Tangó vagy béklyó: hagyjuk a déliesítést Indiára!

A tangó művészete abban áll, hogy a káoszból rendet teremtünk, összehangoljuk az egyént és a társas létet, a mozgást és az egyensúlyt. A tangó lényege röviden annyi, hogy úgy foglaljuk el a teret és a területet, hogy közben nem lépünk a partnerünk lábára, és együttműködésünket a művészet és a szimbiózis magasabb szintjére emeljük. Ezek pont azok a képességek és jellemzők, amelyekre Indiának és Kínának szüksége van ahhoz, hogy Ázsiát az új világrend középpontjába helyezze az elkövetkezendő években és évtizedekben. Mindkettőjüknek tanulniuk kell a múltból ahhoz, hogy jövőt építhessenek. Mielőtt az európaiak betörtek volna Ázsiába, Kína rendelkezett Kelet-Eurázsia nagy része felett, India pedig a peremvidékek és a Déli rendszer felett. Együtt egyensúlyt, harmóniát és jólétet teremtettek, és Ázsiát irigyelte az egész világ. Úgy tűnik, eljött az az idő, hogy újra egyesítsék erőiket, és nyitottságon, egymás öröksége és kultúrája iránti kölcsönös tiszteleten és a világ erőforrásaihoz való méltányos hozzáférésen alapuló, békés világrendet hozzanak létre. Azonban a történelem leckéül szolgálhat, de a jövő követendő mintája nem lehet.   Indiának és Kínának rendkívül óvatosnak és felelősségteljesnek kell lennie, hogy az átmenet a remélt új világrend felé békés legyen.   A nyugati típusú világrend sok pozitívummal bír, de korábban soha nem tapasztalt mértékű nyomorúságot és hamis reményeket is hozott, és az emberiséget helyrehozhatatlan természeti katasztrófába sodorta. A Nyugat nem kötelezte el magát szívvel-lélekkel a kultúrák és rasszok közötti hidak építése mellett; épp ellenkezőleg, minden tekintetben nő a gyűlölet.  A fehér közösségek világszerte egyre inkább úgy érzik, hogy státuszuk a világban és a világ erőforrásai fölött gyakorolt privilégiumaik veszélyben vannak.[1] Ebben a tekintetben az új világrend drasztikus szemléletbeli és hozzáállásbeli változást jelent. Az India és Kína közötti együttműködés lehet az első és legfőbb olyan változás, amely az új világrend katalizátoraként szolgálhat.

Szerző: Dr. Ramachandra Byrappa, Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE), Bölcsészettudományi Kar, Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék

Bevezetés

A dolgok igazi rendje az, ha engedjük az elemeket természetes hajlamuknak megfelelően a helyükre kerülni bárminemű kényszer, feszültség, vagy erőszak nélkül. Olyan rend, amelyben gondolkodás- és életmódunk hierarchiától mentes. Az új világrend akkor lesz optimális és hatékony, ha mindenki azt teheti, amiben a legjobb. Így elkerülhető a világrend bénító diszfunkcionalitása és kizökkenése. Ideális esetben a nagyhatalmak konszenzusa által irányított többpólusú világban több lesz a kohézió, de úgy érzem, ez önmagában nem lehet a végső cél.  A többpólusú rendszer jelentheti a specializáció megoszlását, specializációs központok jönnek létre, az „én azt csinálom, amiben én jó vagyok, te azt csinálod, amiben te jó vagy, és aztán összefésüljük a dolgokat” munkamódszer alapján. Sok tekintetben a világ elitje sokkal egységesebb, mint gondolnánk. Habár ez az elit egységes és egymással összekapcsolódik, ütköző érdekeik és rokon vonásaik összetett rendszerét minden másnál ügyesebben kell menedzselni. Ez nagy tapasztalatot igényel a konfliktusmentes konszenzuskeresés terén, amelyhez gazdasági befolyásnak és pénzkibocsátási hatalomnak is társulnia kell – ez pedig testreszabott lehetőség India és Kína számára.

Ezt a jelenséget egy másik számottevő tényező is előre vetíti: a világ embertömegei a globalizáció révén egyre inkább azonosan viselkednek a mindennapi élet számos mozzanatát tekintve, különösen, ami a jövőtől és az egymástól való félelmet illeti.  Ez azt jelenti, hogy új kormányzati módszerekre lesz szükség. A jelenlegi esetében a legitimitás hiánya tűnik az egyik legnagyobb problémának. Mindezt összevetve azt látjuk, hogy a különböző elitek, illetve a pluralista gondolkodású egyének és csoportok integrációját elősegítő, átfogó rendszerekre lesz szükség. A birodalmak, mint például az Oszmán Birodalom vagy az Orosz Birodalom nagyon jól tudtak integratív rendszereket fenntartani rövid távon, de a későbbi összeomlásuk bebizonyította ezen képességük végességét, pedig az Orosz Birodalom kulturális befolyása áthatóbb volt. A jelenlegi helyzetben egy megfelelőbb és átfogóbb rendszerhez korábbi civilizációk visszatérésére van szükség, különösen az indiai és kínai civilizációk visszatérésére, amelyek a világrendet mindenki javára szabályozzák.

1. Visszatérés a civilizáció élvonalába

Ezen a ponton lép be a képbe az ázsiai civilizáció modellje. Mind az indiai, mind a kínai civilizáció saját hatókörében képes volt bizalomra és kölcsönös tiszteletre épülő rendet kiépíteni és fenntartani, előnyben részesítve a konfliktusokat kiiktató, az együttműködésre összpontosító mechanizmusokat. Jelenleg azonban India és Kína pozíciója nem elég erős civilizációs missziójuk bevégzéséhez. Nem mindenki hisz ebben a békés rendezésben, vannak, akik – teljesen jogosan – éppen ennek ellenkezőjére figyelmeztetnek: „A Nyugat hanyatlása még szembetűnőbb a Kelet, nevezetesen Kína felemelkedése mellett. (Nehéz megmondani, hogy Oroszország felemelkedőben vagy hanyatlóban van-e; de bárhogy is legyen, zavart kelt.) Ritkán lehetett egy felemelkedő hatalmat békésen beilleszteni egy rozoga nemzetközi rendszerbe. Talán a legmagasabb rangú nyugati és kínai államférfiak megakadályozzák egy nagyobb háború kitörését; de ez történelmi szempontból jutalom lenne.”[2] Sajnos jó okunk van hinni ilyen eshetőség bekövetkezésében, mert az ázsiai nagyhatalmak módszerei nem ázsiaiak, hanem a Nyugattól kölcsönvett koncepciók.  Ezek alapján Kína öles léptekkel halad előre, és felkészültnek tűnik, de úgy vélem, csak elméletben; az egy dolog, hogy megy a szekér, de az már más, ha nem.  Ami Indiát illeti, politikai légköre jelenleg polarizálódik, és lehet, hogy több korrekciót és kemény reformot kell betervezni és megvalósítani, amely időbe telik.  Ha mélyebbre ásunk, az a benyomásunk, hogy a két ország mindössze a nyugati rendszer strukturális erőszakját sáncolja körbe, de egyáltalán nem a belföldi és nemzetközi mélyreható változások időszakára készül fel. Csaknem hárommilliárd ember energiája megy pocsékba, mert a két ország elitje nem hajlandó egy lépést tenni hátrafelé, és a tágabb összefüggéseknek megfelelően cselekedni. Ha ezt tették volna a múltban, és ezt tennék a jövőben, megértenék, hogy pontosan azt csinálják, amit a Nyugat elvár tőlük: belebonyolódnak a nacionalista megosztottság és rombolás pitiáner játszmáiba. Ahogyan azt Jerry H. Bentley írta egykoron: „Kivétel nélkül minden ország és minden nép populáris és tudományos történelmi feljegyzéseiben egyaránt egyértelműen megnyilvánul a mítoszok azon ereje, hogy a múlt egyoldalú és eltorzított értelmezését szolgálják, sőt, történelmi kitalációkhoz adnak ihletet. Ám a párhuzamos mítosz-történelmek létrehozása, amelyek a nemzeti, etnikai, faji, vallási és egyéb csoportok kollektív pszichéjét jólesőn simogatják, miközben a vélt múltbeli igazságtalanságok emlékeit is táplálják, gyűlöletet szítva a feltételezett elnyomók ellen, a katasztrófával egyenlő az elképesztően hatékony pusztító technológiákban bővelkedő világunkban.[3]

A modern ázsiai nacionalizmus az elit olyan nyugati műveltségű tagjainak terméke, mint például Nehru, Gandhi, a Kuomintang, de még a Kínai Kommunista Párt is.[4] Az alapelképzelés az volt, hogy a nyugati országok azért tudták Ázsiát leigázni, mert erős nemzetállamok voltak, és ezért Ázsiát hagyni kell, hogy olyanná váljon, mint ezek, a saját fegyverüket fordítva ellenük – egy egyre növekvő rakás téves feltételezés és ugyanilyen téves következtetés az egész. Nem csak a nacionalizmus kicsinyes szintjére rántja le a nagy civilizációkat, de a közös értékek gazdag mozaikjából is csak kiragad egy partikuláris értékhalmazt; a civilizáció nem fordítja az embereket egymás ellen, hogy megossza őket és uralkodjon felettük. A jelenkor Ázsiájának és világrendjének (világegyensúlyának) az a nagy tragédiája, hogy India és Kína – úgy tűnik – kényszeresen tör előre partikuláris programjával a civilizációk újjáélesztése helyett. Míg Kínában a Han kínaiak dominanciáját erősíti Kínán belül, addig Indiában a peremvidéki mezopotámiaiak (északnyugat-indiaiak) nyíltan megkérdőjelezik és felforgatják a tolerancia azon elveit, amelyek a kínai és indiai civilizációk alapját képezték. Ez elkerülhetetlenül kér dologhoz vezet: belföldön senki sem érzi magát biztonságban a döntéshozatal partikuláris jellege és ezen döntések társadalmi-gazdasági következményei miatt.   Globálisan ez a hazai szinten megnyilvánuló intolerancia azt mutatja a világ lakosságának, hogy ez az ázsiai ikerpár veszélyt jelent társadalmilag-gazdaságilag (viszonylag) összehangolt rendszereikre. Kína és Ázsia felemelkedését közvetlen veszélynek fogják értelmezni.

Így ez a két ország nem csak lerombolja vagy ledegradálja a civilizációját, hanem a bolygónk sóvárgó tömegei számára kínálkozó alternatívákat is tönkreteszi. Indiának és Kínának le kellene állnia ezzel az „önpusztítással”, és nem az ezeréves civilizációk újjáélesztésének dicsőséges indítékának okán, hanem mert az egész világrendszer túlélésének szükségszerűségei ezt diktálják. A Han kínai nacionalizmus és az indiai peremvidéki mezopotámiaiak súrlódáshoz, megosztottsághoz, diszkriminációhoz, a kormányzati és zsarnoki erőszak alkalmazásához vezető erők.  A mai világnak elege van ezekből a veszélyes végtermékekből, amelyeket a nyugati rend termelt ki.  Az éghajlatváltozás és az erőforrások fokozódó szűkössége miatti zűrzavarban a világnak mindenekelőtt a gyógyulás és az osztozkodás nyújthat vigaszt – amennyiben India és Kína a jelenlegi úton marad, nem lesznek képesek a világ számára legitim alternatívát kínálni.  Ezen körülmények között a legjobb az lenne Indiának és Kínának, és mindenki másnak is, ha tanulnának a múltból, és olyan modellekkel állnának elő, amelyek a múltban jól működtek.  Természetesen változnak az idők és az összefüggések, de ennek a civilizációs örökségnek egyes részei még mindig életképesek.

            Amikor az új világrend modelljéről van szó, természetesen nem gazdasági fejlődésről vagy anyagi jólétről beszélünk.  Ez az egész lényege: habár a gazdasági jólét nagyon fontos, strukturálisan nem lenne szabad közvetlen hatással lennie az egymáshoz való viszonyainkra.  Anyagilag Ázsia sehol sincs. Egy szakember így fogalmazott: „Még a jelenlegi feszített növekedési ütem mellett is az átlagos ázsiainak 77 évébe telne elérnie az átlagos amerikai jövedelmét. A kínaiaknak ehhez 47 évre lenne szükségük. Az indiaiak esetében ez a szám 123 év.  Ázsia összes katonai költségvetése 72 évig nem éri el az Amerikai Egyesült Államokét.”[5] Semmiképpen nem azt akarom mondani, hogy Ázsia azért ragadja magához a hatalmi gyeplőt, mert annyira dúskál anyagi javakban, hogy meg tudja venni a globális kormányzás pilótafülkéjét. Azt szeretném mondani, hogy a Nyugat, és annak egyirányú világrend-modellje kiszívta a világból a létfontosságú erőforrásokat a privilégiumok, az egyfajta faji jogosultságok világrendjének létrehozásával. Ahogyan azt egy éleslátó megfigyelő dióhéjban összefoglalta: „Dél-Afrika fehér lakosai a nyugati civilizáció letéteményeseinek tartják magukat, de az igazság az, hogy ott soha nem volt semmilyen civilizáció.  Helyette kialakult egy olyan életmód, amelyben eluralkodott a mohóság és az opportunizmus.  Olyan durva mellékhatásai voltak, és olyannyira híján volt az alapvető emberi erényeknek, hogy még jóval a fehérek hatalmának bukása után is rémálomként emlékeznek rájuk Dél-Afrikában.”[6] Van, aki ezt a kijelentést provokatívnak tekinti, de jól írja le a világ sok részének jelenlegi állapotát. Ez a folyamat egy feltöltődésre képtelen, lakói biztos megélhetését aligha biztosító, megfáradt bolygót hagyott maga után. Ezért úgy vélem, Ázsiának nem anyagi sikerei, hanem hatékony és kiemelkedő civilizációs modellje miatt kell legitimálnia a világ vezető szerepére tartott igényét. Sem Kínának, sem Indiának nem a „nacionalista” kifutást kell erősítenie, és nem egy civilizáció nélküli modellt kell támogatnia Ázsiában.

            Kölcsönvett elképzelésekre építeni a jövőnket sosem helyes dolog, mert ez azt jelenti, hogy más szabja meg, hogyan gondolkodjunk és éljünk. Ahogyan az már elmagyaráztam, a nyugati etika és hatalomra kerülés gyökere a banditizmus volt, amelyet a kifinomult banditizmus újabb formái követtek mindenféle álca alatt.  A válasz nem lehet a banditizmus demokratizálása, sem pedig normalizálása.  Az lenne a szükséges és a helyénvaló, hogy India és Kína vezetői hátrébb lépjenek a szakadék szélétől, és lesöpörjék a port, a nyugati narratívákat a civilizációikról, és a „gazdag örökségből” inspirációt merítsenek.  Walter D. Mignolo helytállóan így fogalmaz: „Manapság a műemlékek felkeresésével, a régészeti és az antropológiai munkálatokon keresztül, ez európai konkvisztádorok és misszionáriusok korabeli krónikáinak és beszámolóinak tanulmányozása révén, és a modern nemzetközi kapcsolatok és a világrend egyenetlenségeinek megfigyelésével el tudjuk képzelni, milyen volt a világ 1500 előtt. És mindenekelőtt azoknak a nem nyugati népeknek az emlékezetén keresztül, akik elkezdték felemelni a szavukat az ellen, hogy történelmük, civilizációjuk, életmódjuk és gondolatrendszerük olyan rossz, démoni, hagyományokhoz ragaszkodó, mitikus, téves vagy furcsa lenne, mint amilyennek az Európán kívüli világ tűnik a nyugati narratívákban. El kell felejtenünk, amit a kanonizált – akár szakrális, akár szekuláris – narratívák tanítottak nekünk. A „globális dél” jelentésének mai feltérképezése ennek a folyamatnak a része.”[7] Egyértelműen kívánatos és szükséges visszatérni a gyökerekhez, az alapokhoz, az emberiség ábécéjéhez, azaz röviden: vissza a civilizációhoz.

            Ha leporoljuk a mai világot, tulajdonképpen három, esetleg négy civilizációs lehetőség áll előtte: az indiai civilizáció, a kínai civilizáció, a szláv-tatár civilizáció és a keresztényi-humanista civilizáció. Ez a nézet nem tűnik összeegyeztethetőnek a világrend univerzalista felfogásával, és nem is az. Az új világrendről alkotott egész elképzelés ennek a civilizációs mozaiknak és kölcsönhatásainak a tükröződése.  Eddig mindenki abban az illúzióban élt, hogy a Nyugat univerzalista világforradalmat hoz majd a világrendbe.  Mindenki átlátta, hogy ez nem volt más, mint a „British Museum”-szindróma vagy logika: „kifosztottuk az egész világot, ezért mi vagyunk a világcivilizáció”, amely szerint a görög márványszobrok ellopása egyúttal gyors hozzáférést jelent a görög civilizációhoz is.[8] Ennek a narratívának többé már nincs legitimitása, kivéve néhány, a „fehér felsőbbrendűséget” hirdető, elfajzott csoportban. Az új narratíva a valódi civilizációk valódi együttműködését hirdeti. Az elsők között kell lennie a kínai és a szláv-tatár civilizációk közötti együttműködésnek, pontosabban a türk-tatár országok övezete mellett az Északi rendszert alkotó Kína és Oroszország közötti együttműködésnek.

2. Kína-Oroszország és az Északi rendszer

            A mostani környezet paradoxona az, hogy mindenki meglepődik vagy megijed azon az elméleti lehetőségen, hogy Kína lesz a domináns hatalom, és azon az ugyanannyira elméleti felvetésen, hogy saját rendet vezet majd be.  Az alábbi kérdés merül fel a fejekben: Miért szeretné Kína megváltoztatni azt a rendszert, amely jelenlegi státuszát tálcán kínálta elé?  Mi készteti rá, hogy kirántsa a talajt a saját lába alól? Azért, mert ez a rend támadható? Mindebben az a kérdés bujkál, hogyan fogja Kína integrálni a világrendet: lépésenként vagy hirtelen, rendszerszintű változás formájában? Vannak, akik Trump amerikai elnök megválasztásában az amerikai hatalom összeomlását látják, amely kikövezi az utat a türelmetlen Xi elnöknek, hogy az fitogtathassa erejét a szakadék szélén himbálódzó világ előtt.  Azonban az elbizakodottságnak nem szabad önámításhoz vezetnie; bölcs dolog lenne, ha Kína figyelmét saját történelmi távlataira fordítaná.

            Jelenleg Kína úgy gondolkodik, hogy egy laza acélhálót (az Egy Övezet, Egy Út, röviden OBOR kezdeményezést) dob a bolygóra, amelyet aztán fokozatosan szorosabbra húzhat a saját javára. Lehet, hogy Kína ki tudja használni helyzetét ebben az összezavarodott világban, ugyanakkor bizonyos, hosszú ideje fennálló geopolitikai struktúrák meggátolhatják a kínai hegemón pozíció kialakításának folyamatát.  Két ilyen jelentősebb kockázat az, hogy Kína figyelmen kívül hagyja az Északi, illetve a Déli rendszer strukturális dinamikáját, és alábecsüli azokat a veszélyeket, amelyek ezt a két rendszert fenyegetik. Habár vannak, akik tartanak Kína felemelkedésétől, ennek az esszének a szerzője inkább Kína kudarcától és az ebből adódó teljes működésképtelenségtől tart.  Egyértelműen szükséges megállni kicsit, és átgondolni a helyzet realitását.

            A mobilitás mindig is az „eurázsiai” világrend fő alkotóeleme volt. Ha az OBOR-on keresztül Kína fokozott mobilitást kínál, akkor van rá esély, hogy a folyamat közben kialakuló rend tartós lesz. Azonban, ha megpróbálja a mobilitás irányát is megszabni, akkor az általa kínált rend elutasításba ütközik vagy felforduláshoz vezet: „Azzal, hogy az ázsiai államok berajzolták a határvonalakat a sztyeppéken, a lakosság mozgását is szabályozták: a menekültekét, a nomádokét, a törzsekét, a kereskedőkét, a katonákét, és más, fokozottan mobilis csoportokét.  Az államoknak nem csak az emberek mozgását kellett korlátok közé szorítaniuk, hanem új osztályozási rendszerre is szükségük voltannak meghatározására. hogy ki él az új határokon belül, illetve kívül. A csak nagyjából meghatározott határövezetek helyébe világosan kijelölt határvonalak léptek; a képlékeny etnikai identitásokat merevebb meghatározások közé szorították. A néprajzi atlaszok, csakúgy, mint későbbi megfelelőik, a földnyilvántartás, a népszámlálás és a birodalmi atlaszok az embereket, a földeket és az identitásokat új módszerekkel határozták meg. A 17. és a 18. századi Eurázsiában a határok és a térképek együttesen korlátozták a mobilitást.”[9] Az Északi rendszer – csakúgy, mint a Déli rendszer – egy élő szervezethez hasonlítható, ahol a mozgás és a helyváltoztatás szinte mindennek két alapvető eleme. Ahogyan Peter C. Perdue magyarázza: „A sztyeppe határvidékének bezárulása a mozgékonyság korának végét jelentette…”[10] Megnyirbálása zavart okoz, az egész rendszer megakad és összeomlik.

            Az Északi rendszer gyakorta olyan volt, mint a tangóharmonika: hol szét-, hol összehúzódott. A történelem különböző időszakaiban a kínai királyságok, a mongol hordák vagy a cári Oroszország ellenőrzése alatt állt, de a geopolitikai struktúra tekintetében az áramlás és a mozgás igazából sosem változott. Az Északi rendszert a hatalom állandó változása és átrendeződése jellemzi.  Akár azt is mondhatnánk, hogy szinte természetes jelenség volt ez, szinte a civilizációs folyamat velejárója.  Ez nem jelenti azt, hogy a geostratégiai „székfoglalós játék” tagjai mindannyian ugyanazzal a módszerekkel, ugyanazokkal az eredményekkel, és ugyanazokkal a társadalmi-gazdasági és kulturális hatásokkal bírnak. A játékosok között csak mozgásterük tekintetében van különbség. Dzsingisz Kán kitolta a határokat a Földközi-tenger keleti partvidékéig, itt Törökország állt a sor élére, és a határokat kitolta Észak-Afrika és az Ibériai-félsziget túloldalára. Idővel mindkettő visszahúzódott, és egyre inkább teret engedett az orosz terjeszkedésnek. A szovjetek többé-kevésbé érintetlenül hagyták az Orosz Birodalmat. Az Orosz Föderáció Jelcin elnöksége alatt sok geostratégiai pozícióját eldobta magától, Putyin elnök pedig eddigi elnökségének nagy részét azzal töltötte, hogy visszaszerezzen egy keveset az egykori befolyásból. Az a fő kérdés, hogy mennyi ideig marad a harmonika a jelenlegi állásban?  Még ha Oroszország meg is engedné Kínának, hogy a határok mentén lefaragjon területéből, Törökország, az északi kvartett másik kulcsfontosságú tagja is megengedné, hogy Kína a török pályára lépjen?  Azonban úgy tűnik, Kína mindkettőt kicselezte azzal, hogy hálóját egészen Közép- és Kelet-Európáig, a török és orosz érdekek hagyományos ütközőteréig kidobta. A nagy kérdés az: sz OBOR és a 16+1[11] kombinációja ismét a harmonika mozgásának kezdete? És kinek származik majd előnye belőle?

            Az embernek az a benyomása, hogy a nyugati rend által fokozatosan hátrahagyott vákuumot a kínai rend tölti ki, méghozzá átmenet, és ha lehet, konfliktus nélkül. Az elképzelés az, hogy Indiát kihagyják minden olyan megállapodásból, amely a jövőben Nyugat és Kína között köttetik, Oroszországgal pedig elhitetik, hogy érdekszférája sértetlen marad. Másfelől ez úgy is értelmezhető, hogy az Északi rendszer, Kína és Oroszország együttműködése, teljes körűen kiépült, és teljes gőzzel működik.  Ugyanakkor úgy is nézhetjük, hogy Kína megragadja azt a történelmi lehetőséget, hogy olyan pozíciót hozzon magának létre, amilyenben még soha nem volt része. Ezért Kína különböző intézményi struktúrákat hozott létre, amelyekkel észrevétlenül beavatkozhat. Például a 16+1 fórumot, úgy tűnik, azért találták ki, hogy egyszerre elerodálja mind a szláv civilizáció, mind a nyugati szféra erejét. Ez lehet a világrend kialakulásának egyik fordulópontja és történelmi pillanata. Ez kétségkívül azt bizonyítja, hogy Putyin elnök ezt már jóval előre látta.

            Amikor Putyin az Orosz Föderáció elnöke lett 2000-ben, felismerte a szláv-tatár civilizáció megerősítésének szükségességét. Napjaink egyik legnagyobb realistájaként – a szó szoros értelmében – látta, hogy Kelet-Európa és a balkáni államok letérnek Oroszország civilizációs keringési pályájáról, gazdaságilag egyre inkább Németország, és tágabb értelemben az Európai Unió, illetve a NATO pályájára hangolódnak rá. A hidegháborús időszak negatív szovjet tapasztalatai, majd az azt követő Orosz Föderáció gazdasági gyengesége miatt szinte lehetetlen volt Putyin elnök számára a szláv és a tatár területek újraegyesítése. Ezen felül a tatár területre két másik, hagyományos pályázó is volt   – Törökország és Kína. A 19. század második felében sok szó esett a Közép-Ázsiáért folytatott angol-orosz versenyről.  Azonban ez csak átmeneti volt, mert az igazi pályázók, Törökország és Kína átmenetileg strukturális válságon mentek keresztül. Csajnem egy évszázadnyi távolmaradás után ezek a regionális gyökerekkel rendelkező játékosok visszatértek, és egyre inkább fitogtatják az erejüket. Egyszerűen megfogalmazva: az Orosz Föderáció elnöke három komoly és ambiciózus pályázót talál a küszöbön állva, akik mindannyian arra várnak, hogy jó mélyen behatolhassanak Oroszország érdekszférájába: Törökországot, az EU-NATO-t és Kínát.

            Putyin elnök mind hazai, mind globális szinten reagált ezekre a befolyását veszélyeztető fenyegetésekre. Belföldön megpróbálta stabilizálni a gazdaságot, amely az 1997-98-as pénzügyi válság óta zuhanórepülésben volt. Miután a gazdaságot stabilizálta, megpróbált egységes, hazafias irányultságot adni ennek.  Ezeknek a politikáknak a sikere jól mérhető abban, hogy az orosz középosztály csaknem megduplázódott, és az orosz demokratikus rendszer reális tartalmat kapott. A nyugati média kétségkívül politikai megfontolásokból negatívan festette le a belföldi helyzetet, de még a legszigorúbb kritikusok is elismerik, hogy Oroszország öles léptekkel halad előre a szovjet rendszer összeomlása óta. Miután hazai pályán ilyen fejlődést ért el, az orosz elnök a legvégsőkig elment, hogy civilizációs hidat építsen ki az orosz szféra, illetve a Nyugat és Törökország között. A legkeletebbre fekvő területeket illetően racionálisan felmérte Kína gazdasági felemelkedését, és megkezdte az esetleges viszályok és konfliktusok csillapítását. Kína ugyanezen észjárást követte, és szerette volna az orosz medvét megnyerni a közép-ázsiai lépések megkezdése előtt, így kész volt megegyezni a kínai-orosz kapcsolatok status quo-ját illetően.  Mindemellett Oroszország baráti gesztusokkal nyitott az Egyesült Államok felé is, és megerősítette régi barátságát az indiai szubkontinenssel is.  2000 és 2009 között azt lehetett látni, hogy Oroszország, bár már csak árnyéka volt az egykori szuperhatalomnak, sikeresen a világ bölcse státuszba lépett át, felajánlva segítségét a mediációban itt, az együttműködésben amott.  A világon mindenki, a tudósoktól kezdve az átlagemberekig, megkönnyebbült annak láttán, hogy a nyugat heves és lehengerlő tendenciaival éles ellentétben álló, érett világhatalom lép a globális színtérre. Oroszország stabilizáló és kiegyenlítő szerepet töltött be.

            A Nyugat ezzel szemben alaposan melléfogott, amikor Oroszország puha és szelektív megközelítését a gyengeség jeleként értelmezte. A Nyugat, különösen az Európai Unió és a NATO kettőse új politikai eszközöket léptetett életbe, pl. a keleti szomszédságpolitikát, amely strukturálisan a Nyugat és befolyásának területi terjeszkedését jelentette.  Hasonló politikai struktúrákat fogadtak el a Földközi-tenger déli és keleti peremén elhelyezkedő országok is. Egyikük sem szánt szerepet Oroszországnak, és sosem egyeztettek vele. Ami még ennél is rosszabb, az Oroszországot különösen sújtó 2009-2010-es másodlagos jelzáloghitel-válság csúcsán a Nyugat megszellőztette annak lehetőségét, hogy Ukrajnát és Grúziát felveszi a NATO-ba. Ez a megmozdulás megkongatta a vészcsengőt Moszkvában, ahol ezt a bizalommal való súlyos visszaélésként értékelték. Oroszország lenyelte a békát, és odáig ment, hogy maga is NATO-tagnak ajánlkozott, de ezt a kérését kereken elutasították.  A helyzet az volt, hogy a nyugat már bekebelezte Kelet-Európát, és azon a ponton volt, hogy olyan részbe harapjon bele, amely Oroszországnak többszörösen fájt volna: kikövezték volna Ukrajna útját az Európai Unióba.   Oroszország becsapva érezte magát: erőfeszítései, hogy a Nyugattal bizalmat és stabil kapcsolatokat építsen ki, nem vezettek semmire, csak ő hozott áldozatokat. A britek sok mindenért felelnek az Oroszországgal való fagyos viszonyokat illetően, mivel Thatcher volt az, aki sürgette az Európai Unió gyors kibővítését Kelet-Európa felé.

            Így esett, hogy Oroszország elhatározta: visszaszerző az irányítást a központi érdekszférája felett. Ugyanakkor Putyin elnök nagyon is reálisan közelítette meg ezt a témát: igyekezett koherenciát kialakítani, és megértette, hogy a megoldás egy békés, szabályokon alapuló Eurázsia. Az egész 20. század során ez volt talán az egyik legőszintébb és legnyitottabb javaslat, amelyet a világ egyik vezetője tett. Szavait mindig tett is kísérte. A BBC riportere, David Frost készített Putyin elnökkel egy meglehetősen kitárulkozó interjút, amelyben így látta a dolgokat:

A BBC riporterének, David Frostnak az interjúja Vlagyimir Putyinnal:[12]

DAVID FROST:

Meséljen, kérem, a NATO-ról alkotott nézeteiről. A NATO-t potenciális partnernek, riválisnak vagy ellenségnek látja?

PUTYIN:

Oroszország az eurázsiai kultúra része. Nem tudom országomat Európától és az úgynevezett civilizált világtól elszigetelten elképzelni. Így hát nehéz lenne a NATO-ra ellenségként tekintenem. Már a kérdésfeltevés sem tesz jót sem Oroszországnak, sem a világnak.  Már maga a kérdés is árthat. Oroszország méltányos és nyílt kapcsolatokat szeretne kialakítani partnereivel.  Az itt a fő probléma, hogy vannak, akik elvetik a közös, előzetesen egyeztetett eszközöket – különösen a nemzetközi biztonsággal kapcsolatos problémák rendezésének terén.  Nyitottak vagyunk a méltányos együttműködésre, a partnerségre. Úgy vélem, beszélhetünk a NATO-val való mélyebb integrációról, de csak akkor, ha Oroszországot egyenlő partnernek tekintik. Ön előtt ismeretes, hogy a NATO keleti bővítése ellen állandóan felszólaltunk.

DAVID FROST:

Lehetséges Oroszország NATO-csatlakozása?

PUTYIN:

Miért ne. Nem zárnám ki ezt a lehetőséget, de – ismétlem – csak akkor, ha Oroszország szempontjait, egyenlő partnerhez illően, figyelembe veszik. Ezt ismételten szeretném hangsúlyozni.

            Az interjú fenti részlete több mindent elárul arról a helyzetről, amivel szembe kellett néznie, illetve az adott körülményekre vonatkozó megoldásáról – Oroszország egyedül nem tudta működtetni az Északi rendszert. Ideális esetben, gondolta Putyin, semelyik másik hatalom sem uralja a rendszert; jobb, ha olyan struktúra jön létre, amelyben egy szabályokon alapuló rendszer működne a strukturális kiigazításhoz kötődő konfliktusok rizikójának elkerülése érdekében. Oroszországnak mindig egyensúlyoznia kellett a két fele, a szláv és a tatár fél között. A gazdasági és kulturális rokon vonásokat felmérve Putyin elnök úgy érezte, hogy nyugati szomszédságával szemben őt illeti az elsőbbség, hogy ezt a folyamatot elkezdje, és fokozatosan kiterjessze kelet felé, még Japánra is.  Ha keleten kezdte volna el ezt a folyamatot, nyugati szomszédjai azzal vádolhatták volna, hogy egy nyugat-ellenes szövetséget épít.  Mivel közte, Chirac elnök és Schröder kancellár között nagy egyetértés és igaz barátság volt, Putyin elnök helyénvalónak látta a nyugattal való integrációt befejezni, mielőtt a folyamatot átviszi keletre, az egyre erősödő Kínába. A Sanghaji Együttműködési Szervezet létrehozásának kezdeményezésével, majd jóval később a BRICS szerveződés/fórum létrehozásáról szóló előtárgyalásokkal Putyin elnök – úgy tűnik – párhuzamosan előkészítette a békés eurázsiai átalakulást célzó terv második részét is. A folyamatot azonban megzavarta az Oroszország, és konkrétan Putyin elnök ellen folytatott angol-amerikai lejáratókampány, amelynek nyilvánvaló okai voltak: az Oroszországgal közös kontinentális konszolidációt érdekeiket veszélyeztetőnek   tekintették, mert az kiiktatta volna a nyugati erő egyik pillérét – az Eurázsiában uralkodó zűrzavart, káoszt és irányvesztettséget. Ennek eredményeképpen sikeresen zűrzavart okoztak az Orosz Föderáció kelet-európai és közép-ázsiai környezetében.

            Ez ahhoz vezetett, hogy a mélységesen csalódott Oroszország magasabb fokozatra kapcsolt, és felpörgette eurázsiai stratégiájának második szakaszát. Így reagált arra, hogy a Nyugattal kötött barátság hamis ígéretekkel, ámításokkal és közvetlen biztonsági fenyegetettséggel tarkított aknamező lett. 2010 és 2015 között Oroszország szilárd partneri viszonyt alakított ki Kínával, amely addig csak vágyakozhatott ilyen létfontosságú geopolitikai eszköz után.  Neki is szüksége volt a békés, lecsendesült közegre, mert a csendes-óceáni peremvidéken nem állt túl jól a szénája: nem csak az Egyesült Államokra, de Japánra, Tajvanra és Vietnámra is figyelnie kellett. Szüksége volt egy stabil és alkalmazkodó Északi rendszerre a háta mögött. Oroszország több tekintetben is mérhetetlen segítséget jelenthetne a globális elismertségre és elfogadottságra törekvő Kínának. Az első a szláv-tatár civilizáció grammatikája lenne, a zárt és a nyitott rendszerek közötti különbség, amelyet Kína nem ért, de nagy szüksége lenne rá. Kína a bolygót keresztbe-kasul átszelő Utakról és Övezetekről, meg szabadkereskedelemről beszél, de tagadhatatlan, hogy Kína egy nagyon zárt, elszigetelt rendszer, amely tetszés szerint nyitható vagy zárható. Ha a Földön minden ország olyan zárt és szelektív lenne, mint Kína, mindegyik egyhelyben toporogna. Az Oroszország befolyása alatt álló Északi rendszer nyílt rendszer, még ha Nyugaton a média és a politikai nyilatkozatok rossz színben is tüntetik fel. Oroszország és az Északi rendszer hidat verhetne a türk területek és a szláv civilizációs szféra között. Fennáll annak veszélye, hogy Kína ezt a rugalmasságot és nyíltságot elfojthatja azzal, ha mindent a saját hasznára kar fordítani.  Ahogyan azt Putyin elnök a BBC-nek adott interjúban kifejtette David Frostnak: „…de csak akkor, ha Oroszország szempontjait, egyenlő partnerhez illően, figyelembe veszik. Ezt ismételten szeretném hangsúlyozni.”[13] Ez azt jelenti, hogy Putyin az egyenlőség fenntartására törekszik mind a nyugati országok által támogatott NATO-val, mind a Kínával való kapcsolataiban. Kína ambíciói kudarcba fulladnak, ha a Nyugathoz hasonlóan félreérti az orosz civilizációs „matekot”.

            A trockisták és bolsevikok által előidézett tragédia miatt sokakban az a téves benyomás alakult ki, hogy Oroszország és az Északi rendszer zárt rendszert alkot. A valóság más, ahogyan azt Marlene Laruelle helytállóan megfogalmazta egyik írásának Oroszország és az antiliberális európai civilizáció c. fejezetében: „Továbbá Putyin folytatta az Eurázsiai Unió népszerűsítését, amelyben a tagállamok polgárai (és a migráns munkavállalók) szabadon mozoghatnak, az orosz lakosság kifejezett xenofóbiája ellenére.”[14] Ami Marlene Laruelle állításában ennél is érdekesebb, hogy létezik az, amit ő úgy nevez: „Oroszország hármas civilizációs grammatikája: Európa, a Nyugat, és a többi.”[15] A nyugati fogalmakhoz és terminológiához mérten az orosz identitás képlékeny, ahogyan azt Laruelle magyarázza: „Az orosz nézet szerint három lehetőség közül választhatunk az identitásunkat illetően: olyan európai ország vagyunk, amely a nyugati fejlődési utat követi; olyan európai ország vagyunk, amely nem-nyugati fejlődési utat követ;  vagy nem európai ország vagyunk. Ha Oroszországot úgy határozzuk meg, hogy melyik »civilizációhoz« tartozik, mindig Európa a viszonyítási alap, sosem Ázsia.”[16] Az Ázsiával való rokonság és az eurázsianizmus nem természetes az orosz elit számára, de mivel az Európai Unió és a NATO betolakodik az orosz érdekszféra szláv részébe és kizárólagosságot követel, úgy az orosz elitnek szembe kell néznie a túlnyomórészt ázsiai identitással. Mivel nem hajlandó megelégedni azzal, hogy ez az identitás csak részlegesen jusson kifejezésre, Putyin elnök egyre nyitottabbá teszi az Északi rendszert azzal, hogy Eurázsiai Uniónak nevezi.  A nyugati típusú túláradó nacionalizmus fitogtatása helyett Putyin elnök visszatért ahhoz, ami mindig is Oroszország szívében lakozott – a hazafiassághoz. Természeténél fogva a hazafiasságnak nincsenek határai, és sosem keverhető össze a xenofób nacionalizmus eretnekségével. Ez sokkal könnyebbé tehetné a kínai behatolást Közép-Ázsiába, és egy lépésre onnan Európába, a Kína-ellenes érzelmek nem lennének napirenden az orosz politikában. Másrészt, ha Kína lepaktálna a Nyugattal, hogy a jelenlegi működésléptelen rendszert fenntartsa, vagy hogy fokozza a világ erőforrásainak kiaknázását a nyugati „koreográfia” használatával, Oroszország habozás nélkül ismét kinyilvánítaná civilizációs felsőbbrendűségét Eurázsia nagy része felett, tekintet nélkül arra, hogy milyen a gazdasági helyzet és mi ennek az ára, ahogyan azt már többször láthattuk a múltban.

            Kínának nem szabad megfeledkeznie arról, hogy – bármennyire is vonzónak tűnnek számára az olyan helyek, mint pl. Nagy-Britannia – strukturálisan nem tud szilárd partneri viszonyt kiépíteni ezekkel az országokkal. A brit külpolitikát mindig is a kétszínűség és a visszakozás jellemezte.  A The Independent c. lapnak az alábbiakat nyilatkozta egy európai diplomata: „A brit külügyminiszter bejelentéseit mindig némileg szkeptikusan fogadják. Az egyik nyugat-európai ország nagykövete egyszer azt mondta: »Csak egy példa: ez az az ember, aki azt a Brexit-kampányt vezette, amely hamisan azt állította, hogy Nagy-Britanniába 100 millió török jöhet, ha Nagy-Britannia az EU-ban marad. Majd a Brexit után Törökországba utazott, és azt nyilatkozta, Nagy-Britannia megtesz minden tőle telhetőt, hogy Törökország csatlakozhasson az Európai Unióhoz«.”[17] Őszintén szólva Boris Johnson nem sok mindenben különbözik elődeitől.  Kína megfeledkezik arról, hogy Indiához és Kínához képest Európában későn alakult ki a civilizáció. A történelem különböző időszakaiban a Nyugat többször ért olyan ponthoz, ahonnan már nem volt visszaút a halál és rettegés torkából. A halál és a gonoszság ismét visszatérhet, és nem lenne helyénvaló alábecsülni a civilizációs kockázatokat, amikor valaki a Nyugattal üzletel. Bölcs lenne nem elfelejteni azt a tényt, hogy egészen a 19. század végéig a Nyugat a méltóságot és a tiszteletet fosztogatással és szervezett banditizmussal szerezte meg, és ennek egyik legnagyobb áldozata Kína, illetve India volt. A nemzetközi rend rendszere a Nyugat velejárója, mert szándékosan így alakították. A rendkívüli tárgyi fejlődés álcája alatt a Nyugat üzembe helyezte a világ erőforrásait kisajátító, igen komplikált és kidolgozott rendszerét. Valójában semmi különbség nincs eközött, és azon nemes úriemberek összeszövetkezése között, akik az 5. században kifosztották és porig égették Rómát. A Nyugat mindig megpróbálja elérni a civilizációt, de mindig visszacsúszik a barbarizmusba.  A nagybetűs Civilizációnak az az elsődleges funkciója, hogy hidakat verjen a kultúrák és a közösségek közé. A megtévesztés és a fosztogatás semmilyen formája nem egyenlő a civilizációval.  Kínának többet kellene az Északi rendszer építésébe fektetnie, nyitottabb látószögű és a figyelmét kevésbé elterelő külpolitikával.  Így meg tudná erősíteni a civilizációs kapcsolatokat az Északi rendszeren belül.

            Például ilyen figyelemelterelés volt Kína betörése a Déli rendszerbe. Az Egy Övezet, Egy Út projekt sokak számára ártalmatlannak tűnt a tervezőasztalon. Élesben azonban óriási az ellentét az ígért remény és barátság földje, és a kegyetlen felismerés között, hogy ez csak egyirányú stratégia, melyből csak Kínának van haszna.  Nem sokkal ezelőtt a South China Morning Post részletes cikket közölt arról, hogyan változott a projekt rémálommá Pakisztán számára, amely az elsők között vett részt az „Egy Övezet, Egy Út” projektben: „A hasonlóságok napról napra nyilvánvalóbbak. Pakisztánban például a politikusok egyre erősebb kritikával illetik az ún. Kína-Pakisztán Gazdasági Folyosót annak kizsákmányoló jellege miatt: kötelezi Iszlámábádot, hogy nagy összegű hiteleket vegyen fel Kínától. Ezekből azokat a kínai állami vállalatokat finanszírozzák, amelyek megveszik a kínai nyersanyagokat annak az infrastruktúrának az építéséhez, amelyből főleg Kína húz hasznot; eközben Pakisztán vállára akkora adósságteher nehezedik, amely összeroppanthatja a helyi gazdasági tevékenységet.”[18] Azok, akik figyelemmel kísérik a pakisztáni fejleményeket, tudják, hogy mi lesz ennek a vége – ahogyan arra a South China Morning Post is felhívja a figyelmet: „Ha Peking a túlkapacitását csökkentő ütemben és számban valósít meg projekteket, elkerülhetetlenül fehér elefántokat hoz létre, eddig soha nem látott mértékben pocsékolva el a pénzt és elősegítve a korrupciót.”[19] Ami a költség-haszon elemzést illeti, az Asia Times online-nak is megvan a véleménye: „Az 56 milliárd dolláros Kína-Pakisztán Gazdasági Folyosó (China-Pakistan Economic Corridor, CPEC) – Kína „Egy Övezet, Egy Út” víziójának része – egyelőre még nem idézte elő azokat a sorsfordító változásokat, amelyet támogatói megálmodtak. Ami ennél is rosszabb, a példátlan mértékű adókedvezmények és a növekvő biztonsági költségek máris több mint 2,5 milliárd dolláros lyukat ütöttek a pakisztáni államkasszán.”[20] A pakisztáni helyzet napról napra rosszabb lesz, és olyan zuhanás van a végén, amely most még nem is látható.  A Voice of America is beszámolt róla, hogy az elmúlt néhány hónapban Pakisztán, Nepál és Mianmar nyíltan visszautasították a további kínai OBOR projektekben való részvételt: „Csupán néhány hét leforgása alatt Pakisztán, Nepál és Mianmar törölt, illetve parkolópályára tett három jelentős, kínai vállalatok által tervezett vízierőmű-projektet. A csaknem 20 milliárd dollár összértékű három projekt visszautasítása komoly csapást jelent a kereskedelmet összekapcsoló kínai projektnek, az Egy Övezet, Egy Út kezdeményezésnek.”[21] Mindezen statisztikák elhalványulnak, ha elolvassuk a pakisztáni Vízügyi és Erőmű Fejlesztési Hatóság (Water and Power Development Authority, Wapda) elnökének, Muzammil Hussainnek az Közelszámoló  Bizottságnak (Public Accounts Committee, PAC) adott a nyilatkozatát: „A Diamer-Bhasha gát finanszírozására vonatkozó kínai feltételek nem voltak teljesíthetők, és sértették érdekeinket.”[22] Ez nagy csapás Kína, mint külföldi befektető presztízsének és hitelességének egy olyan ország részéről, amely állítólag Kína elsőszámú és legjobb barátja az egész világon. A problémák nem szorítkoznak az OBOR projekt gazdasági vonatkozásaira. A projekt által közvetlenül vagy közvetve előidézett korrupció szintje miatt ugyanez a turbulencia szippantja magába a különböző politikai közösségeket.  Nem sokkal ezelőtt az ausztrál miniszterelnök azzal vádolta Kínát, hogy ausztrál földön folytat „titkos” műveleteket: „A média beszámolói arra engednek következtetni, hogy a Kínai Kommunista Párt azon munkálkodik, hogy titokban beavatkozzon a médiánkba, az egyetemeinkbe és még a megválasztott képviselők azon döntéseibe is, amelyeket éppen itt, ebben az épületben (a Parlamentben) hoznak. Ezeket a beszámolókat igen komolyan vesszük.”[23] A politikusoktól kezdve az átlagemberekig, Ausztráliától Afrikáig mindenhol érezhető az ingerültség amiatt, hogy miközben Kína a világra akarja kényszeríteni a saját akaratát, megfeledkezik a kulcsfontosságú elemről: a helyi emberek érdekeiről.

            Természetesen nem csak Kínának kell szembenéznie ilyen kritikákkal és helyzetekkel, de az OBOR projekt ambícióját és Kína azon vágyát elnézve, hogy kolosszusként törtessen át a bolygón, a megvalósulás kudarca hosszú ideig kihathat Ázsia geostratégiai pozíciójára és erejének visszaszerzésére. Ha valamilyen okból csillapodik Kína nemzetközi kalandvágya, ahogyan az a történelem során többször is megtörtént, a rend belső konszolidációja és Ázsiának a globális politika vezetőjeként történő felemelkedése több évtizedre elnapolódik.  Ezen eshetőség elkerülése érdekében Kínának vissza kell térnie civilizációja tanításaihoz, és nem szabad a dominancia nyugati eszközeit a „kínai sajátosságokkal” összeházasítania.  A kínai civilizáció a Ming-dinasztia alatt tökéletesedett ki, és sikerének pillérei a többi ázsiai hatalom felé tanúsított „nyitottság” és a velük való „harmónia” volt. Önmagában nem épített ki és nem működtetett egy ázsiai rendet (abban az időben, világrendet). Alkalomszerűen kötelezte el magát, és a többieknek is megengedte ezt, ha a helyzet azt kívánta. Ma eljött az idő, hogy az ázsiai hatalmak, ide értve Oroszországot is, együttműködjenek.  Röviden összefoglalva: a történelmi tanulságok világosak: Oroszországot segíteni kell, hogy az Északi rendszerben újra kiemelkedő legyen, Indiát pedig hagyni kell, hogy a Déli rendszerben és a déliesítésben kiemelkedő kegyen, különben megint „a barbárok” lesznek „a kapuknál”.

3. India és a Déli rendszer (déliesítés)

            Az, hogy a jelenlegi rendszer nem hatékony, nagyban összefügg a gazdasági források áramlásának egyenlőtlenségével. Ezeket az áramlásokat szabályozzák: a kisajátított forrásokon csak a kijelölt országok vagy az elsődleges szereplők osztozhatnak a rendszerben. A liberális rend sosem volt liberális és sosem volt rend.  Az erőforrásokat szupersztráda-rendszerben szabályozta, és bőkezűségét csak a kiválasztottak élvezhették. Ha itt-ott létrehozunk egy-egy liberális övezetet, attól nem világrendszer jön létre, hanem az egyensúlyhiány és a közelgő zűrzavar rendszere, vagy éppen tartós káosz.  A nyugati rendszer tehát sosem hozná egyensúlyi helyzetbe a világrendet. Kína ma a kontinenseket átszelő, fizikai sztrádákat akar építeni, ahol az áramlásokat szabályozhatja, és egyes kiválasztottak vonatkozásában a liberalizmust, míg másutt a kommunizmust alkalmazná, mennyiben ezt megfelelőnek és szükségesnek tartja. Ha a mozgás joga csak a kiválasztottaknak adatik meg, a világrend részlegessé válik, vagy akár meg is szűnik. Kína építményeket emel, hogy árui eljussanak a világ minden szegletébe. A kérdés az, hogy hajlandó lesz-e Kína ezeket az építményeket arra használni, hogy a gazdasági beavatkozása miatt állásukat elvesztő embereket beeressze? Nem titok, hogy Kínának szó szerint több tízmillió emberre van szüksége a kínai demográfiai hiány miatt. Tavaly ősszel a China Daily online az alábbiakról számolt be: „A 15 és 59 év közötti munkaképes korú lakosság létszáma 2011-ben érte el a csúcsot, 925 millió fővel. Azóta ez a létszám évről évre folyamatosan csökken: 2012-ben 3,45 millió, 2013-ban 2,44 millió, 2014-ben 3,71 millió, 2015-ben pedig 4,87 millió volt a csökkenés.”[24] És ez a szám egyre csak nőni fog. Ennek a trendnek az ellensúlyozására Kína több bevándorlót engedett be?  A Nemzetközi Migrációügyi Szervezet (az ENSZ egyik ügynöksége) szerint Kína csak néhány ezret engedett be, többnyire észak-koreaiakat vagy délkelet-ázsiai kínai etnikumúakat.[25] Nem történelmi tény az, hogy rendszeresen milliók vándoroltak ki Kínából a világ más térségeibe, a különböző nehézségek elől menekülve? Azok a rendszerek, amelyek a kezüket nyújtották az elszegényedett kínai migránsok felé, nyílt rendszerek voltak. természetesen voltak kulturális különbségek, de az együttélés nem volt lehetetlen. Miért aggódik Kína annyire a kulturális integráció miatt, mint egy nemzetállam?  A CPEC elkészült Pakisztánban – Kína befogad több millió pakisztáni fiatalt, hogy azok Kínába mehessenek és a gyárakat ellássák munkaerővel?  Vagy a pakisztáni elittel kötött barátság már nem ereszkedik le a pakisztáni nép szintjére?

            A világ sok szegletében jogos az a félelem, hogy Kína építményei csak a világ erőforrásainak kisajátítását fokozzák Kína javára, és mások fizetik az ezzel járó gazdasági és környezeti pusztítás után a számlát. Ennek tetejébe jogos az a gyanú, hogy Kína a kliensországokban a zárt rendszereket támogatja, és meg akarja tartani gazdasági elsőbbségét ezekben az országokban.  Sokan attól tartanak, hogy ez a hozzáállás a helyi rezsimeket még elnyomóbb, önkényesebb kormányzati módszerekre bírja rá. Az új kínai rend lényege a zárt rendszerek, amelyek csak Kína felé nyitnak, elnyomó rezsimek irányítása alatt állnak, és úgy teljesítik Kína parancsait, mint Szudán és Zimbabwe, hogy csak néhányat említsünk. Ha ez igaz lenne, az rosszabb lenne még a működésképtelen nyugati rendnél is.  A világ, különösen a fiatalabb nemzedék, belefáradt a jelenlegi helyzetbe, és kétségbeesetten kutat egy igazságosabb és szabadabb együttélési forma után.  Egy olyan rendszer után, amely már létezett egyszer, és amely még most is, noha darabokban, de létezik: kicsit rozsdás ugyan, de a magja máig erős maradt.

            Az első és leghatékonyabb világrendszert Dél-Ázsia, pontosabban a Déli-félsziget működtette. A rendszer már i.sz. 500 előtt kezdett kialakulni. A politikai rendszer mellett a társadalmi-gazdasági rendszert is nagyban befolyásolta Dél-Ázsia uralkodó vallása, a saivizmus.  Ez a vallás nem az erős és kollektivista vallásos tömegekben, hanem a lelki üdvösség egyéni elérésében hitt, a gondolkodók olyan közösségében, akik a békés párbeszédet voltak készek használni a kard helyett a mindent átfogó rend elérése érdekében.  A konfliktust minden szinten azonnal feloldották, nem úgy, mint a Nyugatot évszázadokig nyomorító feudális rendszerben. Ugyanígy nem volt szükség basáskodó politikai „leviatánra” sem. Az egész rendszer kis, független és egymással kapcsolatban álló, mégis önálló közöségekből állt. „A vidéki jólét, a városi növekedés, a politikai konszolidáció és a táguló kereskedelmi hálózatok nyújtotta feltételek hozzájárultak a buddhista szangha (közösség/gyűlés) intézményes szerveződéséhez, amely az anyagi jólét, és nem a nehézség teremtette környezetben szökkent szárba.”[26] A rendszer olyan harmonikus és békés volt, hogy Asóka császár  mintegy 80000 oszlopot[27] és sztúpát állíttatott, amelyek az együttélés és az önrendelkezés alaptörvényeit hirdették; sietve lemondott trónjáról, és feloszlatott minden központi (hegemón) hatalmat. Asóka rendeleteinek további elemzéséből az látható, hogy a derék császár tetteivel csak megpróbálta visszaállítani azt a rendet, amelyet megzavartak a mezopotámiai határok felől érkező szervezett bandák és csoportok – a bráhminok új kasztja. Asóka rendeleteinek egyik szakértője így fogalmaz: „… ezek az új, különleges helytartók felhatalmazást és utasítást kaptak, hogy a számtalan dhammát az egész társadalom igényeihez igazítsák, hogy az államnak kevesebbszer kelljen drasztikus kényszerítéshez és büntetéshez nyúlnia az Arthasásztra[28] igazgatási rendszerében …”[29] A bráhminok zsarnokian, parazita módon kezdtek bele a kormányzási „szakmába”, így hatalmukat négy részre kellett osztani. Az államnak túl sok hatalma volt az egyének fölött, és a társadalom megfelelő működésének és a gazdasági jólét elérésének legnagyobb kerékkötője volt.[30] Jól gondolták, hogy leginkább az egyéni szabadságjogok kezeskedtek mindenért, mert a vak hit a mezopotámiai bráhminok alantas terveinek kedvezett. Asóka császár, az oszlopfeliratokkal arra kérte népét, hogy gondolkodjanak, és ne essenek a bráhminok sarlatánságának csapdájába. Asóka és a buddhizmus sikeresen állította vissza az etikai rendet, amelyet a sebzett saivizmus már nem tudott biztosítani Dél-Ázsiai északi részeiben. A társadalmi-gazdasági rendszer ismét önszabályozó lett, és mindenfajta zsarnokságot távol tartott magától.

            Ebből a nézőpontból Dél-Ázsia termékeny talajnak bizonyult, ahol a tökéletes világtársadalom magjait el lehetett vetni, ahol a békés együttélésé volt a főszerep.  Nerses Kopalyan, a Nevadai Egyetem adjunktusa tömör leírást ad az általa indiai rendszernek hívott berendezkedésről: „A rendszer elsősorban az adott világpolitikai rendszer által felölelt régió politikai kölcsönhatásait, civilizációin belüli és civilizációi közötti viszonyait, és a politikai egységei/entitásai/szereplői között a rendszer hegemón státuszáért folytatott versenyt jelenti. Ennek alapvetően előfeltétele, hogy a politikai egységek/entitások/szereplők csoportja meglehetősen állandó vagy folyamatos viszonyokat tartson fenn egymással. Térben és területileg egy rendszer egy adott földrajzi területet fed le, de ha a megszabott regionális és területi határokat abszolút értéken határozzuk meg a világpolitikai rendszer koncepciójának kidolgozásakor, az nem fedi le a politikai birodalom valós kiterjedését. A regionális határok általában rugalmasak, a periférián lévő politikai entitások időnként belesimulnak a rendszerbe, időnként pedig távol maradnak tőle. A rendszerek osztályozása tehát nem kifejezetten az abszolút, regionális határok meghatározásán alapszik, hanem inkább a rendszer által felölelt régióban működő hegemón hatalmak politikai kapcsolatainak, kölcsönhatásainak és hatalmi rendszereinek figyelembe vételén.”[31] Lényegében az Asóka utáni időszak a pán-regionális integráció dinamikus és rugalmas rendszere volt, ahol a mozgás folyamatos és akadálytalan volt.  Nem voltak fizikai határok és korlátok, a „kisebb egységekből – falvakból, kisvárosokból és nagyvárosokból – álló társadalmi-gazdasági régiók”[32] mellérendelt viszonyban álltak. Így az emberek, a termékek és a jólét szétáramlása nem ütközött akadályba és nem okozott rendszerszintű zavarokat sem. Jason Neelis a rendszer hatékonyságát kereskedelmi útvonalain keresztül írja le: „A kereskedők és a zarándokok elnevezései nem csak az útvonalaikra, hanem a rugalmas határokkal és az egyszerre több különböző társadalmi-vallási vonatkozással bíró földrajzi régiókra is vonatkoztak. Az ezen szárazföldi és tengeri útvonalak mentén létrejött találkozások, kapcsolatok és cserék hatására megváltozott a bennfentesek és a kívülállók fogalma, elhatárolva a tisztaságra vonatkozó normákat a szennyezéstől, és szembe állítva a buddhista és ortodox brahmanista xenológiákat. A vallási mobilitás mintái visszavezethetők, ha feltérképezzük a kereskedelmi hálózatokat és csomópontokat.”[33] Minden figyelem középpontjában a mobilitás állt.

            Az állam felelőssége ezért nem a határok megvédése volt, mint a modern nemzetállamokban, hanem a mobilitást biztosító vérkeringés fenntartása. Neelis ekképpen fogalmaz: „Az Asóka feliratait tartalmazó leletek világosan arra utalnak, hogy az utakat hosszú utazások megkönnyítése miatt tartották fenn a hivatalnokok és a hadseregek, és valószínűleg  a kereskedők és a buddhista szerzetesek számára is, akik a városi központok, a  Buddha életéhez kapcsolódó vallási helyszínek és az első kolostorok között szabadon közlekedhettek.”[34] A fenntartás nem csak a kereskedelmi útvonalak fizikai állapotának javítását, hanem az igazságosság alapelvének fenntartását, valamint a korrupt hivatalnok és  a rendszerbe állandóan beszivárgó botcsinálta bráhminok kigyomlálását is szolgálta.  A 7. századtól kezdve Észak-Indiában a rendszert állandóan megtámadták és elfoglalták az arab megszállók, de a félsziget, amely a rendszer magját alkotta, csaknem érintetlen maradt a 16. századig, amikor is az európai szerencsevadászok kezdtek érkezni a Déli rendszerbe.  Még akkor is minden sértetlenül működött, mert mindenki látta, hogy a rendszer mennyire kiváló.

            A portugálok, amikor meghódítottak néhány stratégiai elhelyezkedésű indiai-óceáni szigetet, azt gondolták, hogy az indiai rendszert hódítják meg, és ennek megfelelően új szerzeményüknek is az „Estado da India” nevet adták. Leonard Y. Andaya így ír erről: „Sokat írtak már az Estado da India, azaz az Indiai állam 16. századi fénykoráról, amely egy átfogó közigazgatási kifejezés volt a portugál birodalom azon részére, amely a Jóreménység-fokától keletre terült el.”[35] A továbbiakban az is kiderül, hogy az addig legyőzhetetlen portugál tengeri hatalom egy másik szinten is az indiai rendszer struktúrái felé terjeszkedett és mélyült.  Fizikailag csak az indiai rendszer pici részét tartották ellenőrzésük alatt, de szentül meg voltak róla győződve – és ezzel dicsekedtek otthon és külföldön egyaránt –, hogy az egész rendszer az övék. De mit jelentett, hogy az egész rendszert ellenőrzésük alatt tartották?  Sar Desai ezt úgy magyarázza, hogy mindenki nevezheti magát uralkodónak, de a valóságban mindenkinek számos szinten konszenzust kell elérnie: a „…az afrikai és délkelet-ázsiai muszlim uralkodókkal fenntartott korai portugál kapcsolatok vizsgálatából általánosságban az derül ki, hogy a portugálok szövetségeseket kerestek a bennszülött uralkodókban, vallási meggyőződésüktől függetlenül. Tehát Diogo Lopes de Sequeira, akit a portugál király küldött Malakába, kifejezetten azt az utasítást kapta, hogy a bennszülött uralkodókkal kölcsönös bizalmi viszonyt alakítson ki, így biztosítva a nyereséges és oda-vissza működő kereskedelmet, amely „minden tettünk fő mozgatórúgója.”[36] Senki sem élné túl, ha az egész államapparátus fölött áveszik az ellenőrzést. Egy híres tudós is erre figyelmeztet: …”az állam teljesen összefonódott a helyi társadalmi erőkkel, és a „hivatal” maga sem tudott a császári akarat érvényesítésének nyomatékos eszközeként szolgálni a helyi szokások és gyakorlatok ellenében.”.[37] A mobilitás és a közérdek volt a két irányelv: „A legtöbb korabeli beszámoló Malakára a világ leggazdagabb városaként utal. Ez nem biztos, hogy igaz; de kétségkívül ez volt a legkézenfekvőbb találkozási pont Arábia, Perzsia, India, Pegu, Java és Kína kereskedői számára. A Malakai Királyság 1403-as megalapítása óta a malakai uralkodók arra törekedtek, hogy Malaka kereskedelme és lakossága megtartsa kozmopolita jellegét.”[38] Ez azt mutatja, hogy a rassz, a nemzetiség vagy más miatt megnyilvánuló hátrányos megkülönböztetést – amely a rendszerellenes berendezkedésre jellemző – azonnal kiirtották, és ezért mindenki mindenáron elkerülte.

            Bárki is érkezett az indiai rendszerbe, kénytelen volt kulturális, gazdasági és társadalmi-politikai berendezkedését megváltoztatni. Amikor ettől az elvtől eltértek, a rendszer „hűtlen” lett a trónkövetelőhöz, mert valahogy ragadozóvá változtatta. „…kimondatlanul is, a trópusokon vagy másutt a túlélés kulcsa a helyi levegőhöz, a helyi növényekhez, a helyi szokásokhoz és a helyi nyelvekhez való alkalmazkodás volt. Tulajdonképpen többé-kevésbé, részlegesen és tudat alatt a portugálok már egy ideje ezt tették mind Ázsiában, mind Brazíliában.”[39] Talán emiatt a felismerés miatt gyűlölték a portugálok a Déli rendszer összes többi európai betolakodóját, amelyek a partikuláris európai háttérből hozott előítéletekkel szennyezték be azt: „Diplomáciai és katonai szinten a békét tekintették (helyesen) létfontosságúnak. Európában Pedro nem volt hajlandó csatlakozni Franciaországhoz és szövetséget kötni Hollandia ellen, míg az Indiai-óceánon az Estado arra törekedett, hogy a különböző szomszédos indiai államokkal elkerülje az elidegenedést.”[40] A rendszer olyan jól egybeépült,  hogy mindenkinek számolnia kellett vele, külkereskedőknek, a helyi termelőknek és a közvetítőknek is: „A mogul külkereskedelem a szélesebb gazdasági környezet hozadéka volt, és vagyona szorosan kötődött a mezőgazdasági hátországokban, a helyi piacokon és városi raktárakban folyó  termeléshez és árucseréhez.”[41] Ugyanez a mozaikos integrációs rendszer húzódott a Dél-Ázsiai Déli-félszigeten fekvő hátországoktól  Afrika partjáig,  a Malaka-szorosig és még azon túl is: „Surat baniyā kasztú tengeri kereskedői még a Perzsa-öbölben és a Vörös-tenger térségében is fenntartottak hosszabb ideig ott élő ügynökökből és (főleg a baniyā kasztból származó) írnokokból álló, kiterjedt rendszert. Azonban a baniyā kereskedők az indiai tengeri kereskedelemben még talán ennél is fontosabb szerepet játszottak: ellátták a hajótulajdonosokat és a többi tengeri kereskedőt export árucikkekkel, valamint ezek ügynökei és brókerei is ők voltak.”[42] A rendszer nyílt volt, de helyet kaptak benne a fékek és ellensúlyok komplex rétegei, és gondosan átszőtték a társadalmi-gazdasági érdekek is. Így tehát még mindig a világ integrációjának és a világrendnek ideális modelljét képviseli.  Kínának észre kellene vennie és meg kellene értenie a rendszer lényegét.

Konklúzió

            Kína rossz Útra tévedt. Az OBOR-ral, és alprogramjaival Kína a rendszer uralásához kövezi ki az utat ugyanúgy, ahogyan azt az egyesült Államok tette a 2. világháború után: a vele szerződő országokra rótt több milliárdnyi adóssággal.  Ezzel hatalmas befolyásra tett szert, amellyel megszorongathatta őket, és rájuk kényszerítette az ENSZ-t és az USA dollár-alapú rendszert.  Az OBOR projekttel Kína pontosan ugyanezt kívánja tenni több billiónyi többletével. Ha a stratégia sorai között olvasunk, és mélyebben beleásunk abba, min ment keresztül Srí Lanka és Pakisztán az OBOR projekt kapcsán, megérjük, hogy az egész folyamat elődleges célja az „eladósodottság” megteremtése, a szó több értelmében is.  Majd ezt követi az adott ország szuverenitásának kisajátítása az adósság elengedéséért cserébe.  A kikötők és a létesítmények száz évre szóló lízingje nem csak az infrastruktúra, hanem az adott ország jövőbeli pénzügyi, és így gazdasági és politikai folyamatainak ellenőrzés alatt tartását is jelenti. Ebben az értelemben Kína nem eredeti, és valószínűleg nem fog új világrendet teremteni, amelyre a világ lakossága olyan kétségbeesve vágyik; Kína a dominancia nyugati rendszerét erősíti meg, csak egy „made in China” címkét biggyeszt rá – új világrend kínai sajátosságokkal, azaz még kevesebb lesz az átláthatóság, mint eddig.  A rend megteremtése azt jelenti, hogy szembeszállunk a világ kaotikus jellegével, nem pedig kijátsszuk azt. Minden hibájával és hiányosságával együtt, India alaposabb tudással rendelkezik arra vonatkozóan, hogyan kell egy rendszerben működni, ha kaotikus a környezet. Igaz, hogy még India is távolodik a rend civilizációs modelljétől, de még nem késő irányt váltani. Mind Indiának, mind Kínának fel kell ismernie, hogy civilizációk és nem nemzetállamok.  A civilizációk, jellegüknél fogva, adnak életet a nemzeteknek, a nyíltság irányelvének táptalaján. Ezért Kínának nem szabad sietnie, segítenie kell az Északi és a Déli rendszer konszolidációját a további, világszintű integráció előtt. Építsenek utakat minden eszközzel, de ne feledkezzenek meg a hidakról sem; ne pusztítsák a zöld mezőket, különben azt kockáztatják, hogy minden pusztaság lesz. Kína nagyszerű civilizáció volt egykor, és nincs, mi megakadályozhatná, hogy ismét azzá váljon, az egész világ javát szolgálva.

 

Szerző: Dr. Ramachandra Byrappa, Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE), Bölcsészettudományi Kar, Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék

 

[1] Ben Judah: Donald Trump’s greatest weapon is white Americans’ fear that they’re quickly becoming a minority – because they are, The Independent (newspaper) online, Monday 7 November 2016 11:00 GMT

[2] Robert Skidelsky: Is western civilisation in terminal decline?, The Guardian online, Tuesday 17 November 2015 10.23 GMT

[3] Jerry H. Bentley: Myths, Wagers, and Some Moral Implications of World History, Journal of World History, Vol. 16, No. 1 (Mar., 2005), pp. 51-82, University of Hawai’i Press, page 52

[4] William R. Braisted: Nationalism in Eastern Asia, The Journal of Modern History, Vol. 26, No. 4 (Dec., 1954), pp. 356-363, The University of Chicago Press, page 357

[5] Minxin Pei: Asia’s Rise, Foreign Policy, No. 173 (July/August 2009), pp. 32-36, Washingtonpost. Newsweek Interactive, LLC. These estimations might change but none-the-less they show the uphill struggle if Asia wants to measure itself only in material terms.

[6] Bessie Head: The Lack of a Civilisation, Rhodes University, English in Africa, Vol. 28, No. 1, A Great Heritage: Bessie Head’s Uncollected Pieces(May, 2001), pp. 23-27, page 24

[7] Walter D. Mignolo: Global South and World Dis/order, Journal of Anthropological Research, Vol. 67, No. 2 (SUMMER 2011), pp. 165-188, The University of Chicago Press

[8] Jonathan Jones: The art world’s shame: why Britain must give its colonial booty back-The self-righteousnessness of British museums stops them from returning masterpieces pillaged long ago to their rightful owners. It’s time they stopped hogging the world’s treasures, The Guardian online, Tue 4 Nov ‘14 15.05 GMT

[9] Peter C. Perdue: Boundaries, Maps, and Movement: Chinese, Russian, and Mongolian Empires in EarlyModern Central Eurasia, The International History Review, Vol. 20, No. 2 (Jun., 1998), pp. 263-286, Published by: Taylor & Francis, Ltd., page 265

[10] Peter C. Perdue: Boundaries, Maps, and Movement: Chinese, Russian, and Mongolian Empires in EarlyModern Central Eurasia, The International History Review, Vol. 20, No. 2 (Jun., 1998), pp. 263-286, Published by: Taylor & Francis, Ltd., page 263

[11] A 2017. december 29-én megtartott 6. 16+1 csúcstalálkozó idején zajlott a   konferencia és íródott ez az esszé.

[12]British Broadcasting Corporation: “BBC Breakfast with Frost” interview with Vladimir Putin, March 5th 2000. URL to official transcript: http://news.bbc.co.uk/hi/english/static/audio_video/programmes/breakfast_with_frost/transcripts/putin5.mar.txt

[13] British Broadcasting Corporation: “BBC Breakfast with Frost” interview with Vladimir Putin, March 5th 2000.

[14] Pål Kolstø and Helge Blakkisrud (editors): The New Russian Nationalism – Imperialism, Ethnicity and Authoritarianism 2000–2015, Edinburgh University Press, Edinburg, 2016, page 276.

[15] Pål Kolstø and Helge Blakkisrud (editors): The New Russian Nationalism – Imperialism, Ethnicity and Authoritarianism 2000–2015, Edinburgh University Press, Edinburg, 2016, page 278.

[16] Pål Kolstø and Helge Blakkisrud (editors): The New Russian Nationalism – Imperialism, Ethnicity and Authoritarianism 2000–2015, Edinburgh University Press, Edinburg, 2016, page 278.

[17] Kim Sengupta (Defence Editor) : Pesco: Remaining EU countries agree to plan to integrate their military forces after Brexit, The Independent online, London, 14-12-2017.

[18] Tom Holland: Why China’s ‘One Belt, One Road’ plan is doomed to fail, South China Morning Post – online edition, 6 Aug 2016 / updated on 1 May 2017, URL: http://www.scmp.com/week-asia/opinion/article/1999544/why-chinas-one-belt-one-road-plan-doomed-fail (accessed: 11-12-2017)

[19] Tom Holland: Why China’s ‘One Belt, One Road’ plan is doomed to fail, South China Morning Post – online edition, 6 Aug 2016 / updated on 1 May 2017, URL: http://www.scmp.com/week-asia/opinion/article/1999544/why-chinas-one-belt-one-road-plan-doomed-fail (accessed: 11-12-2017)

[20] F.M. Shakil: China has Pakistan over a barrel on ‘One Belt, One Road’, Asia Times, April 28, 2017 2:12 PM,

[21] Saibal Dasgupta and Anjana Pasricha: Pakistan, Nepal, Myanmar Back Away From Chinese Projects, Voice of America online, December 04, 2017

[22] Saibal Dasgupta and Anjana Pasricha: Pakistan, Nepal, Myanmar Back Away From Chinese Projects, Voice of America online, December 04, 2017

[23] South China Morning Post: Turnbull says Australia will ‘stand up’ to China as foreign influence row heats up, South China Morning Post (online edition), comment section, Saturday, 09 December, 2017, 5:20pm,

[24] Wu Yan: China’s labor market: Shrinking workforce, rising wages, chinadaily.com.cn, 2016-11-21

[25] International Organisation for Migration: China, URL: https://www.iom.int/countries/china (18-12-2017)

[26] Jason Neelis: Early Buddhist Transmission and Trade Networks – Mobility and Exchange within and beyond the Northwestern Borderlands of South Asia, Brill Academic Publishers, Lieden – Germany , 2011, page 74

[27] Patrick S. Bresnan: Awakening: An Introduction to the History of Eastern Thought, Routledge, New York, 2003, page 248.

[28] Az Arthasásztra klasszikus értekezés a kormányzás művészetéről, amelyet a mezopotámiai bráhmin, Kautilya, Machiavelli dél-ázsiai megfelelője írt. Az értekezésről bővebben itt olvashatnak az érdeklődők:  Patrick Olivelle and‎ Mark McClish: The Arthasastra: Selections from the Classic Indian Work on Statecraft, Hackett Publishing Company, London, 2012, 256 pages.

[29] D. D. Kosambi: Notes on the Kandahar Edict of Asoka, Journal of the Economic and Social History of the Orient, Vol. 2, No. 2 (May,1959), pp. 204-206, Published by: Brill, page 205

[30] Ashok Chousalkar: Political Philosophy of Arthashastra Tradition, The Indian Journal of Political Science, Vol. 42, No. 1 (January-March 1981), pp.54-66, page 62-63

[31] Nerses Kopalyan: After Polarity: World Political Systems, Polar Structural Transitions, and Nonpolarity (doctoral thesis) , University of Nevada, Las Vegas, December 2014/2015, page 27

[32] Jason Neelis: Early Buddhist Transmission and Trade Networks – Mobility and Exchange within and beyond the Northwestern Borderlands of South Asia, Brill Academic Publishers, Lieden – Germany , 2011, page 75-76

[33] Jason Neelis: Early Buddhist Transmission and Trade Networks – Mobility and Exchange within and beyond the Northwestern Borderlands of South Asia, Brill Academic Publishers, Lieden – Germany , 2011, page 184

[34] Jason Neelis: Early Buddhist Transmission and Trade Networks – Mobility and Exchange within and beyond the Northwestern Borderlands of South Asia, Brill Academic Publishers, Lieden – Germany , 2011, page 189

[35] Leonard Y. Andaya: The ‘informal Portuguese empire’ and the Topasses in the Solor archipelago and Timor inthe seventeenth and eighteenth centuries, Journal of Southeast Asian Studies, Vol. 41, No. 3 (October 2010), pp. 391-420, Cambridge University Press on behalf of Department of History, NationalUniversity of Singapore

[36] D. R. Sar Desai: The Portuguese Administration in Malacca, 1511-1641, Journal of Southeast Asian History, Vol. 10, No. 3, International Trade and Politicsin Southeast Asia 1500-1800 (Dec., 1969), pp. 501-512, Cambridge University Press on behalf of Department of History, NationalUniversity of Singapore, page 502

[37] Jorges Flores: The Sea and the World of the Mutasaddi: A profile of port officials from Mughal Gujarat (c.1600—1650), Journal of the Royal Asiatic Society, Third Series, Vol. 21, No. 1 (JANUARY 2011), pp. 55-71, Cambridge University Press on behalf of the Royal Asiatic Society of GreatBritain and Ireland, page 57

[38] D. R. Sar Desai: The Portuguese Administration in Malacca, 1511-1641, Journal of Southeast Asian History, Vol. 10, No. 3, International Trade and Politicsin Southeast Asia 1500-1800 (Dec., 1969), pp. 501-512, Cambridge University Press on behalf of Department of History, NationalUniversity of Singapore, page 503

[39] Ines G. Zupanov: The Catholic Frontier in India (I6th_I7th Centuries), The University of Michigan Press, Michigan, 2005, page 11

[40] M. N. Pearson (Book Review): Renascent Empire? The House of Braganza and the Quest for Stabilityin Portuguese Monsoon Asia, c. 1640-1683 by Glenn J. Ames, The International History Review, Vol. 23, No. 3 (Sep., 2001), pp. 657-659, Published by: Taylor & Francis, Ltd., page 658

[41] Najaf Haider: Precious Metal Flows and Currency Circulation in the Mughal Empire, Journal of the Economic and Social History of the Orient, Vol. 39, No. 3, Money inthe Orient (1996), pp. 298-364, Published by: Brill, page 299

[42] Om Prakash: The Indian Maritime Merchant, 1500-1800, Journal of the Economic and Social History of the Orient, Vol. 47, No. 3, Betweenthe Flux and Facts of Indian History: Papers in Honor of Dirk Kolff (2004), pp. 435-457, Published by: Brill, page 437

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

%d blogger ezt szereti: