Szerzők: Gyuris Ferenc, Szabó Pál
A globális geopolitika fajsúlyos szereplője
Kína területe, népességszáma, gazdasági termelése és kereskedelme alapján egyaránt a világ vezető hatalmai közé tartozik. Az ország a globális geopolitikai színtér egyik legfontosabb térségében fekszik, ami igen komoly potenciált jelent, de határvitákat is eredményez.
Kína közel 9,6 millió km2-es kiterjedésével az ENSZ hivatalos adatai szerint Földünk harmadik-negyedik legnagyobb területű országa (Oroszország, Kanada és – a számítás módszertanától függően – az Egyesült Államok után). Nominálértéken számított GDP-je (közelítőleg 9500 milliárd USD) alapján a második, 1,36 milliárd fős összlakosságával és 4150 milliárd USD-ra rúgó külkereskedelmi volumenével az első helyen áll az országok rangsorában. Területe 2,2-szer, népessége pedig 2,6-szer nagyobb az Európai Unióénál, míg nominális bruttó hazai terméke utóbbiénak a fele.
Kína a globális geopolitikai színtér egyik kiemelten fontos körzetében, Kelet-Ázsiában helyezkedik el. Keleten a Sárga- és a Kelet-kínai-, délkeleten a Dél-kínai tenger szegélyezi, a többi égtáj felé a világ leghosszabb, 22 117 km-es szárazföldi határvonala mentén 14 országgal szomszédos. Északkeleten Észak-Koreával, északon Oroszországgal és Mongóliával, északnyugaton, nyugaton Kazahsztánnal, Kirgizisztánnal, Tádzsikisztánnal, Afganisztánnal, délnyugaton Pakisztánnal, Indiával, Nepállal és Bhutánnal, délen pedig Myanmarral, Laosszal és Vietnammal határos. Ilyen sok szárazföldi szomszédja kizárólag Oroszországnak van (szintén 14 db).
A hosszú határvonal néhány szakasza nemzetközi határviták tárgyát képezi. A Kína nyugati határvidékén elterülő, kínai irányítás alatt álló, kétötöd magyarországnyi Aksai Chin térségét (kb. 38 000 km2) és a nagyjából Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területű Karakorum-folyosót (5800 km2) India is magáénak tekinti. India Arunachal Pradesh államának északi övezetére pedig Kína is igényt tart Dél-Tibet részeként. Kína és Bhután határán egy fél Budapest nagyságú (269 km2) terület hovatartozásáról képvisel eltérő álláspontot a két ország. A Kelet-kínai-tengeren Kína és Japán egyaránt jogot formál a kínaiul Diaoyu (Tiao-jü), japánul Senkaku (Szenkaku) néven illetett, öt szigetből és három sziklából álló, a különböző mérések szerint 5-6 km2-es lakatlan szigetcsoportra, amely japán ellenőrzés alatt áll. Kína a Dél-kínai-tenger számos szigete (kiemelten a Spratly- és a Paracel-szigetek) miatt számos délkelet-ázsiai országgal szemben is területi követeléseket támaszt. A nemzetközi tengeri viták hátterében a környező selfterületek (kontinentális talapzatok) gazdag szénhidrogén-kincse áll. A térségben valamennyi érdekelt ország számos kisebb szigetet tart saját katonai ellenőrzése alatt. Geopolitikai szempontból figyelemre méltó terület Taiwan (Tajvan) szigete is (36 000 km2), amelyet a Kínai Népköztársaság saját tartományának tekint, és amelynek államiságát Földünk ENSZ-tagsággal rendelkező államainak döntő többsége (a 193 közül 172) nem ismeri el, köztük Magyarország sem.
A „három lépcsőfok”: összetett domborzat, sokszínű éghajlat
Kína sokszínű domborzattal és éghajlattal rendelkező ország, nyugatról kelet felé alacsonyodó térszínnel. A kedvező mezőgazdasági adottságú területek döntően a keleti országrészben koncentrálódnak, így a teljes terület kevesebb mint felén él a lakosság 90%-a.
Kína természetföldrajzi adottságait tekintve rendkívül sokszínű ország. Domborzati képe hármas tagolódást mutat, amelynek elemei lépcsőfokokhoz hasonlóan ereszkednek nyugatról kelet felé haladva. A legmagasabb lépcsőfokot nyugaton-délnyugaton a 3000–4500 m magasságban elterülő, az Európai Unió felénél nagyobb kiterjedésű (2,3 M km2) Qinghai [Csinghaj]–Tibeti-fennsík, valamint az ezt szegélyező, 7000–8850 m magasságig emelkedő hegyláncok (Kunlun, Karakorum, Himalája, Transzhimalája) alkotják. A második lépcsőfok ezt körívszerűen fogja körbe északi, északkeleti és keleti irányból. Ezt a lépcsőfokot északnyugatról délkelet felé haladva a Tarim- és a Dzsungáriai-medence (amelyeket a helyenként 7000 m fölé magasodó Tien-san választ el), Belső-Mongólia, a Lösz-fennsík és a Sichuani-medence, valamint a Dél-kínai hegyvidék és a Dél-kínai karsztvidék zömmel 1000–3000 m közötti térszínű területei képezik. Végül Kína keleti részét nagy kiterjedésű alföldek uralják, különösen a négy magyarországnyi Északkelet-kínai-alföld (Mandzsúria), valamint a Sárga-folyó és a Jangce alsó szakaszát is magában foglaló, hasonló kiterjedésű Kínai-alföld.
Az első, nyugati lépcsőfok területe száraz és hideg, az éves és a napi hőingás nagy, a mezőgazdasági adottságok rendkívül mostohák. A második, középső lépcsőfokon a Lösz-fennsík mérsékelt övi sztyepp éghajlatú területe időleges öntözéssel jelentős agrártermést produkál, a Dél-kínai-hegyvidék és -karsztvidék döntően szubtrópusi vidékei évente többszöri aratással jellemezhető fontos rizstermő területek. A harmadik, keleti lépcső alföldjei a legjobb mezőgazdasági adottságokkal rendelkező vidékek. A Kínai-alföld az ókor óta a kínai civilizáció magterülete volt, és ma is a harmadik lépcső területén, valamint a második lépcső néhány termékenyebb keleti, délkeleti részén, az országterület kevesebb mint felén él Kína lakosságának több mint kilenctizede.
„Egy ország – két rendszer”
Kína alkotmánya szerint szocialista állam. Területi közigazgatása a tartományok és tartományi jogú városok, a több mint 110 millió fős kisebbségek zömét tömörítő autonóm területek, valamint az európai gyarmattartóktól visszatért különleges igazgatású területek (Hongkong és Makaó) mozaikján alapszik.
A Kínai Népköztársaság az alkotmány értelmében szocialista állam, népi demokratikus diktatúra. Fővárosa Beijing (Peking), vezető politikai pártja a Kínai Kommunista Párt. Az ország a Kínai Népköztársaság hivatalos közigazgatási beosztása értelmében 23 db tartományból (provinciából), 5 db autonóm területből, 4 db tartományi jogú városból, valamint 2 db különleges igazgatású területből áll. Ez a beosztás a tartományok között veszi számba Taiwant. A tartományok, illetve a tartományi jogú városok száma az elmúlt harminc esztendőben kétszer változott: 1988-ban a korábban Guangdonghoz tartozó Hainan lépett elő önálló provinciává, 1997-ben pedig az addig Sichuan részét képező Chongqing vált tartományi jogú várossá.
Az autonóm területek a tartományoknál nagyobb önállósággal rendelkező igazgatási egységek, amelyek népességében valamely etnikai kisebbség meghatározó súllyal bír. Ugyan az ország lakosságának több mint 91%-a a han kínai etnikumhoz tartozik, a kisebbségek 8% feletti részaránya így is 111 millió főt takar. A 2010-es népszámlálás eredményei szerint négy kisebbség lélekszáma egyenként is eléri a 10 milliót: a déli területeken lakó zhuang (16,9 M fő), a számos országrészben megtalálható hui (10,6 M fő), az északkeleten élő mandzsu (10,4 M fő), valamint a döntően az északnyugati Xinjiangban lakó ujgur közösségé (10,0 M fő). Bizonyos országrészekben ezek az etnikumok a helybéli népesség több tíz százalékát, esetenként a többségét alkotják. Ezt figyelembe véve vált Belső-Mongólia 1947-ben mongol, Xinjiang 1955-ben ujgur, Guangxi 1958-ban zhuang, Ningxia szintén 1958-ban hui, Tibet pedig 1965-ben tibeti autonóm területté. Megjegyzendő, hogy a Kínában élő mongol kisebbség lélekszáma – 6,0 M fő – kétszer akkora, mint a szomszédos Mongólia teljes lakossága. Xinjiangban időnként fegyveres összetűzésekre kerül sor a térség függetlenségét követelő, döntően türk iszlamistákból álló militáns szeparatista mozgalmak (főként az ún. Kelet-turkesztáni Függetlenségi Mozgalom), valamint a kínai hatóságok között. Esetenként tettlegességbe torkolló tüntetésekre Tibetben is került már sor, jellemzően a Kínától való különválást szorgalmazó Tibeti Függetlenségi Mozgalom vezetésével.
Kína földrajzi fekvése, valamint közigazgatási és régióbeosztása
Kína főbb városai (a névaláhúzás a tartományi székhelyeket jelöli)
A két különleges igazgatású terület közül Hongkong (Xianggang) 1997-ig Nagy-Britannia, Makaó (Macau, Aomen) 1999-ig Portugália külbirtoka volt. Azóta az „egy ország, két rendszer” elv értelmében mindkettő a Kínai Népköztársaság szerves részét képezi, jogrendjük azonban eltér az anyaországétól és önálló idegenrendészeti egységnek számítanak. Nem minősül közigazgatási kategóriának, geopolitikai és földrajzi értelemben azonban használatos a kontinentális Kína (Mainland China) kifejezés is, amely Kínának a Hongkong, Makaó és Taiwan nélküli részeire vonatkozik. Erre a 34 darab tartományú szintű területegységből 31 db jut, amelyek összesen 333 db prefektúra, 2853 db megye, illetve 40 497 db település szintű egységre oszthatók. Hasonlóképpen nem közigazgatási, hanem statisztikai, tervezési egységek az országos és a tartományi szint között elhelyezkedő régiók. Kínában a különböző hatóságok és tudományos elemző intézmények többféle régióbeosztással dolgoznak, amelyek közül a hármas felosztás (Kelet-, Közép- és Nyugat-Kína) használatos a leggyakrabban.
„A világ műhelye”
Kína az elmúlt évtizedekben a globális gazdaság vezető szereplői, valamint a felső-közepes jövedelmű országok közé lépett elő. A növekedést a külföldről beáramló tőkére és az olcsó hazai munkaerőre épülő, a gazdagabb országok piacait megcélzó exportorientált feldolgozóipari modell alapozta meg.
Kína teljes, szektoronkénti és egy főre jutó GDP-jének alakulása reálértéken (1978–2013). Alapadatok forrása: National Bureau of Statistics of China, China Statistical Yearbook 2014
A Kínai Népköztársaság a Deng Xiaoping (Teng Hsziao-ping) által 1978-ban útjára indított „reform és nyitás” politikája révén az elmúlt három és fél évtizedben látványos gazdasági fellendülésen ment keresztül. Miközben az ország a hetvenes évek végén jövedelmi színvonala alapján Nepállal, Bangladessel és számos alacsony jövedelmű afrikai országgal együtt a globális mezőny hátsó szegmensében helyezkedett el, vásárlóerő-paritáson mérve napjainkra közelítőleg Szerbia szintjére emelkedett. Ez kis mértékben meghaladja Magyarország értékének felét (IMF 2014), a „reform és nyitás” kezdete óta pedig reálértéken számítva 18-szoros növekedést jelent (NBSC CSY 2014, 3-5). Kína ezzel a Világbank meghatározása szerint a felső-közepes jövedelmű országok mezőnyébe került, teljes nominális GDP-jét tekintve pedig a világ második legnagyobb gazdaságává lépett elő, amely a globális GDP 13%-át adja (IMF 2014).
A szárazföldi Kína és Hongkong globális súlyának változása (százalékos részesedés néhány alapvető mutató világszintű összegéből, 1980, 2013). Alapadatok forrásai: IMF World Economic Outlook Database, UNCTAD Statistics, UNSD Demographic Statistics, WTO Statistics Database
A dinamikus gazdasági növekedésben alapvető szerepet játszottak azok a változások, amelyek a kínai szocialista állam keretei között lépésről lépésre teret engedtek a piacgazdasági jellemzőknek, lehetővé téve, hogy a magánszektor hozzájárulása a teljes GDP-hez napjainkra 60% fölé emelkedjen. (Az így létrejövő rendszerre gyakorta szokás „piaci szocializmusként”, valamint a „szocializmus kínai sajátosságokkal” megjelöléssel utalni.) A reformok egyik rendkívül fontos lépése a külföldi tőke fokozatos beengedése volt, amelynek révén a kontinentális Kína, Hongkong és Makaó mára együttesen az Egyesült Államok után a legnagyobb, 2422 milliárd USD-ra rúgó külföldi működőtőke-állománnyal (FDI inward stock) rendelkezik. Ez a teljes globális FDI-állomány 9,5%-ára rúgó tétel Hongkong és a kontinentális Kína között 3:2 arányban oszlik meg (59,6%, illetve 39,5%), ami világosan jelzi Hongkong markáns pénzügyi közvetítői szerepét a kínai reform és nyitás politikájának gazdasági sikerében. Ugyanezt mutatja, hogy a kontinentális Kínában ténylegesen hasznosult külföldi FDI bő háromötöde (62,4%) hongkongi eredetű. Az FDI 38,7%-a a feldolgozóiparba, 24,5%-a pedig az ingatlanszektorba érkezett.
Különösen azoknak a munkaintenzív ipari termékeknek az előállítása húzza a gazdasági növekedést, amelyeket a gazdag országok vállalatai, illetve növekvő számban az ezek mintájára szervezett kínai cégek az alacsony kínai munkabérekre alapozva nagy tételben állítanak elő a gazdag országok nagy vásárlóerejű fogyasztópiacai számára. Kína GDP-jén belül ennek következtében az elmúlt harminc esztendőben folyamatosan 41% felett volt a szekunder szektor súlya (2013-ban 43,9%). Ez jóval meghaladja mind a világátlagot (30,7%), mind a vezető gazdasági hatalmak értékeit (köztük a hagyományosan erős ipari profillal rendelkező Németországét: 30,1%). Egyben azt jelenti, hogy a kínai ipari GDP nominális értelemben (4414 milliárd USD) bármely más országénál nagyobb (az USA-énak négyharmada, Japánénak 3,4-szerese).
A reformok kezdete óta reálértéken a többi szektor is jelentősen bővült. A döntően a mezőgazdaságot magában foglaló primer szektor termelése – főként a gépesítés és a modern technológiák bevezetése révén – 4,8-szorosára nőtt, ami a népesség élelmezési helyzetének jelentős javulását tette lehetővé. (Kína ma a legtöbb alapvető élelmiszerből nemcsak önálló, de exportálni is képes.) A szolgáltató szektor bővülésének üteme pedig az elmúlt harmincöt esztendő folyamán a hozzáadott érték tekintetében közelítette, a foglalkoztatottak száma alapján pedig felül is múlta a szekunder szektorét.
Növekvő életszínvonal: egészségügy és oktatás
A gazdasági növekedés együtt jár Kína egészségügyi és oktatási mutatóinak jelentős javulásával, az oktatás és a kutatás fokozódó nemzetközi beágyazódásával.
A dinamikus gazdasági növekedés pozitív hatásai a népesség egészségi és képzettségi helyzetében is megmutatkoznak. A születéskor várható átlagos élettartam 1981 és 2010 között a kínai népszámlálási adatok alapján hét esztendővel, 67,8 évről 74,8 évre nőtt (a férfiaké hat, a nőké nyolc évvel). Az ENSZ Titkársága által 2010-re közölt érték két évvel alacsonyabb (72,7 év), ám így is 4,8 esztendővel meghaladja a világátlagot és mindössze 0,9 évvel marad el Magyarországétól. A csecsemőhalandóság esetében az előrelépés kevésbé látványos, ezzel együtt jelentős: az 1980-as évek első fele és a 2000-es évek második fele között 38 ezrelékről 22 ezrelékre mérséklődött. Az írástudatlanok aránya a 15 év feletti népesség körében az 1982-es és a 2010-es népszámlálás között 22,8%-ról 4,1%-ra csökkent. Az érintett korú gyermeknépesség bevonása az alapfokú oktatásba közelítőleg teljes mértékű (99,7%). Az 1980-as évek eleje óta jelentősen megnőtt a közép- és a felsőfokú oktatásban való részvétel is: előbbi esetében 34%-ról (1982) 89%-ra (2012), utóbbinál pedig 2%-ról (1981) 27%-ra (2012). Ezzel párhuzamosan a nemzetközi nyitás jegyében 1978 és 2013 között 860 főről 413 900 főre emelkedett a külföldön (négyötöd részben az Egyesült Államokban, Ausztráliában és Nagy-Britanniában) tanuló kínaiak száma. Az oktatók, kutatók nemzetközi mobilitása terén hasonlóan markáns változás történt. A külföldről nagy számban visszatérő szakemberek és kutatók (2013-ban a 413 900 külföldön tanuló kínai hallgatóra 353 500 főnyi hazatérő hallgató jutott) alapvető szerepet játszanak a kínai képzés fejlesztésében és a tudásintenzív tevékenységek előmozdításában.
Demográfia: ifjú titánból korosodó óriás
A születésszabályozási politika nagyban hozzájárult a gazdasági növekedéshez, napjainkban azonban a népesség elöregedését, a nemi részarányok markáns torzulását és a növekedési modell átalakításának szükségességét vetíti előre.
Kínában a reformok kezdete idején markáns születésszabályozási intézkedéseket vezettek be a népességgyarapodás rohamos ütemének mérséklése és ezáltal a súlyos élelmezési problémák elkerülése érdekében („egy gyerek politika”). A természetes szaporodás értéke ennek hatására
az 1980-as évek második felében csökkenésnek indult. Az 1987-es maximumot (16,6 ezrelék) így 1998-tól 10 ezrelék, 2009-től pedig 5 ezrelék alatti értékek követték, amelyek a 11,5 ezrelékes globális értéktől jócskán elmaradva Franciaország és Olaszország szintjére pozícionálják a kelet-ázsiai országot. A szigorú születésszabályozási politika révén jelentős növekedésnek indult az aktív korú, 15–64 éves korosztály részesedése az összlakosságon belül. A gyermek- és az időskorú népesség együttes eltartottsági rátája, vagyis a 15–64 éves korosztályhoz viszonyított aránya 1982 óta 62,6%-ról 34-35%-ra csökkent (összehasonlításképpen: Magyarország megfelelő értéke 2014-ben 47% volt). Ezzel párhuzamosan a foglalkoztatottak teljes száma 1978 óta 401 M főről 770 M főre emelkedett (ez másfélszerese az Európai Unió teljes népességének), az összlakosságon belül pedig 41,7%-ról 56,6%-ra emelkedett a foglalkoztatottak aránya.
A teljes és a városi lakosság, valamint a természetes szaporodási ráta alakulása Kínában (1980–2013). Alapadatok forrása: National Bureau of Statistics of China, China Statistical Yearbook 2014
A népesség korcsoportos szerkezetének változása Kínában (1982–2013). Alapadatok forrása: National Bureau of Statistics of China, China Statistical Yearbook 2014
A fenti tényezők az elmúlt három évtized folyamán meghatározó szerepet játszottak a kínai munkaerő-kínálat bőségében, ebből fakadóan a munkabérek relatíve alacsony szinten maradásában, a kínai termelés nemzetközi versenyképességében, végeredményben Kína látványos gazdasági növekedésében. Ugyanebből a tényezőből ugyanakkor jelentős demográfiai és ökonómiai kihívások fakadnak az ország számára. A korábbi évtizedek aktív korú népességének jelentős része napjainkban és a közeli jövőben lép be az időskorba, ami az időskorú eltartottsági ráta jelentős növekedését vetíti előre (jellemző, hogy mindössze hét esztendő leforgása alatt, 2006 és 2013 között 11,0%-ról 13,1%-ra emelkedett a mutató értéke). A szigorúan visszafogott születési ráta miatt viszont az időskorba lépőket nem tudják pótolni az aktív korba belépők: a 15–59 éves korosztály részaránya már 2011 óta csökkenő tendenciát mutat, az előrejelzések pedig a 2020-as évekre a teljes aktív korú népességre is hasonló fordulatot valószínűsítenek.
A kínai népesség korfája 1982-ben és 2010-ben. Alapadatok forrásai:
National Bureau of Statistics of China, UNSD Demographic Statistics
Az „egykepolitika” következménye továbbá a nemi részarányok jelentős eltolódása a férfiak irányába, mivel a hagyományos kínai családmodell a fiúgyermektől várja el a család anyagi fenntartását. Különösen szembeötlő, a népesség hosszú távú reprodukciós lehetőségeit érintő aránytalanságok mutatkoznak a 25 év alatti korosztályoknál, ahol 1143 fiú jut 1000 lányra. A kérdés kezelése érdekében a 2000-es évek végén lehetővé tették második gyermek vállalását olyan családokban, ahol mindkét szülő egyke volt, 2014-ben pedig 29 tartományban azokban az esetekben is, ahol a két szülő közül az egyik egyedüli gyermek volt.
Természeti erőforrások: a növekedés korlátai
A kínai gazdaság nyersanyag- és energiaigénye nagy, a felhasználás hatékonysága mérsékelt, az exportfüggőség fokozódik. Kína az energetikai kihívásokat a beszállítók körének bővítésével, a behozatali infrastruktúra (főként csővezetékek) fejlesztésével, új lelőhelyek feltárásával és az alternatív (részint a megújuló) energiaforrások fokozottabb használatával igyekszik orvosolni. Az alternatív energiaforrások részesedése azonban csak lassan emelkedik, a tengeri lelőhelyek iránti érdeklődés pedig előtérbe helyezi a nemzetközi határvitákat. Az erőforrások túlzott használata komoly környezetszennyezéshez vezet, amelynek hatóköre az ország határain is túlmutat.
Az elmúlt évtizedek látványos gazdasági növekedése Kína energiaszükségletét is jelentősen fokozta. Az ország teljes energiafogyasztása 1978 és 2013 között 6,6-szorosára emelkedett, ami egy főre vetítve 4,6-szoros növekedést jelent. Kína ezzel a világ vezető energiafogyasztójává vált. Értéke közelítőleg héthatoda (116,4%) az Egyesült Államokénak és másfélszerese (149,4%) az Európai Unióénak, illetve egyötöd része (20,9%) a teljes globális fogyasztásnak. A teljes energiafogyasztás egy főre jutó kínai értéke (77,5 M Btu, azaz brit hőegység lakosonként) így is csak szerényen haladja meg a világátlagot (74,9 Btu/fő), továbbá jócskán elmarad nemcsak az USA kiugróan magas (312,8 Btu/fő), hanem más vezető gazdasági hatalmak (pl. Németország: 165,4 Btu/fő; Japán: 164,0 Btu/fő) és akár Magyarország (102,7 Btu/fő) értékétől. Ugyanakkor ez is 4,4-szeres növekedést jelent 1980-hoz viszonyítva, aminek az ország jelentős népességszámából fakadóan markáns környezeti és geopolitikai hatásai vannak.
Az energiahordozók hazai kitermelése nem képes maradéktalanul lépést tartani a fogyasztási szükségletek dinamikus növekedésével, amely egyre nagyobb mértékben ráutalja az országot az energiahordozók importjára. Jellemző, hogy bár Kína rendelkezik a világ ismert kitermelhető szénkészleteinek több mint nyolcadával (12,9%), és ő adja a globális szénkitermelés közel felét (46,3%), 2009 óta nettó importőr: nettó behozatala (vagyis a behozatal és a kivitel különbsége) a teljes szénfogyasztásának 7,3%-ával egyenlő. A szénhidrogének esetében kimondottan erős importfüggés figyelhető meg: a nettó behozatal Kína földgáz-fogyasztásának több mint negyedét (27,7%), kőolaj-fogyasztásának pedig több mint a felét (56,7%) fedezi. Utóbbi révén Kína a világ második legnagyobb olajimportőre, az USA-étól mindössze 6,0%-kal elmaradó volumennel.
A függéssel járó geopolitikai kockázatokat Kína komplex diverzifikációs stratégiával igyekszik kezelni. Három fő olajbeszállítója (Szaúd-Arábia, Angola és Oroszország) három különböző globális nagyrégióban található, és egyetlen beszállító részesedése sem haladja meg a 20%-ot. Kína jelentős kapacitású csővezeték-hálózat kiépítésébe vágott bele: működő olaj- és gázvezeték köti össze Oroszországgal, Kazahsztánnal és Myanmarral. (Kazahsztánon keresztül türkmén és üzbég földgáz is érkezik az országba, a myanmari csővezeték pedig a Közel-Keletről érkező szénhidrogén egy részének gyorsabb, olcsóbb és biztonságosabb célba juttatását teszi lehetővé az Indokínai-félszigetet megkerülő tengeri hajóút kiváltásával.) A beszállítás biztonságának fokozása érdekében Kína az évtized végére egyharmadával növeli olajfinomító-kapacitását, amely jelenleg héttizede az Európai Unióénak, és folyamatosan bővíti a cseppfolyós földgáz (LNG) importját, amelynek a volumene alapján már a világranglista harmadik helyén áll. A kínai nemzeti olajvállalatok – különösen a 2008-as válság óta – jelentős felvásárlásokkal és hitelek nyújtásával vesznek részt más globális makrorégiók szénhidrogén-termelésének felfuttatásában, különösen a Nyugat-Afrika és Brazília előterében húzódó mélytengeri lelőhelyek kiaknázásában, valamint észak-amerikai olajpala- és olajhomok-projektekben, ezáltal Kína jövőbeli szükségleteinek fedezésében. Ezeknek a beruházásoknak az értéke éves szinten több tízmilliárd USA-dollárra tehető (2012-ben mintegy 34 milliárd USD volt). Az ország komoly erőfeszítéseket tesz továbbá a palából kinyerhető hazai készleteinek intenzívebb kiaknázására, valamint a tenger alatti mezők feltárására, amelyek jelentős része a már említett, több ország által magának követelt dél-kínai-tengeri szigetcsoportok térségében található. Utóbbinak különleges jelentőséget kölcsönöz, hogy Kína jelenleg ismert kitermelhető földgázkészletei változatlan fogyasztás mellett 34 év, kőolajkészletei pedig 15 év alatt kimerülnének. (A tengeri selfterületek szénhidrogén-készletének kiemelt stratégiai jelentőségét mutatja, hogy a térség országai, köztük Kína és Japán, az utóbbi években számottevő forrásokat csoportosítottak át haditengerészeti potenciáljuk fokozására.)
Kína fokozódó hangsúlyt fektet a nem-fosszilis energiatermelés növelésére is. Már most a nemzetközi lista élén áll a víz-, valamint a szélerőmű-kapacitás (a globális összérték 26,0, illetve 28,7%-a) tekintetében csakúgy, mint a megújuló energiatermelésre szánt beruházásainak éves összértéke alapján. Beépített napelemes kapacitása pedig második a világon, és rohamosan növekszik. Ez azonban még mindig azt jelenti, hogy Kína teljes elektromosenergia-termelésének 77,1%-át fosszilis tüzelőanyagok adják, a vízenergia részesedése 18,0%, az egyéb megújuló energiaforrásoké pedig mindössze 3,1%. Kína a fosszilis üzemanyagok kiváltásában a nukleáris energiára is támaszkodik: jelenleg 24 db működő nukleáris reaktorral rendelkezik, további 25 db pedig építés alatt áll (ez a Földön jelenleg épülő reaktorok több mint harmada). Az ország rendkívüli energiaigénye révén az atomenergia súlya így is 2% alatti.
A kapacitások bővítésével párhuzamosan Kína még mindig rendkívül sok energiát fogyaszt el gazdasági termeléséhez mérten: a vásárlóerő-paritáson mért egységnyi GDP-re vetítve 40,0%-kal többet, mint az Egyesült Államok, 72,3%-kal többet, mint Magyarország, és durván kétszer (2,05-ször) annyit, mint Németország. Ez egyaránt fakad az energia- és nyersanyag-igényes ágazatok nagyobb súlyából a tőke- és tudásintenzívekkel szemben, általában az ipari alapú növekedési modellből, valamint a kisebb energiahatékonyságú technológiák széles körű alkalmazásából.
Megjegyzendő, hogy az erőforrások szűkösségének problematikája túlmutat az energetika kérdésén. Kína sok fontos ipari nyersanyagból is jelentős behozatalra szorul. Fa- és fűrészáru-importja például négyötöde (81,4%) a teljes hazai kitermelt famennyiségnek. Ugyanez az érték a vasérc esetében 56,8%, a bauxit esetében 84,3%. Mindeközben a vízfogyasztás mértéke – főként a mezőgazdasági termelés növelését biztosító öntözés, illetve részint a fokozódó ipari és lakossági vízhasználat miatt – sok térségben, különösen a Kínai-alföldön meghaladja azt a mennyiséget, amelynek a természetes utánpótlása hosszú távon megvalósul. Ez részint vízhiányhoz, részint a meglévő vizek minőségének jelentős romlásához vezet. A folyamat egyik radikális következménye volt az elmúlt esztendőkben, hogy az ország legnagyobb, a Balatonnál mintegy hétszer nagyobb édesvizű tavának, a kelet-kínai Poyangnak a vízfelülete kevesebb mint tizedére csökkent. A fosszilis energiahordozók rohamosan növekvő kitermelése és fogyasztása, amely az ipari és a lakossági igények (háztartási széntüzelés, dinamikus motorizáció) fokozódására egyaránt visszavezethető, számos nagyvárosban az egészségügyi előírásokat sokszorosan meghaladó légszennyezettségi értékeket eredményez. Különösen erősen sújtja ez a keleti tengerpart legnépesebb metropoliszait, valamint a középső és a belső régió nagy bányászati központjait. Rohamosan növekszik a keletkező ipari és kommunális hulladék mennyisége is.
A probléma nemzetközi léptékét jelzi, hogy a nyersanyagok importjának növelése sok esetben külföldre „helyezi ki” a kitermeléssel járó környezeti károkozást. A légszennyezés, különösen az üvegházgázok kibocsátása szintén túlmutat az ország határain. Habár Kína egy lakosra jutó CO2-kibocsátása (6,4 t/év) még mindig csak 70%-a Németországénak (10,2 t/év) és kevesebb mint fele az USA-énak (16,6 t/év), a teljes kibocsátási volumen alapján Kína már messze a világranglista élén áll. Értéke (10,3 milliárd t) közel duplája az Egyesült Államokénak (5,3 milliárd t), és majdnem egyharmada a teljes globális mutatónak (35,3 milliárd t).
Kína, a kereskedelmi óriás
Kína – részint a tengerentúli kínai diaszpórára támaszkodva – a világ vezető kereskedelmi hatalmává nőtte ki magát. A behozatal jórészt a kínai ipari gépezet működtetését, a kivitel a megtermelt javak nemzetközi értékesítését célozza. Kína jelentős beruházásokat eszközöl külföldön, főként a globális félperiféria és periféria országaiban, és aktív szerepet vállal a nemzetközi gazdasági integrációk elmélyítésében.
A gazdasági reformokkal és a dinamikus gazdasági növekedéssel párhuzamosan a korábban nemzetközileg viszonylag elszigetelt Kína erőteljesen, a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO) való 2001-es csatlakozása után gyorsuló ütemben integrálódott a globális gazdasági vérkeringésbe. Míg az ország teljes külkereskedelmi forgalma az exportot és az importot egyaránt beleszámítva 1978-ban mindössze a GDP 9,7%-át érte el, ennek a mutatónak az értéke mára 45,6%-ra emelkedett. A külkereskedelmi mérleg az 1980-as évek végére pozitívba fordult, az export 2013-ban már 13,3%-kal meghaladta az importot. Kína döntően az importált nyersanyagra, valamint a gazdag országokból beáramló tőkére és technikára épülő, az alacsony hazai termelési költségeket kiaknázó, termékeivel a magas jövedelmű országok fogyasztópiacait megcélzó gazdasági modellre alapozta jelentős gazdasági növekedését. Ez a külkereskedelem szerkezetében is meglátszik. A behozatal duális szerkezetű, legnagyobb részét a nyersanyag- és energiaintenzív kínai gazdaság működtetéséhez szükséges alapanyagok alkotják (üzemanyagok és ezek származékai: 16,2%; egyéb, nem élelmezési célú nyersanyagok: 14,7%), valamint olyan, jelentős részben az ipari termelés biztosításához szükséges gépek és közlekedési eszközök (36,4%), amelyeket az ország egyelőre nem képes a szükséges mennyiségben és minőségben előállítani. Az exportot ugyanakkor 95,1%-os részesedéssel a feldolgozóipari termékek uralják.
Kína teljes külkereskedelmének, valamint exportjának és importjának értéke a fő globális makrorégiók szerinti bontásban (2013). Alapadatok forrása: National Bureau of Statistics of China,
China Statistical Yearbook 2014
Kína külkereskedelmének nagyobb része más ázsiai országokkal bonyolódik le, behozatalának 44,1%-a, kivitelének pedig 48,7%-a kötődik más földrészekhez. A nyersanyagokban bővelkedő, ám nemzetközi összevetésben – az alacsonyabb jövedelemszint vagy ritka benépesültség miatt – szerényebb vásárlóerővel bíró térségekkel Kína külkereskedelmi egyenlege negatív, a világgazdaság hagyományos centrumtérségeivel pozitív. Az Afrikából származó kínai import 26,6%-kal, az Ausztrália és Óceánia térségéből származó pedig 2,4-szeresen haladja meg az ugyanide áramló kínai exportét, míg az Észak-Amerikába irányuló kínai kivitel értéke 2,2-szer nagyobb az onnan származó behozatalénál, Európa esetében pedig 25,1%-os a különbözet.
Kína teljes külkereskedelmének (külső gyűrű), valamint exportjának (középső gyűrű) és importjának (belső gyűrű) megoszlása a fő globális makrorégiók között (2013).
Alapadatok forrása: National Bureau of Statistics of China, China Statistical Yearbook 2014
A kontinentális Kína a 2000-es évek második felében, különösen a 2008-as gazdasági válság óta tekintélyes méretű külföldi beruházásokat indított, a külföldre kihelyezett működőtőke-állománya így 2008 és 2013 között több mint háromszoros növekedéssel 660 milliárd USD-ra emelkedett. (Ez közel kétharmada a Kínában lévő külföldi működő tőkének, és – összevetésképpen – 5,5-szerese Magyarország teljes GDP-jének.) A kontinentális Kína ezzel a 13. helyen áll a globális mezőnyben. Szerepének rohamos növekedését vetíti előre, hogy 2013-ban az egy év alatt kibocsátott új működő tőke alapján immár a 3. helyre került az USA és Japán után (előbbi értékének szűk egyharmadával, utóbbiénak háromnegyedével). A kihelyezett tőkeállomány közel háromötöde (57,1%) az országhoz tartozó, ám az eltérő berendezkedése miatt a nemzetközi gazdasági statisztikákban külön entitásként szereplő Hongkongban található. A fennmaradó 283 milliárd USD legfontosabb célterülete Latin-Amerika (86 milliárd USD), csak ezután következik Európa (53 milliárd USD) és Észak-Amerika (29 milliárd USD). A két térség szerényebb globális gazdasági súlyához viszonyítva a kínai tőke fontos beruházási célterülete Afrika (26 milliárd USD), illetve Ausztrália és Óceánia (19 milliárd USD). Kína külföldi beruházásai ugyanis elsősorban az ország nyersanyag-ellátásának javítását, valamint a kínai termékek külföldi piacainak bővítését célozzák, többek között az ezek fejlesztését lehetővé tevő pénzügyi együttműködések révén. Az eddigi beruházások 29,6%-a így a bérleti és pénzügyi szolgáltatásokban, 17,7%-a a pénzügyi közvetítő tevékenységekben, 16,1%-a pedig a bányászatban valósult meg. Az utóbbi években a járműipari és a megújuló energetikát célzó beruházások aránya is növekedésnek indult. Hatásukra a 2009–2013-as időszakban világszerte nagyjából 300 000 új munkahely jött létre, főként Ázsiában, Ausztráliában és Óceániában (119 000), Európa nyugati magterületen kívüli részén (52 000), Latin-Amerikában (48 000) és Afrikában (37 000).
Megjegyzendő, hogy Hongkongban másfélszer annyi külföldi működő tőke állomásozik, illetve 2,2-szer annyi működő tőke áramlott ki innen más országokba, mint a kontinentális Kína esetében. A kontinentális Kína és más országok között ugyanis továbbra is Hongkong a fő pénzügyi kapocs, így a külföldi beruházások mindkét irányban gyakran rajta keresztül valósulnak meg. Kína nemzetközi nyitásának sikerében az 1970-es évek vége óta fontos szerepet játszik a nemzetközi kínai diaszpóra („tengerentúli kínaiak”), amelynek becsült létszáma eléri az 50 millió főt. Tagjainak háromötöde Délkelet-Ázsiában él, ahol a kínai közösség számos országban fontos szereplője a gazdasági, több esetben pedig a politikai életnek is. Jelentős tőkeerővel bír emellett az Egyesült Államokban, Kanadában és Ausztráliában, valamint növekvő mértékben az európai országokban élő kínai lakosság. A „tengerentúli kínaiak” nemcsak befektetőként, hanem hazautalásaik révén is hozzájárulnak Kína gazdasági eredményeihez: az ország a külföldről származó hazautalások értéke (60 milliárd USD/év) alapján India után a második helyen áll a nemzetközi mezőnyben. (Ez a Magyarországra érkező hazautalások összegének több mint 26-szorosa, egy otthoni lakosra vetítve azonban a kínai érték csak ötöde a hazainak.)
A Kínából külföldre kihelyezett működőtőke-állomány megoszlása globális makrorégiók szerint (2013). Alapadatok forrása: National Bureau of Statistics of China, China Statistical Yearbook 2014
A globális kereskedelembe és tőkeáramlásba történő erősebb bekapcsolódással párhuzamosan Kína egyre komolyabb szerepet vállal a nemzetközi politikai életben. Amellett, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja, 2005 óta az ő kezdeményezésére kerül sor az évenkénti Kelet-Ázsia Csúcsra, amelyen Kelet-Ázsia 14 országa mellett Ausztrália, Új-Zéland, továbbá az USA és Oroszország képviselői egyeztetnek kereskedelmi, gazdasági együttműködési kérdésekben. Kína meghatározó tagja a 21 Csendes-óceán parti országot tömörítő Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködésnek (APEC), valamint a Sanghaji Együttműködési Szervezetnek, amelynek célja a gazdasági, katonai és kulturális kooperáció elmélyítése Oroszországgal, Kazahsztánnal, Kirgizisztánnal, Tádzsikisztánnal és Üzbegisztánnal. Kínai részvétel mellett kerül sor 2009 óta a BRIC (2010 óta BRICS) országok (Brazília, Oroszország, India és Kína, illetve a Dél-afrikai Köztársaság) vezetőinek éves csúcstalálkozójára. Ezekre alapozva hozták létre a tagországok 2014-ben az Új Fejlesztési Bankot (New Development Bank), amely a Világbankkal és a Nemzetközi Valutalappal szemben kíván alternatívát kínálni a tagállamok és a fejlődő világ országai számára gazdaságfejlesztési (például infrastrukturális) projektek finanszírozásában.
„Egyesek előbb gazdagodnak meg”: növekvő társadalmi és területi egyenlőtlenségek
Kína rohamos gazdasági növekedése a nemzetközi átlagnál jóval magasabb társadalmi egyenlőtlenségeket hívott életre. Város-vidék viszonylatban, valamint regionális szinten egyaránt markáns polarizációs tendenciák figyelhetők meg, amelyek rendkívüli méretű belső migrációs folyamatokat indítottak be. Az országos vezetés az egyenlőtlenséget sokáig a növekedés elkerülhetetlen velejárójának tekintette, a 2008-as válság óta azonban határozott lépéseket tesz a belső országrészek gazdasági színvonalának emelésére.
A kínai gazdaság látványos növekedése impozáns eredmény, amelynek hátterében ugyanakkor jelentős társadalmi és területi különbségek húzódnak. Abból a megállapításból kiindulva, hogy több mint egymilliárd ember anyagi életszínvonalának radikális és egyenletes megemelése nem lehetséges, a kínai vezetés szükségszerűnek tekintette az egyenlőtlenségek átmeneti növekedését (Deng Xiaoping szállóigévé vált mondatát idézve: „Egyesek előbb gazdagodnak meg.”). A növekedés szempontja így a kiegyenlítésé elé került, ami napjainkra nemzetközi viszonylatban is markáns különbségekhez vezetett. Ezt érzékletesen tükrözi a jövedelmi egyenlőtlenségeket kifejező Gini-együttható százalékos értéke, amely elméletileg 0 és 100 között alakulhat (a „0” a teljes egyenlőséget jelenti, a „100” pedig azt a szigorúan elméleti lehetőséget, ahol a teljes összjövedelem egyetlen lakos kezében összpontosul). Kína értéke 47,4, amely nemcsak az európai országokénál (pl. Magyarország: 24,7), de a világátlagnál (39,0) is jóval magasabb, és komoly jövedelemegyenlőtlenséggel jellemezhető latin-amerikai és afrikai országok (pl. Peru, Ecuador, Madagaszkár) szintjére pozícionálja Kínát. Jellemző, hogy míg Kína lakosságának több mint 18%-a 2011-ben is napi 2 USD-nál kevesebb bevételből kényszerült megélni (a megfelelő érték vásárlóerő-paritáson számolva, az árszínvonal eltéréseit figyelembe véve az Európai Unió periférikus országaiban is 3% alatti), az Egyesült Államok után Kínában élnek a legtöbben (több mint 150 fő), akiknek a vagyona meghaladja az egy milliárd USD-t.
A jelentős gazdasági növekedéssel párhuzamosan a területi egyenlőtlenségek is növekedésnek indultak. A városi és a vidéki térségek életszínvonalában már a reformok előtt markáns különbségek mutatkoztak. Míg a városi lakosként nyilvántartottak számára sok (pl. oktatási és egészségügyi) közszolgáltatás ingyenesen hozzáférhető volt, vidéken ezek a szolgáltatások vagy fizetős alapon működtek, vagy sok esetben nem voltak kiépítve. Ezen felül a városi háztartások egy főre jutó jövedelme 1978-ban több mint két és félszerese (2,57) volt a vidékinek. A jövedelmi különbségek a reformidőszak első éveiben csökkentek, mivel a legfontosabb nemzetgazdasági cél a megfelelő élelmiszerellátás tartós biztosítása volt, az első gazdasági reformok így a mezőgazdaságot célozták és döntően a vidéki lakosság életszínvonalát emelték. Az ipart és a szolgáltató szektort érintő reformok megindulásával azonban a város és a vidék közti jövedelmi olló újból nyílni kezdett, a hányados értéke az 1983-as trendforduló után (1,82) 2002-re 3,00 fölé kúszott, 2013-ban 3,03. Megmaradt a város és a vidék eltérő szolgáltatás-ellátottsága is. A látványosan felgyorsuló urbanizáció révén a városokban lakók aránya 1978 és 2013 között 17,9%-ról 53,7%-ra nőtt, így a fokozódó város–vidék különbség az összlakosság kisebb részét érinti már hátrányosan, mint három évtizeddel ezelőtt.
A reformidőszak a regionális egyenlőtlenségek terén is erőteljes növekedéshez vezetett. Ez egyrészt abból fakadt, hogy a külföldi tőkét kezdetben csak néhány délkelet-kínai városba engedték be, ezt később követte több délkeleti tartomány és keleti parti kikötőváros, majd jó pár esztendő lemaradással került sor Kína tengerparttal nem rendelkező belső régióira. Másrészt a magasabb képzettségű lakossággal és fejlettebb infrastruktúrával rendelkező nagyvárosi térségek, amelyek a legtöbbet tudták profitálni a gazdasági reformokból, döntően az ország keleti tartományaiban, nagyrészt a tengerparton vagy annak közelében találhatók. Harmadrészt a kínai vezetés tudatosan arra törekedett, hogy a belső országrészek erőforrásai a keleti tengerparti zóna nemzetközi versenyképességének szolgálatába álljanak. A „lépcsőzetes fejlődés” koncepciója értelmében a nyugati és a középső országrészek olcsó nyersanyagokkal látták el a tengerparti tartományokat, amelyek így olcsón tudtak termelni, és alacsony árú termékekkel látták el a világpiacot. Az ebből származó bevétel döntően a tengerparti térségbe került és az ottani gazdaság fejlesztésébe forgatták vissza. Az országrészek közötti különbségek így markáns növekedésnek indultak. Tianjin (Tiencsin), Beijing vagy Shanghai (Sanghaj) egy főre jutó GDP-je 2013-ban több mint négyszeresen, de a keleti Jiangsu (Csiangszu) tartományé is több mint háromszorosan felülmúlta a belső Guizhou (Kujcsou) tartományét.
Az exportráta tartományi szintű különbségei (2013). Alapadatok forrása:
National Bureau of Statistics of China, China Statistical Yearbook 2014
A különbségek más életszínvonal-mutatók esetében is megmutatkoznak. A születéskor várható élettartam Shanghaiban és Beijingben meghaladja a 80 évet, Tibetben, Yunnanban (Jünnan) és Qinghaiban azonban a 70 esztendőt sem éri (68,2–69,9 év). Az írástudatlanok aránya Beijingben kevesebb mint másfél százalék (1,46%), Guizhouban és Qinghaiban viszont a 15 év feletti lakosság több mint tizede (12,0%, illetve 12,2%), Tibetben pedig több mint harmada (34,8%) analfabéta. Míg tehát egyes keleti tartományok mutatói közelítőleg a tehetősebb európai országok szintjén állnak, néhány belső provincia értéke a világátlagtól is jóval elmaradva Dél-Ázsia, sőt esetenként Afrika szegényebb országaiéhoz hasonlatos. (A 68-69 éves várható élettartam Myanmar, Laosz és Nepál, a 34% feletti írástudatlanság Nepál és Madagaszkár értékének felel meg.)
A városlakók arányának tartományi szintű különbségei (2013). Alapadatok forrása:
National Bureau of Statistics of China, China Statistical Yearbook 2014
A területi egyenlőtlenségek elmélyülésével párhuzamosan megélénkült a belső migráció, amely hagyományosan a szegényebb középső tartományokból (legnagyobb számban Sichuanból) a gyorsan növekvő, tekintélyes munkaerő-szükséglettel jellemezhető tengerparti provinciákba, különösen azok nagyvárosi gócaiba irányul (a Gyöngy-folyó torkolatvidékének városhalmaza Guangdongban, illetve Shanghai, Beijing és Tianjin környéke). A folyamatot azok a reformok tették lehetővé, amelyek lazítást hoztak a Mao-korszak szigorú, a vidéki népesség városokba áramlását hatékonyan gátló adminisztratív szabályozásában. Ezek révén mára 200-250 millió főre emelkedett azoknak az ideiglenes migránsoknak (az ún. „lebegő népességnek”) a száma, akik általában több évet töltenek el a szülőföldjüktől távol eső városi térségekben, amelyek bővelkednek a városlakókénál jóval alacsonyabb, de a vidékinél lényegesen magasabb jövedelmekkel kecsegtető munkalehetőségekben. A vidéki migránsok tömegein alapuló munkaerőbőség az elmúlt évtizedekben döntő szerepet játszott a munkabérek alacsonyan tartásában, így a kínai gazdaság nemzetközi versenyképességének fenntartásában. A várositól eltérő kulturális és jövedelmi hátterük ugyanakkor sok esetben táplál társadalmi feszültséget a migránsok és a helybeliként nyilvántartott városi népesség között, amelynek fő motívumai hasonlatosak a gazdag európai országokban dolgozó, szegényebb országokból érkezett munkavállalók megítélése körüli ellentmondásokhoz. A demográfiai változások miatt ráadásul a vidéki munkaerő-felesleg határozottan csökkenő tendenciát mutat, ami az országos munkaerőbőség elapadásához, ezzel párhuzamosan az utóbbi években a sokáig igen alacsonyan tartott bérszínvonal látható emelkedéséhez vezetett. Ez az eddigi, olcsó munkaerőre alapozott kínai gazdasági modell alapvető átalakításának szükségességét vetíti előre.
A „lépcsőzetes fejlődés” azon a megfontoláson alapult, hogy a tengerparti régió gazdaságának gyors növekedése idővel „lecsorog” a többi tartományba is. Ez azonban három évtized alatt sem vett lendületet, annak ellenére, hogy a beijingi kormányzat az ezredfordulón célként tűzte ki a nyugati térségek hangsúlyosabb fejlesztését. Érdemi változás a 2008-as globális válság hatására indult meg, amikor az országos vezetés nagy léptékű infrastrukturális fejlesztési programokat indított a belső országrészekben, különösen a középső térségekben. Ezek az ottani gazdasági növekedés élénkítését célozzák, amelytől hosszabb távon a hazai vásárlóerő fokozódását, a nemzetgazdaság exportlehetőségektől való függésének mérséklését, és egy új, a hazai fogyasztópiacra épülő növekedési pálya megalapozását várják. Habár a világ messze legnagyobb valutatartalékával (nagyjából 4000 milliárd USD, Magyarország GDP-jének közel 30-szorosa) rendelkező Kína többek között egy 4000 milliárd jüan (565 milliárd USD) értékű gazdaságélénkítő csomagot is végrehajtott, ami döntően a belső országrészekben látványos autópálya-, gyorsvasút- és ingatlanfejlesztésekben nyilvánul meg, a markáns területi különbségek érdemi oldódása csak hosszabb időtávon tűnik lehetségesnek.
Az egy főre jutó állóeszköz-beruházás tartományi értékei az országos átlag százalékában (2006).
Az egy főre jutó állóeszköz-beruházás tartományi értékei az országos átlag százalékában (2013). Alapadatok forrása: National Bureau of Statistics of China, China Statistical Yearbook 2014
Kína régiói
Kína régióinak terület-, népesség- és GDP-arányos térképei (2013). Jól látható a keleti térség meghatározó népességi és gazdasági súlya. Alapadatok forrása: National Bureau of Statistics of China, China Statistical Yearbook 2014
A természet uralta vidék: Nyugat-Kína
A jelentős kiterjedésű Nyugat-Kína az ország társadalmi, gazdasági életében szerényebb szerepet játszik, mindössze keleti részére jellemző a nagyobb nép- és gazdasági sűrűség.
A régió területe közel 5,47 M km2, amely az ország területének 57%-át teszi ki. Nyilvántartásba vett területének 61%-a mezőgazdasági hasznosítású (ez az ország agrárterületének mintegy fele) és csak 1,3%-a beépített. Nyugat-Kínának nincs tengeri kijárata, viszont rendkívül hosszú határa révén az ország majdnem összes szomszédjával érintkezik, így fontos szerepe van a szárazföldi külkapcsolatokban: a kereskedelemben (bár a határokon áthaladó néhány út- és vasútvonal forgalma elenyésző) és a védelmi politikában, határvitákban.
Nyugat-Kína 10 területi egységből áll: Chongqing (tartományi jogú város), Sichuan, Guizhou, Yunnan, Shaanxi, Gansu, Qinghai (tartományok) és Tibet, Ningxia, Xinjiang (autonóm területek). Közülük a nyugati fekvésűek nagy területűek, ritkán lakottak, és a régió keleti részén fekvők társadalmi, gazdasági súlya számottevőbb.
Nyugat-Kína természetföldrajzi adottságai mostohák. Itt találhatók az ország magashegységei (Himalája, Transzhimalája, Kunlun, Tien-san, Karakorum); északon nagy száraz medencék, sivatagok (Dzsungáriai-, Tarim-medence [benne a Takla-Makán]), délen a Qinghai–Tibeti-fennsík húzódik. A hegyláncok, sivatagok évezredeken át elszigetelték Kínát. Keleten a sűrűbben lakott Lösz-fennsík és a Sichuani-medence, délkeleten a Dél-kínai karsztvidék terül el. Az évi középhőmérséklet alacsony (a hegyvidékeken 0°C alatti, a sík területeken 8-10°C), a nyugati alacsonyabb térszíneken magas az évi és napi hőingás. A térség jelentős része csapadékban viszonylag szegény, ám számos folyó ered ebből a régióból, amelyek egy része Kelet-, Délkelet-Kínában éri el a tengert (pl. Huang He [Sárga-folyó], Chang Jiang [Jangce]), mások a déli szomszédos országokba lépnek át (pl. Mekong, Brahmaputra). Az ország nemzeti parkjai területének java, több mint 70%-a erre a régióra jut.
A terület talajadottságai döntően kedvezőtlenek, és kiterjedt erdőségek csak a régió délkeleti részére jellemzők. Az ország erdőségeinek így is közel 40%-a, a faállománynak majdnem fele jut erre a régióra, és itt állítják elő az ország lakk (60%), gumi (50%) és tungaolaj (35%) termelésének javát. Az országos kitermelésből való részesedése alapján ásványkincsei közül kiemelkedik a földgáz (Sichuan, Xinjiang), a kőolaj, a titánium és a vanádium (Sichuan), a krómérc (Tibet, Gansu, Xinjiang) és a mangánérc (Guizhou), valamint a foszfor (Guizhou, Yunnan), a cink (Yunnan), a pirit (Sichuan), a réz- és az ólomérc. A környezetszennyezés a régió sűrűbb keleti részén és a bányavidékeken kezd komoly problémává válni.
Nyugat-Kína területének nagy része lakatlan, illetve ritkán lakott. Népességszáma 2013-ban 294 M fő volt (az ország népességének 22%-a). A lélekszám lassan gyarapodik (8,6 M fővel nőtt 10 év alatt), aminek a természetes szaporodás a fő oka. A belső népességáramlás tekintetében jellemző, hogy Sichuan, valamint Gansu, Shaanxi, Guizhou és Yunnan a fő kibocsátóterület, főleg a keleti part felé, míg a nyugati tartományok közül Xinjiangba inkább befelé, igaz kis számban, áramlanak a munkavállalók. A fiatalok és idősek aránya magasabb az országos átlagnál, a 15-64 évesek aránya viszont kínai viszonylatban csak 71,8%. Enyhe férfitöbblet jellemzi a régiót. A lakosság iskolázottsági jellemzői elmaradnak az országos átlagtól, alacsony a közép- és felsőfokú végzettségűek aránya (48,8, ill. 10%). A régióban több kisebbség él, számottevők közülük a kiterjedt területeken élők (ujgur, tibeti, hui, miao, ji) és a szomszédos országok kisebbségei a határvidékeken (mint kazahok, kirgizek).
Nyugat-Kína területén ritka a település- és a közlekedési hálózat. Kiemelkedő városok a keleti határon fekszenek: Chongqing (11 M), Chengdu (7,4), Xian (5,6). A városi lakosság aránya alacsony (45%), elmarad az országos átlagtól. A nagyobb városokat sűrűbb út-, ritkább autópálya- és vasúthálózat, valamint légi közlekedés kapcsolja össze. A nyugati részen csak alacsonyabb lélekszámú közigazgatási, kereskedelmi központok találhatók, amelyek közül Lhasa, Urumqi emelkedik ki. Az ország vasútvonalainak mindössze negyede, a közutaknak pedig harmada húzódik a régióban, így a régió vasútvonalainak és gyorsforgalmi útjainak sűrűsége (kb. 0,5 km/100 km2) az országos érték 40%-át alig haladja meg. A régióra az ország regisztrált utasforgalmának kevesebb mint negyede, az áruforgalom kevesebb mint ötöde jut. A régiót nyugatról keletre, délkeletre új csővezetékes hálózat szeli át, amely xinjiangi és közép-ázsiai szénhidrogént visz; ezen kívül Myanmar felől is vezeték húzódik a régión keresztül, amelyen közel-keleti szénhidrogén áramlik a főbb központokba.
Nyugat-Kína az ország GDP-jének mintegy 15%-át adta 2013-ban, amely arány szerény mértékben emelkedett a korábbi években. Az egy főre jutó GDP az országos átlaghoz viszonyítva fokozatosan emelkedik, de 2013-ban így is csak annak 70%-át érte el. A gazdasági értéktermelésre jellemző, hogy az országos értéknél pár százalékponttal magasabb a primer szektor aránya és alacsonyabb a tercier szektoré. Az országos bruttó állóeszköz-felhalmozásnak a régió kevesebb mint egyötödét birtokolja. A Kínában letelepedett külföldi cégek és a beruházott tőke kevesebb mint 7%-a koncentrálódik csak ide.
Egyes főbb mezőgazdasági termékek az országos termelésből való részesedést nézve délkeleten a gumós növények, repce, rostnövények (Sichuan), a dohány, tea, banán (Yunnan), az alma (Shaanxi), nyugaton a gyapot, szőlő, paradicsom (Xinjiang), illetve az árpa, a zab. A nyugati legelők a nomád-félnomád pásztorkodás alapját jelentik, a ló, öszvér, teve, juh, kecske és Tibetben a jak a jellegzetes állatfajok; keleten, délkeleten már megjelenik a szarvasmarha, bivaly, sertés és baromfi is, sőt a régió részesedése az ország állatállományából több faj esetében is 40, sőt például a ló, az öszvér, a teve, juh (Xinjiang) esetében 50% felett van.
A régió ipari termelése országos viszonylatban szerény. Az országos termelésből való részesedése alapján kiemelhető például az erőművi berendezések (Sichuan), a számítástechnikai alkatrészek, a cement, a koksz, a műtrágya, szóda, kénsav és a cigaretta előállítása. Az országban működő ipari vállalkozások kevesebb mint 10%-a, ugyanakkor az állami ipari cégek közel negyede jut erre a régióra. Nyugat-Kína adja az ország elektromosenergia-termelésének mintegy negyedét, amelynek több mint 40%-a vízenergiából származik (közte a Sichuan határán fekvő Három-szurdok vízerőműből). Az ország elektromosenergia-fogyasztásának ugyanakkor csak mintegy ötöde kötődik a régióhoz.
Nyugat-Kína kereskedelmi szerepe az országban szerény: az export 7%-a, az import 4%-a érinti. A külföldi turistaérkezések száma is alacsony (az országos értékből való részesedése 16%).
Az átmeneti zóna: Közép-Kína
Közép-Kína tengerpart nélküli, átmeneti, heterogén térség Nyugat- és Kelet-Kína között. Ide tartozik a bányászat miatt fontossá vált Belső-Mongólia, a jelentős gazdasági múltú Mandzsúria és a dinamikus kelet-kínai tengerpart hátsó, fejlődő zónája.
A régió területe 2,8 M km2, amely az ország területének közel 30%-át teszi ki. A régió nyilvántartásba vett területének 82%-a mezőgazdasági hasznosítású (ez az ország agrárterületének közel harmada) és 4,5%-a beépített. Északon Oroszországgal és Mongóliával, keleten Észak-Koreával határos, amely tényezők a régió északi tartományainak kiemelt geopolitikai helyzetét magyarázzák. Közép-Kína 9 területi egységből áll: Heilongjiang, Jilin, Shanxi, Henan, Hubei, Anhui, Hunan, Jiangxi (tartományok), Belső-Mongólia (autonóm terület). A régió magterülete délen található.
Közép-Kína természetföldrajzi szempontból – észak-déli irányban hosszan elnyúló alakjából eredően – elég heterogén. Északon a magasabban fekvő Belső-Mongólia (Nagy-Hingan-hegység, Góbi-sivatag), az Északkelet-kínai-alföld (Mandzsúria), délebbre a Lösz-fennsík, a Dél-kínai-hegyvidék egy része, valamint a Sárga-folyó és a Jangce medencéi a meghatározók. Az évi átlagos középhőmérséklet északról dél felé fokozatosan emelkedik (6-8°C-ról 16-18°C-ra). A térség északi része csapadékkal közepesen ellátott (600-800 mm), a déli területeken viszont 1000 mm felett van az évi mennyiség, amelynek java nyáron hullik. A terület – Belső-Mongóliát kivéve – sűrű folyóhálózattal rendelkezik.
A természeti erőforrásait tekintve egyrészt kiemelkednek a síkvidékeken a jó talajadottságok és az erdőségek: az ország erdőterületeinek valamivel több mint 40%-a és a faállomány több mint egyharmada található itt (inkább lombhullató és tűlevelű erdők), valamint innen származik a lakk és tungaolaj közel 40%-a. Ásványkincsei közül az országos kitermelésből való részesedése alapján kiemelkedik a kőszén (Shanxi, Belső-Mongólia), a rézérc (Jiangxi), az ólom és a cink (Belső-Mongólia), a pirit, a bauxit és a foszfor (Hubei). A környezetszennyezés a gazdasági és népességnövekedéssel egyre komolyabb problémává vált a régióban.
2013-ban a régió népessége 452 M fő volt (az ország népességének 33%-a), a lakosságszám lassan gyarapodik (7 M fővel nőtt 10 év alatt), aminek a természetes szaporodás a fő oka. A vándorlási egyenleg negatív, főleg a déli magterületről mennek sokan hosszabb-rövidebb időre, munkavállalási céllal, Beijingbe, Shanghaiba, illetve Jiangsu és Zhejiang, valamint Guangdong nagyvárosaiba. A fiatalok aránya magasabb, az időseké alacsonyabb az országos átlagnál, a 15-64 évesek aránya 73,4%. Enyhe férfitöbblet jellemzi a régiót. A lakosság iskolázottságára jellemző, hogy a középfokú végzettségűek aránya (60%) haladja meg az országos átlagot. A régióban a jelentős kisebbségek északon találhatók, a mongolok, mandzsuk, koreaiak, illetve délen a tujiak.
A régiónak átlagos a település- és a közlekedéssűrűsége, és számottevő területi differenciákat rejt. Legnépesebb városai Wuhan (10,3 M), Harbin (5,3), Zhengzhou (4,3). A városi lakosság aránya (50%) kissé elmarad az országos átlagtól. Az ország vasútvonalainak 43%-a, a közutak 37%-a húzódik a régióban, és az országban regisztrált utas- és áruforgalom közel egyharmada jut ide. A régió vasútvonalainak és gyorsforgalmi útjainak sűrűsége (kb. 1,6, illetve 1,4 km/100 km2) az országos érték 145, illetve 125%-át jelenti. Csővezetékek is húzódnak a régióban: egyrészt Oroszország felől, másrészt nyugatról és délről áramlik a szénhidrogén főként a nagy csomópontokba és keletre.
Közép-Kína az ország GDP-jének mintegy 27%-át adta 2013-ban, amely arány stagnált a korábbi években. Az egy főre jutó GDP közel 80%-a az országos értéknek, és kismértékben emelkedett az elmúlt időszakban. A gazdasági értéktermelésre jellemző, hogy az országos értéknél pár százalékponttal magasabb a primer és a szekunder szektor aránya, a tercier szektoré viszont számottevően alacsonyabb. Az országos bruttó állóeszköz-felhalmozásnak a régió mintegy harmadát birtokolja. A Kínában letelepedett külföldi cégek és a beruházott tőke mindössze 10%-a koncentrálódik ide.
Egyes főbb mezőgazdasági termékek az országos termelésből való részesedést nézve a rizs, a búza (Henan), északon a kukorica, a bab (Helongjiang), a paradicsom (Belső-Mongólia) délebbre a földimogyoró, fokhagyma, sárgarépa, rostnövények (kender, juta stb.) (Henan), a szezám, gomba (Henan, Hubei), a spárga (Shanxi), a repce, a citrusfélék, valamint a batáta, köles, cukorcirok. Közép-Kína egyes területein az istállózó, az aszályra hajlamos térségekben télen istállózó, nyáron legeltető állattartás (északon szarvasmarha, délen bivaly) a jellemző, míg Belső-Mongóliában a nomád állattartás, a sűrűbben lakott körzetekben pedig a sertés- és baromfitartás terjedt el. Az ország állatállományából a sertés, a szarvasmarha, a kecske, juh, teve (Belső-Mongólia) emelkedik ki, ezek közel 40%-át mondhatja magáénak a régió.
Az ipar esetében az országos termelésből való részesedése alapján kiemelhető a vas- és acélipar, a vegyipari anyagok (kénsav, szóda, műtrágya, növényvédőszer), a közlekedési gépek, a hűtőszekrények, mosógépek, légkondicionálók (Anhui), a sör, cigaretta gyártása. Az országban működő ipari vállalkozások negyede tevékenykedik a régióban. Közép-Kínában állítják elő az elektromos energia országos mennyiségének mintegy harmadát (Hubei határán fekszik a híres Három-szurdok vízerőmű), a régió az ország elektromosenergia-fogyasztásának ugyanakkor csak mintegy negyedét adja.
A régió kereskedelmi szerepe az országban szerény (az export 7,5%-a, az import 6,7%-a kötődik hozzá). A külföldi turistaérkezések aránya valamivel kedvezőbb, több mint ötöde az országba látogatóknak jut Közép-Kínára.
A dinamikus magterület: Kelet-Kína
Kelet-Kína az ország tengerparti zónája, a társadalmi, gazdasági magterülete, az elmúlt évtizedek dinamikus gazdasági növekedésének fő színtere.
A régió területe 1,3 M km2, amely az ország területének mindössze 14%-át teszi ki. A régió nyilvántartásba vett területének 76%-a mezőgazdasági hasznosítású (amely az ország agrárterületének mintegy 15%-a) és magas a beépített területek aránya, közel 10%. Kelet-Kína az ország tengeri kijárata, mintegy 18 ezer kilométernyi partszakasszal. A kínai felségvizeken található több ezer sziget közül közigazgatási, politikai szempontból Hainan, Hongkong, Makaó és Taiwan emelkednek ki, valamint az értékes szénhidrogén-lelőhelyek miatt a kontinentális talapzat. Északon Észak-Korea, délen Vietnam szomszédsága a meghatározó.
Kelet-Kína 12 területi egységből áll: Beijing (Peking), Tianjin, Shanghai (tartományi jogú városok), Liaoning, Hebei, Shandong, Jiangsu, Zhejiang, Fujian, Guangdong, Hainan (tartományok), Guangxi (autonóm terület). Ezen kívül Hongkong és Makaó (különleges igazgatású területek), valamint Taiwan sorolható ide. (Utóbbi háromról Kína általános részénél találhatók információk.) A tengerparti zóna egésze kiemelkedik az országból, a régió központjai Beijing és Shanghai.
Kelet-Kína döntő része síkvidék: a Kínai-alföld (a Sárga-folyó és a Jangce alföldjei) a meghatározó, emellett délen a Dél-kínai-hegyvidék és a Dél-kínai karsztvidék egy része esik területére. Keleten a Sárga- és a Kelet-kínai-, délkeleten a Dél-kínai tenger szegélyezi. Az évi átlagos középhőmérséklet magas: a déli területeken 20°C feletti, északon 14-16°C, és alacsony az évi hőingás. Az ország csapadékban gazdag térsége, északon 800-1000, délen 1500-2000 mm értékek a jellemzők, amelynek java tavasszal és nyáron hullik. A folyóhálózat sűrű, a folyók bővizűek. Terület alapján az ország nemzeti parkjainak kevesebb mint 10%-a jut a régióra.
A talajadottságok kedvezők, emellett az ország erdőterületeinek negyede, a faállomány 15%-a jut erre a régióra (benne a híres bambusz), a fűrészárunak, guminak, gyantának pedig több mint 50%-a innen származik. Ásványkincsei közül kiemelkedik a kőolaj (a szárazföldön és a selfterületeken), a vasérc (Liaoning), a mangánérc, bauxit, kaolin (Guangxi) és a magnezit (Liaoning). A nagy gazdasági- és népsűrűségből eredően a környezetszennyezés komoly probléma a régióban.
2013-ban a régió népessége 609 M fő volt (az ország népességének 45%-a), a lakosságszám gyorsan emelkedik (66,4 M fővel nőtt 10 év alatt), aminek a természetes szaporodás a fő oka. A régió vonzza más, szárazföldi tartományok lakosságát, ám a nagyszámú migráns munkát vállalni jön, döntő részük nem válik regisztrált lakossá. A fiatalok és idősek aránya alacsonyabb az országos átlagnál, a 15-64 évesek aránya viszont magasabb (75,3%). Enyhe férfitöbblet jellemzi a régiót. A lakosság iskolázottsági jellemzői meghaladják az országos átlagot: magas a közép- és felsőfokú végzettségűek aránya (59, ill. 13%). A régióban élő jelentős kisebbségek: délen a zhuang, több térségben a hui.
Számos többmilliós nagyvárosa van Kelet-Kínának, a legnépesebbek: Shanghai (24,1 M), Beijing (18), Guangzhou (12,4), Shenzen (12,3), Hangzhou (7), Nanjing (6,5), Tianjin (11,5), Shenyang (6,3). A városi lakosság aránya magas (62%), meghaladja az országos átlagot. A régió sűrű közlekedési hálózattal rendelkezik, az ország vasútvonalainak és közútjainak mintegy harmada hálózza be, a vasútvonalainak és gyorsforgalmi útjainak sűrűsége (kb. 2,6, illetve 3 km/100 km2) pedig az országos érték 240, illetve 275%-át adja. Az ország regisztrált utas- és áruforgalmának több mint 40-40%-a jut rá. A régióban található a világ tíz legnagyobb áruforgalmú tengeri kikötőjéből hat (köztük a két világelső: Ningbo-Zhoushan, Shanghai) és a világ második legnagyobb utasforgalmú légikikötője (Beijing). A régió csővezetékekkel sűrűn behálózott, egyrészt a kikötőkből, másrészt északról és nyugatról érkezik a szénhidrogén a fő központokba.
Kelet-Kína az ország GDP-jének mintegy 58%-át adta 2013-ban, amely arány csak szerény mértékben csökkent a korábbi években. Az egy főre jutó GDP egyre kevésbé haladja meg az országos átlagot, de 2013-ban így is annak közel 130%-át érte el. A gazdasági értéktermelésre jellemző, hogy az országos értékhez viszonyítva valamivel kisebb a primer és a szekunder szektor aránya, míg a tercier szektor értéke magasabb. Az országos bruttó állóeszköz-felhalmozásnak a régió mintegy felét birtokolja. A régióban, Beijingben van a világ 10 legnagyobb cége (Forbes 2000) közül az öt kínainak (négy pénzügyinek, egy szénhidrogén-iparinak) a székhelye. A Kínába betelepült külföldi cégek és a beruházott tőke több mint 80%-a ide koncentrálódik.
Egyes főbb mezőgazdasági termékek az országos termelésből való részesedést nézve délen a rizs (helyenként évi kétszeri aratással), a tea, a cukornád, selyemgubó (Guangxi), a citrusfélék, a banán (Guangdong), északabbra a búza, a földimogyoró, az alma, őszibarack, gomba (Shandong), a körte (Hebei), a szőlő, valamint a köles, a cukorcirok és sokféle zöldség (pl. hagyma, fokhagyma, sárgarépa, spárga, főként Shandongban). Kelet-Kínában az istállózó állattenyésztés csak kiegészítője a földművelésnek; kiemelkedik viszont a sertés- (ország állományának közel 40%-a) és a baromfitenyésztés (délen főleg a vízi szárnyasok). A régió selfterülete a világviszonylatban kiemelkedő tengeri halászat színtere, míg a folyók és deltáik (pl. Gyöngy-folyó, Jangce) a belvízi halászat legfontosabb helyszínei (a belvízi zsákmány 50%-a származik a régióból).
Az ország ipari termelésének jelentős része koncentrálódik Kelet-Kínában. Például az integrált áramkörök (Jiangsu), színes televíziók és mobiltelefonok (Guangdong), a szövet (Zhejiang), papír, vegyipari rost (Zhejiang), a cukor több mint 75%-át, a vas, acél, az etilén, növényvédőszer (Shandong), a műanyag, a síküveg, a gépjárművek, autók, traktorok (Shandong), egyes fehéráruk (mosógép, légkondicionáló stb., Guangdong, Zhejiang), számítástechnikai alkatrészek több mint 60%-át itt állítják elő. Az országban működő ipari vállalkozások java, mintegy kétharmada ebben a régióban tevékenykedik, ugyanakkor az állami ipari cégeknek „csak” mintegy fele. A régióban állítják elő az országos elektromosenergia-termelés 45%-át, ugyanakkor az ország elektromosenergia-fogyasztásának valamivel több mint feléért felelős.
Kelet-Kína kereskedelmi szerepe az országban kiemelkedő: az export 85,5%-a, az import 89,3%-a kötődik ide, a külföldi cégek árukereskedelme az országos volumen 90%-át is meghaladja. A külföldi turistaérkezések száma is kimagasló, az országba történt látogatások több mint 60%-át itt regisztrálták.
A kínai régiók részesedése az ország legfőbb társadalmi, gazdasági mutatóinak értékeiből (2013).
Alapadatok forrása: National Bureau of Statistics of China, China Statistical Yearbook 2014
Mentés