. A központi kormány és a Sanghaj közötti különbséget Jia Zhangke „Sanghaji legendák” című filmje mutatja be, amelynek főszereplői a város lakosai. Cai Guoqiang „Paraszt Da Vincik” című kiállításában a vidéki emberek találmányain (repülők, anyahajó, tengeralattjáró) keresztül mutatja be a vágyaikat, hogy miként törnének ki a hétköznapok valóságából. Végül Han Han bloggeren keresztül a szerző bemutatja a 1980-as évek generációját, amely igényeli a civil társadalom kiépülését, amely képes kontrollt gyakorolni az állam felett.

Az utolsó fejezetben Callahan az uralkodó amerikai álom és a kínai különlegességtudat viszonyát vizsgálja meg. A kettő különbségei ellenére a szerző egy filmsorozat karakterén, Du Lalan keresztül bemutatja, hogy ezek akár össze is olvadhatnak egy „Chimerican” álommá.

A könyv legnagyobb érdeme, hogy rendkívül ötletesen mutatja be a Kínában zajló intellektuális pezsgést, amely a Kínát kevéssé, vagy csak a nyugati sajtóból ismerő olvasó számára komoly meglepetést nyújthat. A könyv azért is fontos, mert ilyen megközelítésre az elmúlt években, viszonylag kevés példa adódott (a legismertebb a Thinking China; illetve Mark Leonard munkái a magyarul is megjelent Mit gondol Kína? (Gondolat, 2008) és a China 3.0). A könyv kevés hibái közé tartozik, hogy egyes víziók kifejtésére kevés tér jut, pedig az olvasó szívesen elmélyülne egy-egy gondolatban. Bár a könyv jellegéből adódóan a szerző igyekszik megőrizni objektivitását, ez egyes esetekben nem sikerül (pl. Liu Mingfu).

A könyv tehát rendkívül jó lehetőség arra, hogy az olvasó lebontsa Kínáról kialakított egyoldalú, monolit szemléletet. A Kínában zajló intellektuális vita megismerése pedig azért is fontos, mert közelebb hozza hozzánk a jövő nagyhatalmát, amely biztosan a mi életünkre is hatást gyakorol majd.

Felhasznált irodalom:William A. Callahan: China Dreams: 20 Visions of the Future, Oxford University Press, 2013.

Eszterhai Viktor

Eszterhai Viktor a Pallas Athéné Innovációs és Geopolitikai Alapítvány kutatóintézetének szenior elemzője. 2018-ban az Eötvös Loránd Tudomány Egyetem Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Doktori Programján Ph.D.  fokozatot szerzett. 2014-2015 között a Tsinghua Egyetem, 2017-ben a Fudan Development Institute vendégkutatója volt. Kutatási területei a kínai külpolitika kulturális jellegzetességei, Kína és Közép-Európa kapcsolata, nemzetközi kapcsolatok nem nyugati iskolái.