Michael E. O’Hanlon: The Future of Land Warfare (könyvismertető)

Michael E. O’Hanlon könyve a szárazföldi hadviselés jövőjét, szűkebb értelemben pedig az amerikai szárazföldi hadsereg jövőbeli alkalmazási lehetőségeit és ideális strukturális kereteit mutatja be. A szerző véleménye szerint a technológiai fejlődés, valamint a légi és tengeri hadműveletek fokozódó szerepe ellenére a szárazföldi hadviselés a 21. században sem veszít jelentőségéből, ezt pedig az amerikai tervezőknek és döntéshozóknak sem szabad figyelmen kívül hagyniuk.

A szerzőről

Michael E. O’Hanlon a Brookings Institution szenior kutatója, a Brookings külpolitika programjának kutatási igazgatója, akinek a fő kutatási területe, az Egyesült Államok védelmi stratégiája, a katonai erő alkalmazásának kérdései és az amerikai nemzetbiztonsági politika. A korábban a CIA tanácsadójaként is működő O’Hanlon egyetemi docensként a Princeton, a Columbia, a Syracuse és a University of Denver egyetemeken is oktat. Könyvei mellett írásai rendszeresen olvashatóak a jelentősebb napilapok és folyóiratok hasábjain, de TV és rádió szerepléseiről is ismert.

A téma aktualitása

Az utóbbi években egyre jobban elterjedt a világon az a nézet, hogy a szárazföldi hadviselés a korábbiakhoz képest veszített jelentőségéből és a jövőben a technológiai fejlődésnek is köszönhetően alapvetően a légi és a haditengerészeti műveletekre kell felkészülni. Az Egyesült Államokban a védelmi költségvetés csökkentésével összhangban egyesek úgy vélik, hogy a szárazföldi haderő létszámát akár 50%-kal is csökkenteni lehetne, miközben a légierő és a haditengerészet megerősítésére kellene nagyobb hangsúlyt fektetni. O’ Hanlon célja, hogy megcáfolja ezt az álláspontot és amellett érveljen, hogy az amerikai hadsereg jelenlegi méretének fenntartásával szemben nincs más alternatíva, igazát pedig a lehetséges szárazföldi hadműveleteket is magába foglaló potenciális konfliktusok geopolitikai elemzésével igyekszik alátámasztani.

A könyv struktúrája

O’Hanlon munkája alapvetően két részre bontható: Az első fejezetben áttekinti az amerikai hadsereg fejlődésének történelmi, stratégiai és technológiai kontextusát, majd erre építve az ötödik és hatodik fejezetben összegzi az általa ideálisnak vélt szárazföldi haderővel kapcsolatos véleményét, javaslatait. Ezzel szemben a második, a harmadik és a negyedik fejezetből álló rész egyfajta geopolitikai előrejelzésként is felfogható, hiszen a jelenlegi globális biztonsági környezet áttekintését követően bemutatja mindazon lehetséges forgatókönyveket, amelyek olyan konfliktusokban csúcsosodhatnak ki, amelyek szükségessé teszik az amerikai hadsereg és a tengerészgyalogság bevetését.

A szárazföldi hadviselés jövője

Mivel jelenleg a világ fegyveres erőinek közel ¾ a szárazföldi hadseregekhez tartozik, a konfliktusok nagy része pedig polgárháború (amelyet szintén a szárazföldön vívnak) O’Hanlon érvelése szerint ebben a jövőben sem várható változás, vagyis a szárazföldi hadviselés egyáltalán nem veszítette el relevanciáját. Az más kérdés, hogy ennek milyen hatása lehet az amerikai haderőre nézve. Hogy a problémát megértsük, a szerző felvázolja az amerikai hadsereg szervezeti fejlődésének történelmi kereteit, a legfőbb tanulságokat, kialakult elméleteket és a védelmi tervezés lényegi elemeit, amelyek ma is döntően befolyásolják a Pentagon illetékeseit. O’Hanlon úgy érvel, hogy a hadügyi forradalom sem fogja csökkenteni a szárazföldi erők jövőbeni szerepét, hiszen valódi forradalmi változásoktól nem kell tartani, még ha a technológiai fejlődés szinte határtalannak is tűnik. Az is fontos kérdés, hogy milyen célból kerülhet bevetésre az amerikai katonai erő, ebben a tekintetben pedig a népirtások megakadályozása, a terrorizmus elleni küzdelem, a demokrácia terjesztése és egyes a nukleáris fegyverek birtoklására törekvő hatalmak megbüntetése is szóba jöhet. A nagyhatalmi rivalizálással is számolni kell, melynek során Kína és Oroszország jelentheti a fő ellenfelet, de persze az USA számára nagy előny, hogy egy olyan nemzetközi szövetség élén áll, amely együttesen a világ védelmi kiadásainak 70%-át birtokolja.

Valódi, látens és elképzelhető konfliktusok

Mindazon olvasók számára, akiket kevésbé érdekel az amerikai haderőszervezés kihívásai, a könyv nagyobbik felét kitevő potenciális konfliktusok és az azokra reagáló amerikai katonai lépések ismertetése sokkal több szórakozást ígér. A geopolitika iránt érdeklődők számára különösen izgalmas olvasmány, hiszen bepillantást enged az amerikai stratégák gondolkodásába, miközben az adott régió geostratégiai jelentőségére, valamint az amerikai politikai, gazdasági és katonai törekvésekre is rávilágít.

A volt Szovjetunió területét tekintve, miután Oroszország elfoglalta a Krím-félszigetet, nem maradt kétség afelől, hogy Vlagyimir Putyin elnök terjeszkedő politikája a közép- és kelet-európai NATO tagállamokra nézve is veszélyt jelent. A jövőben viszont elképzelhető, hogy egy Putyin nélküli Oroszország szövetségre lép a NATO-val, de az is hogy az orosz hatalmi elit egyaránt elutasítva a Nyugat és Putyin jelentette alternatívát, megelégszik egy regionális hatalmi szerepkörrel, miközben azért együttműködésre törekszik az USA-val és Európával. Ugyanakkor viszont egy „Reagenista” Oroszország létrejötte is bekövetkezhet, amely egy agresszív, nacionalista államot feltételez, amely felvállalja a konfliktusokat. Még rosszabb eshetőség, ha Oroszország bekerítve érzi magát – ezt részben már Putyin politikája is bizonyította – és mindenáron a régi világhatalmi szerep helyreállítására törekszik, még akkor is, ha ehhez nem állnak rendelkezésre a megfelelő politikai, gazdasági és katonai eszközök. Egy neocárista orosz állam víziója viszont talán még fenyegetőbb, főleg, ha az közép-ázsiai ambíciója során a területi expanziót tekinti fő céljának. Rövidtávon viszont a feszültségek eszkalációja nem tűnik valószínűnek, a gazdasági hidegháború viszont tovább folytatódhat.

Kína esetében a nagyobb szárazföldi konfliktusban való részvétel csupán egy távoli valószínűtlen alternatíva. Az ország agresszív politikája elsősorban a tengeri régiókra irányul (Dél-kínai-tenger, Kelet-kínai-tenger), de pl. Indiával, Vietnammal szemben nem zárhatóak ki a szárazföldi hadműveletek sem. A Koreai-félszigeten a kínai beavatkozás szintén elképzelhető és a távoli jövőben még egy Kína-Oroszország konfliktus is bekövetkezhet.

Dél-Ázsia megfelelő színteret jelenhet a jövőbeli szárazföldi hadműveletekhez, hiszen a két atomhatalom, India és Pakisztán konfliktusa bármikor kiéleződhet. A terroristák megnövekedett befolyása végett pedig különösen elképzelhető, hogy Pakisztán kezdené a háborút, amely végül atomfegyverek bevetéséhez vezetne.

A Közel-Keleten a legnagyobb kérdés, hogy Irakot az USA mennyire lesz képes stabilizálni, egyúttal megakadályozni a vallási extrémizmus és az önkényuralom terjedését. Irán atomfegyver kifejlesztésére irányuló törekvései pedig a környező országokat is fegyverkezési versenyre kényszerítheti.

Afrika biztonsági helyzete jelentősen javult az évek során, de a béke a földrész legtöbb pontján továbbra is törékeny. Nigériában és a Kongói Demokratikus Köztársaságban ma is folynak a hadműveletek, de pl. Etiópia, Szudán és Szomália politikai helyzete is bizonytalan. Emellett a terrorizmus elterjedése és akár világméretű járványok kitörése is valódi veszélyforrás lehet.

Latin-Amerika biztonsági helyzete szintén sokat javult a hidegháború időszakához képest, de az egyes országok gazdasági, társadalmi instabilitása, a kábítószer kereskedelem térnyerése az USA-ra nézve is fenyegetést jelenthet, különösen a szomszédos Mexikó esetében.

Az Oroszországgal és Kínával szembeni lehetséges amerikai hadműveletek

A harmadik fejezetben a szerző Oroszországra és Kínára, mint jövőbeli potenciális ellenségekre koncentrál és elemez néhány a szárazföldi hadműveletek szempontjából releváns háborús forgatókönyvet. Oroszország esetében a Balti államokkal szembeni invázióval számol, hiszen ha az orosz haderőfejlesztés folytatódik, a NATO pedig képtelen lesz nagyobb erőket állomásoztatni a térségben, akkor elképzelhető a konfliktus kirobbanása. Úgy számol, hogy Moszkva megközelítően 300000 katonát lenne képes bevetni, ezzel szemben a NATO védelme ideális esetben kb. 100-150000 katonát jelentene, de ez elégséges lenne a támadás feltartóztatására. O’Hanlon természetesen optimista és pesszimista verzióval is előáll, számba véve a hadműveletek eltérő jellegét és egyéb faktorokat. Véleménye szerint az ellentámadáshoz már 300000 katonára lenne szükség, hiszen Oroszország akár 400000 főt is hadrendbe állíthat, ebben az esetben pedig 225000 amerikai katona részvételével kell számolni, közülük pedig 150000 fő tartozna a szárazföldi hadsereg kötelékébe.

Kína esetében egy újabb koreai háború teremthetne olyan helyzetet, amely az amerikai szárazföldi csapatok beavatkozását tenné szükségessé. Észak-Korea 1000000 fős aktív állományú haderővel rendelkezik, ezzel szemben Dél-Korea csupán 500000 katonával, így az amerikai támogatás elengedhetetlen lenne, egy észak-koreai támadás esetén. Az ellentámadáshoz és a phenjani rezsim megdöntéséhez kb 150000 amerikai katonára lenne szükség a szárazföldi hadsereg kötelékéből, miközben a többi haderőnem részéről 75000 fővel számolhatunk. Az atomháború eshetőségét sem szabad elfelejteni, hiszen Észak-Korea valószínűleg atomfegyvereket is bevetne, ha a rezsim túlélése a tét, O’Hanlon álláspontja szerint viszont az USA-nak és szövetségeseinek ebben az esetben is konvencionális eszközökkel kell reagálnia, hiszen az atomfegyverekkel végrehajtott válaszcsapás már csak humanitárius szempontból sem lenne kívánatos. Az USA-nak mindenképpen komoly erőket kellene mozgósítania a Koreai-félszigeten, hiszen Kína is szeretné megőrizni befolyását a régióban, ennek érdekében pedig katonai lépésekre is elszánhatja magát. A kínai-amerikai összecsapásra kevés az esély, de a szerző ezt a valószínűtlen forgatókönyvet is bemutatja, 2000000 kínai és 500000 amerikai katona alkalmazásával számolva.

A kínai-amerikai háborúra nagyobb az esély a Dél-kínai-tengeren, ahol a Fülöp-szigetek (Palawan) elleni kínai támadás elhárítására akár 12 katonai bázist is létre lehetne hozni, a filippínó hadsereg támogatására oda vezényelt több ezer amerikai katona segítségével.

Hadműveletek Dél-Ázsiában, a Közel-Keleten, Afrikában és Amerikában

A következő fejezetben a szerző áttekintést nyújt arról, hogy a világ többi régióiban milyen elképzelhető konfliktusokkal kell számolni, az amerikai szárazföldi erők feltételezett alkalmazása szempontjából. Dél-Ázsiában a pakisztáni állam összeomlása esetén a terrorizmus előretörése és a nukleáris fegyverek illetéktelen kezekbe kerülése elegendő okot teremtene az amerikai katonai beavatkozásra. Az indiai-pakisztáni háború kitörése sokkal valószínűbb, amelynek következtében a háború végével jelentős békefenntartó kontingens kasmíri alkalmazására lehet szükség, aminek a gerincét az amerikai csapatok biztosítanák.

A Közel-Keleten az atomfegyver megszerzésére törekvő Irán esetében adódhat olyan helyzet, amikor az USA a rezsim megdöntése érdekében egy az iraki háborúhoz hasonló forgatókönyvet választ. O’Hanlon ebben az esetben 175000 katona bevetését tartaná ideálisnak. Az arab világ jelenlegi konfliktusai miatt viszont elsősorban a békefenntartó műveletekre lát nagyobb esélyt, amely szintén több tízezer amerikai katona bevetését teheti indokolttá.

Afrikában a Boko Haram megerősödése, a nigériai államhatalom meggyengülése, majd pedig súlyos ebolajárvány kitörése okozhat olyan súlyos krízist, amely szintén elkerülhetetlenné teszi az amerikai katonai beavatkozást.

Közép-Amerikában a bűnszervezetek és a terrorizmus összekapcsolódása, az államhatalom összeomlása még az USA nemzetbiztonságára nézve is súlyos veszélyt jelenthet, ezért nem kizárt, hogy a jövőben több ezer amerikai katona bevetése is reális alternatíva lesz.

A könyv legfőbb mondanivalója

A mű utolsó két fejezete tartalmazza a szerző legfontosabb megállapításait, következtetéseit és javaslatait a jövőre nézve. O’Hanlon kitart amellett, hogy az amerikai hadsereg stabilitásának megőrzése a méretét, struktúráját és képességeit tekintve mindennél fontosabb. Úgy véli, hogy egy megközelítően 1 milliós személyi állománnyal rendelkező amerikai hadsereg fenntartása a cél – ez megfelel a jelenlegi struktúrának, amely 500000 aktív és 550000 tartalékost foglal magába – és ezt a létszámot a költségvetési megszorítások ellenére sem szabad 950000 alá csökkenteni. A szárazföldi hadműveletek megvívását illetően ma a hadsereg aktív állománya rendelkezik a legjobb képességekkel és ezt a jövőben is fenn kell tartani. Az erők struktúrája, kompozíciója szintén nem szorul változtatásra, vagyis a jövő hadseregének nem kell radikálisan különböznie a maitól, csupán a technológiai fejlődés nyújtotta lehetőségeket kell kihasználnia. Bizonyos reformokra persze szükség van, pl. a Pentagon által alkalmazott civilek létszámát csökkenteni lehetne 250000 főről 225000-re, amely jelentős költségcsökkentést is eredményezne.

Az amerikai szárazföldi csapatoknak továbbra is fel kell készülniük arra, hogy párhuzamosan több küldetést is teljesítsenek. A szerző azonban úgy érvel, hogy a korábbiakkal ellentétben mára elég, ha egy nagyszabású szárazföldi háborúra áll készen a hadsereg, miközben ezzel párhuzamosan egy vagy két multilaterális, hosszú távú hadművelet végrehajtására is képesnek bizonyul (1+2 modell).

Konklúziója értelmében az USA globális stratégiájában a hadsereg még ma is döntő szerepet játszik és az elrettentés fenntartását tekintve ez a jövőben sem fog változni, annak ellenére, hogy a 21. század számos új kihívást tartogat a számunkra. Éppen ezért a haderőtervezés helyes irányainak kijelölése a jelenkor egyik legnagyobb feladata.

A mű jelentősége

A könyv részben még a Barack Obama adminisztráció védelempolitikájára reflektál, másrészt kijelenthető, hogy már az új Trump kormányzat terveire is hatást gyakorolt. Hosszú távú stratégiai víziója (2020-2040) különösen említést érdemel, hiszen a hivatalos dokumentumok többsége csupán jóval rövidebb időszakot ölel át. Miközben Michael O’Hanlon könyve a laikusok számára is hasznos és érdekes olvasmány, igazi értéke a szakértők számára a Pentagon által kiadott hivatalos publikációkkal való összevetésben keresendő.

Felhasznált Irodalom

  • O’Hanlon, Michael E. : The Future of Land Warfare. The Brookings Institution, 2015.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.