James Fairgrieve: Geography and World Power (könyvismertető)

A klasszikus geopolitika legfőbb képviselői Halford Mackinder és Nicholas J. Spykman mellett James Fairgrieve neve kevésbé ismert, mindazonáltal élete fő műve a Földrajz és világhatalom című munkája kiváló összefoglalását adja a geopolitikai gondolkodás jellemzőinek. A könyv, melynek első kiadása 1915-ben jelent meg és saját bevallása szerint szerzője tankönyvnek szánta, ma már alapmunkának számít a geopolitika iránt érdeklődők körében.

Valójában a Geography and World Power[1] (Földrajz és világhatalom) jóval több, mint egy „egyszerű” tankönyv. Az alapvető földrajzi jellemzők és történelmi folyamatok bemutatásán túl új perspektívába helyezi földrajz és történelem kapcsolatát, illusztrálva a geopolitikai gondolkodás meghatározó jellegét. A bevezetés során a szerző 3 fogalom: történelem, kontroll és földrajz jelentésének értelmezésére törekszik oly módon, hogy az olvasó számára érthetővé váljon a fő gondolata, azaz hogy a földrajz kontrollálja a történelmet. Véleménye szerint a történelem nem csupán bizonyos események láncolata, vagy ezek okainak és hatásainak elemzése, hanem materialista értelemben „az emberiség növekvő képessége hogy kontrollálja az energiát”. Az energia pedig szerinte nem más, mint a haladásra, a fejlődésre való képesség. A természet, vagyis a földrajz nagymértékben befolyásolja a történelmi fejlődést, ugyanakkor ok-okozati összefüggést nem lát – ahogy megfogalmazza – „színpad és dráma között”. A teljes földrajzi determinizmus helyett csupán a földrajzi tényezők feltételes befolyását hangsúlyozza, mivel azok közvetlenül nem kényszerítik cselekvésre az embert, mindössze a fejlődéshez szükséges feltételeket biztosítják. A hely és energia a földrajzi kontroll meghatározó tényezői, mivel az ember lakóhelye és a nap energiájának hasznosítása szoros összefüggésben áll egymással, befolyásolva a történelem alakulását. Igazából az első fejezet, a bevezetés tekinthető a mű egyik legjobb részének, hiszen azon túl, hogy összefoglalja a szerző legfőbb mondanivalóját, egyúttal a legtöbb újdonsággal is szolgál még a földrajzi, történelmi kérdésekben járatos olvasó számára is.  Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a könyv megkívánja a világtörténelem és a földrajz alapvető ismeretét, hiszen a szerző mindvégig csupán vázlatos áttekintést nyújt a történelmi folyamatokról és tartózkodik az adottnak vélt lexikális információk ismertetésétől.

A második fejezettől kezdődően figyelemmel kísérhetjük a földrajzi kontroll történelemre gyakorolt hatásának főbb jellegzetességeit, a legkorábbi civilizációk kialakulásától számítva egészen a 20. század kezdetéig, kronologikus és területi sorrendben. A fejezetcímek többnyire a legfőbb földrajzi befolyásoló tényezőt is azonosítják, valamint a létrejött hatalmi központokat: „A sivatag: a történelem kezdete: Egyiptom” illetve „Mocsár és sztyeppe: Babilónia és Asszíria” vagy „A tenger: (I) Görögország (II) Karthágó”. Egyiptom és Mezopotámia esetében a sivatag és a folyók szerepe nem lehet kétséges, mint ahogy Fönícia és Görögország esetében sem a tenger. A Római Birodalom esetében már szerteágazóbb tényezők érvényesültek és Róma földrajzi helyzete külön jelentőséggel bírt. A Népvándorlás részvevőinek – köztük a magyaroknak – a története a Kelet-Európai síksághoz köthető. „Az oázisok: mohamedanizmus” című fejezetből megtudjuk, hogy az Arab-félsziget sajátos földrajzi viszonyai még az iszlám vallás kialakulására is komoly hatással voltak, nem beszélve az arab hódításokról. A nagy földrajzi felfedezések korában nem nehéz belátni, az Atlanti-óceán partján található országok előnyös fekvését, de a gyarmatosítás és a világhatalommá válás folyamatában más földrajzi tényezők is szerepet játszottak, ezért korántsem véletlen hogy Portugália, Spanyolország, Hollandia és Franciaország után végül a Brit Birodalom vált egyeduralkodóvá az óceánokon. Az óceán jelentőségét bemutató IX-XI. fejezetet követően az erdő következik, amely Németország és Oroszország történelmét befolyásolta döntő mértékben, elsősorban a széttagoltság erősítésével, gátat szabva a politikai egységnek. A XIII. fejezettől a szerző elhagyja Európát, majd egy-egy fejezet erejéig a kínai és az indiai civilizáció geográfiai-történelmi problémáit veszi górcső alá. Afrika, ill. Közép- és Dél-Amerika fejlődésbeli elmaradását szintén a földrajzi környezet számlájára írja, miközben a XVII. fejezetben az Egyesült Államok felemelkedését, többek között a szénbányászat fokozódó jelentőségével hozza összefüggésbe.

Földrajz és világhatalom kölcsönhatásának konklúziójaként is megállná a helyét a szerző gondolatmenete, amely végig vonul a mű hasábjain. Álláspontja értelmében, a fejlődéshez az embernek kontrollálnia kell az energiát, minél nagyobb hatásfokkal, ehhez pedig erőteljes mentális stimulus szükséges, amely azonban csak a mérsékelt éghajlati övben élő emberek esetében jelentkezik kellő mértékben, így mindazon területeken ahol a nap energiája a legerősebb (Afrika, Dél-Amerika) ez a stimulus a kezdetektől jóval kisebb, tehát a mentális előrehaladást sem ösztönzi. Ez az elképzelés kiegészítve más földrajzi tényezők figyelembe vételével, Fairgrieve szerint magyarázattal szolgál az európai nagyhatalmak és az USA dominanciájára és a fejlődésben elért kivételes teljesítményére. De a mentális ösztönzésnek nemcsak a régi korokban volt nagy jelentősége, ahogy azt az ipari forradalom is bizonyítja, hiszen a brit szigeteken található széntartalékok kínálta lehetőségeket ki is kellett használni, ahogy azt a britek tették, de nem a földrajzi tényezők általi kényszernek engedve, hanem saját mentális fejlettségüknek köszönhetően.

Némely esetben az olvasó számára leegyszerűsítettnek tűnhet a földrajzi viszonyoknak egyes történelmi folyamatokra történő kivetítése, miközben az események eltérő nézőpontból (pl. vallás) való vizsgálata hiányzik. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a szerző materialista megközelítésben vizsgálja a történelmet és maga is elismeri, hogy „a dráma spirituális aspektusait nem kívánja elemezni munkájában.

A mű zárásaként nem összefoglalót, vagy konklúziót találunk, hanem egy rövid fejezetet, amely a jövőbeli lehetőségeket veszi sorba. Az általános megállapítás mellett, hogy a földrajz továbbra is kontrollálni fogja a történelmet, a szerző számos olyan kérdést vet fel, amely ma is aktuális. A fejlődést kétféleképpen tartja lehetségesnek: a földrajzi tényezők korábbiaktól eltérő hatásának előtérbe kerülésével, valamint új eddig ismeretlen energiaforrások hasznosításával. Az éghajlatváltozás (mai terminológia szerint globális felmelegedés) lehetőségére is felhívja a figyelmet, miközben a nyersanyagforrások (szén, kőolaj) kimerülését tekinti a legfőbb kihívásnak, amely új energiaforrások felkutatását teszi szükségessé. Javaslata szerint hosszútávon a szél, nap, víz energiájának megfelelő hatásfokú hasznosítása jelenthet orvosságot a problémákra. Emellett persze új területek művelés alá vonása, elsősorban a trópusokon, vagy a betegségekkel szembeni hatékonyabb védekezés, ill. magasabb terméshozamot biztosító növényfajok termesztése, mind hozzájárulhat az energia takarékos felhasználásához.

Olvasmányos stílusa, közérthetősége (a szöveget egyszerű, de célravezető vázlatok egészítik ki), ugyanakkor tudományos jelentősége révén jelen könyv hasznos olvasmány a földrajz, történelem és politika iránt érdeklődők számára, egy figyelemre méltó ember tollából.

[1] James Fairgrieve: Geography and World Power. Second Impression, New York, E. P. Dutton & Company Publishers, 1917. 356.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

%d blogger ezt szereti: