Bruno Maces: The Dawn of Eurasia

A könyv szerzője Bruno Macaes, volt portugál politikus, valamint a Canegie Europe volt kutatója, jelenleg pedig a washingtoni Hudson Intézet vezető kutatója. Könyvének fő témája az eurázsiai kontinens, alaptézisében pedig főszerepet szán ennek a szuperkontinensnek a globális világ jövőjében. Ennek mikéntjét és miértjét vezeti le számunkra könyvében, mely tézisek alátámasztására felhasználja hat hónapos útja során szerzett tapasztalatait.

Bevezető

Már a könyv előszavában egy érdekes meglátást vet fel a szerző miszerint, a könyvesboltok polcai tele vannak olyan könyvekkel, amelyek Oroszországról (főleg az orosz fenyegetésről), Kínáról (főleg a csodáiról) és az Európai Unióról (főleg a kríziséről) szólnak, azonban ezeknek a könyveknek az elhelyezésekor különösen ügyelnek arra, hogy az országok egymástól külön legyenek kezelve, és ne pedig egyben.

Az író továbbá úgy folytatja bevezetőjét, hogy ha jelenkorunkat összehasonlítjuk a régmúlttal akkor az a különbség, hogy napjainkban a globalizációs erők arra kényszerítenek minket, hogy mindannyian egy rendszertelen közös létben éljünk. A baj ezzel az, hogy minden országnak/régiónak megvan a saját véleménye arról, hogy ennek a világnak milyennek is kéne lennie. A szerző szerint ez az évtized nem Ázsia évtizede lesz, de nem is Európáé, sőt még csak nem is Amerikáé. Könyvében megkísérel egy alternatív választ kínálni a számunkra, miszerint ez az évtized Eurázsia évtizede lesz. Ugyan megjegyzi, hogy Eurázsia önmagában is egy összetett világ (nem csak a szó, ami azt alkotja), ahol nagyon különböző politikai rendszerek keverednek és kénytelenek együtt létezni, de szerinte ez a szuperkontinens mégis egy egyensúlyteremtő erővel bír.

A Berlini fal csak egy része volt annak a vasfüggönynek, amely kettéválasztotta Európát vagy még konkrétabban Nyugat-Európát és a Szovjetuniót, ezt lehet most vonatkoztatni a bambuszfüggönyre (amely kifejezést nem túl gyakorta alkalmazzák), ez pedig az a demarkációs vonal, amely a kommunista és a kapitalista országok között húzódik Ázsiában. A második világháború után az európai országoknak el kellett fogadniuk, hogy nincs többé vezető hatalmuk a világban, mivel ezt a szerepet átvette tőlük Amerika. Most pedig a szerző véleménye szerint Kína következik a világ irányításában, és Eurázsia szerepe azért is fog felértékelődni, mert Kína ennek fényében látja a világrendet, melyre mi sem jobb bizonyíték, mint az Egy övezet, egy út (Belt and Road – BRI) kezdeményezésük. Ez a világnézet, habár még csak a kezdeti stádiumában van, mégis azt bizonyítja, hogy Kína már Eurázsia korában él – csakúgy, mint Oroszország, habár nehéz optimistán beszélni az oroszokról jelenkorunkban, teszi hozzá a szerző. Ez a könyv tehát arra hivatott, hogy megváltoztassa az Eurázsiáról alkotott képünket, és rávezessen minket arra, hogy Európát egynek lássa Ázsiával.

A könyv első részében megvizsgálja Európa és Ázsia megosztottságának eredetét, valamint felkutatja azokat az erőket, amelyek képesek megszűntetni ezt, és latolgatásokba kezd, hogy az elmúlt világrend romjain milyen formát ölthet az új szuperkontinens. A könyv második felében az író saját utazásán keresztül kapunk egy geopolitikai körképet Eurázsiáról, melynek során több olyan kevéssé ismert országba/városba is ellátogat és bemutatja azt az olvasók számára, amely talán a későbbiekben fontos szerepet játszhat a világ jövőjében. Külön fejezeteket szán többek között Kínára és Oroszországra, amelyek szerinte a szuperkontinens politikájának és gazdaságának alapját fogják adni. A könyv rövid ismertetése után a szerző felteszi a kérdést, hogy mikor gondoltunk magunkra úgy, mint egy eurázsiai, amit meg is válaszol azzal, hogy talán éppen tegnap, vagy talán még soha, azonban hozzáteszi, hogy most abba a korba lépünk, hogy itt az ideje ezt elkezdeni és annál jobb, minél előbb hozzászokunk ehhez.

Első rész – A térkép

Arnold Toynbee szerint Európát és Ázsiát mint fogalmakat ellentétesen szokták alkalmazni, egymás kiegészítéseként pedig az ókori görög tengerészek kezdték használni, amikor az Azovi-tenger felé hajóztak. A határ Európa és Ázsia között mindig is bizonytalan és látszólagos volt – az író Voltaire gondolatain keresztül rámutatott arra, hogy az Azovi-tengerhez érve nehéz megmondani, hogy mi Európa és mi Ázsia. A szerző pedig úgy folytatja ezt a gondolatot, hogy szerinte a két régió közötti megosztottság nem térbeli, hanem sokkal inkább időbeli, ez pedig a modernizációt és a fejlődést jelenti, mely területeken nagy előnyre tudott szert tenni Európa az ipari forradalmak ideje alatt. Ez a lemaradás Ázsia számára azonban, ma úgy tűnik, hogy nem behozhatatlan, de nem is ebben rejlik a dolog érdekessége, hanem abban, hogy ezek a különböző fejlődő társadalmak milyen utat választanak a modernizációra és a lemaradás behozására. Európa és Ázsia különbsége tehát nem másban rejlik, mint abban, hogy Európa évtizedekig modern úton járt, Ázsia pedig maradt a tradíciók útján. Tehát a különbség nem is igazán a két régió között volt, hanem a társadalmak különbözőségéből, vagy pontosabban az idő más szemléletéből fakadt. Azonban ezek a különbségek halványulni látszanak a modernizáció Európán kívüli gyors terjedésével. A szerző Francis Fukuyamával egyetértve leszögezte, hogy az egész világ a modern társadalom kialakulásának útján halad, azonban számtalan út és különféle víziók is léteznek arra, hogy hogyan is néz ki egy modern társadalom.

Ebből a szempontból nézve láthatjuk tehát a helyzetek különbözőségének okát a múlttól egészen napjainkig. Például egy kelet felé nyomulás az Európai Unió részéről, egészen Európa széléig (ami konfliktushoz vezetett Oroszországgal), másrészről pedig Oroszország nyomulása nyugat felé (ami szintén konfliktusforrás). A Kreml ugyanis arra a véleményre jutott, hogy ahhoz, hogy megállítsák a nyugati terjeszkedést, valamint projektálják Oroszország erejét mint globális hatalom, úgy egy erőteljes válasz szükséges. Itt azonban egy radikális különbségre kell felhívni a figyelmet, ugyanis Brüsszel célja egy közös intézményesítés, ami csak így hozható létre, Moszkva célja viszont csak az erejének a növelése és előnyök szerzése. A szerző ezek után leírja a Dnyeszter Menti Köztársaságban tett látogatását, mely területet azért értékel fontosnak, mert ezt tartja az egyik határvonalnak Európa és Oroszország között. Ezeket a területeket úgy jellemzi, melyeket a sötétség és a káosz ural, de mégis ezek teremtik meg az egyensúlyt a két politikai hatalom között.

Az író is azon az állásponton van, hogy a következő háborúkat már nem fegyverekkel fogják vívni. Meglátása szerint az oroszok úgy gondolják, hogy az európaiak egy képzeletbeli világban élnek, az oroszok viszont a valóságban. Amikor Oroszország és Kína kifejlesztették közös megaprojektüket (gondolva itt a BRI-ra), ezzel egy szándékuk volt: bebizonyítani az Európai Unió számára, hogy az európai integrációs törekvés is csak egy a sok közül. Ugyanis míg az európaiak az egyházi modellű hatalomgyakorlás hívei, addig az oroszok többé-kevésbé az univerzalitásban hisznek, akárcsak Kína, aki jelenleg is a közös értékek fejlesztésén dolgozik. Az Oroszország és Kína által közösen megálmodott projekt Eurázsiát kötné össze egy szuperkontinenssé, amelynek három főszereplője lenne: egy nyugaton, egy keleten és egy pedig a centrumban. A szerző rávilágít arra a tényre is, hogy ezt a három központi szereplőt nem lehet értelmezni egymás nélkül, azonban felhívja a figyelmet arra is, hogy ezek a szereplők helyzete egymáshoz viszonyítva is folyamatosan változik. Jelenleg például Moszkva politikailag közelebb áll Pekinghez, mint Berlinhez. Ez Kína szempontjából szinte csak pozitívumokat rejt, mivel így nagyobb hozzáférhetőséget kap az orosz nyersanyagokhoz, nagyobb politikai erőt tud képviselni Közép-Ázsiában, valamint magában Oroszországban is. A szerző Kína hegemónná válásának kulcspontját is az orosz kérdés végleges megoldásában látja. Azt azonban leszögezi, hogy az eurázsiai integráció mást-mást jelent Kína, Oroszország és az Európai Unió számára is. Az Európai Unió számára az eurázsiai koncepciót mint megoldást is látja, mivel így az együttműködni nem tudó kis európai államok is rá fognak eszmélni arra, hogy nem vehetik fel a versenyt egyesével olyan országokkal, mint Kína vagy India, így a szorosabb integrációban lesznek érdekeltek.

Szerinte Eurázsia felemelkedése és egy egységgé való integrálódása az új nagyhatalmak születésének köszönhető, akiknek az ambíciói messze túlmutatnak a határaikon. Kína növekvő hatalma pedig együtt jár Oroszország növekvő ambícióival és az európai politikai unió hanyatlásával. A szerző azonban figyelmeztet, hogy később számolni kell egy negyedik feltörekvő hatalommal, Indiával, de nem szabad elfelejteni Japán szerepét, sőt Irán fontosságára is külön kitér. Egy kínai szakértőt idézve jellemzi az USA és Kína között lévő versenyt, amely vélemény úgy véli, hogy az ukrajnai konfliktus még tíz extra évet biztosított Kína számára arra, hogy felkészüljön a globális konfrontációra az Egyesült Államokkal, azzal, hogy újra kiéleződött az amerikai-orosz ellentét, és így a többiről levette a hangsúlyt. Vajon ez az egyesítő áramlat merről-merre fog érkezni? Nyugatról keletre vagy netán fordítva? Eurázsia egy nagyobb verziója lesz az Európai Uniónak vagy az EU-n belül következnek be drámai változások olyan új univerzális értékek képében, amiket Oroszország és Kína is aktívan fejleszt és képvisel? Annyi bizonyos, hogy mind a három főszereplő fontos szerepet játszik az új világrend kialakításában.

A modern kereskedelmi és kulturális összeköttetés kialakulása Európa és Ázsia között azzal, hogy Afrika megkerülésével jött létre, nagyban segítette a pszichológiai kettéosztottság kialakulását a két kontinens között. Azonban ez a szerző szerint változni fog nemcsak az előbb említett nagyhatalmak felemelkedésének köszönhetően, hanem a globális felmelegedés következtében is. Ugyanis emiatt az Északi-sarkon olyan új, eddig jég alatt lévő útvonalak olvadhatnak ki, amelyek jobb tengeri összeköttetést biztosítanának Európa és Ázsia között.

Annyi bizonyos, hogy ez az átalakulási folyamat a világban, amelyet az „egésznek” tekinthetünk, csak a részek relációjában egész, és a részek csak akkor részek, ha az egész értelmében vizsgáljuk, tehát egy igen összetett folyamatról beszélhetünk. A globális politika tekintetében ezt úgy fordíthatjuk le, hogy ahogy mi látjuk az egészet, annak tükrében fogjuk fel a részeket. A szerző példáját idézve: ha a mi nézetünk szerint Európa áll a globális hatalom középpontjában, akkor a világ többi részének fontossága koncentrikus körökben határozható meg – minél messzebb van a központtól, annál jelentéktelenebb lesz a centrumhoz képest.

Második rész – Az utazás

A könyv második részében az író megvizsgálja az új szuperkontinens néhány meghatározó és néhány kevésbé ismert országát/városát, amelyek közül párat a szerző meg is látogatott útja során. Ezekben a fejezetekben a könyv írója több országba is ellátogat, ahol az ott élő helyi emberekkel beszélget, és inkább belülről, az ő nézetükön, tapasztalataikon keresztül próbálja meg bemutatni az adott országot és így bebizonyítani azt, hogy a világ jövője valóban az eurázsiai szuperkontinens megszületésében rejlik.

Első állomása Azerbajdzsán, ahol a helyi építész szerint Baku az egyetlen igazi eurázsiai város a világtérképen, és nemcsak geopolitikailag, de építészetileg is. Ugyanis a városban keverednek az európai és ázsiai építészeti stílusok, ami kihatással volt és van a város kultúrájára és szociális életére is. A szerző is eszerint vélekedik, szerinte Európa és Ázsia egy igazi paradoxon, két elkülönült világ egy közös földrészen, de keletnek és nyugatnak valahol találkoznia kell – már csak annyi maradt, hogy ezt a pontot megtalálják. Következő állomása Kína nyugati tartománya, a főként ujgurok lakta Xinjiang, melynek minden belpolitikai problémája ellenére óriási szerepe van a BRI projekt megvalósulásában.

A következő nagyobb fejezetben rátér magára Kínára, vagyis a kínai álomra. A kínai siker kulcsát abban is látja, hogy Kína az internet már egy olyan új fejlett szintjére lépett, ahol a digitális és a fizikai világ szinte teljesen összekapcsolódott. Ez többek között annak is köszönhető, hogy a legtöbb kínai ember első számítástechnikai eszköze nem a laptop, hanem az okostelefon volt, amivel folytonos összeköttetést lehet fenntartani, könnyű hordozhatóságának köszönhetően pedig a távolság sem jelent akadályt. A szerző a fő okot mégis az internet más filozófiai felfogásában látja. Szerinte a kínaiak az internetet egy olyan eszköznek fogják fel, amelynek segítségével kapcsolatba kerülhetnek a világgal, és ezáltal változtatásokat is tudnak benne eszközölni. Ugyanis a legnagyobb innovációs fejlesztéseket az internettel kapcsolatban nem internetes cégek vitték véghez, hanem olyan kínai vállalatok, amelyek például ingatlannal foglalkoznak, vagy banki, illetve biztosítási szektorban tevékenykednek. Példának hozza a WeChat-et, ami egy sokrétű üzenetküldő alkalmazás, többek között fizethetünk vele, pénzt küldhetünk, parkolóhelyet kereshetünk, mozijegyet foglalhatunk és még rengeteg másra is használhatjuk a kommunikáció mellett. Egy 2017-es felmérést is hoz bizonyítékul az alkalmazás népszerűségére, aminek eredménye szerint a megkérdezettek 87,7 százaléka használja az alkalmazást a mindennapi munkahelyi kommunikációjában; a telefon, sms és a fax használók aránya 59,5 százalék; a rendszeres e-mailt használók pedig a válaszadók mindössze 26,6 százaléka volt. A szerző szerint visszatérni Európába Kína után, olyan mintha visszamennénk az időben, ahol a készpénz még mindig használatban van. Úgy tűnik, hogy Európában és Amerikában a technológiai fejlődés értelmezése igen csalóka és határokba ütközik. Japánt is meg kell említeni, ahol ennek ugyan nincs határa, viszont ott többé-kevésbé haszontalan dolgokra fordítják ezt a határtalanságot, mint például a mindenféle funkciókkal felszerelt WC ülőke. Egy brit tudós szerint azért vehettek ilyen irányt a dolgok, mivel a kelet-ázsiai társadalmak rá vannak kényszerítve arra, hogy felzárkózzanak a nyugatiakhoz, méghozzá minél rövidebb időn belül. Itt felmerülhet a kérdés, hogy vajon Kína megáll-e majd a fejlődésben, hogyha úgy érzi, hogy fel tudott zárkózni, vagy újabb fejlesztéseket fog eszközölni, amiknek erőteljes hatása lesz társadalmára, politikájára és az emberiségre is. Ahogy ezt korábban már említette az író, az Európa és Ázsia közötti szakadás annak volt köszönhető, hogy Európa továbblépett, Ázsia viszont a tradíciói rabja maradt – e tekintetben ennek a megosztottságnak lassan vége szakad. Azonban jön a kérdés, hogy a nyugat ezzel mit fog kezdeni.

Az orosz nacionalisták annak idején tökéletesen megértették, hogy a nyugati felsőbbrendűség a tudományos világnézetnek a gondolkodási rendszer különálló rendszerén és a technológiához való hozzáállásán alapszik. Ennek hatására Sztálin megalkotta a szovjet rendszert, Xi Jinping pedig meghirdette a kínai álom koncepcióját, amelynek hasonló szerepet szán, mint amilyen a Marxizmusnak volt, és ahogyan Amerika is eljárt az amerikai álom koncepciójával, amikor a világdominanciára való törés útján járt. A szerző leszögezi, hogy a változás úton van, nincs ebben semmi meglepetés, e változás egyik legfontosabb geopolitikai kezdeményezésének pedig a Kína által 2013-ban bejelentett BRI projektet tartja. Ezt a kínai hídnak nevezik Európa felé, kelet és nyugat összekötőjének, a BRI első fontos pontjának pedig Khorgas városát tették, ahol összekapcsolódik Kína Belső-Ázsiával és így Európával, ami gyors szállítást, infrastruktúrát, kereskedelmet, pénzügyeket és kulturális kapcsolatot foglal magában. A szerzőt teljesen lenyűgözte a khorgasi szárazkikötő, főleg hatalmasságával, és annak ténye, hogy igen távol fekszik minden tengertől, óceántól. Azonban ezt csak a kezdetnek tartja, és úgy gondolja, hogy amint teljes kapacitással fog működni ez a szárazkikötő, új iparvidékek és új városok emelkednek majd a kereskedelmi útvonal mentén, és talán így újra megnyílik az ősi Selyemút. Ezzel pedig megszűnhet az az elszigeteltség és az a megosztottság, amely Eurázsiát kettéosztja, és nem lesz többé Európa az egyik oldalon, Ázsia pedig a másik oldalon, hanem végre egy kontinenssé olvadhat. Vagyis Kína lesz az eurázsiai egység egyik fő megvalósítója. A fejezet végén még Yiwu példáját hozza, amely városban rengeteg terméket gyártanak, és ennek példáján keresztül írja le a nemzetközi kereskedelem fontosságát és az összeköttetés lényegességét.

A következő fejezetben a Nagy Ussuri-szigetre tér át, ami Kína és Oroszország között fekszik. A sziget megosztásáról 2004-ben történt megegyezés, ami 2008-ban valósult meg: ekkor adta át Oroszország Kínának a sziget egyik felét. Azóta ez a sziget lett a szimbóluma annak, hogy hogyan oszlik meg az ázsiai régió a két nagy geopolitikai hatalom között. A nyugati szankciók következtében Oroszország jövőjét a kínai kapcsolatok megerősítésében látja. Az író fel is teszi a kérdést: Oroszország ma vajon úgy definiálja magát, mint európai ország? Szerinte azonban az Európából Oroszország felé irányuló negativitás miatt az oroszok számára Kína jelentheti az egyetlen megoldást. Európában ugyanis már nincs vesztenivalójuk, Ázsiában viszont igen.

Ez után a kis szigetnyi kitérő után kerül sor Oroszország és az orosz identitás kérdésének tárgyalására. Különböző országrészek és városok végigjárása és bemutatása után a történelmi és kulturális különbségek tükrében arra a következtetésre jut a szerző, hogy Oroszország nem tekinthető európai országnak. Minderre az előbb felsoroltak mellett a legfőbb érve az, hogy Oroszország az egyetlen állam Európán kívül, amely mindig meg tudta őrizni szuverenitását és függetlenségét a nagy modern európai birodalmak alatt is. Oroszország mindig is az Európa és Ázsia közötti szakadás középpontjában volt, éppen ezért nem csoda, hogy miért ennyire érdekelt az eurázsiai kérdés kapcsán.

A következőkben az „eurázsiai alagutat” mutatja be, ami alatt nem mást, mint Törökországot érti. Először történelmi szempontból vizsgálja, majd a jelenkori helyzetet is körüljárja, főként Recep Tayyip Erdogan török elnök külpolitikájára helyezve a hangsúlyt, Törökország kapcsolatát a NATO-val és Oroszországgal, valamint a szíriai és afganisztáni helyzettel.

Ezután érünk el Európába és az európai kérdés latolgatásához az eurázsiai koncepcióban, amelyet viszonylag kritikusan ítél meg. A szerző szerint Európa saját önképét úgy látja, mint a modern idők egy fejlettebb kontinensét, amit összehasonlítva a világ többi részével, főleg Ázsiával, csak elmaradottságot látnak. Azonban ez átalakulóban van, főleg a kívülről jövő változás hatására, és szerinte ezt az EU-n belüli országok is érzik. Az elmúlt évtizedek alatt az EU-s politikusok élték a megszokott mindennapjaikat, nem igazán törődve a szerintük elmaradott Európán kívüli világgal. Majd hatalmas sokként érte őket a kívülről érkező változás szele, amelyre a saját rendszerük nem tud megfelelő választ adni. Az a rendszer, ami eddig automatikuson működött, most hirtelen felborult, és erre kétségbeesetten kezdték el keresni a választ, de nem politikai szempontból, hanem inkább mérnöki szempontból, hogy újra működőképessé tegyék ezt a rendszert. Azonban nem biztos, hogy ez lesz a megfelelő lépés erre.

A szerző három okot jelöl meg, hogy miért gondolja azt, hogy Európának az eurázsiai koncepciót kellene szem előtt tartania. Az első indoknak Oroszországot és Kínát hozza fel. Másodiknak pedig külpolitikai tényekkel indokolja, amelyeket nem lehet kezelni és megoldani anélkül, hogy Európa és Ázsia össze ne kapcsolódna. Példaként a következőket sorolja fel: Ukrajna kérdése, menekültválság, az energia és a kereskedelem szempontja. Harmadik oknak pedig a jövőben kialakuló nagy biztonsági fenyegetéseket tartja, amelyek mind csak eurázsiai kontextusban lesznek értelmezhetőek és kezelhetőek. Minden európai krízis az elmúlt évtizedben egy extrém sokknak volt köszönhető. Az író úgy látja, hogy amikor ez a sokk kívülről érkezik, mint például a krími orosz megszállás, akkor ennek a hatása mélyen begyűrűzik az európai struktúrába és intézményekbe, ezért igyekeztek falat építeni ezek előtt az események előtt, hogy befolyásukat megakadályozzák, azonban már nem tudják immunissá tenni magukat eme befolyásoló tényezők előtt, mert ezek túlnőttek rajtuk. Nincs más választásuk, mint megtanulni, hogy hogyan tudják érdekeiket érvényre juttatni keletebbre is, nem azzal a felsőbbrendűségtudattal, mint a világ civilizációjának bölcsője, hanem mint az egyik eurázsiai hatalom. Szerinte Európaként eurázsiainak lenni az jelenti, hogy a közös európai stratégia és irány megválasztásakor nem csak Európát kell figyelembe venni, hanem túl kell lépni annak határán. Utolsóként még felhoz egy nyomós érvet arra, hogy Európának miért is érné meg az eurázsiai egység, ami pedig nem más lenne, mint az Európában zajló széthúzó erők elleni küzdelem.

Az epilógust Trump amerikai elnökké való választásával kezdi, és hogy személye milyen hatással volt a nemzetközi kapcsolatok alakulására. Majd rátér a muszlim világ és Kína helyzetére atekintetben, hogy milyen nehézségekkel állnak szemben a jövőt illetően, amit főként abban lát, hogy egy új civilizációs irányt vettek fel ezek a társadalmak, melynek fő célja a modern tudományok elsajátítása, és hogy ezt milyen úton fogják megvalósítani. Amerika és Európa szempontjából a jövőbeni kihívásokat azonban más jellegűnek tartja. Először is a demokratikus rendszerekben minden a nemzetközi erőegyensúlyban történt változás sokkal gyorsabban és mélyebbre hatóan érződik meg. Másodszor a kialakuló új világrendben nincsenek konkrét centrumok, hanem az egyensúly pólusok között alakul ki. A világrend átalakulására és egy új szuperhatalom emelkedésének jeleinek tekinti a Brexit-et és Donald Trump-ot. A szerző szerint ezek az események is azt szimbolizálják, hogy a globális erő Ázsiába tevődik át, ugyanis erre a régióra már egyre kevéssé tud befolyást és kontrollt gyakorolni a nyugati világ.

Macaes, Bruno: The Dawn of Eurasia

Oldalak száma: 304

Kiadó: Penguin

Megjelenés dátuma: 2018. január 25.

ISBN-10: 0241309255

ISBN-13: 978-0241309254

Szerző: Zoltai Alexandra

Zoltai Alexandra egyetemi alapszakos tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte mongol nyelv és kultúra szakán, kínai nyelv és kultúra minorral. Mesterszakos kitüntetéses diplomáját 2017-ben szerezte a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Budapest Corvinus Egyetem által közösen indított Kelet-Ázsia tanulmányok mesterszakán. Fő kutatási témája Kína biztonság- és geopolitikai helyzete, ezen belül is Kína 21. századi tengeri ambíciói, vagyis stratégiai célok az Új Selyemút tengeri szakaszain geopolitikai és biztonságpolitikai szempontból.

Zoltai Alexandra

Zoltai Alexandra egyetemi alapszakos tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte mongol nyelv és kultúra szakán, kínai nyelv és kultúra minorral. Mesterszakos kitüntetéses diplomáját 2017-ben szerezte a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Budapest Corvinus Egyetem által közösen indított Kelet-Ázsia tanulmányok mesterszakán. Fő kutatási témája Kína biztonság- és geopolitikai helyzete, ezen belül is Kína 21. századi tengeri ambíciói, vagyis stratégiai célok az Új Selyemút tengeri szakaszain geopolitikai és biztonságpolitikai szempontból.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

%d blogger ezt szereti: