Jeremy Black: War and Technology (könyvismertető)

A 2013-ban megjelent könyv elsősorban a háborúk és a technológia sokszínű viszonyát elemzi. A könyv azt vizsgálja, hogy a különböző történelmi korszakokban alkalmazott fegyverek hogyan működtek, hogyan gyártották és hogyan fejlesztették őket. A könyv azt is mérlegeli, hogy a technológia fejlődése milyen hatással volt a háborúk viselésére.

Jeremy Black könyvének alaptézise, hogy némileg túl van értékelve a technológia szerepe a hadviselésben: egy-egy háborúban a győztes és a vesztes kilétét meghatározó tényezők közül csak az egyik a technológiai felszereltségük, például a fegyvereik korszerűsége közötti különbség. Ráadásul a fegyverek a hadi technológiának csupán egy részkérdése, hiszen a gőzgép, a belső égésű motor és az elektronika nagyobb hatással voltak a hadviselésre, mint a legújítóbb fegyver. Aki csak a „gyorsabb, nagyobb és jobb” fegyverekre koncentrál, az nem számol a kiképzés, a fegyveralkalmazás, a mobilitás és a taktika kérdéseivel, sem pedig a legfontosabb tényezővel, magával a fegyvert használó emberrel. A technológia tehát nem csupán egy abszolút, független változó, hanem további tényezőkkel kölcsönhatásban fejti ki hatását. (A technológia fejlettsége Black szerint egyébként a légi és tengeri hadviselésben inkább, a szárazföldi hadviselésben pedig jellemzően kevésbé képes arra, hogy képesség-előnyt biztosítson az egyik vagy a másik félnek hatékonyságban és/vagy az erő kivetítésének a képességében, mivel „az ember természettől fogva általában repülés és úszás közben nem szokott harcolni.”)

Black a könyv kulcsfogalmával („technológia”) kapcsolatban két alapvető gondolatot fogalmaz meg az első, bevezető fejezetben: az éppen alkalmazott hadi technológia egyrészt be van ágyazva az adott kor politikai-társadalmi-gazdasági kereteibe: az új fegyverek nem az égből pottyantak, nem véletlenül fejlődtek ki, hanem az adott társadalom fejlettségét, szokásait, és az adott hadsereg igényeit tükrözték. Éppen ezért nem lehet technológiáról elvontan, a meghatározó keretek ismerete nélkül beszélni. A másik alapvető gondolat, hogy a technológiai fejlődés ritkán „forradalmi”, vagyis egy-egy találmány ritkán okoz hirtelen és mély változásokat. Rendszerint az ellenkezője az igaz: a meglévő technológiai szintnek megfelelően a különböző társadalmak, lassan, fokozatosan fejlesztik a meglévő fegyvereiket, apróbb és folyamatos lépésekben. A két gondolatot összekapcsolva: hiába jött rá egy feltaláló egy forradalmi lőfegyver-újításra, ha azt az adott korban, az adott keretek között nem volt képes az adott állam jó minőségben, nagy mennyiségben és nem túl drágán előállítani. Ha tehát egy adott állam általános technológiai fejlettsége nem állt azon a színvonalon, hogy le tudja gyártani az új, ígéretes találmányt, a felfedezés nem ment át napi használatba, és csak papíron váltotta ki a „forradalmi” hatást.

A könyv ezt követően öt fejezetben ismerteti a hadi technológia fejlődését a kora újkor kezdetétől (1450) napjainkig. Az 1450-et követő esztendőkben a tengeri hadviselésben volt komoly fejlődés, például a kifejezetten harci alkalmazásra épülő nagy, ágyúkkal felszerelt hadihajók építése ekkor kezdődött meg. (Addig a kereskedelemre és harcra egyaránt alkalmas hajók járták a világ tengereit.) Ez a fejlődés a tengeri hadviselésben tette lehetővé a nagy felfedezéseket, és az ezt követő gyarmatosítást. Ugyanakkor – hűen a könyv téziséhez – Black szerint a technológiai fejlődés csak az egyik feltétel volt ehhez. Legalább ilyen fontos szerepet játszott a felfedezések politikai támogatottsága: mivel a tengerészet nagy költségeket emésztett fel, szükség volt az uralkodók támogatására. Ha ez nem volt adott, mint a mameluk Egyiptomban, az 1430 után Kínában vagy 1600 után az Oszmán Birodalomban, nem fejlődött a tengerészet, és az ország kimaradt a felfedezéseket követő hódításokból. Ugyanilyen fontos volt az országok földrajzi elhelyezkedése is: ha hosszú partvonallal rendelkeztek, általában volt megfelelő mennyiségű hozzáértő és tapasztalt kapitány, navigátor és matróz.

A britek tengeri fölényét például nem a technológia, a jobb, gyorsabb hadihajók adták, mivel a tengeri hatalmak hajói nagyon hasonlóak voltak. A Royal Navy esetében sokkal inkább az volt a siker kulcsa, hogy az állam kiszámíthatóan költött a flottára – békeidőben is -, és elegendő képzett kapitány és matróz állt rendelkezésre. Black ezután vitába száll azokkal a kutatókkal, akik az 1500-1700 közötti években „lőporforradalomról” beszélnek (például Geoffrey Parker), vagyis a lőfegyverek elterjedésének forradalmi hatásairól a harcászatra. Szerinte ez a folyamat fokozatosan ment végbe: nem hiába alkalmaztak lovasságot még a második világháborúban is, noha a lőporforradalom az elmélet szerint pont feleslegessé tette ezt a haderőnemet.

A szakirodalom szerint a 19. század nagy újítása a tűzerő terén elért hatalmas fejlődés volt. Black ugyanakkor felhívja a figyelmet, hogy a gőzgép, a vasút vagy a távíró legalább ilyen fontos szerepet játszottak a háborúkban, a belső égésű motorról nem is beszélve. Páncélosokban alkalmazva ez a fejlesztés tette lehetővé a nyugati fronton az antant-erők áttörését. A motor tette lehetővé az első világháború alapvető problémájának az áthidalását: 1918-ig a nyugati front lövészárkos harcaiban az esetleg áttörést elérő gyalogosok szükségszerűen elszakadtak a támogató tűzerőtől, vagyis a tüzérségüktől; a gyalogosokat kísérő tankok ugyanakkor lépést tudtak tartani velük, és tűzerőt tudtak biztosítani az áttörés után is. Ráadásul a páncélosok mind a mai napig „nem haltak ki” a világ hadseregeiből: noha előrejelzések sokszor jósolták azt, hogy az irányított rakéták pusztító ereje és a városi harc idejétmúlttá fogják tenni, az amerikai hadseregben még mindig több mint hat ezer páncélos szolgál.

Az ötödik fejezet a 20. század további nagy újításáról, a légierő megjelenéséről szól. Black szerint a légierő lehetőségeit nem szabad túlértékelni: „a harci repülőgépek egymagukban nem tudják megadásra késztetni vagy legyőzni az ellenséges törzseket” – írta egy brit katonai jelentés már 1922-ben az iraki felkelők elleni lázadás kapcsán. Amikor a NATO 1999-ben Szerbiát bombázta, a szerb hadsereg a hegyes terület adottságainak és egyszerű álcázó technikáknak köszönhetően megőrizte haditechnikájának (páncélosok, tüzérség) a jelentős részét. Noha veszteségei alig voltak a NATO-nak, a bombázás azt is megmutatta, hogy a „sebészi pontosságú” bombázás és a száz százalékos találati arány a hihetetlenül fejlett technológia ellenére sem garantált – ráadásul a szerbek nem a bombázások miatt hagytak fel az albánok etnikai tisztogatásával, hanem mert úgy értesültek, hogy a NATO nemsokára szárazföldi csapatokkal fog támadni. A légierő nagy előnye ugyanakkor, hogy úgy képes kárt tenni az ellenségben, hogy alacsonyan tartja a saját veszteségeket, és nem feltétlenül kell saját katonákkal jelen lenni magán a hadszíntéren. A veszteségek alacsonyan tartása különösen a vietnámi háború óta kezdett fontos szempont lenni a nyugati társadalmakban, ez esetben az Egyesült Államokban.

A veszteségek ugyanakkor a Szovjetunióban hagyományosan nem volt téma, ami akár előnyt is jelenthetett volna Moszkva számára egy fegyveres összecsapás esetén. A Szovjetunió azonban az 1970-es évektől kezdve egy területen végzetesen lemaradt, ez pedig az elektronika volt. Amíg hagyományos mérnöki munka döntött a katonai eszközök sikeréről, a szovjetek tudták tartani a lépést a Nyugattal. A ma elengedhetetlen komplex, automata vezérlésű eszközök terén azonban a szovjet haditechnika lemaradt, és ez (is) okozta a vesztét.

Az automatizálást, mi több, a haditechnikai eszközök egészének a fejlesztését ugyanakkor túlzásba is lehet vinni. Az amerikai F-35-ös harci repülőgépek ezt jól példázzák: az új gépnek túl sok különböző követelménynek kell megfelelnie, mivel költség-okokból mind a légierő, mind a tengerészet igényeire fejlesztették, ami miatt sem az A-10, sem az F-16 és F-18-as gépek pótlására sem alkalmas egy az egyben, főleg alacsony hatótávolsága miatt. Ez azért gond, mert egy Kínával esetlegesen kirobbanó háborúban az amerikai támaszpontok – például a Közel-Keleten – túl messze vannak. Ráadásul a kínai hadsereg rakéta-fejlesztései miatt az amerikai anyahajók valószínűleg csak Tajvantól jóval keletre tartózkodhatnak majd, ahonnan pedig az F-35 nem éri el Kínát. Nem véletlen, hogy Kína az utóbbi években elsősorban a légierejét, flottáját és rakéta-erőit fejleszti (különösen az informatika terén), míg a hadsereg kevesebb forrást kap.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

%d blogger ezt szereti: