A fordulattól az újraegyensúlyozásig – Az Obama-elnökség Ázsia–csendes-óceáni politikája

Még egy hónapja sincs, hogy Barack Obama átadta Donald Trump számára az Egyesült Államok elnöki székét, mégis jelentős irányvonalbeli változásnak lehetünk tanúi. A Kelet-Ázsia számára előirányzott politika kapcsán még sötétben tapogatózunk, mivel egy-egy elnöki vagy külügyminiszteri kijelentésen kívül nem zajlott olyan esemény, amely kijelölte volna az új utat. Felkészülnek az amerikai szövetségesek és a térségben komoly rivális Kína, azonban fontos azt is szemügyre venni, hogy mit örökölt a Trump-adminisztráció elődjétől? Milyen helyzetek elé állítja az új elnököt az a politika, ami fordulatként indult, majd később újraegyensúlyozás lett belőle?

Folytonosság és újítás

Az Obama-elnökség egy olyan időszakban kezdte külpolitikája kialakítását, amikor az USA közvéleménye az új kormányzattól a belső problémák, elsősorban a pénzügyi válság kezelését várta el.[1] Ennek tükrében az alábbi folyamatokat kellett végigvinniük:

  • El kellett fogadtatniuk az Ázsia–Csendes-óceán térségének előtérbe helyezését,
  • rávilágítani arra, hogy a nyitott gazdaságok és demokratikus intézmények védelme érdekében meg kell erősíteniük az ázsiai pozíciókat,
  • a felemelkedő Kína és India számára nyilvánvalóvá kell tenniük, hogy a nagyhatalmi státusszal kötelezettségvállalás is jár.

Miben követte az előző irányvonalat és miben hozott újat? A napjainkra kialakult Ázsia-politika helyzete nem csupán az Obama-elnökség, hanem a korábbi republikánus és demokrata kormányzatok munkájának eredménye is.[2] Az erős szövetségek, a magas szintű gazdasági együttműködések és a katonai jelenlét mellett a következő adminisztráció folytatta a kínai kapcsolatok építését, amely Nixon elnök óta minden elnökség kiemelt prioritása volt. Obama külpolitikája részben folytatja a Bush-kormányzat által megkezdett munkát, amelyek egyes örökségei bizakodásra adtak okot. Ilyenek az átalakított japán-amerikai szövetség, az Indiával kialakított stratégiai partnerség, a Kína–USA kapcsolatok stratégiai keretrendszere, Taiwan és Kína kiegyensúlyozott kapcsolatai.[3] Amíg az előző kormányzat legnagyobb erőit a Közel-Keletre helyezte, addig az új elnökség a külpolitikai súlypont eltolásával reagált arra az igényre, amely a kelet- és délkelet-ázsiai régióból érkezett, s nagyobb amerikai jelenlétet kívánt.

A fordulatot megerősítette az is, hogy a válságkezelésben nagy szerepet szántak az ázsiai piacoknak, s a globális biztonsági kihívások is erre a területre irányították a világ figyelmét. Obama elnök 2009-ben, Tokióban nyilatkozott arról, hogy megerősítik az amerikai jelenlétet, nagyobb figyelmet fordítva térségbeli szövetségeseikre.[4] Az ázsiai hangsúly egyúttal azt is jelzi, hogy a bukott államok helyett a stabil és erős országokra koncentrál, köztük Kínára, a potenciális riválisra.

Az első Obama-elnökség külügyminisztere, Hillary Clinton legelőször 2009 februárjában látogatott Ázsiába, hogy a szövetséges Japánban kezdje meg az ázsiai munkát.[5] Kelet-Ázsia központi szerepét nem csak a válságkezelés és az amerikai globális pozíció erősítése indokolta, a számos kihívás megoldását saját és szövetségeseik védelme miatt kívánták megtenni. A befagyott hatoldalú egyeztetések az észak-koreai atomprogramról,[6] a kínai gazdasági kapcsolatokban rejlő feszültségek,[7] a Dél-Koreával tárgyalt szabadkereskedelmi egyezmény megakadása,[8] Burma bukáshoz közeli helyzete,[9] valamint az India és Pakisztán közötti konfliktusok[10] mind az USA fokozott beavatkozását indokolták.[11]

Az alábbi elemzés a Hillary Clinton külügyminiszter által 2011-ben összefoglalt politikai fordulat bejelentő cikkét és a 2015-ben a Fehér Ház által közzétett jelentést veszi elsődleges forrásként. Az ebben meghatározott cselekvési terveket és irányvonalakat, valamint a későbbi eredményeket összevetjük az ázsiai országok időközben kialakult álláspontjaival. Az elemzés során kiemelt szerepet kapnak az amerikai értékek és azok interpretációi az érintett államok szerint.

Fordulat és kiegyensúlyozás

Hillary Clinton 2011-ben, a Foreign Policy külpolitikai portálon megjelent cikke tekinthető a fordulat (pivot) politika kezdetének.[12] Az akkori külügyminiszter összefoglalta, hogy a közel-keleti kivonulás után új térségben új feladatok elé állnak, ugyanis a globális erőközpontok átkerültek Kelet-Ázsia és a Csendes-óceán térségeire.[13] Az amerikai jelenlétet kulcsfontosságúnak nevezte abban a térségben, ahol a világ népességének mintegy fele él, s mind a globális gazdaság, mind pedig a környezetvédelem szempontjaiból központi helyet foglal el a világ jövőjében. A világ legnagyobb feltörekvő hatalmait, Indiát, Kínát és Indonéziát magába foglaló térség a 2010-es évek elején a politikai és biztonsági egyensúly kiépítésének folyamatában volt, s Barack Obama stratégiai irányként határozta meg e fejlődés támogatását. Ez részben a II. világháború után vállalt hegemón szerep következménye, másfelől pedig az USA érdekei szerint is megfelelő lépés.

Az iraki és afganisztáni kivonulás mentén megerősödtek azok a hangok is, amelyek Amerika teljes visszavonulását kívánták, s minden erejét a belső problémák megoldására irányították volna. Ha azonban az USA tartani kívánja globális pozícióját, nem kerülhető el a stabil ázsiai jelenlét. Az Egyesült Államok és a térség jövője kölcsönös függőségben áll. A térség országai számára az USA régóta biztosítja a gazdasági növekedés feltételeit és a szükséges stabilitást. Azonban a válság utáni években az USA számára is felértékelődtek az ázsiai piacok, Clinton megemlíti, hogy a válságkezelés sikere az ázsiai piacra belépő amerikai cégek képességeitől függ.

A külügyminiszter az „előre telepített” diplomáciai jelenlét kereteiben elképzelt Ázsia-politika számára hat cselekvési irányvonalat vázolt fel:

  • Megerősíteni a bilaterális biztonsági szövetségeket,
  • mélyíteni az együttműködést a felemelkedő hatalmakkal, köztük Kínával,
  • részt venni a régió multilaterális szervezeteiben,
  • kiterjeszteni a kereskedelmi és a befektetési tevékenységet,
  • széleskörű katonai jelenlétet fenntartani,
  • megerősíteni a demokráciát és az emberi jogokat.[14]

A tervek megvalósításában nagy szerepet szántak a térségbeli szövetségeseiknek, Japánnak, Dél-Koreának, a Fülöp-szigeteknek, Ausztráliának és Thaiföldnek.[15] Ezeket a szövetségeket nem elég fenntartani, időről időre meg is kell újítani az új kihívások mentén, s ez esetben ez az országok fokozott felelősségvállalását jelentette. A térség stabilitásában elsősorban a legfontosabb szövetséges, Japán maradt a főszereplő, s a japán kormány évente 5 milliárd dollár hozzájárulással támogatta az amerikai szövetségesek katonai jelenlétét.[16] Ez azért is lehetséges, mert alapvetően hasonló kihívásokat lát a japán fél, mint amerikai társa, sőt egyes esetekben, mint az észak-koreai nukleáris fenyegetés és a felemelkedő Kína problematikája, súlyosabbnak ítélik a problémákat, mind saját magukra, mind az USA-ra nézve.[17]

A nyílt és szabályokon alapuló rendszer kiterjesztése viszont minden kelet- és délkelet-ázsiai országra vonatkozna, azonban a kezdetektől fogva Kína beemelése jelentette a legnagyobb feladatot. A két ország kapcsolatára jellemző volt a kölcsönös bizalmatlanság, ami főként a közbeszédben nyilvánult meg, ezért az amerikai vezetés rendkívül óvatosan, a tények talaján kívánta megközelíteni a jövőbeli lehetőségeket. Clinton cikke szerint Kína az USA által fenntartott rendszer nyertese, de fejlődése eredményeképpen szükséges a Kína-USA kapcsolatok kölcsönös fejlesztése.[18]

2010-ben Kína megelőzte Japánt az abszolút GDP tekintetében,[19] ami legfontosabb kelet-ázsiai szövetségesének gyengülő térségbeli pozíciójára, s a japán gazdaság Kínától való fokozott függőségére utalt. Bár az Obama-elnökség alatt jól alakultak a kapcsolatok, ám az USA-Kína biztonságpolitikai kapcsolat feszültebb lett, amihez azonban főként külső tényezők járultak hozzá. Ezek között említhető a gazdasági válság Kínára gyakorolt hatása. A kínai válságkezelés sikeresnek bizonyult, ez azonban azzal a következménnyel is járt, hogy Kína a globális gazdaság szerepvállalás mellett egyéb érdekeit is egyre határozottabban képviseli. Bár Kína még egy fejlődő ország belső problémáival küzd, az USA és szövetségesei kihívója lehet a térségben.[20]

Külpolitikai szempontból az Obama-elnökség első két éves munkája az ázsiai fordulat politikájának alapjait fektette le, s 2011-től fogva azon munkálkodtak, hogy a belpolitikai problémákat megoldva megerősítsék az USA vezető szerepét a világban.[21]

Úton A célok elérése felé

A fordulat bejelentésére az egyes országok különbözőképpen reagáltak. Japán és India üdvözölték a kezdeményezést, ám számos állam, így Indonézia és Malajzia vezetői aggodalommal várták a kínai választ.[22] Ennek oka elsősorban a bizalmatlanság légkörétől való félelem volt, a délkelet-ázsiai országok nem akarták, hogy a nagyhatalmak érdekütköztetése veszélyeztesse a régió fejlődésének zálogát jelentő stabilitást.

Az USA és Kína kapcsolatát az Obama-kormányzat alatt meghatározta az amerikai retorikával kapcsolatban kialakuló bizalmatlanság is. A nagy fordulat bejelentése fenyegetésként is értelmezhető Kína számára, hiszen nem távoztak Kelet-Ázsiából, és az irányvonalhoz köthető intézkedések valószínűleg e nélkül is megtörténtek volna, azonban bizalmatlanságot váltott ki az ázsiai országokban.  Ezért volt később indokolt a „kiegyensúlyozás” kifejezésének használata.[23] Az Ázsia-politika szerves része volt az értékek védelmének kihangsúlyozása, Amerika ugyanis csak a közös értékek mentén hajlandó szövetségeket építeni. Kínára nézve ez az emberi jogok és a demokratikus berendezkedés elvárásait is jelentheti, amelyek szembemennek a kínai egypártrendszer központi érdekeivel. Egyéb kérdésekben, mint például a területi viták retorikájában pedig Kína a területi szuverenitás megsértését láthatja.[24]

Az amerikai külpolitika elsősorban a „bekerítés és bevonás”[25] stratégiáját alkalmazta Kínával szemben. Ez egyfelől Kína szemmel tartását is jelentette, amit a szövetségesek megerősítésével tett meg, azonban tartalmazza az integráció elemét is, ami ez esetben a nagyobb nemzetközi felelősségvállalást célozza. Ettől a nemzetközi normák – amelyek nagy részét az USA fektette le – beépülését várták a kínai politikai döntéshozatalba, ami azonban a gyökeresen eltérő berendezkedés miatt túlzó elvárásnak bizonyult. Ugyan Kína egyre nagyobb szerepet vállal a nemzetközi szervezetekben és kiáll például a gazdaságok nyitottsága mellett,[26] azonban a Kommunista Párt központi szerepe nem fog megváltozni belátható időn belül.

Az Amerikából induló válság és a sikeres kínai válságkezelés magabiztosabbá tette az országot érdekeinek képviseletében, ezért a korábbiaknál határozottabban léptek fel a Dél-kínai-tengeren. 2010 a Dél-kínai-tengeren is számos konfliktust hozott, amely főként Japán és Kína kapcsolatát terhelte meg. A kínai-japán szigetvita a kínai halászhajó incidensében csúcsosodott ki, s a Senkaku/Diaoyu szigetek nyugvó konfliktusa újra a kínai-japán ellentét központi kérdése, ellenséges közhangulat forrása lett. A két ország nem tágított attól az állásponttól, hogy a követelés szuverenitásuk megsértését jelenti.

Az amerikai válasz a 2010-es hanoi ASEAN Regionális Fórumon érkezett, ahol Obama elnök kiállt a fontos tengeri útvonalak nemzetközi jog szerinti biztosítása mellett.[27] Kiemelte, hogy szövetségesként Japán számíthat arra, hogy szuverenitása megsértése esetén az USA megvédi.[28]

A 2012-ben Spratly-szigetek vitái egy újabb amerikai szövetséges melletti eredményezték, ezúttal a Fülöp-szigetek került olyan helyzetbe, hogy az amerikai jelenlétet hívja segítségül. Ezek a feloldhatatlannak tűnő konfliktusok szintén hozzájárulnak a bizalmatlansághoz, mind az USA és Kína, mind pedig Kína és az ASEAN között. A Fülöp-szigetek új elnöke, Rodrigo Duterte azonban új álláspontot képvisel a Dél-kínai-tenger területvitáinak ügyében. Az ország az USA egyik régi szövetségese, de most új utakat választhat a megváltozott viszonyok között.  Kína ugyanis a béke és potenciális befektetések ígéretét hozta, cserébe területi szuverenitásának elismeréséért.[29] Ez egy példája annak, hogy az Obama-kormányzat nem minden esetben képes alkalmazkodni szövetségeseinek változó igényeihez.

Kína esetében nagy eredménynek számítanak a Xi Jinping 2015-ös látogatása alatt tett kínai ígéretek, amelyek a kínai szénbányászat és szénerőművek korlátozásával jelentősen csökkentheti az ökológiai katasztrófával fenyegető kibocsátást.[30] Az iráni atomprogram befagyasztása a jövőre nézve is biztató lehet az amerikai-kínai együttműködések hatékonyságát illetően, s ugyanakkor rámutat arra, hogy vannak olyan közös értékek, amelyre alapozhatják a szükséges együttműködést. Más részről viszont a 2015-ös fehér házi összefoglaló jelentés kiemeli, hogy Kínával kapcsolatban az a kifogás merült fel, hogy szelektál a nemzetközi normák között, s csak a számára megfelelőket hajlandó figyelembe venni.[31] A két ország különböző meggyőződése a jövőben is nehezíteni fogja a széleskörű együttműködést és a bizalomépítést, azonban Kína értékei az általa kezdeményezett nemzetközi szervezetek révén szélesebb körben is érvényesülhetnek.

Nukleáris kérdések

Az újraegyensúlyozás politikáját végigkísérték Kelet-Ázsia legnagyobb biztonsági kihívása, az észak-koreai nukleáris fenyegetés megoldási lehetőségei is. Japánt és Dél-Koreát mint amerikai szövetségest is fenyegeti az észak-koreai atomprogram, s 2009-ben Obama elnök és Hatoyama japán miniszterelnök közös nyilatkozatot tettek a szövetség megerősítéséről, amelynek hosszú távú célja egy ballisztikus rakétavédelmi rendszer kiépítése is, amely kiterjeszti az USA nukleáris védőhálóját szövetségesei fölé is.[32]

2003 óta zajlanak az északi atomprogramról szóló hatoldalú tárgyalások, Észak-Korea, Dél-Korea, az Egyesült Államok, Kína, Japán és Oroszország részvételével, ám mindeddig eredménytelenül. Északon 2006-ban robbantottak először atombombát, s 2009-ben további robbantást és rakétakísérleteket hajtottak végre, amelyek hatótávolsága Japán teljes területét és Guamot is eléri.[33] Az északi fenyegetéstől való félelem nem bizonyult alaptalannak, hiszen 2010. március 26-án feltehetőleg északi torpedók süllyesztették el a déli Cshonan korvettet.[34] Ugyan Észak-Korea végig tagadta a felelősséget, válaszlépésként nagyszabású amerikai-koreai hadgyakorlatot kezdtek a Sárga-tengeren, s felmerült a déli ballisztikus rakétavédelmi rendszer kiépítése is.

Az Obama-kormányzat békülékenyebb hangot próbált megütni, azonban az észak-koreai vezetők csupán az Egyesült Államokat tekintik tárgyalópartnernek, Japánra és Dél-Koreára csatlós államokként tekintenek. Az északi fél gyakran kiszámíthatatlanul cselekszik, 2012 februárjában a két ország pekingi találkozója után bejelentették, hogy Észak-Korea leállítja a Yongbyon urándúsító üzemet, s moratóriumot rendelnek el a nukleáris és nagy hatótávolságú rakéták tesztelésére.[35] Azonban még abban az évben felrúgták a megállapodást, ami az amerikai élelmiszersegélyek leállítását eredményezte.

Észak-Korea a megoldatlan kérdések között maradt, ám a déli szövetséges védelme továbbra is az Ázsia-politika egyik alapvetése marad. Ezt az indokolja, hogy az északi félnek is vannak tervei az újraegyesítésre, ami nem vág egybe a déli vezetés párbeszédet kezdeményező, bizalomépítésre törekvő terveivel.

Visszatekintés az újraegyensúlyozásra

Obama Ázsia-politikája megvalósításában találhatjuk az elnökség külpolitikájának legsikeresebb eseményeit. Az újraegyensúlyozó politika következményeként felsorakoztattak számos elért eredményt, a Fehér Ház az alábbiakat látta az Obama-kormányzat 2015-ig elért eredményeinek. A mianmari demokrácia megteremtése, az USA csatlakozása a regionális biztonságban egyre fontosabbá váló East Asia Summit-hoz, a szövetségek megerősítése és az ASEAN-nal fenntartott kapcsolatok mélyítése mind pozitív visszhangot kaptak és gyümölcsözőnek bizonyultak.[36]

A Trans-Pacific Partnership (TPP) tárgyalásai tekinthetőek a legnagyobb elszalasztott lehetőségnek. Ugyan sikerült elfogadtatni az érintett országokkal a szabadkereskedelmi egyezmény alapvetéseit, azonban senki sem ratifikálta. Trump elnök január 23-i döntésével pedig végleg búcsút mondhatnak az amerikai vezetésű TPP-nek,[37] azonban a többi ország más megoldást kereshet a térség kereskedelmi kapcsolatainak szorosabbra fűzésére.

Az elnökség Ázsia-politikájának hagyatéka

A 2015-ben kiadott fehér házi értékelés szerint a számos jövőbeli kihívás, mint a nukleáris fegyverkezés, a demokrácia és az emberi jogok háttérbe szorulása néhány országban, a transznacionális kihívások, mint a klímaváltozás, a terrorizmus, az embercsempészet megoldása a nemzetközi jog és a közös normák és elvek mentén lehetséges. Alapvetően bármely országgal hajlandók partnerséget kezdeményezni, viszont feltételként nevezik meg az amerikai külpolitika értékeinek beépítését az adott ország intézményeibe, mint a nyitott gazdaság egyenlő esélyekkel, a fenntartható és kiterjedt növekedés, a konfliktusok békés rendezése, liberális politikai rend.[38]

Ugyanakkor néhány esetben bonyolultabb helyzetet adnak tovább, mint amit a Bush-érából örököltek. Erre ad példát a Dél-kínai-tenger szigetvitáinak helyzete, ahol megerősítették Japán álláspontját, éppen abban az időszakban, amikor különösen kiélezett lett a Diaoyu/Senkaku szigetek körüli vita. A kínai fél fenyegetésként élte meg ezt a lépést, s bár megkezdődött a két ország közötti párbeszéd a békés rendezési lehetőségekről, az USA-val szemben megmarad a kínai bizalmatlanság. Az amerikai jelenlét azonban kulcsfontosságú marad, hiszen ha nem is tudja megoldani a térségbeli problémákat, a teljes kivonulás olyan hatalmi vákuumot eredményezne, amelynek betöltése nem játszódhatna le békés folyamatként.

A TPP lehetőségének elmulasztását különösen negatívan ítélheti meg az utókor, különösen abban az esetben, ha végül az USA nélkül, kínai támogatással valósulna meg az egyezmény. Bár jelenlegi tudomásunk szerint Trump elnöknek az amerikai gazdasági érdekek protekcionista védelmén kívül nincsenek különösebb ambíciói a kelet-ázsiai színtéren, a nemzetközi szervezetekből való kihátrálással Kína a korábbinál könnyebben veheti át a régió abszolút vezető szerepét.

Kelet-Ázsia számos fennmaradó vitás kérdésében, mint a különböző szigetviták, Észak-Korea korlátozása és a Tajvannal fenntartott kapcsolatok, Kína saját érdekei szerint fog dönteni, s ebben az Egyesült Államok csupán a vele fenntartott partneri kapcsolatokon keresztül tudja befolyásolni. Ezért is kulcsfontosságú, hogy a Trump-adminisztráció folytatja-e a kölcsönös előnyökre és stabilitásra törekvő politikát, vagy pedig elzárkózik a párbeszéd elől.

Források:

Kép forrása: Wikimedia Commons.

[1] Gresser, Edward – Twining, Daniel: Schock of the New: Congress and Asia in 2009. NBR Analysis, The National Bureau of Asian Research. 2009. február.

[2] Bader, Jeffrey A: Obama’s China and Asia policy: A solid double. In: Brookings. 2016. augusztus 29.

[3] Gresser – Twining, 2009.

[4]Text of Obama’s Tokyo Address. In: The Wall Street Journal. 2009. november 13.

[5] Defense, diplomacy, development. U.S.-Asia Relations: Indispensable to our Future – Secretary of State Hillary Rodham Clinton. Remarks at the Asia Society, New York, February 13, 2009. In: AmCham Vietnam.

[6] Bajoria, Jayshree – Xu, Beina: The Six Party Talks on North Korea’s Nuclear Program. In: Council on Foreign Relations, 2013. szeptember 30.

[7] Prasad, Eswar: The Effect of the Crisis on the U.S.-China Economic Relationship. In: Brookings. 2009. február 17.

[8] Jung, Sung-ki: S. Korea-US Alliance Hinges on US Election: Experts. In: The Korea Times. 2008. szeptember 28.

[9] Saffron Revolution. In: Oxford Burma Alliance.

[10] Lakshmi, Rama: India Gives Pakistan Findings From Mumbai Probe, Urges Action Against Suspects. In: Washington Post. 2009. január 6.

[11] Gresser – Twining, 2009.

[12] Eckert, Paul: Clinton declares „America’s Pacific century”. In: Reuters. 2011. november 11.

[13] Clinton, 2011.

[14] Clinton, 2010.

[15] Clinton, 2010.

[16] Clinton, 2010.

[17] Katahara, Eiichi: Obama Administration’s Foreign and Security Policy and its Implications for Australia and Japan. The National Institute for Defense Studies.

[18] Clinton, 2010.

[19] Teather, David: China overtakes Japan as world’s second-largest economy. In: The Guardian. 2010. augusztus 16.

[20] Christensen, Thomas J.: Obama and Asia. Confronting the China Challange. In: Foreign Affairs. 2015 szeptember/október.

[21] Clinton, 2010.

[22] The Response of China’s Neighbors to the U.S. „Pivot” to Asia. In: Brookings.

[23] Christensen, 2015.

[24] Christensen, 2015.

[25] „Hedge and engage”

[26] Xi, Jinping: President Xi’s speech to Davos in full. In: World Economic Forum. 2017. január 17.

[27] Clinton, 2010.

[28] McCurry, Justin – Branigan, Tania: Obama says US will defend Japa in island dispute with China. In: The Guardian. 2014. április 24.

[29] Mourdoukoutas, Panos: The Real Reasons Rodrigo Duterte Flip-Flopped on South China Sea Disputes. In: Forbes. 2017. január 4.

[30] Davis, Julie Hirschfeld – Davenport, Coral: China to Announce Cap-and-Trade Program to Limit Emissions. In: The New York Times. 2015. szeptember 24.

[31] Fact Sheet: Advancing the Rebalance to Asia and the Pacific. In: The White House, Office of the Press Secretary. 2015. november 16.

[32] Kiss Roland, 2010.

[33] Kiss Roland, 2010.

[34] Kiss Roland, 2010.

[35] Chronology of U.S.-North Korean Nuclear and Missile Diplomacy. In: Arms Control Association. 2016. október.

[36] Bader, Jeffrey A, 2016.

[37] Trump executive order pulls out of TPP trade deal. In: BBC. 2017. január 24.

[38] Fact Sheet: Advancing the Rebalance to Asia and the Pacific. In: The White House, Office of the Press Secretary. 2015. november 16.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

%d blogger ezt szereti: