Bill Hayton: The South China Sea – The Struggle for Power in Asia (könyismertető)

Bill Hayton könyvében a dél-kínai-tengeri konfliktus történelmi, politikai, stratégiai és gazdasági aspektusait mutatja be olvasmányos formában, mégis tudományos igényességgel, a legfrissebb forrásanyagra támaszkodva. Munkája az utóbbi idők egyik legjobb összefoglalója a délkelet-ázsiai régió biztonságára legnagyobb kihívást jelentő problémáról.

Bill Hayton a Chatham House szakértője, a BBC World News munkatársa korábban tudósítóként és tanácsadóként éveket töltött Délkelet-Ázsiában, írásai pedig többek között a The Economist, a South China Morning Post, a The Diplomat és a  National Interest hasábjain láttak napvilágot. Első könyve a Vietnam: Rising Dragon 2010-ben jelent meg. Ezt követően 2014-ben adta ki a Yale University Press a The South China Sea – The Struggle for Power in Asia című munkáját, amely rendkívül pozitív fogadtatásban részesült. A The Economist egyenesen az év könyvének is megválasztotta. A szerző ezúttal nem kisebb feladatra vállalkozott, mint a napjaink egyik legjelentősebb biztonságpolitikai kihívását jelentő Dél-kínai-tengeri konfliktus bemutatására, teljes körű elemzésére.

Hayton könyvének egyik legfőbb jellemzője, hogy közérthető, olvasmányos stílusa révén mindenki számára megkönnyíti az ismeretek befogadását, vagyis alapvetően egy olyan munkáról beszélhetünk, amely nem a szűk szakmai közönségnek szól, noha ők is találhatnak benne új információkat. Ez annál is inkább igaz, hiszen a mű publikálását alapos kutatómunka előzte meg: a szerző személyes interjúk során igyekezett az érintettektől első kézből származó információkat szerezni, melyeket később a narratívába is beépített. A személyes történetek színesítik az elbeszélést, miközben hasznos kiegészítéssel szolgálnak a tények ismertetése mellett.

Hayton munkájában a konfliktus történelmi, jogi, gazdasági, politikai és stratégiai megközelítésből való bemutatására törekedett, jelentős sikerrel. Ezen túl azonban részletesen kitér napjaink olyan kulcsfontosságú kérdéseire is, mint Kína és az Egyesült Államok viszonya, az újraegyensúlyozás koncepciója, vagy a nacionalizmus szerepe a régióban.

A Dél-kínai-tengeri konfliktus lényege a következőképpen összegezhető: Kína történelmi jogokra hivatkozva követeli magának a terület 90%-át (a kilencszakaszos vonallal körbehatárolt területrészt), amelyre azonban más államok is igényt tartanak. A Paracel-szigetekért a Kínai Népköztársaság mellett Taiwan és Vietnam is versenyez, a Spratley-szigetek esetében viszont még bonyolultabb a helyzet, hiszen Kína, Taiwan, Vietnam, a Fülöp-szigetek, Malajzia és Brunei is érintett. Az összeütközés elkerülhetetlen, mivel a tengeri határok tisztázatlansága és a szigetek birtoklása nemcsak a halászati javak és az energiahordozók megszerzése szempontjából bírnak jelentőséggel, hanem a stratégiai faktorok miatt is, hiszen a legfontosabb kereskedelmi útvonalak ellenőrzése Kína, valamint az USA és szövetségesei számára is prioritást élvez. A konfliktusban ezért Dél-Ázsiától Kelet-Ázsiáig kisebb-nagyobb mértékben, de minden ország érintett.

A könyv első fejezetei a Dél-kínai-tenger térségének történelmét tekinti át a korai időktől kezdve a 20. század végéig. Noha az ellentétek fellángolása lényegében csupán a 20. század második felében következett be, ugyanakkor a szerző – teljesen jogosan – azt az álláspontot képviseli, hogy a jelenkori események megértéséhez elengedhetetlen a múlt ismerete, mivel alapvetően a mai konfliktusok is abban gyökereznek. Az egyik legfőbb probléma pedig az, hogy az egyes országok a történelmi tényeket, következtetéseket a maguk javára próbálják értelmezni, alátámasztva a területi követelések jogosságát, éppen ezért a térség történelméről számos egymásnak ellentmondó elmélet látott napvilágot. Összességében azonban megállapítható, hogy az európai gyarmatosítók érkezéséig a délkelet-ázsiai mandalák viszonya és a kínai vazallusrendszer dominálta nemzetközi kapcsolatok merőben eltértek a maitól, melynek során az etnikumnak, nemzetnek, szuverenitásnak aligha volt komoly jelentősége.

A portugálok, spanyolok és a hollandok megjelenésével egyidejűleg elkezdődött az a folyamat, melyben a délkelet-ázsiai országok határait a gyarmatosító hatalmak jelölték ki az érdekszféráiknak megfelelően. A térképeknek egyre nagyobb jelentősége lett, miközben a tengerjog is a figyelem középpontjába került, Hugo Grotius-tól kezdődően. A 19. század végére az európaiak már a Dél-kínai-tengeren is elhatárolták érdekeiket – kialakítva a mai határokat, egy olyan térségben, ahol évszázadokig ennek semmi jelentősége nem volt – megalapozva a jelenkori problémákat. A második világháború előtt Kína, Japán és a Vietnamot uraló franciák részéről több kísérlet is történt az egyes szigetek feletti fennhatóság érvényesítésére, mindazonáltal a nagyhatalmi erőviszonyokat figyelembe véve akkoriban ennek nem volt komoly jelentősége.

A világháborús japán megszállást követően azonban a kommunista Kína, Taiwan és a függetlenné váló délkelet-ázsiai nemzetállamok, Vietnam és a Fülöp-szigetek egyaránt megkísérelte kiterjeszteni befolyását a Spratley- és a Paracel-szigetek térségében. Kína 1949-es kilencszakaszos vonalának kihirdetését követően az 1950-es években elsősorban a Tomas Cloma vezette filippínó kísérletek említhetőek, majd az 1970-es évekre, az időközben felfedezett olajmezőknek köszönhetően Dél- majd Észak-Vietnam is csatlakozott a riválisokhoz (Taiwan eközben stabilizálta a legnagyobb sziget Itu Aba feletti uralmát). Kína a Saigon-nal szembeni katonai lépésektől sem tartózkodott, 1974-ben erővel elfoglalta a Paracel-szigeteket. Később, amikor a Vietnami Szocialista Köztársaság megalakult, de a területei követelésekről az új állam sem mondott le, 1988-ban újabb tengeri összecsapás következett, melynek következtében Kína a Spratly-szigeteken több zátonyt elfoglalt. Végül pedig, 1995-ben Peking a Fülöp-szigetek ellenében szerezte meg a Mitschief-zátonyt.

A 4. fejezetben az egyes – látszólag kevés jelentőséggel bíró – történelmi események a nemzetközi jog szempontjából kerülnek bemutatásra, eljutva egészen a 20. század végéig, amikor is az 1982-es ENSZ konvenció a tengerek jogállásáról kialakította a tengerek és az egyes földrajzi alakzatok elhatárolásának máig érvényes gyakorlatát. Megismerve a konvenció kritériumait, bizonyos esetekben magunk is levonhatjuk a megfelelő következtetéseket egyes földrajzi alakzatok lehetséges hovatartozását illetően, de persze az ítéletet számos tényező bonyolítja. Hayton, megvizsgálva az egyes államok területi követelésének jogosságát, végül arra a megállapításra jut, hogy figyelembe véve a jogi akadályokat, igazából történelmi perspektívából nézve egyik ország követelése sem megalapozott, ezért igazságos döntés egyetlen bíróságtól sem lenne elvárható. A továbbiakban részletes információt kapunk az egyes országok által megszállt szigetek infrastruktúrájáról, az életkörülményekről, és a katonai jelentőségükről.

A Dél-kínai-tenger gazdasági jelentőségéről szól a következő fejezet, elsősorban az olaj és gázmezők feltárásának és kiaknázásának körülményeire fókuszálva. Az 1980-as évektől az érintett országok, Kína, Vietnam és a Fülöp-szigetek több külföldi olajtársaságnak is (Crestone, BP, Exxon) kínáltak koncessziót a vitatott hovatartozású tengerrészeken az energiahordozók kiaknázására, de végül a kínai befektetések csábítása és Peking erőszakos fellépése következtében ezek a projektek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A gazdasági fejlődéssel párhuzamosan egyre nagyobb az igény az energiahordozók iránt – különösen Kína részéről – ezért az újabb lelőhelyek feltárása prioritást élvez. Az Amerikai Energetikai Információs Hivatal becslései szerint kb 11 mrd hordó nyersolaj és 5,3 trillió köbméter gáz található a Dél-kínai-tenger alatt, de ennek csupán töredéke lenne kereskedelmi forgalomba hozható. A kínai becslések ennél is optimistábbak, de mivel konkrét, teljeskörű felmérés nem készült a régióról, ezért a független szakértők kétségbe vonják ezeket a véleményeket, egyesek pedig egyenesen értelmetlennek tartanak bármilyen próbafúrást a régióban, meggyőződve az erőfeszítések hiábavalóságáról.

Hayton szerint az érintett országok esetében a nacionalizmus fontos szerepet játszik a konfliktusban, de korántsem abban az értelemben, ahogy azt a kormányok beállítják. A gazdasági fejlődés, az internetes média megjelenése és az önkifejezés vágya ma mind fontos felhajtóerői a nacionalizmusnak, amely elsősorban a szomszédos országok ellen irányul. Vietnamban a Kína ellenesség spontán megnyilvánulásai helyett a kormány által támogatott és szabályozott demonstrációkról vagy az interneten megjelenő tiltakozáshullámról beszélhetünk, amely egyfajta biztonsági szelepként is funkcionál, elterelve a figyelmet más problémákról és meggátolva a kommunista párt elleni kritika kifejeződését. A Fülöp-szigeten a társadalmi problémák megoldatlansága következtében a nacionalista teoretikusok haragja egyszerre irányul Kína és az Egyesült Államok ellen is, habár messze utóbbit tartják a legnagyobb probléma forrásának. A baloldali mozgalmak szemében az USA és az Amerika barát politikai elit az oka a nemzet gyengeségének, szegénységének és a társadalmi konfliktusok kezeletlenségének. Kína esetében hasonló a helyzet, mint Vietnamnál, az államilag támogatott nacionalista megnyilvánulások egyrészt a figyelemelterelést szolgálják, másrészt azonban kifinomult diplomáciai eszközként is funkcionálnak a vezetés kezében, melynek segítségével néha erőt, máskor gyengeséget mutathat a külföld irányába. Összességében, Hayton megállapítása szerint a nacionalisták egyik országban sem gyakorolnak komoly befolyást a politikai döntéshozatalra, ezzel ellenkezőleg, éppen a politikusok használják fel a saját céljaikra a nacionalista szólamokat.

A 7. fejezet a konfliktus diplomáciai hátterét igyekszik feltárni, az Egyesült Államok és Kína rivalizálásának tükrében. Kambodzsa kitűnő példáját adja a régióban található kis államok diplomáciai stratégiájának: igyekszik mindkét nagyhatalommal jóban lenni, azokat kijátszani egymás ellen, miközben maga számára a lehető legtöbb hasznot húzni azok küzdelméből. Habár Délkelet-Ázsia országai előnyösnek tartják az USA katonai dominanciáját a régióban, gazdaságilag viszont Kína előretörését egyre jobban érzékelik, ezért nem akarnak választani a két óriás között, inkább a kínálkozó lehetőségek kihasználására törekednek. A szerző ezt követően részletesen ismerteti az amerikai újraegyensúlyozás koncepció kezdeti periódusát és a 2008-2009 során megfogalmazott terveket, amelyek később Obama elnök Ázsia politikájának alapjait jelentették. A könyv forrásértékét tekintve egyik legérdekesebb része a 2012-ben sorra kerülő 21. ASEAN csúcstalálkozó kritikus tárgyalásainak részletes ismertetése, melynek során a Dél-kínai-tengeri konfliktus kezelését segítő magatartáskódex elfogadása az utolsó pillanatban hiúsult meg. Mint emlékezetes, a szervezet aktuális elnöke, Kambodzsa nyíltan Kína mellet kötelezte el magát, szembefordulva a Fülöp-szigetek és Vietnam kezdeményezésével, egyúttal a külvilág számára is kifejezve az ASEAN belső megosztottságát a Kínával fenntartott kapcsolatokat illetően.

A továbbiakban a szerző a katonai kérdések tárgyalására helyezi a hangsúlyt. Felhívja a figyelmet Kína és az USA eltérő megközelítésére a hajózás szabadságának fenntartására irányuló amerikai műveleteket illetően, majd pedig a kínai katonai potenciál fejlődését mutatja be az amerikai válaszlépésekkel együtt. Kína fő célja, hogy távol tartsa partjaitól az amerikai flottát, ebben pedig a legmodernebb hajó elleni ballisztikus rakétáknak nagy szerepe lehet, mivel azok az amerikai repülőgép-hordozókra is veszélyt jelentenek. Válaszképpen az amerikaiak kialakították az Air-Sea Battle hadműveleti koncepciót, amelynek a lényege, hogy egy esetleges kínai támadással szemben kinetikus és nem kinetikus eszközöket is bevetnének, elsősorban az ellenséges parancsnoki központok, műholdak és radarrendszerek megsemmisítésére az információs hadviselés elveivel összhangban. Ehhez kapcsolódóan az USA-nak ma már nincs szüksége állandó bázisokra a régióban, csupán a szövetségesek jóvoltából a hozzáférhetőség biztosítására bizonyos területekhez, infrastruktúrához. A kialakuló fegyverkezési verseny ellenére a délkelet-ázsiai országok képtelenek felvenni a versenyt Kínával, ezért a jövőben is az amerikai-kínai katonai versengés lesz a meghatározó.

Az utolsó fejezetben a szerző a konfliktus megoldásának lehetséges alternatíváit vizsgálja meg. A Fülöp-szigetek alapvetően a nemzetközi jog segítségével próbál megoldást találni az érdekellentétekre, de Kína ebben kevésbé bízik, hiszen a kilencszakaszos vonallal kapcsolatban nem hajlandó a kompromisszumra. Ugyanakkor viszont Peking a bilaterális tárgyalások útján való rendezést támogatja, melynek során Kína fölénye érvényesülne a riválisaival szemben. A nyersanyagforrások közös kiaknázása sem tűnik egyszerűnek, hiszen a kisebb országok számára a kínai játékszabályok nem elfogadhatóak. A múltbéli események bizonyították, hogy az informális megbeszélések alkalmával sokszor nagyobb eredményre lehet számítani, mint a hivatalos tárgyalásokon, de összességében csupán az érintett kormányok közötti multilaterális megállapodások jelentenék az igazi eredményt. A konfliktus megoldása rövidtávon lehetetlen, hiszen annak ellenére, hogy az eszkaláció egyik félnek sem érdeke, gazdasági, politikai, stratégiai okokból kifolyólag a követeléseiket sem hajlandók mérsékelni.

Zárszóként Hayton korábbi pesszimizmusát félretéve úgy véli, hogy háború kirobbanására jelenleg kevés az esély, noha a feszültségek kiéleződésével időről-időre számolni kell, miközben Kína minden erőfeszítése ellenére – katonailag mindenképpen – Délkelet-Ázsia és a Csendes-óceán térségében hosszú időre az USA marad a domináns hatalom.

Felhasznált Irodalom

  • Hayton, Bill: The South China Sea – The Struggle for Power in Asia. London, Yale University Press, 2014.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

%d blogger ezt szereti: