John Mearsheimer: The tragedy of great power politics (könyvismertető)

A nemzetközi kapcsolatok elméleteinek egyik legismertebb kutatója azt állítja a könyvében, hogy nincs igaza azoknak, akik szerint a nagyhatalmak között a hidegháború végével kitört az örökös béke korszaka. A nemzetközi kapcsolatok elméletei közül a realizmust követő Mearsheimer szerint nincsenek olyan nagyhatalmak, amelyek meg lennének elégedve a status quóval, kivéve, ha hegemón pozícióban vannak, amire viszont csak nagyon ritkán kerül sor.

Az eredetileg 2001-ben írt könyv fő állítása, hogy nincs igaza azoknak, akik szerint a nagyhatalmak között a hidegháború végével kitört az örökös béke korszaka. Mearsheimer szerint ugyanis a nagyhatalmak (a könyv elsősorban velük foglalkozik) továbbra is potenciális vetélytársként tekintenek egymásra, és végső céljuk – mint a múltban is – a hegemónia megszerzése lesz, ha ez pedig nem lehetséges, a pozíciójuk erősítése más nagyhatalmak rovására. (A szerző szerint a hegemón állam kritériuma az, hogy háború esetén képes legyen bármely másik nagyhatalmat legyőzni, sőt, ha ketten vagy hárman összeállnak, őket is.) A nemzetközi kapcsolatok elméletei közül a realizmust követő Mearsheimer szerint nincsenek olyan nagyhatalmak, amelyek meg lennének elégedve a status quóval, kivéve, ha hegemón pozícióban vannak, amire viszont csak nagyon ritkán kerül sor. Az államok célja végső soron a túlélés, erre pedig a hegemón pozíció adja a legtöbb esélyt, ezért mindenki efelé törekszik.

Mearsheimer szerint erre a viselkedésre a nemzetközi rendszer anarchikus struktúrája kényszeríti a nagyhatalmakat. Egyrészt nincsen felettes hatalom, aki megvédené a nagyhatalmakat egymástól, másrészt minden nagyhatalom rendelkezik minden időpontban offenzív katonai képességekkel, harmadrészt az államok sosem tudhatják bizonyosan, hogy mik a többi állam szándékai. Merasheimer szerint a nemzetközi rendszer meghatározó érzelme a nagyhatalmak félelme egymástól, ez az állandó félelem a könyv címében is szereplő „tragédia.”

Mearsheimer a nemzetközi kapcsolatok elméletei közül a realizmust követi, de nem annak eredeti, 1950-es években kialakult iskoláját, hanem az általa „offenzív realizmusnak” nevezett elméletet. Az offenzív realizmus a defenzív realizmussal (Kenneth Waltz és követői) szemben úgy véli, hogy a nagyhatalmak nem elégednek meg azzal, hogy megőrizzék hatalmukat, hanem általában tovább kívánják növelni azt, mert ez adja a legtöbb esélyt a túlélésre. Más szóval tehát az offenzív realisták szerint nagyon ritkán vannak status quo-nagyhatalmak, mivel a nagyhatalmak inherens fő célja a hegemónia elérése.

Mearsheimer elmélete öt alapvető feltevésből indul ki:

A nemzetközi rendszer anarchikus, ami nem azt jelenti, hogy erőszakos lenne, hanem egyszerűen azt, hogy független államokból áll, és nincsen felettes hatalom fölöttük, akikre hallgatniuk kellene.

Minden nagyhatalom rendelkezik definíció szerint offenzív katonai képességekkel.

A nagyhatalmak sosem lehetnek biztosak más nagyhatalmak szándékai felől.

A túlélés a nagyhatalmak fő célja.

A nagyhatalmak racionális aktorok, számításba veszik a többiek viselkedését.

A nagyhatalmak Mearsheimer szerint tehát egy konstans versenyfutásban vannak egymással, ami a nevezetes biztonsági dilemmához vezet: azok az intézkedések, amelyeket egy állam azért tesz, hogy a biztonságát növelje (például fejleszti a haderejét), egyúttal csökkenti a többiek biztonságát. Mi több, a nagyhatalmakat nem az abszolút, hanem a relatív hatalom érdekli. Ez azt jelenti, hogy a nagyhatalmak lemondanak a hatalmuk növeléséről abban az esetben, ha egy másik hatalom ezzel még több hatalmat nyerne, mint ők. Ha az abszolút hatalom érdekelné őket, akkor is növelnék a hatalmukat, ha a másik hatalom még többet nyer vele.

A hatalmakat motiváló félelmet azonban több tényező is befolyásolja. Egyrészt a nukleáris fegyverek csökkentik a félelmet, mivel nem valószínű egy támadás egy nukleáris fegyverekkel rendelkező országtól, ha az tudja, hogy a válaszcsapásban ő is megsemmisül. Másrészt Mearsheimer felhívja arra a figyelmet, hogy a nagy víztömegek nagyban csökkentik a katonai erő alkalmazásának a képességét. Jelentős részben ez magyarázza, hogy miért nem foglalták el soha az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát, és hogy ők miért nem foglaltak el soha területeket Európában és Északkelet-Ázsiában. Harmadrészt kulcskérdés, hogy a hatalom aktuálisan hogyan van elosztva a nagyhatalmak között. A szerző szerint a legjobb eset, ha a hatalom nagyjából egyenletesen van elosztva az államok között, például egy bipoláris rendszer esetén a két egyenlő erős nagyhatalom között. A legveszélyesebb eshetőség, ha egy multipoláris rendszerben van egy potenciális hegemón: ezt az eshetőséget „kiegyensúlyozatlan multipolaritásnak” hívja a szerző.

Mit ért Mearsheimer pontosan hatalom alatt? A szerző szerint kétféle hatalommal rendelkeznek az államok: látens és katonai hatalommal. A látens hatalom elsősorban a lakosság számából és a GDP-ből vezethető le. A katonai hatalom elsősorban egy állam fegyveres erejének a nagyságától és erejétől függ. Japán tehát nem nagyhatalom, mert bár nagy a látens hatalma, de kis fegyveres ereje miatt nincs katonai hatalma. Mint realista gondolkodó, Mearsheimer számára elsősorban a katonai hatalom az a mutató, ami a nagyhatalmak egymáshoz viszonyított helyzetét megmutatja. (A katonai hatalmon belül a szerző szerint elsősorban a szárazföldi hadsereg mérete és ereje a döntő tényező: történelmi példákkal illusztrálja, hogy a haditengerészet és a légierő csak másodlagos szerepet játszott az újkor nagy háborúinak az eldöntéseinél.)

Hogyan lehet megakadályozni, hogy egy másik nagyhatalom túlzottan megerősödjön, és potenciális hegemónná váljon? – teszi fel Mearsheimer a kérdést az ötödik fejezetben. Erre alapvetően két lehetőség kínálkozik: balancing (kiegyensúlyozás) és buck-passing (felelősség áthárítása).

balancing: a kiegyensúlyozás lehet külső (védelmi szövetség kötése más államokkal) vagy belső (védelmi kiadások növelése, sorkötelezettség bevezetése). Erre példa Oroszország és Franciaország németellenes védelmi szövetsége 1894-ből.

buck-passing: a felelősség áthárítása az a lehetőség, amikor a nagyhatalom hagyja, hogy egy másik nagyhatalom rettentse el vagy győzze le a potenciális hegemónt, míg ő a pálya széléről figyel. Erre példa az 1930-as évek Európája, amikor Nagy-Britannia Franciaországra hárította a felelősséget Németország megállításával kapcsolatban. Mearsheimer korábbi realista szerzőkkel szembeszállva úgy véli, hogy a nagyhatalmak sokkal inkább hajlamosak ezt az olcsóbb stratégiát választani, nem pedig a kiegyensúlyozást. A buck-passing Mearsheimer szerint elsősorban multipoláris rendszerben gyakori, ahol a nincs potenciális hegemón. Megfordítva: minél nagyobb a potenciális hegemón relatív hatalma, annál kisebb a valószínűsége, hogy a többi hatalom áthárítja egymásra a felelősséget. Másrészt a földrajzi elhelyezkedés is fontos: ha a riválisoknak közös a határa, a balancing jellemző. Ha nincs, buck-passing a gyakoribb. Bipoláris rendszerben nincs buck-passing, hiszen nincs kire áthárítani a felelősséget.

A szerző szerint még két stratégia lehetséges, de mindkettő kerülni kell:

bandwagoning (csatlakozás): amikor egy nagyhatalom szövetséget köt/összeáll a potenciális hegemónnal. Ezzel az a gond, hogy tovább nő a potenciális hegemón hatalma, míg a másiké csökken.

appeasement (megbékéltetés): amikor egy nagyhatalom kompromisszumokat kötve engedékeny a potenciális hegemón követeléseivel szemben. Ezzel is az a baj, hogy a lehetséges hegemón hatalma nő. Erre példa Nagy-Britannia Németországgal kapcsolatos külpolitikája az 1930-as évekből.

Mearsheimer a hatodik fejezetben Olaszország (1861-1943), a Szovjetunió (1917-1991), Németország (1862-1945), és Japán (1868-1945) expanzív törekvéseit konkrétan elemezve a következő következtetésekre jut:

A nagyhatalmak rendre keresik a lehetőséget, hogy a maguk javára alakítsák az erőviszonyokat és általában meg is ragadják a kínálkozó lehetőségeket.

Ahogy az államok egyre hatalmasabbak lesznek, nem csökken a hatalom utáni étvágyuk, ellenkezőleg, csak nő. Japán és Németország esetén ez egyértelmű, és a SzU is csak azért nem harcolt 1945 után az Egyesült Államokkal a hatalma növeléséért, mert ellenfele rendelkezett atomfegyverekkel. 1949, a szovjet atombomba kifejlesztése után pedig a kölcsönös nukleáris holokauszt réme rettentette el Moszkvát. Ez alátámasztja a szerző felvetését, hogy nincsenek status quóval elégedett nagyhatalmak. .

Az agresszió nem minden esetben kontraproduktív egy állam számára, sőt, sokszor nagyon is gyümölcsöző befektetésnek bizonyul. Azok, akik irracionálisnak állítják be a nagyhatalmak hatalom-maximalizálását (akár agresszió árán is), nem veszik figyelembe, hogy mennyi, és milyen különböző nagyhatalom nyúlt ehhez az eszközhöz és bizonyult sikeresnek hatalma növelésében.

A hetedik fejezetben a szerző a lehetséges ellenpéldákkal, Nagy-Britanniával és az Egyesült Államok viselkedésével foglalkozik. Ránézésre az USA ellentmond az elméletnek, hiszen nem minden esetben igyekezett több hatalmat szerezni: noha (a nyugati féltekén a legegyértelműbben) 1900 után hegemón volt, és a század során végig az övé volt a legnagyobb gazdaság, mégsem próbált meghódítani területeket Európában vagy Északkelet-Ázsiában, sőt, hadserege sokszor kifejezetten gyenge volt.

A másik ellenpélda Nagy-Britannia, amely 1840-1880 között messze a leggazdagabb állam volt a világon. Ennek ellenére nem próbált területeket hódítani Európában a többi nagyhatalom rovására és nem igyekezett hegemónná válni a kontinensen.

Mearsheimer szerint mindkét jelenségre a nagy víztömegek katonai erő-csökkentő képessége a válasz. Ezért a két nagyhatalom azokban az esetekben, amikor egy potenciális hegemón bukkant fel, offshore balancer-ként (tengeren túli kiegyensúlyozóként) viselkedett, vagyis azokban az esetekben, amikor egy potenciális hegemón megjelenése veszélyeztette a hatalmi egyensúlyt Európában vagy Északkelet-Ázsiában, az offenzív realizmus feltevéseinek megfelelően mindkét ország megjelent fegyveres erejével a kontinensen (1914-18, 1940-45, 1945-1990).

A kilencedik fejezetben a nagyhatalmak közötti háborúk okait vizsgálja a szerző. Az egyik ilyen ok a már sokat emlegetett anarchia, ez azonban konstans, így nem magyarázza meg, hogy mikor és miért robbannak ki háborúk. A másik, lényegesebb ok a hatalom eloszlása Mearsheimer szerint.

Itt három lehetőség van:

Bipolaritás: ez a legbékésebb, legstabilabb eshetőség. Nincs feltörekvő hegemón. (Hidegháború).

kiegyensúlyozott multipolaritás (nincs feltörekvő hegemón, a két legerősebb hatalom ereje között nincs markáns különbség): középen helyezkedik el stabilitás szempontjából. (Pl. Európa 1815 után).

kiegyensúlyozatlan multipolaritás (amikor van feltörekvő hegemón, és jelentős az erőkülönbség közte és a legerősebb állam között): ez a leginstabilabb eloszlás. (1793-1815, Franciaország mint potenciális hegemón, 1914-18 és 1939-45, Németország mint potenciális hegemón).

A 2014-es újrakiadás számára írt záró fejezetben a szerző, a mai nagyhatalmi helyzetre alkalmazva az elméletét, kizártnak tartja azt, hogy Kína békésen fog felemelkedni a következő évtizedekben, hiszen az elmélet szerint Kína megpróbálja majd dominálni Ázsiát, ahogy azt az USA mind a mai napig teszi a nyugati féltekén. Ezt a dominanciát (relatív hatalomnövekedést) az USA megpróbálja majd megakadályozni, ahogy a hidegháború alatt a SzU-t próbálta feltartóztatni. Ami a 21. századi Ázsiát illeti, a szerző egy multipoláris rendszert lát, hiszen az USA és Kína mellett Oroszország és India regionális nagyhatalomnak számít majd. Mi több, mivel Kína sokkal erősebb lesz, mint a többiek, kiegyensúlyozatlan multipolaritásról beszélhetünk majd Ázsiában, ami éppen a leginstabilabb hatalmi eloszlás Mearsheimer szerint.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

%d blogger ezt szereti: