Dél- és Délkelet-Ázsia

Szerzők: Gyuris Ferenc, Szabó Pál

Dél- és Délkelet-Ázsia tizenkilenc országot tartalmaz: India, Pakisztán, Banglades, Nepál, Bhután, Sri Lanka, Maldív-szigetek, illetve Mianmar, Thaiföld, Vietnám, Laosz, Kambodzsa, Malajzia, Szingapúr, Indonézia, Kelet-Timor, Brunei és a Fülöp-szigetek.

1

Dél- és Délkelet-Ázsia országai

 

Délkelet-Ázsia: hasonlóságok és különbségek

 

 

Délkelet-Ázsia lehatárolása, országai, kapcsolatai

 

Délkelet-Ázsia természetföldrajzi közelítésben két nagy tájat foglal magába, az Indokínai-félszigetet és a Maláj-szigetvilágot. Tizenegy ország fekszik ebben a térségben (többek közt az ENSZ besorolása szerint): Mianmar (egykori Burma, MYA), Thaiföld (THA), Vietnám (VIE), az egyetlen tengerpart nélküli állam, Laosz (LAO), Kambodzsa (CAM), mint a félsziget országai, Malajzia (MAS), mint amely mindkét nagy tájból részesedik, valamint Szingapúr (SIN), Indonézia (INA), Kelet-Timor (TLS), Brunei (BRU) és a Fülöp-szigetek (PHI) a szigetvilágban. Hasonló és eltérő természeti, társadalmi, gazdasági adottságok, fejlődési pályák figyelhetők meg, így a terület közös jellemzése az egyes szempontok szerinti különböző csoportok felállítását, leírását, valamint egy-egy ország kiemelését jelenti. Ilyen rögtön a területnagyság: a kis városállamtól, Szingapúrtól (716 km2) a legnagyobb szigetországig, a világ 3. legnagyobb területű országáig, Indonéziáig (1,91 M km2) tart a sor, de összességében hazánkhoz képest jóval nagyobb területű országok a jellemzőbbek (MYA: 676 ezer, THA: 513 ezer, VIE: 331 ezer, MAS: 330 ezer, PHI: 300 ezer, LAO: 237 ezer, CAM: 181 ezer km2), ill. van még két kisebb területű ország, Kelet-Timor (15 ezer) és Brunei (5765 km2).

 

A térség meghatározó északi, szárazföldi, három országgal is határos szomszédja Kína, míg Mianmar révén nyugaton India és Banglades van a szomszédban. A tengeren értelmezhető közelséget északon Japán és Dél-Korea jelenti, de előbbi fő szigeteinek távolsága még a Fülöp-szigetektől is több mint 1500 km; ennél közelebb (kb. 500 km-re) található Tajvan. Délen Ausztrália, keleten a mikronéziai szigetvilág fekszik Indonézia tengeri szomszédságában (Ausztrália partjai 500-600 kilométerre vannak a délkelet-indonéziai szigetektől), illetve Új Guinea szigetén pedig Indonézia Pápua Új Guineával osztozik.

 

Délkelet-Ázsia mai országhatárainak kialakulására a gyarmatosítás nyomta rá leginkább a bélyegét. Az európai hódítók a XVI. században érkeztek ide és hatalmi vetélkedések során fokozatosan kiterjesztették uralmukat a térségben; döntően angol, francia és portugál, holland fennhatóság volt a jellemző. A terület gyarmatokra osztása után Burma (a mai Mianmar) angol terület lett, és 1948-ban nyerte vissza függetlenségét. Malajzia térsége hasonlóan a britek kezén volt, majd ez a gyarmati terület 1948-ban Maláj Államszövetséggé alakult, és csak 1957-ben nyerte el a függetlenségét. Később csatlakozott hozzá két borneói terület és rövid időre Szingapúr is. Utóbbi korábban szintén az angoloké volt, és stratégiai fontosságú támaszpontjukként funkcionált egészen 1963-ig, a kivonulásukig, ezután független lett. A Borneó szigetének északi részén fekvő Brunei szintén brit terület volt, egészen 1983-ig, és csak ekkor lett független állam. A mai Vietnám viszont francia gyarmat volt, a Francia Indokínai Unió részeként, és csak hosszas harcok után, 1954-ben vált függetlenné. Ekkor azonban az országot egy demarkációs vonal mentén ketté osztották: északon létrejött a Vietnami Demokratikus Köztársaság, a Szovjetunió és Kína szövetségeseként, míg délen az USA támogatását élvező Vietnami Köztársaság alakult meg. A déli térség védelmében az USA katonai beavatkozást hajtott végre az 1960-as években, azonban veresége után kivonult, és a két országrészt az északi hatalom egyesítette. Laosz és Kambodzsa szintén a Francia Indokínai Unió része volt és 1954-ben lettek függetlenek. Thaiföld (az egykori Sziám) azonban a nagyhatalmak érdekszféráinak ütközőzónájában meg tudta őrizni a függetlenségét. Az Indonéziai-szigetvilágot először portugálok tárták fel, majd holland uralom következett, egészen 1949-ig, a függetlenségig. Timor szigete eleinte portugál terület volt, majd megosztották Hollandiával. Keleti része a függetlenség elnyerése után röviddel indonéz megszállás alá került, majd 2002-ben lett önálló. A térség államai között Fülöp-szigetek múltja eltér, mivel először spanyol gyarmat lett, majd 1898-tól az USA fennhatósága alá került, és 1946-ban lett önálló állam. Ki kell még emelni, hogy Délkelet-Ázsia jelentős része a II. világháború idején Japán megszállása alá került több évre.

 

A térségben több határvita is jelen van. Kiemelkedik a Thaiföld és Kambodzsa közötti, amely évtizedek óta tart egy hindu szentély (Preah Vihear templomkomplexum) hovatartozásáról. A Nemzetközi Bíróság 1962-ben hozott egy ítéletet, amely Kambodzsa számára volt kedvező, így Thaiföld nem fogadta el. Az érintett területen a 2000-es évek végén komolyabb határvillongások voltak, aminek hatására ideiglenes demilitarizált zónát hoztak itt létre. Egy másik határvitát jelent, hogy Bruneinek területi követelései vannak Malajziával szemben Borneó sziget Sarawak részén. Ezeknél szélesebb körű konfliktus tárgya a Spratly-szigetek, amelyek a Dél-kínai tenger apró és jórészt lakatlan, de természeti erőforrásokban gazdag szigetei, és amelyre több ország, mint Kína, Fülöp-szigetek, Malajzia, Vietnám és Brunei is jogot formál. Más szempontból híres határrész az ún. Arany Háromszög Mianmar, Thaiföld és Laosz északi részén: évtizedekkel ezelőtt ezen a vidéken jelentős mákültetvények voltak és komoly mennyiségű ópium származott innen, amellyel a csempészek szabadon jártak át a határokon. Napjainkra részben változott a helyzet, főként a thaiföldi hatóságok fellépései és a határellenőrzések szigorításai miatt.

 

A 11 ország az ENSZ, az IMF és – Kelet-Timor kivételével – a WTO tagja. Kifejezetten a térség országait foglalja magába a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN), amely 1967-ben jött létre, politikai, gazdasági és kulturális együttműködés céljából, ám a hangsúly idővel a gazdasági együttműködésre helyeződött. A 11 ország közül egyedül Kelet-Timor nem tag. Ha a gazdasági vonalat nézzük, akkor kiemelhető még, hogy Indonézia kőolajvagyona és annak kitermelése révén az OPEC (Kőolaj-exportáló Országok Szervezetének) tagja is. Ha pedig a társadalmi vonalat nézzük, akkor Indonézia, Malajzia és Brunei emelhető ki, mint az OIC (Iszlám Konferencia Szervezetének) tagjai, illetve Malajzia, Brunei és Szingapúr, amelyek pedig, a gyarmati múlt emlékeként, a (Brit) Nemzetközösségnek.

 

Az országok belpolitikai berendezkedése és stabilitása elég eltérő. Mianmar a függetlensége megszerzése után demokratikus berendezkedésű ország lett, ám egy katonai puccsot követően (1962) katonai hatalmi vezetés kezdődött, amely napjainkig tart. Thaiföld sokáig királyság volt, majd 1932-től alkotmányos monarchia az államforma, ahol az uralkodónak kevés hatalma van. Itt az elmúlt évtizedekben demokratikusan választott kormányok és katonai diktatúrák váltották egymást. Malajzia is alkotmányos monarchia, aminek hátterében azonban államok szövetsége áll. A vezetés politikai-etnikai egyensúlyra törekszik, amely békésebb viszonyokat teremtett napjainkra az ország életében. Kambodzsa szintén alkotmányos monarchia, az állam élén a csekély szerepű királlyal. Az ország életében azonban véres diktatúra is jelen volt a hetvenes évek közepén-végén, majd ennek vietnami segítséggel történt megdöntése után pár évig népköztársaságként is létezett. Brunei esetében azonban abszolút monarchiáról beszélhetünk, ahol évszázadok óta a szultáni család irányítja a békés országot. Hasonlóan nyugodt Szingapúr, amelynek államformája bár parlamentáris köztársaság, de egy párt van évtizedek óta a hatalmon, és hosszú évekig egy-egy miniszterelnök irányította az országot. Szintén ez az államformája Kelet-Timornak, amely hányatatott sorsa után csendes éveket él. Indonézia viszont elnöki köztársaság, ahol a huszadik század második felében több mint három évtizedig katonai erővel megszerzett hatalom volt jelen. Szintén elnöki köztársaság a Fülöp-szigetek, ahol ugyancsak komoly belpolitikai válságok voltak az elmúlt évtizedekben. Népi demokratikus köztársaság az államforma Laoszban és szocialista köztársaság Vietnámban. Mindkettőben egypártrendszer van: Laoszban a királyság megdöntése (1975) óta, míg Vietnámban kezdetben csak az északi területen, majd a két országrész egyesítése (1976) óta a teljes mai Vietnámban. Az AON amerikai kockázatkezelő cég besorolása alapján közepes vagy annál kisebb rizikójú délkelet-ázsiai országok Szingapúr, Malajzia, Brunei, Indonézia és a Fülöp-szigetek, a többi ennél rosszabb besorolásba került.

 

Egyenlítő menti fekvés

 

A térség két meghatározó természeti egysége az Indokínai-félsziget és az Indonéz-szigetvilág, amelyeket együttesen Hátsó-Indiának is hívnak. A terület kb. fele-fele részben oszlik meg közöttük. Meghatározó földtani jegy, hogy Délkelet-Ázsia az eurázsiai lemez elkeskenyedő nyúlványaként egyetlen nagy egységet alkot, és a szomszédos lemezekkel ütközik. Más kőzetlemezekkel való határát délen mélytengeri árkok (Jáva-, Timor-árok) és a Nagy- és Kis-Szunda szigetek, keleten a Maluku-szigetek, míg északon a Fülöp-szigetek keleti partjai előtti mélytengeri árok (Filippínó-árok) jelentik. (Az árkok mélysége a 8-10 ezer métert is eléri.) A lemezek mozgását földrengések és a szigetvilág aktív vulkánossága kíséri. A főbb domborzati jellemzők, hogy a félszigeten észak-déli irányban több hegyvonulat fut (pl. Vietnami-hegység, Központi-hegyvidék), amelyek folyók által töltögetett süllyedékeket (pl. Irrawaddy-medence, Kambodzsai-alföld) és felföldeket (pl. Khorat-, Shan-fennsík) zárnak közre. (A legmagasabb pont a félszigeten van: Hkakabo Razi, 5881 méterrel.) A szigetvilágban több ezer kisebb-nagyobb sziget van, a legnagyobbak Szumátra, Jáva, Borneó, Celebesz, amelyeken jelentős hegyláncok is futnak. Délkelet-Ázsia legjelentősebb folyói a Mekong, az Irrawaddy, a Chao Praya és a Vörös-folyó.

 

Délkelet-Ázsia az Egyenlítő két oldalán, a trópusi övezetben fekszik, így a hőmérsékleti viszonyokat a szinte állandó meleg jellemzi. Az Egyenlítő mentén az évi középhőmérséklet meghaladja a 25 °C-ot és nagyon kicsi az évi közepes ingadozás (1-2 °C), amelyet a napi hőmérséklet ingadozás jóval meghalad. Az Egyenlítőtől távolodva az évi hőingadozás fokozatosan megnő. A csapadékviszonyokban jelentkező eltérések, hogy míg a félsziget nagyobb részén 1000-2000 mm a csapadék, addig a szigetvilágban 2000-4000 mm között változik. Meghatározó elem a trópusi monszun: a forró tavasz után nyár elején csapadékot hozó légtömegek árasztják el a térséget, heves és tartós esőzéseket okozva. A növényzet az éghajlatnak megfelelően nagy területeken trópusi esőerdő, délen helyenként szubtrópusi esőerdő, míg északabbra szavanna és lombhullató monszunerdők is megtalálhatók.

 

Különböző természeti katasztrófáknak van kitéve a térség. Ha késik a monszun, akkor komoly aszály alakul ki, ha pedig hirtelen jön és nagy víztömeget hoz, akkor pedig árvizek pusztítják a településeket, földek terményeit. Ezen túl tájfunok okoznak károkat alkalmanként, főként a Fülöp-szigetek térségében. Az instabil tektonikai viszonyok révén pedig egyes térségekben földrengések, a partoknál tengeri szőkőárak (cunami), valamint a szigetvilágban aktív vulkáni tevékenység veszélyezteti a lakosságot és az infrastruktúrát.

Nemzetalkotó népek, változatos kisebbségek, vallási megosztottság

 

Az ENSZ adatai szerint Délkelet-Ázsia össznépessége közel 620 M fő, amely Ázsia népességének mintegy 14,5, a világ népességének pedig 8,5%-a. (Ugyanez a területarányokat nézve hasonló Ázsiára, 14%, de a világra nézve kevesebb mint 3,5%.) A demográfiai képre jellemző, hogy a népesség növekedési rátája (2010-2015) magas, 1,2%, amely a 18 ezrelékes születési és 6 ezrelékes halálozási rátából származik és gyakorlatilag az ázsiai átlaggal egyezik meg. A fiatalos korszerkezet a jellemző (2013): a 0-14 évesek aránya a népességen belül 27,2%, amely mind az ázsiai (24,8), mind a világ átlagát (26,2) meghaladja; az idősek (65+) aránya (5,7%) viszont mindkettő térségi érték alatt van (7,2 és 8,0). A 15-64 évesek aránya 67,1%, amely kisebb az ázsiai értéknél (68,1), de nagyobb a világ értékénél (65,8). A nemek arányára elmondható, hogy a világgal és Ázsiával szemben enyhe nőtöbblet jellemzi.

2

A délkelet-ázsiai térség népességének országonkénti megoszlása  (2013)

Alapadatok forrása: UN Demographic Yearbook 2013.

 

Délkelet-Ázsiából népességsúlyát tekintve kiemelkedik Indonézia, amely Kína, India és az USA után a 4. legnépesebb ország a világon közel 250 millió fős lakosságával. Népességszámban utána következik a Fülöp-szigetek 94, Vietnám 90, ill. Thaiföld 67, Mianmar 60 M fővel. Malajzia már csak 30, míg Kambodzsa ennek felével, 15 M fős népességgel bír. Hazánknál kisebb lélekszámú Laosz 6,7 és Szingapúr 5,4 M fővel (utóbbi esetében csak egy részük az állampolgár), valamint a csekély lélekszámú Kelet-Timor (1 M) és Brunei (0,4 M). A makrorégió népességének jelentős része Indonéziában él.

 

A népesség területi megoszlására jellemző, hogy sűrűn lakott zónák a szigetvilágban Jáva szigete, a Fülöp-szigetek egyes részei, míg a félszigeten a medencék, többfelé a tengerpartok, valamint a nagyobb városok és tágabb környezetük. Ritkán lakottak, lakatlanok a szigetvilág belső, jelentős kiterjedésű részei (pl. Borneó) és a félszigeten a magas hegyláncok. A térség legnépesebb városai Indonéziában sorakoznak: a főváros Jakarta (9 M) mellett számos 1-2 milliós nagyváros van jelen, mint Surabaya, Medan, Bandung, Bekasi. Több központú a Fülöp-szigetek is, mivel a főváros Manila (1,5 M) mellett az ennél nagyobb lélekszámú Quezon City (2,5), valamint Caloocan és Davao is millió feletti lakossal bír. Hasonló szerkezetű Malajzia is, mivel a főváros, Kuala Lumpur (1,5 M) mellett néhány közel milliós nagyváros található még az országban. Velük szemben két nagyváros jellemzi Mianmart, ahol a déli Rangun mellett (5 M) az északibb Mandalay lakosságszáma a 1,5 M fő felé tart; az ország új fővárosa azonban a kis lélekszámú Nepjida 2005 óta. Szintén kétközpontú Vietnám: délen Ho Si Minh (a korábbi Saigon, 3,5 M), északon Hanoi (1,5 M) fekszik. Thaiföld fővárosa, Bangkok (6 M) viszont már egyeduralkodó az országában, hasonlóan Kambodzsában Phnompen (1,5 M) is. Szingapúr városállam magában meghaladja az 5 milliós lakosságszámot. A kisebb országok közül Laosz fővárosa, Vientián csekély lélekszámú (0,2 M), hasonlóan  a kelet-timori Dili (0,2 M), valamint Brunei nagyobb városai is (a főváros, Bandar Seri Begawan 100 ezer fő alatti). A  városlakók aránya is tükrözi nagyjából ezt a struktúrát: a két véglet, Szingapúr városállam (100%) és a falusias Kambodzsa (20%) között mintegy egyharmadnyi arányt tudhat magáénak Kelet-Timor, Mianmar, Vietnam, Laosz és Thaiföld, míg 50% körülit Indonézia és a Fülöp-szigetek, és az arány majd’ háromnegyed Malajzia ill. Brunei esetében.

 

Délkelet-Ázsia lakossága etnikai, nyelvi és vallási szempontból is megosztott. Mianmar lakói nagyobbrészt mianmariak (burmaiak), a hivatalos nyelv a sino-tibeti nyelvcsaládba tartozó burmai, mint egyetlen hivatalos nyelv. Az országban jelentősebb kisebbség a san és a karen. Thaiföld lakosságának java a tai-kadai nyelcsaládba tartozó, az ország hivatalos nyelvének számító thai nyelvet beszéli, mellettük nagyobb arányban északon laók, a városokban kínaiak, délen malájok élnek. Domináns a nemzetalkotó nép Vietnámban, nyelvük, az ausztroázsiai nyelvcsaládba tartozó vietnami a hivatalos nyelv. Laoszban is ez a helyzet, a hivatalos nyelv a tai-kadai nyelvcsaládba tartozó lao, de különbséget tesznek egyes lao népcsoportok között. Kambodzsa lakóinak java khmer, nyelvük az ausztroázsiai nyelvcsaládba tartozó khmer, amely az ország egyetlen hivatalos nyelve. Malajzia lakossága kevertebb: a mintegy kétharmadnyi maláj mellett a kíniak, valamint az indiaiak aránya magas. A hivatalos nyelv az ausztronéz nyelvcsaládba tartozó maláj. Indonézia lakosságának döntő része az etnikai szempontból egymással közeli rokonságban lévő maláj népcsoportokból tevődik össze és az ausztronéz nyelvcsaládba tartozó maláj nyelvet beszélik, aminek azonban több mint 200 formája van jelen. A hivatalos nyelv az irodalmi malájból kiindult, de mára már önálló nyelvként megjelenő indonéz nyelv. Brunei lakossága is döntően maláj, a hivatalos nyelv is a maláj. Hasonló a helyzet Kelet-Timorban is, de itt a portugál és a tetum a hivatalos nyelv. Szingapúr lakossága nagyobbrészt kínai, mellettük malájok és indiaiak is élnek; a hivatalos nyelv a kínai, az angol, a maláj és a tamil.

 

A vallási kép valamivel egyveretűbb: a buddhista vallás a domináns Mianmarban, Thaiföldön, és Kambodzsában, az iszlám dominál Bruneiben és Indonéziában; az utóbbi ország a világ legnagyobb lélekszámú iszlám hitű országa. Malajzia vallásilag kevert, de a lakosság valamivel több mint fele iszlám hitű (mellette buddhisták, keresztények, hinduk stb. élnek még az országban). Az iszlám hit kisebb arányban a buddhista országokba is jelen van, helyenként feszültséget generálva. Szingapúrban is többféle vallás van jelen (buddhizmus, kereszténység, iszlám stb.), míg Laoszban két vallás a meghatározó: a buddhizmus és a törzsi vallások (animizmus). Vietnamban a politikai rendszer jellegéből adódóan a vallásosak, konkrétan a buddhisták aránya alacsony, a lakosság felére becsülik. Kilóg a térségből a Fülöp-szigetek és Kelet-Timor katolikus vallásával.

 

Átalakuló gazdaság: a kaucsuktól az integrált áramkörig

 

A gyarmat időkben, majd a függetlenség elnyerése után is Délkelet-Ázsia kiszolgáltatott helyzetben volt a világgazdaságban. A különböző nyersanyagok hosszú időn keresztül áramlottak ki a térségből, ez volt gyakorlatilag az egyetlen forrása a bevételeknek, ami viszont a világpiaci áraknak tette kiszolgáltatottá a gazdaságot. Később egyes országok különböző fejlődési utakra léptek, aminek hátterében leginkább a különböző belpolitikai tényezők álltak. A kelet-, délkelet-ázsiai gazdasági modell szerint a termelésre jellemző, hogy először élőmunka-igényes tömegárukat (pl. textilipari termékek, játékok), majd beruházás- és nyersanyagigényes nehézipari termékeket (pl. acél, vegyi áruk) állítanak elő, amelyet a nagyobb szaktudást igénylő csúcstechnológiai áruk követnek (pl. számítógépek és alkatrészek, gépkocsi, szórakoztató elektronika); ez utóbbiak meghonosodásában a külföldi tőkének nagy szerepe van. A sort a cégközpontok, kutatási részlegek birtoklása, a termelés kivitele és a külföldi tőkebefektetés zárja. A folyamat Japánban játszódott le először, majd kelet- és délkelet-ázsiai országok követték ezt az utat, megkésve, több hullámban, főként a japán tőke beruházásai révén. A térségből Szingapúr jutott el a legmagasabb szintre, mint az egyik ún. NIC1 ország (újonnan iparosodott országok első körének tagja), és a világgazdaság egyik “forró pontjává” vált. Őt négy NIC2 ország követi (újonnan iparosodott országok második köre): Malajzia, Thaiföld, Indonézia és a Fülöp-szigetek. A következő hullámban pedig Vietnam feltörekvő gazdasága áll, amely ország a kommunista fejlődési útra lépett, de idővel, politikai zártsága mellett, a gazdaságát megnyitotta, Kínához hasonlóan. Ezek az országok fejlődésüket előnyös közlekedés-földrajzi és stratégiai helyzetükre, a gyarmatosítók által lefektetett infrastruktúrára, valamint a tőkefelhalmozás forrásának számító alacsony bérszínvonalra építhették. Az iparosításnak a kezdeti szakasza importhelyettesítő célú volt, ezt követően megjelentek a világpiacra szánt termékek, és innentől az export jelentette a fejlődés húzóerejét. A térség többi országa közül a kis Brunei tudott még nagy szénhidrogénvagyonára építve gyorsabb ütemben fejlődni, viszont Mianmar, Laosz, Kambodzsa illetve Kelet-Timor különböző belpolitikai és geopolitikai tényezők miatt nem igazán volt képes intenzív fejlődési pályára lépni, így általánosságban szerény kapacitású és rosszul működő gazdaság, nagyfokú szegénység a jellemző rájuk.

3

A délkelet-ázsiai térség GDP-jének országonkénti megoszlása  (2013)

Alapadatok forrása: World Bank World Development Indicators

 

Délkelet-Ázsia nominál értéken vett GDP-je (2013) közel 2356 Mrd dollár (Mianmar nélkül). Az országok közül Indonézia emelkedik ki közel 870 Mrd dolláros értékével (37%-a a makrorégió értékének). Őt Thaiföld (387) és Malajzia (313) követi a rangsorban. 300 Mrd dollár körüli értékkel bír Szingapúr, míg a Fülöp-szigetek már csak 272, a feltörekvő Vietnám pedig 171 milliárddal. (Összehasonlításként: Magyarország értéke 133 Mrd.) Bár Brunei lakosságszáma töredéke Kambodzsának, Laosznak, szénhidrogénkincsére alapozott gazdaságának évi termelése 16 Mrd dollár, amellyel megelőzi őket (15 ill. 11 Mrd). A hányatatott sorsú kicsiny Kelet-Timor azonban nem ilyen produktív, így GDP-je az 1,3 Mrd dollárt éri el. (Mianmarra nincs adat.) A GDP növekedéséről elmondható, hogy az elmúlt évtizedekben elég változó volt országonként a külgazdasági és belpolitikai események hatására; közös volt az 1997-es ázsiai és a 2008-as globális válság negatív hatásai.

 

A térség feltörekvő gazdaságát és az újonnan iparosodott országok jelentősebb súlyát tükrözi, hogy a Forbes adatai alapján a világ 2000 legnagyobb cége között 20 szingapúri, 16 malajziai, 16 thaiföldi, 8 fülöp-szigeteki, 7 indonéziai és 3 vietnami szerepel. (Ázsiából Japán 219, Kína 180, Dél-Korea 66, Hongkong 52, Tajvan 47 céggel szerepel a listán.)

 

A gazdasági értéktermelés ágazati összetételére jellemző, hogy az elmaradottabb országokban (MYA, LAO, CAM, TLA) a primer szektor a legnagyobb súlyú, 30-40%-ot tesz ki. A NIC2 országok és Vietnám esetében viszont az ipar súlya magas, 40% feletti. A foglalkoztatottságról elmondható, hogy a primer szektorban dolgozik a lakosság több mint harmada, helyenként akár 45-50%-a, leszámítva az iparosodott Malajziát ill. a fejlett Bruneit, Szingapúrt.

 

A különböző gazdasági ágak közül a mezőgazdaság szerepe még mindig számottevő Délkelet-Ázsiában, és a térség több terméke világpiaci szinten is kiemelkedik mennyisége, minősége miatt. Kiemelkedő termék a pálmaolaj: a világtermelés több mint 80%-a innen származik; a két fő termelő ország Indonézia (25-27 M t, 45-50%) és Malajzia (18-20 M t, 33-36%), a termék fő felhasználási formája a bio üzemanyag és az édességgyártás, így komoly exportot bonyolítanak le belőle. Problémát jelent azonban, hogy az olajpálma ültetvények kialakításával számos természetes élőhelyet taroltak le. A kaucsuk régóta kinyert és hasznosított alapanyag, amelynek a világban Délkelet-Ázsia vezető előállítója: a világ évi kaucsukjának közel 75%-át nyerik itt ki a fák törzséből; Thaiföld 30%-ot ad (kb. 3,5 M t), Indonézia 25%-ot, de Malajzia, Vietnám részesedése is számottevő. A nagyságrendet tekintve kiemelhető még a rizs: a világon termesztett mennyiség közel 30%-a itt található. Indonézia Kína és India után a világ harmadik legnagyobb termelője (65-70 M tonna, a világ termésének közel 10%-a), de a termés a hazai fogyasztást szolgálja. A térség nagy rizstermesztő országai még Vietnam (6%), Thaiföld (5%), Mianmar (4,5%), Fülöp-szigetek, Kambodzsa; közülük Thaiföld nagy exportáló is. A kakaó előállításában Indonézia (0,9-0,95 M t, majd 20%-a  a világtermésnek) Ghánával vetekszik a világranglista 2. helyéért, Elefántcsontpart mögött. A kávé ranglistáján viszont Vietnám a második (1,3 M t, 15%) Indonézia előtt (7,5%) és Brazília után. Mindkettőből exportra is jut bőven a térségből. A teacserje termesztésében viszont valamivel szerényebb Délkelet-Ázsia pozíciója: Vietnám, Indonézia és Thaiföld emelhető ki, de összesen nincs 10% a teljes mennyiség. A kukorica- és maniókatermesztés is fontos, de szerényebb súlyú, és Indonézia emelkedik ki ezen a téren, míg a földimogyoró termesztésében pedig Mianmar és Indonézia számottevő termelő. A cukornád fontosabb térségbeli termelője Vietnám és a Fülöp-szigetek, a dohányé Indonézia. A gyümölcsök közül a banán igen elterjedt, kiemelkedő a termelés a Fülöp-szigeteken (közel 9,2 M t, majd’ 10%-a a világtermésnek), Indonéziában (közel 6%), valamint Thaiföldön és Vietnámban. Az ananász is jelentős a Fülöp-szigetek és Thaiföld révén (egyesével közel 10-12%-a  világtermésnek).  Az állatállomány szerényebb, az apróbb jószágok (kecske, szárnyasok, sertés) nagyobb száma a jellemzőbb és a hazai fogyasztást szolgálja. (Korábban a madárinfluenza problémái miatt került a térség állattenyésztése a média hírei közé.)

 

A halászat fontos ága Délkelet-Ázsia gazdaságának. Indonézia kiemelkedő halászati hatalom, Kína után a világ második legnagyobb zsákmányszerzője (kb. 15 M t, 8-9%). A nagyság tekintetében mögötte állnak még számottevő fogással Vietnám és a Fülöp-szigetek.

 

Az energiahordozók terén Délkelet-Ázsia szerepe vegyes. A kőszéntermelésben Indonézia a világtermelés mintegy 5%-át adja (440 M t), mellette még Vietnám emelhető ki. Indonézia a világ egyik legnagyobb szénexportőre, de a vietnámi kitermelésből is jut bőven külföldre. A kőolaj-kitermelés viszont messze elmarad nagyságát tekintve a világban felszínre hozott mennyiségtől. A földgáz esetében sem rendelkezik sokkal fontosabb világpiaci szereppel a térség, mindössze Indonézia és Malajzia (világtermelés kb. 2-2%-a) emelhető ki, amelyek egyúttal komoly exportőrök is. Az ércek kiemelkedő gazdagsága sem jellemzi a térséget, fontosabbak az ónérc (India, Mianmar, Vietnám, Malajzia), rézérc (Indonézia). A bauxit kitermelésében Indonézia szerepe azonban számottevő (30 M t, kb. 12%), és az arany- és ezüstbányászat kapcsán is megemlíthető még a neve. A térségbeli vegyipar és kohászat ehhez mérten szerényebb kapacitású, inkább a hazai igényt szolgálja ki.

 

A legnagyobb elektromosenergia-termelő a térségben, népességsúlyából következően, Indonézia (kb. 170 Mrd kWh, Magyarország értékének azonban csak közel hatszorosa), és döntően hőerőművekből származik az áram. Ez világszinten azonban az 1%-ot alig éri el. Mellette Vietnám vízenergia-hasznosítása (világtermelés 1,5%-a) emelhető ki, valamint a geotermikus energia növekvő hasznosítása (Indonézia, Fülöp-szigetek, Thaiföld).

Az újonnan iparosodott országok második hullámának tagjai az elektronikai, szórakoztató-elektronikai, elektrotechnikai termékek gyártásának világranglistáin sorra tűnnek fel, egyrészt az olyan klasszikus termékek esetében mint a rádió (Malajzia, Vietnám), televízió (Malajzia, Vietnám, Thaiföld), telefon (Vietnám), háztartási fehérárú (pl. mosógép, hűtőszekrény; Thaiföld, Vietnám), másrészt számítástechnikai berendezések, integrált áramkörök stb. Az iparon belül az autóipar is jelen van, de csak Indonézia és Thaiföld esetében meghatározó (közel 1-1 M db gyártása).

 

A külföldi tőke beruházások (FDI) jelentősek Délkelet-Ázsiában az olcsó munkaerőre alapozva. Szingapúr ennek a központja, ahol valamivel több mint 680 Mrd USD állomány volt 2012-ben. A sort a NIC2 országok folytatják: Indonézia (205), Thaiföld (160), Malajzia (130). Vietnám már csak közel 70, míg a Fülöp-szigetek mintegy 30 Mrd dollár FDI állománnyal rendelkezik. (Összehasonlításként: Magyarország értéke kb. 102 Mrd USD.)

 

A kereskedelmi adatok alapján megállapítható, hogy a térség fontos kereskedelmi szereppel bír Ázsiában. Export-import értéket tekintve Szingapúr emelkedik ki (410 Mrd USD export és 373 Mrd USD import). Jelentős még Malajzia, Thaiföld, valamint Indonézia és Vietnám külkereskedelmi forgalma. Brunei kereskedelme ugyan jóval kisebb, ám itt – a szénhidrogén kivitele miatt – az export értéke  többszörösen meghaladja az importét. Az országok fő kereskedelmi partnerei egyrészt Kína, Japán és az USA, másrészt az egymás közti kereskedelem is fontos, a fejlettebbeknek Szingapúr, míg a kevésbé fejletteknek általában a szomszédos országok a partnerei. A fő exportcikkek a kevésbé fejlettek esetében nyersanyagok, míg a NIC2 országok esetében pedig alkatrészek, iparcikkek.

 

Délkelet-Ázsia a kontinens és a világ turistaforgalmában közepes szerepet tölt be, ám Thaiföld és Malajzia kiemelkedik: egyenként közel 25-27 M fős évi regisztrált turista érkezéssel beférnek a világ első 15 országa közé a világranglistán (2013). Ennek hátterében áll a természeti kincsek, izgalmas nagyvárosok, híres fürdőhelyek vonzóereje, valamint az országok kulturális, gasztronómiai értékei, a thai erotikus bárok, és nem utolsó sorban az a tény is, hogy egyre erősödik a turizmust kiszolgáló infrastruktúra. (A világörökség hivatalos listájáról Thaiföld öt, Malajzia négy helyszínt tudhat magáénak.) Elrettentően az időnként feszültté váló belpolitika helyzet hat a külföldi turistákra. A második turisztikai körben az egyre nyitottabbá váló Vietnám (7,6 M érkezés) és az egzotikus Indonézia (8,8 M) következik, amelyek ráadásul 8-8 világörökség helyszínnel is rendelkeznek már.

 

 

Gazdag és szegény országok

 

A gazdasági fejlettség mutatója, az egy főre jutó GDP alapján (2013, vásárlóerő-paritáson) a térségbeli NIC1 ország, Szingapúr emelkedik ki majd’ 80 ezer dolláros értékével. Tőle alig marad el Brunei közel 72 ezer dolláros adatával. A NIC 2 országok közül Malajzia 23,3 (Magyarországgal egyező érték), Thaiföld 14,4 ezer dolláros értékével a fejlettebbek közé tartozik, míg Indonézia 9,6, Fülöp-szigetek 6,5 ezer dollárral már a szegényebb Ázsiához sorolható, akárcsak a feltörekvő Vietnám (5,3), ill. Laosz, Kambodzsa, Kelet-Timor. (Mianmarra nincs hivatalos adat, de fejlettsége az utóbbi országokhoz hasonlatos.)

 4

Délkelet-Ázsia országainak egy főre jutó GDP értékei

Alapadatok forrása: World Bank World Development Indicators

 

A fejlettséget komplexebb módon mérő HDI-index értékei alapján is nagyjából az előbbi csoportok határolhatók le. Szingapúr (9. helyezett) és Brunei (30.) a vezető országok, Malajzia (62.) és Thaiföld (89.) pedig közepes helyzetűek. (Összevetésként: Magyarország a 43. a listán.) Az ország-rangsor második felében találjuk Indonéziát (108.), valamint a Fülöp-szigeteket (117.), Vietnámot (121.), Kelet-Timort (128., ebben a rangsorban nem ez az ország az utolsó a térségben), Kambodzsát (136.), Laoszt (139.) ill. Mianmart (150.). Ki kell hangsúlyozni azonban, hogy még az utolsó helyezett Mianmar is megelőz több mint 30, zömében afrikai országot.

Dél-Ázsia: feszültségekkel terhelt, elmaradott makrorégió

 

 

Dél-Ázsia lehatárolása, országai, kapcsolatai

 

Dél-Ázsia lehatárolása egyes elemeiben némileg vitatott, de alapvetően egységes, és az ENSZ besorolása alapján nyolc ország tartozik ide. Kiemelkedik nagy népességével és területével India (IND) (amelyről külön rész szól). Mellette két oldalról Pakisztán (PAK) és Bangladesh (BAN) található. India és Kína közé ékelődik két kis hegyvidéki ország, Nepál (NEP) és Bhután (BHU), míg hasonlóan kis országok az Indiai-óceánban elterülő, a félszigethez közeli Sri Lanka (SRI) és a kicsit távolabbi Maldív-szigetek (MDV). (Északabbra fekszik Afganisztán, amely természetföldrajzi szempontból kilóg a térségből, és egyes besorolásokban Délnyugat-Ázsiához, másokban Közép-Ázsiához illetve Dél-Ázsiához tartozik; e részben nem tárgyaljuk.) Dél-Ázsia nyugaton Iránnal, északon közép-ázsiai országokkal és Kínával, keleten Mianmarral határos, míg délen az Indiai-óceán öleli körül. A térség teljes területe több mint 5,1 M km2, a legnagyobb területű India (3,287 M km2), utána Pakisztán (0,796 M) emelkedik ki; a többi ország közül Banglades és Nepál közel másfél Magyarországnyi, Bhután és Srí Lanka (a korábbi Ceylon) területe 70 ill. 40%-a hazánknak, míg a Maldív-szigetek pedig alig háromszáz négyzetkilométernyi.

 

Az országok jelenlegi formációira és határaik futására a történelmi események adnak magyarázatot. A gyarmatosítás idején Dél-Ázsia java a Brit Kelet-indiai Társaság, majd a brit korona uralma alá került. 1947-ben a brit birodalomtól függetlenné vált a terület, és vallási alapon szétválasztották a hindu Indiára és a két, egymástól távolabb fekvő területből álló mohamedán Pakisztánra. Ez utóbbi 1971-ben szétszakadt két önálló országra: Pakisztánra (nyugat) és Bangladesre (kelet). Régóta komoly területi alapú konfliktust Dzsammu és Kasmír térsége jelent, amelyen Kína, India és Pakisztáni próbál osztozkodni, kevés sikerrel. (Számos kisebb területi konfliktusról ld. még az Indiáról írt részben.) A nagyhatalmak között, Tibettel való viharos szomszédságban formálódott Bhután a mai királysággá, és több határváltozás után nyerte el jelenlegi formáját. Nepál, a Himalája országa, kisebb királyságokból állt össze, de Tibettel és a britekkel való küzdelem során több területrészét elvesztette. Egy ideig angol fennhatóság alatt is volt, majd független ország lett.

 

A dél-ázsiai országok az ENSZ, az IMF és – Bhután kivételével – a WTO tagjai. A térség regionális szervezete a Dél-ázsiai Regionális Együttműködési Szövetség (SAARC), amely egy gazdasági és geopolitikai szervezet hét dél-ázsiai tagállammal (valamint Afganisztán is a tagja). Célja elősegíteni a jóléti gazdaságok megteremtését, az önerőre támaszkodást, valamint felgyorsítani a társadalmi-kulturális fejlődést a térségben. A térségbeli országok java ezen túl több más ázsiai kooperációs szervezetekben is részt vesz: a vallási beállítottság miatt az Iszlám Konferencia Szervezetének (OIC) tagja Pakisztán, Banglades és a Maldív-szigetek, míg a gyarmati múlt miatt a (Brit) Nemzetközösségnek pedig Pakisztán, India, Sri Lanka, Banglades és a Maldív-szigetek.

 

Dél-Ázsia a komoly belpolitikai problémákkal küzdő országokról is nevezetes. Ezt tükrözi, hogy az AON amerikai kockázatkezelő cég besorolása szerint (2015) India, Bhután, Sri Lanka és a Maldív-szigetek közepes rizikójú országok, míg Banglades közepesen magas, Nepál magas és Pakisztán rendkívül magas rizikójú kategóriába lett besorolva. Pakisztán belpolitikai rendszere labilis, történelmében több katonai puccs volt, a polgári kormányok pedig többször elvesztették legitimitásukat. Komoly problémát jelent, hogy a pakisztáni tálibok és szövetségeseik, akiknek fő bázisai északon, az afgán határ közelében vannak, több mint egy évtizede vívnak fegyveres harcot a kormányzat ellen, mivel céljuk iszlám törvényeken alapuló uralom bevezetése; a harcoknak már több ezer áldozata van. Nepálban bekövetkezett egy hatalmi forma váltás: 2008-ban, véres harcok, majd belpolitikai tragédiák után a nagy múltú hindu királyságot eltörölték, és a Nemzetgyűlés az országot demokratikus köztársasággá nyilvánította. Bangladesben a függetlenség utáni évtizedekben szintén több zavargás, puccs volt, sőt kísérlet történt a kommunista rendszer bevezetésére is, és az elmúlt évek különböző politikai, vallási feszültségekkel terhes eseményei miatt továbbra sem rendeződött a belpolitikai helyzet. Sri Lankán a britektől elnyert teljes függetlenség (1972)  után a tamil kisebbség fegyveres harcba kezdett a szigetország északi részének önálló állammá nyilvánításáért, de ez nem járt sikerrel, és 2009-ben fegyverszünetet kötöttek; azóta stabilabb a belpolitikai rendszer.

 

 

Trópusi monszun áztatta fennsíkok, száraz síkságok és a Himalája uralta vidék

 

Dél-Ázsia, mint természetföldrajzi egység, az Indiai-óceánba mélyen benyúló Hindusztáni félszigetet és a térséget északról lezáró hatalmas hegységet jelenti. A közel 4,5 M km2 területű nagytájcsoportot délkeletről a Bengál-öböl, délnyugatról az Arab-tenger, míg északon a beludzsisztáni láncok, a Himalája és a Nyugat-burmai-hegység határolja. Dél-Ázsia kontinentális határai nem esnek egybe a területén fekvő országok politikai határaival: Nyugat-Pakisztán már az Iráni-medencéből is részesedik, míg a szomszédos Kína pedig a Himalája láncaiból. A félsziget legnagyobb részét a Dekkán hatalmas fennsíkja alkotja, amelyet keleten és nyugaton nagy folyók alföldjei határolnak. A félsziget magja a Dekkán ősmasszívum, amely az Eurázsia lemezbe ütközött egykoron bele, a köztük lévő tengeri üledéket felgyűrte, és létrehozta Földünk leghatalmasabb hegységét, a Himaláját.

 

A trópusi ill. szubtrópusi övben fekvő Dél-Ázsia éghajlatát a monszun határozza meg. Az évi átlagos középhőmérséklet délen magas (meghaladja a 25 °C-ot), észak felé lassan, fokozatosan csökken, a hegyvidékeken kifejezetten alacsony. Három évszak a jellemző: egy hűvösebb, száraz téli időszak, egy forró tavasz és egy csapadékos, fülledt nyár. A csapadék java a délnyugati monszunszéllel érkezik, és míg egyes nyugati, elzártabb kontinentális területen a 100-220 mm-t éri csak el, addig a többi, főként a keleti részeken akár a több ezer mm-t is meghaladja. (India északkeleti szegletében mértek már 10 ezer mm feletti éves értéket is.) A legjelentősebb folyók, a népességet koncentráló zónák alapja, keleten a Gangesz és a Brahmaputra, nyugaton az Indus.

 

A terület legnagyobb részének éghajlata félszáraz és nedves szubtrópusi, de a szigeteken esőerdő, míg a hegyvidéken magashegységi. A növényzet változatos, főként monszunerdők, esőerdők jellemzők, míg a hegyekben magashegységi övezetesség figyelhető meg. A nagy népsűrűség következtében azonban a természetes növénytakaró és állatvilág visszaszorult. A terület egy részét a monszun esőzések utáni árvizek sújtják, a hegyvidéki zónát pedig a földrengések. A Maldív-szigetek problémája, hogy olyan apró korallszigetekből áll, amelyek alig emelkednek a tenger szintje fölé, így komolyan ki vannak téve az éghajlatváltozás miatt emelkedő tengerszintből eredő elborítás veszélyének.

 

 

Nagy népsűrűségű zónák, etnikai, vallási ellentétek

 

Dél-Ázsia teljes lakosságszáma közel 1,6 Mrd fő, amelynek java, közel 1,21 Mrd Indiában él (a népesség 3/4-e). India Kína után a második legnépesebb ország a világon. Két népes ország még Pakisztán (184 M fő) és Banglades (149 M), utánuk Nepál (28) és Sri Lanka (20,5) következik, míg a térség két legkisebb lélekszámú országa Bhután (0,7) és a Maldív-szigetek (0,3).

 

A népesség területi eloszlására a nagy szélsőségek a jellemzők: rendkívül sűrűn lakott majd’ egész India (kifejezetten a Gangesz völgye), valamint Banglades (amely a világ legsűrűbben lakott 10 M főnél népesebb országa, több mint 1000 fő/ km2 népsűrűséggel), a Maldív-szigetek (itt is 1000 főnél nagyobb a népsűrűség) és Kelet-Pakisztán (az Indus völgye), ugyanakkor az északi hegyvidéki zóna és a száraz Nyugat-Pakisztán zöme viszont gyéren lakott, helyenként lakatlan.

 

Dél-Ázsia a nagy népességszámból eredően milliós nagyvárosokban gazdag. Indiában kiemelkedik Mumbai és Delhi 10 M főnél is nagyobb lakosságszámmal, de az 1 milliónál nagyobb lélekszámú városok száma is több mint 30 (legnagyobbak Bengaluru, Kalkutta, Csennai). Pakisztánban kevesebb népességkoncentráció van: 8 város lakosságszáma haladja meg az 1 M főt, közülük is a legnépesebb a korábbi főváros, Karacsi 11 M fővel és Lahor (6,5 M), míg a jelenlegi főváros, Iszlámábád pedig 1 M fős. Bangladesben ugyanakkor már csak a főváros, Dhaka 5,5 M fővel és Csittagong lakosságszáma tartozik a milliós kategóriába. A többi dél-ázsiai országban már csak a fővárosok a nagyobb városok, de a nepáli Katmandu (0,65) és a sri lankai Colombo (0,75) lélekszáma az 1 M főt, míg Bhután fővárosa, Timpu és a Maldív-szigeteké, Malé lélekszáma pedig már a 100 ezer főt sem éri el.

 

Sok térségbeli probléma hátterében vallási, etnikai, nyelvi megosztottság áll. India lakosságának közel háromnegyede hindu, mellette számottevő arányban mohamedán hitűek (szunita és siíta) és számos egyéb hit követői is laknak az országban. Etnikai és nyelvi gazdagság is jellemzi az országot, a hivatalos nyelv a hindi és az angol. (Részletesebben ld. Indiánál.) Két nagy lélekszámú mohamedán állam Pakisztán és Banglades. Pakisztánban a lakosság közel 3/4-e szunita, közel ötöde siíta, míg Bangladesben viszont döntően szuniták élnek. Mindkét országban szórványosan hindu (főként Bangladesben), ill. buddhista és keresztény vallásúakat is találunk. Az etnikai összetételben alapvető különbség, hogy míg Bangladesben indoárja eredetű bengáliak élnek, a hivatalos nyelv a bengáli, addig Pakisztán területén nagyszámú (nagyrészt indoárja, kisebb részt török eredetű) népcsoport él, amelyekből öt alkotja a lakosság több mint 90%-át: pandzsábi (ez a legtöbb), szindi, pastu, urdu, beludzs. A hivatalos nemzeti nyelv az urdu. Bhután lakossága nagyobbrészt buddhista, de a hindu és a mohamedán vallás követői is szép számban élnek itt. Nepálban fordítva van a vallási helyzet: nagyobbrészt hinduk élnek itt, de buddhistákat és mohamedánokat is találunk nagyobb számban az országban. Bhután etnikai, nyelvi összetételére jellemző, hogy több csoport is jelen van: bhotiják (ez a legtöbb), asszámiak, hindu nepáliak élnek itt együtt. Nepál is soknemzetiségű ország, a legnagyobb arányt a nepáli nyelvű indoárják jelentik (közel fele a lakosságnak), rajtuk kívül neváriak, bhotiják stb. laknak itt. A Maldív-szigetek lakói mohamedán hitűek és a divehi nyelvet beszélik. Sri Lankán buddhista hitű szingalázek adják a lakosság mintegy háromnegyedét, mellettük nagyobb arányt még a hindu tamilok képviselnek; a hivatalos nyelv a szingaléz, a tamil és az angol. Az egész térség fontos közvetítő nyelve az angol.

 

A természeti erőforrások maximális kihasználása

 

Dél-Ázsia nominál értéken számított GDP értéke (2013) 2347 Mrd dollár, amelynek 80%-a jut Indiára (1875 Mrd) (ez a magyarországi érték [133 Mrd] tizennégyszerese). Pakisztán a térség GDP-jének közel 10%-át (232 Mrd), Banglades 6,5%-át (150 Mrd), Sri Lanka közel 2,5%-át (67 Mrd) adja; a többi ország részesedése 1% alatti. A GDP növekedéséről megállapítható, hogy a 1970-es évektől 0 és 10% között mozgott általában az egyes országokban, és a GDP csökkenés egy-egy belpolitikai vagy külgazdasági válság évében történt meg (a kiugrások a kisebb Bhután és Maldív-szigeteknél jelennek csak meg). India hosszú évek óta tartó évi 5-10%-os GDP növekedése még ami lényeges a térségben.

5

Dél-Ázsia országainak GDP növekedése

Alapadatok forrása: World Bank World Development Indicators

 

A térségen belüli gazdasági különbségeket mutatja, hogy a Forbes adattáblázatában Dél-Ázsia 57 céggel szerepel a a 2000 legnagyobb világcég között, amelyből azonban 56 indiai, és mellette mindössze egy pakisztáni (szénhidrogén-ipar) került be a térségből.

 

A gazdaság ágazati összetételére jellemző, hogy még jelentős a mezőgazdaság szerepe, de már inkább csak a foglalkoztatásban: 40-50% országonként (Bhutánban eléri a 60%-ot is), míg az értéktermelésben dominánsan egynegyed-egyötöd országonként (Nepálban még 35%).

 

A mezőgazdasági termelés világranglistáin sok esetben előkelő helyen szerepel India (pl. banántermesztésben világelső, a búza, rizs, burgonya, cukornád, tea, dohány, gyapot, több gyümölcs esetében Kína után a 2., míg a szója, kukorica, kávé, kaucsuk terén pedig 5-6. helyen szerepel), de a nagy lakosságszám miatt ennek java a hazai fogyasztást szolgálja. Hasonló az önellátási helyzet Pakisztán és Banglades esetében is: nagy termelők több tekintetben (pl. Pakisztánban búza, Bangladesben rizs, burgonya), de ez néha a hazai fogyasztást is szűkösen elégíti ki. Kiemelhető még, hogy nagy teatermelő Sri Lanka, Banglades, dohánytermelő Pakisztán, Banglades, jutatermelő Banglades, cukornád- és gyapottermelő Pakisztán. Vallási és éghajlati okokból az olajos növények többfelé elterjedtek, valamint fehérje kiegészítésként a különböző hüvelyesek. A gyümölcs- és zöldségtermelés is gazdag, a táplálkozás egyhangúságát oldja.

 

Az állattenyésztés a szubkontinens országaiban alárendelt szerepű, a szántóföldek mellett alig van rét, legelő, és nem igazán jellemző a takarmánytermesztés sem. Ennek ellenére India a legnagyobb szarvasmarha-állománnyal bír, de ennek hasznosításából a hús kiesik, viszont a tej, vaj előállításában világelső. A világ második legnagyobb juh- és kecskeállománya is ebben az országban van, és az állattenyésztés más ágaiban és a különböző termékeiben is előkelő helyen áll India. Elterjedt a szubkontinensen a bivaly-, a magas hegységekben a jaktartás. A halászat (tengeri és édesvízi) pótolja sokfelé Dél-Ázsiában a szerényebb állattartásból származó fehérjehiányt, és a zsákmányt tekintve India 3. a világban.

 

Az ásványkincsek tekintetében nem túl gazdag a térség. Világviszonylatban India kőszénbányászata (590 M t, a világon a 3., de így is importra szorul), ércbányászata (vas-, urán-, ólom-, cinkérc, bauxit stb.) emelkedik ki, mellette Pakisztán földgáz kitermelése, sóbányászata és Sri Lanka drágakövei említhetők még meg.

 

Az elektromosenergia-termelésben India értéke (985 Mrd kwh) mindössze ötöde Kínáénak, és javát hőerőművek adják. Ennek az értéknek mintegy tizedét éri el Pakisztáné, ahol szintén domináns a hőerőműből való áramnyerés. Mindkét országban atomerőművek is üzemelnek, sőt atomhatalmak is. Banglades termelési értéke még szerényebb, a pakisztáninak a felét sem éri el. A széndioxid kibocsátás fokozatosan emelkedik a térségben, amiben élen jár India, de az ország nem nyitott arra, hogy visszafogják a termelést és az ezzel csökkentsék a káros kibocsátást.

 

Dél-Ázsia ipara a textil- és élelmiszeriparon alapult sokáig, majd megindult a hazai nehézipari bázis megteremtése az egyes országokban. A legtöbb ország megrekedt ezen a szinten, de India tovább tudott lépni és egyre modernebb ipar (IT stb.) formálódik az országban. Sőt, egy lépcsőfokot, az újonnan iparosodást bizonyos értelemben kihagyva, agrárországból a szolgáltatások vezérelte gazdaságú országgá válik: a világ “hátsó irodájaként” tekintenek már rá, köszönhetően az alacsony béreken alapuló, nagy cégek által ide kiszervezett különböző szolgáltatói munkáknak.

 

A külföldi működőtőke-állomány tekintetében India mintegy 225 Mrd dollárral rendelkezik (2012), míg a többi országban ez jóval kevesebb: Pakisztán 25, Banglades és Sri Lanka közel 7, Maldív-szigetek 1,5, és a két hegyvidéki ország közül Nepál közel 0,5 Mrd dolláros értékkel bír, míg Bhutánban ez elenyésző. (Összehasonlításként: Magyarország értéke 102 Mrd dollár.) A kereskedelmi adatok is hasonló nagyságrend különbségeket tükröznek: India export és import értéke 340 ill. 470 Mrd USD, míg Pakisztánban 25 ill. 44, Bangladesben 23 ill. 36. Ezek az arányok a népességarányokat tükrözik, viszont Sri Lanka (9,5 ill. 18), a Maldív-szigetek (0,3 ill. 1,5) és Bhután (0,6 ill. 1) relatíve magasabb, míg az elzártabb Nepál (1 ill. 6,5) relatíve alacsonyabb ehhez képest. Az összes ország, mint az adatok mutatják, kereskedelmi negatívummal küzd.

 

A térségben a turizmus nem igazán meghatározó, főként a belpolitikailag hullámzó helyzet, a kevésbé vonzó időjárási viszonyok és az elmaradott infrastruktúra miatt. India emelkedik ki ezen a téren is 6,5-7 M turistaérkezéssel évente. (A közeli Thaiföldön azonban ez az érték meghaladja a 25 milliót.) Rajta kívül a népességéhez viszonyítva jelentősebb turistaszámmal büszkélkedhet még a tengeri üdülőhelyként vonzó Maldív-szigetek, valamint a Himalája megmászására érkező hegymászók és kísérőik miatt Nepál.

 

 

Alacsony fejlettségű országok

 

Dél-Ázsia gazdasági fejlettsége alacsony, az egy főre jutó GDP alapján (2013, vásárlóerő-paritáson) mindössze a Maldív-szigetek értéke haladja meg valamivel a 10 ezer dollárt (11 700), mögötte Sri Lanka 9700 és Bhután 7400 dollárral következik. A nagy gazdaságú, de nagy lélekszámú India 5400, míg Pakisztán 4600 dollárral bír. Banglades egy főre jutó GDP-je már csak 2950, Nepálé pedig 2250 dollár. (Összehasonlításként: Magyarország értéke 23 300 dollár.)

 

6

Dél-Ázsia országainak egy főre jutó GDP értékei (2013)

Alapadatok forrása: World Bank World Development Indicators

 

A fejlettséget komplexebb módon mérő HDI-index értékei (2013) hasonló pozíciókat és nagyjából hasonló sorrendet tükröznek. Itt Sri Lanka a legkedvezőbb helyzetű a 73. helyével, mivel magasabb a várható élettartam és az iskolázottsági szint, mint a 103. helyezett Maldív-szigeteké. Utána elég hasonló értékű országok következnek a még közepes ill. már az alacsony humán fejlettségű csoportban: India (135.), Bhután (136.), Banglades (142.), illetve Nepál (145.), Pakisztán (146.).  (Összevetésként: Magyarország a 43. a listán.)

India: a dél-ázsiai nagyhatalom

 

 

A világ második legnépesebb országa komoly határvitákkal

 

India földrajzi kiterjedése, lakosságszáma és gazdasági teljesítménye alapján egyaránt Dél-Ázsia vezető országa, ám értékei globálisan is jelentős szereplővé teszik. Az ENSZ adatai szerint a világ országainak rangsorában területe alapján a 7., népesség tekintetében pedig a 2. helyen áll. Kiterjedése meghaladja a 3,2 millió km2-t, amely háromnegyede az Európai Unióénak. Népességszáma eléri az 1,2 milliárd főt, amely az Európai Unióénak 2,4-szerese, nagyobb, mint egész Afrikáé, és közelíti (sőt az előrejelzések szerint 2025-2030 környékén megelőzheti) Kínáét: Földünk minden hatodik lakója indiai. India nominálértéken számított GDP-je a Világbank adatai szerint közelítőleg 1900 milliárd USD, amely globális összevetésben a tizedik, ázsiai viszonylatban pedig a második legnagyobb érték. Az ország így Oroszország mögött, ám Kanada előtt áll a nemzetközi rangsorban. Az egy lakosra vetített, vásárlóerő-paritáson számított GDP értéke ugyanakkor meglehetősen alacsony: alig haladja meg a világátlag harmadát, hazánk mutatójának pedig az egynegyedétől is elmarad, ami Nigéria vagy Vietnam szintjére pozícionálja az országot.

 

Indiát délnyugaton, délen és délkeleten több mint 7500 km hosszan az Indiai-óceán, illetve az ahhoz tartozó Arab-tenger (délnyugaton) és Bengáli-öböl (délkeleten) szegélyezi. A többi égtáj mentén több mint 15 000 km-en keresztül 6 ország határolja. Ezek északnyugatról északkelet felé haladva Pakisztán, Kína (három elkülönülő határszakaszon), Nepál, Bhután, keleten pedig Mianmar, illetve az India keleti része és a Bengáli-öböl közé ékelődő Banglades. Indiának közös tengeri határa van továbbá Srí Lankával és a Maldív-szigetekkel, a hozzá tartozó, összesen 572 kis szárazulatból álló (több mint 8000 km2), a Bengáli-öbölben elhelyezkedő Andamán- és Nikobár-szigetek révén pedig Thaifölddel és Indonéziával is.

 

A hosszú határvonal mentén több szakasz nemzetközi határviták tárgyát képezi. A legsúlyosabb ezek közül az indiai–pakisztáni–kínai határtérségben fekvő (valójában Ladakh körzetét is magában foglaló) Dzsammu és Kasmír kérdése, amely a brit uralom alól felszabaduló, majd nyomban különváló India és Pakisztán 1947-es önállósulása óta tisztázatlan maradt. A Romániánál nem sokkal kisebb (222 000 km2), Magyarországnál népesebb (12,5 millió fő) terület mintegy 60%-a áll indiai, 30%-a pakisztáni, illetve – 1962 óta – 10%-a kínai ellenőrzés alatt, India azonban az egész területet magáénak tekinti. A területi vita az idők folyamán háromszor (1965-ben, 1971-ben és 1999-ben) is fegyveres konfliktushoz vezetett India és Pakisztán között, amelyek kapcsolatát a mai napig számos politikai feszültség terheli. A két ország között vita tárgyát képezi a tengeri határvonal pontos futása is Sir Creek tengerparti lápvidékén. A térség lakatlan, a környező tengeri selfterületek viszont jelentős olaj- és gázkészletet rejtenek, amelynek a hovatartozása fontos geoökonómiai kérdés.

 

A szintén Dzsammu és Kasmír térségéhez tartozó, kétötöd magyarországnyi Aksai Chin térsége (kb. 38 000 km2) és a nagyjából Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területű Karakorum-folyosó (5800 km2) az 1962-es indiai-kínai háború óta áll kínai fennhatóság alatt. Kína – Dél-Tibet részeként – India Arunachal Pradesh államának északi övezetére is igényt tart. Az indiai–nepáli határon területi viták folynak Kalapani és a negyed budapestnyi Susta hovatartozásáról (előbbi területet 1962 óta India ellenőrzi, de Nepál is magának követi). A Maldív-szigetek pedig a kicsiny, kevesebb mint 10 000 lelket számláló Minicoy-atoll két szigetére formál igényt, amelyek ténylegesen indiai fennhatóság alatt állnak. India és Banglades határvidékén némely határszakasz történelmi tisztázatlansága révén összesen 198 apró enklávé (az egyik országhoz tartozó, de teljesen a másik ország által közrefogott terület) állt fönn. A nagyjából 55 000 lakost tömörítő területek sorsának rendezéséről 1974-ben India és a (Pakisztántól) abban az esztendőben önállósuló Banglades kormányzata egyeztetéseket kezdett, amelyek eredményeként 2015-ben – kölcsönös területcserékkel – kétoldalú megállapodás született a kérdésben.

 

 

A Himalájától az Indiai-óceán partjáig

 

India jelentős kiterjedésű, domborzati és éghajlati tekintetben is igen tagolt ország. Legészakibb pontja a 37., legdélebbi pedig a 8. északi szélességi kör mentén található. Északon a Himalája, Földünk legmagasabb hegyvonulata határolja, melynek 3. legmagasabb csúcsa az indiai–nepáli határon emelkedik (Kancsendzönga: 8586 m). Ettől délre az összefoglalóan Indiai-alföldnek nevezett tájegység terül el, amelyet nyugaton, a pakisztáni határ mentén az Indus-alföld északkeleti pereme, keletebbre a Gangesz mentén elnyúló Hindusztáni-alföld, a Bengál-alföld (a Gangesz és a Brahmaputra deltavidéke) nyugati része, végül – a Brahmaputra mentén – az Asszámi-síkság alkot. A Gangesz teljes hossza 2600 km, a Brahmaputráé 3000 km. Előbbi átlagos torkolati vízhozama 1,7-szerese, utóbbié 2,7-szerese a Dunáénak. Az Indus-alföld határos a Thar-sivataggal. Az Indiai-alföldtől délre az északról dél felé haladva 1000 m környékére emelkedő Dekkán-fennsík található, amelyet nyugaton a rendkívül gazdag élővilággal rendelkező Nyugati-Ghatok (Anamudi, 2695 m), keleten pedig a Keleti-Ghatok (Arma Konda, 1680 m) hegyvonulata határol, amelyek külső peremén keskeny tengerparti síkság húzódik.

 

India éghajlati szempontból is változatos. Nyugaton a trópusi sivatagi, északon, a Himalája térségében a magashegységi, délnyugaton és a szigetvilágban az egyenlítői klíma jellemző. Az ország legnagyobb részén ugyanakkor félszáraz (Dekkán-fennsík, Keleti-Ghatok), illetve nedves szubtrópusi (az Indiai-alföld zöme) éghajlat uralkodik. Az évi középhőmérséklet dél-délkeletről (28-30°C) észak felé fokozatosan csökken, de a magashegységi területek kivételével 20°C fölött marad. A csapadék eloszlását a monszun alakítja. Ennek megérkezése előtt száraz hónapok a jellemzőek, a napi csúcshőmérséklet március és június között a legtöbb helyen meghaladja a +35°C-ot, sőt egyes helyeken a +45°C-ot is. (Az abszolút rekord +50,6°C volt Rádzsasztán államban.) A levegő azonban ebben az időszakban – a tengerparti sávtól eltekintve – igen száraz. A monszun jellemzően júniusban érkezik, és szeptemberig tart. A hőmérséklet ilyenkor alacsonyabb, a páratartalom viszont rendkívül magas. A csapadék mennyiségét döntően a domborzati viszonyok alakítják. A Nyugati-Ghatok területén 3000-3500 mm-nyi, helyenként annál is több csapadék hullik a délnyugatról érkező légtömegekből, aminek hatására a Dekkán jelentős részének már csak 4-500 mm jut. Északkelet felé haladva azonban újból növekedésnek indul a csapadékmennyiség, hogy aztán a Himalája mint természetes domborzati akadály közelében újból 2500 mm fölé, néhol annak sokszorosára emelkedjen. Az északkeleti Meghálaja államban, Banglades északi előterében több település évi átlagos csapadékmennyisége meghaladja a 11 000 mm-t (Mavszinram: 11 872 mm), míg Cserapandzsiban 26 471 mm-t is mértek már. (A maga kategóriájában mindkét érték világrekord.)

 

 

A világ legnépesebb demokratikus állama

 

A hosszú történeti múlttal rendelkező, ám a 18. században brit függés alá kerülő India 1947-ben kiáltotta ki függetlenségét, az 1950-ben elfogadott alkotmánya értelmében pedig demokratikus köztársasággá vált. India így Földünk legnépesebb demokratikus országa. (A korábbi Brit-India területének közel negyede ugyanakkor külön országként, Pakisztán néven vált önállóvá. Utóbbi két, földrajzilag egymástól elkülönülő részből állt, amelyek 1971-ben – Pakisztán és Banglades néven – kettészakadtak.)

 

A hivatalos közigazgatási beosztás értelmében India 29 db államból (ezek közül a legfiatalabb, Telangana 2014-ben alakult) és 7 db szövetségi területből épül fel. Az államok, valamint 2 db szövetségi terület (Puduccseri, továbbá a Delhi Nemzeti Fővárosi Terület a fővárossal, Új-Delhivel) saját választott törvényhozással és kormányzattal rendelkezik, míg a további 5 db szövetségi terület élén a szövetségi kormányzat által kinevezett hivatalnok áll. Az összesen 36 db szövetségi szintű igazgatási egység 655 kerületre (zilla) tagozódik. A vidéki területek ezen belül 5601 alkerületre (tehszil¸ illetve egyes államokban taluka vagy mandal), továbbá több mint negyedmillió falura bomlanak, míg a városokban helyi városi testületnek (Urban Local Body) nevezett helyhatóságok működnek. A szövetségi szintű egységeket 6 db övezetbe (zone) sorolják, amelyek jelentős politikai hatalommal nem bírnak; mindegyikben egy-egy tanácsadó testület működik, amelynek feladata az együttműködés előmozdítása az államok és szövetségi területek között.

Államok (29) Északi övezet: Dzsammu és Kasmír, Harijána, Himácsal Prades, Pandzsáb, Rádszasztán

Északi-középső övezet: Bihár, Madhja Prades, Uttarakhand, Uttar Prades

Északkeleti övezet: Arunácsal Prades, Asszám, Manipur, Meghálaja, Mizoram, Nágaföld, Tripura

Keleti övezet: Cshattíszgarh, Dzsárkhand, Nyugat-Bengál, Orisza, Szikkim

Nyugati övezet: Goa, Gudzsarát, Mahárástra

Déli övezet: Ándhra Prades, Karnátaka, Kerala, Tamilnádu, Telangana

Szövetségi területek (7) Északi övezet: Csandígarh

Északi-középső övezet: Delhi Nemzeti Fővárosi Terület

Keleti övezet: Andamán- és Nikobár-szigetek

Nyugati övezet: Dadra és Nagar Haveli, Daman és Diu

Déli övezet: Laksadíva, Puduccseri

India közigazgatási beosztása

A középutas gazdasági modelltől a dinamikus növekedésig

 

A brit fennhatóság idején India gazdaságának legfőbb feladatát a brit ipar olcsó nyersanyaggal való ellátása képezte, aminek következtében jelentős helyi ipar kialakulására nem volt lehetőség. A függetlenség kikiáltását követően az indiai vezetés gazdasági és társadalmi tekintetben is egyfajta középutas politikát igyekezett követni a két rivális világhatalmi blokk között. A gazdaságot, amelynek jelentős része állami tulajdonba került, protekcionista intézkedésekkel, az importhelyettesítő iparosítás szorgalmazásával, valamint a gazdasági tervezés (ötéves tervek) bevezetésével igyekeztek növekedési pályára állítani. A szocialista blokk országaihoz hasonlóan kiemelt hangsúlyt fektettek a nehézipar fejlesztésére. A szovjet modell messzemenő átvételére ugyanakkor nem került sor: a magánszektor továbbra is jelentős gazdasági szereplő maradt, a tervezés alapvetően orientáló feladatot kapott (vagyis nem vezettek be központi tervgazdálkodást), és a mezőgazdaság fellendítésére is komoly erőforrásokat fordítottak.

 

A középutas indiai gazdasági modell kétségtelen eredménye, hogy lehetővé tette a hazai ipar kiépülését, valamint – a mezőgazdaságban az 1960-as években meginduló ún. „zöld forradalom” révén – a hazai lakosság élelmezésének javítását, így az országot történelmi perspektívában gyakorta sújtó éhínségek visszaszorítását. Az 1950-es–1980-as évek során azonban így is csak viszonylag mérsékelt (évi átlagban 3,5% körüli) és meglehetősen hektikus növekedésre került sor (5%-ot meghaladó csökkenésre és 10% körüli növekedésre egyaránt volt példa) egy olyan időszakban, amikor Ázsia számos más országa stabil és jelentős gazdasági felívelésen ment át. A népességszám dinamikus növekedése miatt ráadásul az egy főre jutó gazdasági mutatók csak szerény mértékben javultak, nemzetközi összevetésben pedig fokozódott India relatív lemaradása. (Jellemző, hogy míg az USA egy főre jutó jövedelmének értéke 1950-ben bő harmincszorosan múlta felül Indiáét, 1990-ben a különbség már közel 65-szörös volt.)

 

A tartósan alacsony növekedési ráta, az India jelentős kereskedelmi és technológiai partnerének számító Szovjetunió összeomlása, valamint az Egyesült Államokban az 1980-as évek folyamán újból lendületet szerző gazdasági növekedés hatásaképpen India 1991-ben jelentős gazdasági liberalizációs programot indított el. Ez a magánszektor súlyának növekedésével, a globális gazdaságba történő erősebb bekapcsolódással járt együtt. (A tervezés szerepe ugyanakkor nem szűnt meg, jelenleg a 12. ötéves terv időszakában jár az ország.) A változások eredményeként India gazdasága 1991 után évi 4-8%-os, majd 2003-tól 6,5-9,5%-os növekedési pályára állt, amelyet a 2008-as válság sem tört meg (2008–2009-es növekedés: +6,7%), és amelyet az elmúlt néhány esztendőben is stabilan 4% feletti értékek követnek. Az előrelépés nemzetközi összevetésben is megmutatkozik, az India és az USA között megfigyelhető, egy lakosra vetített jövedelmi különbség ugyanis – hatvan év után először – a 35-szörös szint alá csökkent. India gazdasági szerkezete még így is meglehetősen eltér a vezető gazdasági hatalmakétól, hiszen a primer szektor súlya a GDP-ben továbbra is a világátlag (5,9%) durván háromszorosa (17,4%), és Kínáénak (9,1%) is majdnem duplája, miközben a szolgáltató szektor a bruttó hazai termék alig több mint felét adja (56,9%). Ez azt jelenti, hogy a világ 30 legnagyobb gazdasága között India agrárkaraktere a legerősebb.

 

 

Sokszínű népesség komoly egészségi és képzettségi problémákkal

 

India több mint 1,2 milliárd fős lakossága nyelvi, vallási, etnikai szempontból egyaránt rendkívül heterogén. Az országban több mint kétezer etnikai csoportot tartanak számon. A 2011-es népszámlálás vallási adatai szerint a népesség 78,4%-a hinduista, 14,2%-a muzulmán. Indiában él a világ hinduista vallású lakóinak közel kilenctizede, és Földünk 3. legnépesebb muzulmán közössége (melynek számaránya különösen jelentős az északnyugati, Pakisztánnal határos területeken, valamint a Bangladessel szomszédos Nyugat-Bengálban). A fennmaradó 7,4%-ban számos nagy világvallás követői éppúgy megtalálhatók, mint zömében Indiához köthető vallások hívei. Jelentős közösséget alkotnak többek között a keresztények (különösen északkeleten) és a buddhisták (főként Dzsammu és Kasmírban, illetve más, Tibettel vagy Bhuttánal határos térségekben), valamint a szikhek (elsősorban Pandzsábban) és a dzsáinisták. Utóbbi két vallási közösség globális népességének több mint kilenctizede a dél-ázsiai ország lakója.

 

Indiában a népszámlálási adatok alapján több mint 1700 nyelvet tartanak számon. Ezek között 30 olyan van, amelyet több mint egymillió lakos használ anyanyelvként. Az ország hivatalos nyelve a népesség mintegy kétötöde által beszélt hindi, valamint az angol. India nyelvcsaládok szerint két nagy részre osztható: délen a dravida, míg északon az indoárja nyelvek a dominánsak. (Északkeleten az ausztroázsiai, míg az északi határzónákban a tibeti-burmai nyelvcsalád is jelen van.)

7

A természetes szaporodás alakulása Indiában, Dél-Ázsiában és globálisan (1950–2010). Alapadatok forrása: UN World Population Prospects

 

Indiára napjainkban is jelentős mértékű természetes szaporodás jellemző, bár a népességnövekedés üteme az 1980-as évek eleje óta folyamatosan csökken. A természetes szaporodási ráta az ENSZ adatai szerint az 1970-es évek második felében érte el a csúcspontját 22,9 ezrelékes értékkel, amely a 2005–2010-es időszakra 14,0 ezrelékre csökkent. Ez az érték így is magasabb a világátlagnál (12,0 ezrelék), viszont Afrika (25,0 ezrelék), Közép-, Nyugat- és Dél-Ázsia (15,1–18,1 ezrelék), valamint Közép-Amerika (17,4 ezrelék) értékénél alacsonyabb. Ennek a demográfiai változásnak a következményeként az össznépességen belül 1980 és 2010 között 39,3%-ról 30,2%-ra csökkent a gyermekkorú (15 év alatti), ugyanakkor 3,6%-ról 5,1%-ra emelkedett az időskorú (64 év feletti) korcsoportok aránya. A gyermek- és az időskorú népesség együttes eltartottsági rátája, vagyis a 15–64 éves korosztályhoz viszonyított aránya pedig 1980 óta 75,1%-ról 54,6%-ra mérséklődött (ez még így is magasabb Magyarország megfelelő értékénél: 47%). Indiát összességében a globális átlagtól markánsan eltérő nemi megoszlás, jelentős férfitöbblet jellemzi: 1000 férfira mindössze 933 nő jut. Ennek hátterében ugyanakkor markáns regionális különbség húzódik. Egyes államokban, főként délen, ahol a nők hátrányos megkülönböztetése kisebb mértékű, a legfejlettebb nyugat-európai és észak-amerikai gazdaságokéhoz hasonló nőtöbblet tapasztalható (Kerala: 1058 nő/1000 férfi), míg északon nagyon erős férfitöbblet jellemző (a legszélsőségesebb eset Harijána: 861 nő/1000 férfi).

8

Az írástudók aránya a 7 év feletti népességen belül Indiában (2011).
Alapadatok forrása: Census of India 2011

 

A gazdasági helyzet javulásával párhuzamosan a népesség egészségi és képzettségi helyzetében is előrelépés történt. A születéskor várható átlagos élettartam az 1980-as évek második fele, valamint a 2005–2010-es időszak között az ENSZ adatai szerint 7,1 esztendővel, 57,8 évről 64,9 évre nőtt (a változás a nők esetében különösen nagy volt: 8,3 év, szemben a férfiak 5,8 éves értékével). India nemzetközi lemaradása ezzel csökkent (a globális átlagos élettartam a fenti időszakban mindössze 4,7 évvel emelkedett), értéke azonban így is majdnem négy évvel kisebb a világátlagnál. A csecsemőhalandóság esetében is előrelépés mutatkozik, hiszen a mutató értéke az 1980-as és a 2000-es évek második fele között 86 ezrelékről 51 ezrelékre mérséklődött. Ez azonban, bár megfelel Dél-Ázsia átlagának (52 ezrelék), nemzetközi összevetésben továbbra is igen magas érték, nemcsak a legtöbb európai ország egyszámjegyű adatához (Magyarország: 6 ezrelék), de Földünk egészéhez (43 ezrelék) mérten is. A 15 év feletti népességnek még mindig több mint negyede (25,6%), a nőknek több mint harmada (34,5%) írástudatlan, amely globális összevetésben meglehetősen magas részarányt jelent.

 

 

 

 

Szűkös természeti erőforrások

 

Az elmúlt évtizedek gazdasági növekedése jelentősen fokozta India energiaszükségletét, amely egy lakosra vetítve így is messze elmarad a globális átlagtól. Utóbbinak 1980-ban a szűk tizedét (9,3%), 2011-re bő egynegyedét érte el (26,3%). (Magyarország 2011-es értéke 102,7%.) India rendkívül nagy lakosságszámából fakadóan azonban ez is azt jelenti, hogy az ország immár a világ 4. legnagyobb energiafogyasztója Kína, az USA és Oroszország után, a teljes globális fogyasztás közel 5%-ával. India energiatermelése is látványosan növekszik, immár a világ 6. legfontosabb energiatermelője.

 

India ugyanakkor – népességének és gazdaságának méretéhez képest – szegény energiahordozókban. Ugyan a világ 5. legnagyobb ismert szénkészletével rendelkezik és Földünk 3. legnagyobb széntermelője (Kína és az USA után, a világtermelés 7,8%-ával), utóbbi a szükségleteinek csak egy részét fedezi, így India egyúttal a globális gazdaság 3. legnagyobb nettó szénimportőre is (Kína és Japán után). Kőolajtermelése, amelynek felét immár offshore mezők, további bő harmadát pedig az északnyugati Gudzsarát és Rádzsasztán adja, hasonlóképpen nem elégséges, a fogyasztás kevesebb mint 30%-át fedezi. India így a világ 4. legnagyobb olajimportőre is egyben, amely behozatalának mintegy 60%-át a Közel-Keletről szerzi be. Az utóbbi időszakban az ország jelentős befektetéseket hajtott végre a kőolaj-finomítás területén, melynek a kapacitásaira építve az előállított termékből immár nettó exportőr, ezzel részint kompenzálva a nyersanyagok behozatalának költségeit.

 

A földgázt az energetikai szektor, a vegyipar, valamint a lakossági szféra is növekvő mennyiségben igényli. A szűkös készletek miatt India e téren is jelentős behozatalra szorul, melynek jelentős része cseppfolyósított gázként érkezik a Közel-Keletről. (Tervbe van véve egy szárazföldi gázvezeték kiépítése is, amely Türkmenisztánból szállítana földgázt Afganisztánon és Pakisztánon keresztül.) India 20 atomreaktora jelenleg az elektromos energia termelésének mindössze 3%-át adja, ám ezt az értéket az ország vezetése a század közepére 25%-ra szeretné fölemelni. Egyelőre sokkal nagyobb a vízenergia jelentősége: India a világ 7. legnagyobb termelője. A csapadékmennyiség évről évre megfigyelhető komoly ingadozásai ugyanakkor csökkentik az ellátásbiztonságot, aszályos időszakban így a szénalapú energiatermelés fokozásával kompenzálják a kiesést. Főként a vidéki lakosság számára nagyon fontos energiaforrás a tűzifa, a megújuló energiafélék nagyipari léptékű, korszerű technológiára épülő alkalmazása ugyanakkor elenyésző.

 

India a világ legnagyobb csillám-, 4. legnagyobb vasérc- és 5. legfontosabb bauxittermelője is egyben. (Vasércből a globális bányászat 4,7%-át, bauxitból 8,1%-át adja.) Nettó exportőr továbbá titániumból, mangánércből, valamint többféle drágakőből.

 

A dél-ázsiai ország növekvő erőforrásigényének nemcsak kereskedelmi és ellátásbiztonsági, hanem globális jelentőségű környezeti vonatkozásai is vannak. A legfontosabb üvegházgáz, a szén-dioxid egy főre jutó kibocsátása terén ugyan India (1,7 t/év) jócskán elmarad a legfejlettebb gazdasági hatalmaktól (USA: 16,6 t/év; Japán: 10,7 t/év; Németország: 10,2 t/év), sőt a felemelkedő Kínától is (7,4 t/év), teljes kibocsátása azonban 1990–2013 között 44%-kal emelkedett, és már közel háromnegyede az Európai Unióénak. A kibocsátás 70%-a a kőszénfogyasztáshoz köthető; ágazati szempontból 45%-áért az energiatermelés, negyedéért a feldolgozóipar felelős.

 

 

Szerény kereskedelmi szerepkör, fokozódó nemzetközi politikai részvétel

 

A gazdaság liberalizálásával és az ezredforduló után felgyorsuló gazdasági növekedéssel párhuzamosan India nemzetközi kereskedelmi súlya is fokozódni kezdett. Míg az ország részesedése a teljes globális exportból és importból 1990-ben 0,5%, illetve 0,7%, de 2000-ben is mindössze 0,7%, valamint 0,8% volt, 2014-re ez az export terén 1,7%-ra, az import vonatkozásában 2,4%-ra emelkedett. India így sem tartozik a világ tíz vezető kereskedelmi hatalma közé: export alapján a 19., import tekintetében a 12. helyen áll az országok rangsorában. Ezzel azonban jelentősen megelőzi Brazíliát, Latin-Amerikát legnagyobb feltörekvő gazdaságát. Figyelemre méltó, hogy India külkereskedelmi forgalma komoly negatívumot mutat, hiszen a behozatal értéke majdnem másfélszerese a kivitelének.

 

Az export volumene a gazdaság méretéhez képest mérsékelt: a kivitel az ország GDP-jének mindössze 15,5%-ára rúg, szemben pl. Kína 26,4%-os, Németország 45,6%-os, valamint hazánk 88,8%-os értékével. (India ugyanakkor ezzel is megelőzi Brazíliát: 12,6%.) Ez abban az értelemben geostratégiai előny, hogy India gazdasága kevésbé érzékeny a nemzetközi kereskedelmi lehetőségekre, növekedésének fő hajtóerejét a hazai piac alkotja. Másfelől azonban az export mérsékelt súlya jelentős részben abból fakad, hogy India viszonylag kevés ágazatban tud versenyre kelni más országokkal. Ezek részint nyersanyagok, részint olyan ipari tömegáruk, amelyeket a dél-ázsiai országban nagyon alacsony költséggel képesek előállítani. Kétötödük (59,4%) feldolgozóipari cikk, főként vegyipari termékek (27%), részint gépek és alkatrészek (12%), negyedük ásványi nyersanyag (25,5%; ebből drágakövek: 13%), közel hatoduk mezőgazdasági termék. A behozatalban a legnagyobb tételt viszont az ásványkincsek képezik (45,4%), amelyekből India készletei viszonylag szerények.

 

Indiát fontos kereskedelmi kapcsolatok fűzik a globális gazdaság több centrumterületéhez, így sem a kivitel, sem a behozatal terén nem beszélhetünk valamely térség kiugró súlyáról. Az indiai export öt fő célterülete között egyaránt megtaláljuk az Európai Uniót (16,7%), az USA-t (12,5%), a Közel-Keletet (Egyesült Arab Emírségek: 10,1%), valamint Kelet-Ázsiát (Kína és Szingapúr: 9,1%). A behozatal terén hasonló diverzitás jellemző, az egyetlen jelentős különbséget az amerikai import alacsony (5% alatti) értéke jelenti. Az importcikkek 15,0%-a két közel-keleti országból (Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek), 11,1%-a Kínából, 10,6%-a az EU-ból származik.

 

Az elmúlt évtizedben India a külföldi működőtőke-kihelyezések terén is aktívabbá vált, a kihelyezett állomány nagysága (FDI outward stock) 2005 és 2013 között 9,7 milliárd USD-ról 119,8 milliárd USD-ra növekedett. A rohamos növekedés ellenére ugyanakkor az ország globális részesedése most is mindössze 0,5%, amely mindössze háromszorosa a 120-szor kisebb lélekszámú Magyarországénak, és csak a fele Ausztriáénak.

 

India állandó résztvevője a BRIC (2010 óta BRICS) országok (Brazília, Oroszország, India és Kína, illetve a Dél-afrikai Köztársaság) 2009 óta évente megrendezésre kerülő csúcstalálkozóinak, valamint alapító tagja a BRICS által 2014-ben létrehozott Új Fejlesztési Banknak (New Development Bank), amely a Világbankkal és a Nemzetközi Valutalappal szemben kíván alternatívát kínálni a tagállamok és a fejlődő világ országai számára gazdaságfejlesztési (például infrastrukturális) projektek finanszírozásában. India ugyanakkor, ahogy külgazdasági adatai is mutatják, Kínával ellentétben nem tartozik a globális kereskedelem vezető szereplői közé.

 

India a katmandui székhellyel (Nepál) 1985-ben létrehozott Dél-ázsiai Regionális Együttműködési Szövetségnek (SAARC) gazdasági és politikai értelemben a vezető hatalma. A SAARC, amelynek Afganisztán, Banglades, Bhután, a Maldív-szigetek, Nepál, Pakisztán és Srí Lanka is tagja, Földünk gazdasági termelésének közel tizedét, népességének több mint ötödét fogja át. India részt vesz a 30 tagot tömörítő Ázsiai Unióban (alapítva: 2002), a Multiszektorális Technikai és Gazdasági Együttműködés Bengáli-öbölmenti Kezdeményezésben (al.: 1997; központ: Dhaka, Banglades), továbbá a Mekong-Gangesz Együttműködési Projektben (al.: 2000). India 1995 óta tagja a Kereskedelmi Világszervezetnek (WTO), az utóbbi időszakban erősebb kapcsolatokra törekszik az ASEAN-országokkal, és – regionális jelentőségű atomhatalomként – szoros katonai együttműködést folytat Oroszországgal, Franciaországgal, valamint Izraellel.

 

 

Tagolt társadalom, egyenlőtlen térbeli fejlődés

 

India a szegény országok jelentős részéhez hasonlóan rendkívül erős társadalmi különbségekkel jellemezhető, melyek nem feltétlenül jövedelmi vagy vagyoni téren válnak legerősebben láthatóvá, mint inkább – a kasztrendszer esetében – az emberek mindennapi életét befolyásoló státuszkülönbségekben. A jövedelmi egyenlőtlenségeket kifejező Gini-együttható százalékos értéke, amely elméletileg 0 és 100 között alakulhat (a „0” a teljes egyenlőséget jelenti, a „100” pedig azt a szigorúan elméleti lehetőséget, ahol a teljes összjövedelem egyetlen lakos kezében összpontosul), India esetében nem túlságosan magas: 36,8. Ez ugyan nagyobb érték az európai országokénál (pl. Magyarország: 24,7), de kisebb a világátlagnál (39,0), és markánsan alacsonyabb, mint a nagyobb lélekszámú feltörekvő gazdaságok zömében (Kína: 47,4; Brazília: 50,8). Komolyabb ellentéteket tár fel az a tény, hogy India lakosságának közel kétharmada napi 2 USD-nál kevesebb bevételből kénytelen megélni (vásárlóerő-paritáson számolva), miközben a világ dollármilliárdosai közül minden huszadik Indiában lakik (ezzel az ország a 4. helyen áll a nemzetközi rangsorban az USA, Kína és Németország után, ám Oroszország előtt). A két nem – egyes országrészekben szélsőségesen – egyenlőtlen megítélése miatt a nemi egyenlőtlenségek is rendkívül nagyok. Ezt a már említett erős férfitöbblet mellett az is tükrözi, hogy míg a 15 év feletti férfiak 82,1%-a tud írni-olvasni, addig a nők esetében ugyanez az érték majdnem 17 százalékponttal kisebb (65,4%).

 

Az egyenlőtlenségek területi értelemben is látványosak. Jellemző, hogy egyes „gócterületek” többféle fejlettségi mutató (egy főre jutó GDP, születéskor várható élettartam, írástudók aránya) értéke alapján is az országos átlagnál jobb helyzetben vannak. Ilyen térségeket alkot északon Delhi, Harijána, Uttarakhand, részint Pandzsáb és Himácsal Prades; nyugaton Gudzsarát, Mahárástra és Goa; délen Kerala és Tamil Nadu; valamint – az egy főre jutó GDP alapján kevésbé, ám a többi tényező terén láthatóan – a keleti, Mianmar határzónájában fekvő térség. A többi országrész többnyire alacsonyabb értékekkel rendelkezik, a legkevésbé fejlett államok (pl. Bihár, Uttar Prades) Nepál déli előterében, a Gangesz mentén fekszenek. A különbségek mértékét mutatja, hogy Harijána állam egy főre jutó GDP-je például 4,2-szer magasabb, mint Biharé (Delhié, Goáé pedig több mint hétszer, utóbbiak azonban kis kiterjedésű, jórészt nagyvárosi centrumokat magukban foglaló területek, így a nagyméretű államokkal kevésbé vethetők össze). Míg Keralában, Laksadívában és Mizoramban a 15 év feletti népesség több mint 90%-a írástudó (Keralában 93,9%), Biharban kevesebb mint kétharmada (63,8%), aminek hátterében elsősorban a nők – erős nemi egyenlőtlenségekből fakadó – igen alacsony mutatója (53,3%) áll.

 

India nemcsak jelentős egyenlőtlenségekkel jellemezhető, de mind népessége, mind gazdasága térben erősen koncentrált. A Gangesz mentén elterülő Hindusztáni-alföldnek, valamint a Gangesz és a Brahmaputra deltavidékét jelentő Bengáli-alföld Indiához tartozó részének az államaiban, az országterület 15,3%-án él az összlakosság több mint harmada (35,3%). A Nepál délnyugati előterében található Uttar Prades egymaga az ország teljes népességének hatodát (16,4%), három franciaországnyi lakost koncentrál egy Románia nagyságú területen. Mindeközben a nyugati parton fekvő, Mumbait is magában foglaló Mahárástra adja India GDP-jének 14,1%-át, mindössze öt állam (Uttar Pradessel, Tamil Naduval, Gudzsaráttal és Nyugat-Bengállal együtt) pedig kereken a felét. Bár a lakosság kevesebb mint harmada városlakó (31,1%), mégis több, globálisan is a legnépesebbek közé sorolható városi agglomeráció, illetve összefüggő városhalmaz található az országban (a 2011-es népszámlálás adatai szerint a Delhi körüli városhalmaz 21,8, a Mumbai körüli 20,7, míg Kolkata agglomerációja 14,1 millió lelket számlál). Ezek közül Mumbai India vezető gazdasági centruma, mely egymaga az ország GDP-jének több mint 6%-át, ipari termelésének negyedét, külkereskedelmének 40%-át adja, és egész Nyugat-, Közép- és Dél-Ázsia legnagyobb gazdasági teljesítményű városa.

9

Dél- és Délkelet-Ázsia nagyvárosai

 

 

10

11

12

13

Dél- és Délkelet-Ázsia országainak gazdasági fejlettsége