Szubszaharai Afrika gazdasága a 21. században (könyvismertető)

A történelem során mindig is perifériának számító Afrika számára a Joseph Stiglitz és Akbar Noman által elvesztegetett negyedszázadnak aposztrofált időszak után a 21. század eleje óriási gazdasági növekedést hozott, aminek következtében több szakember is „Afrika évszázadáról” beszélt. A kontinensért folytatott „második versenyfutás” keretében ugyanis megnövekedett az ottani nyersanyagok iránti kereslet, ám az optimista előrejelzések ellenére a fellendülés végül megakadt. De mi várható a továbbiakban? Hogyan alakul Afrika sorsa az új évezredben? Az biztos, hogy a kérdést nem lehet egyszerűen megválaszolni, ám a kötet szerzői alaposan feltárják azokat a folyamatokat, amelyek a kontinens jövőjét meghatározzák.

A Biedermann Zsuzsánna és Kiss Judit által szerkesztett tanulmánykötetben a magyar afrikanisztika nagy neveit és ifjú reménységeit felvonultató szerzőcsapat azt vizsgálja, hogy a jelenlegi tendenciák, folyamatok fényében mi vár Afrikára a 21. században. Hogyan alakul gazdasága? Milyen szerepet fog betölteni a harmadik évezred elején a globális politikai színtéren? A változatos témákban vizsgálódó, de koherens egészet alkotó munka nem bocsátkozik könnyelmű jóslatokba. Tudományos igényességgel tárja az olvasók elé azokat a gazdasági, társadalmi, politikai mechanizmusokat, amelyek a kontinens életét meghatározzák, és inkább irányokat vázol fel – azokat is sok esetben kérdés formájában –, amiket a jelenlegi folyamatok előre vetítenek.

A könyv négy részre tagolódik: Afrika gazdasági fejlődésének meghatározó tényezői; Afrika a világban és a világ Afrikában; Afrikai gazdaságfejlesztési utak és tévutak; Trendek és perspektívák. A négy rész előtt Szentes Tamás elméleti bevezetőként áttekinti azokat az irányzatokat, módszereket, amelyek az elmúlt évtizedekben meghatározták a kontinenssel foglalkozó kutatásokat. A kritikai áttekintés eredményeként kiemeli ezen iskolák erősségeit – amelyeket napjaink Afrika kutatásában is érdemes alkalmazni –, valamint megfogalmazza gyengeségeiket is, egyfajta iránymutatóként felhívva a figyelmet azokra a zsákutcákra, amiket érdemes elkerülni. A bevezető végén pedig mindezeket pragmatikusan pontokba gyűjti, megfogalmazva a kötet további részével szemben egy olyan kritériumrendszert, amely Afrika valóságának megismeréséhez elengedhetetlen, nevezetesen: holisztikus, dialektikus szemléletű, a folyamatok okait történetileg megközelítő, interdiszciplináris jellegű, kritikus megközelítés. Ezzel pedig támpontot ad az Olvasónak a könyv kritikai szemmel való továbbolvasásához.

A könyv első részében négy tanulmányon keresztül azok a tényezők kerülnek részletes bemutatásra, amelyek Afrika fejlődését alapvetően meghatározzák, így megalapozva a további vizsgálódásokat. Pásztor Szabolcs, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (a továbbiakban: NKE) adjunktusa Demográfiai trendek a szubszaharai régióban című fejezetében a kontinens népességének alakulásával kapcsolatos trendeket tekinti át, valamint bemutatja, hogy a jövőben ezek mennyiben szolgál(hat)ják a gazdasági növekedést. Ugyanis „a fejlődés egyik legfontosabb célja a teljes népesség életminőségének javítása, ezért a lakónépesség nagyságát és összetételét alakító demográfiai tendenciák megértése a gazdasági növekedés egyik alapvető fontosságú kérdése” – olvasható a szerző érvelése.

2014-ben a Föld lakosságának 13,7%-át adó szubszaharai régióban gyors ütemben zajlik a népességnövekedés, aminek következtében a 21. század során a Föld lakónépességében bekövetkező gyarapodáshoz jelentős mértékben fog hozzájárulni szubszaharai Afrika. Ám a kontinens e tekintetben sem homogén, a különböző országokban eltérő mértékű lesz a növekedés, ami jól mutatja, hogy a demográfiai átmenet más-más szakaszában járnak. A szerző bemutatja a népesedést befolyásoló olyan mutatók alakulását, mint például a halálozási arányszám, termékenységi arányszám, vagy a születéskor várható élettartam. De tovább megy a statisztikai adatok puszta rendszerezésénél, és ismerteti azok gazdasági hatásait is. A halálozási ráta születési rátánál gyorsabb ütemű csökkenése demográfiai osztalékot eredményez a kontinensen, ami gazdasági szempontból a munkaképes korú lakosság gyarapodását jelenti. Ám ez egyben kihívást is jelent a munkaerőpiac számára, ugyanis ma Afrika 200 millió fiatalja (15-34 éves korosztály) közül 53 millió nem rendelkezik állandó munkahellyel. Vagyis a demográfiai folyamatok következtében a gazdasági felemelkedés csírái akár demográfiai katasztrófába is torkollhatnak. Hogy melyik valósul meg, az az egyes országok szakpolitikai intézkedésein múlik. Pásztor Szabolcs szerint ahhoz, hogy Afrika a látványos gazdasági növekedést felmutató kelet-ázsiai országok nyomdokaiba tudjon lépni, egyrészt az egészségügyet, másrészt az oktatást kell fejleszteni. Ezek népesedést befolyásoló hatása – pl. fertilitás visszaesése, gyermekfüggőségi ráta csökkenése – demográfiai oldalról teremthetné meg a gazdasági felemelkedés lehetőségét.

A következő fejezetben Szabó Krisztina, a Budapesti Corvinus Egyetem tanársegédje és PhD hallgatója, valamint a Külügyi és Külgazdasági Intézet külső szakértője a jólétet alapvetően meghatározó két tényezőt, a szegénységet és az egészségügyet veszi górcső alá. Előbbit a növekedés-egyenlőtlenség kapcsolatrendszerében vizsgálja (jelen esetben a jövedelmi egyenlőtlenséget), ugyanis a gazdasági növekedés szegénységcsökkentésre gyakorolt hatását alapvetően meghatározzák az egyenlőtlenségi viszonyok. A kontinensen zajló folyamatok bemutatásából kiderül, hogy az elmúlt bő egy évtized során erőteljes gazdasági növekedés volt jellemző a kontinensen, ám a szegénységcsökkentés a világátlaghoz képest csak sokkal lassabb ütemben zajlott. Ez pedig a jövedelemszintben is megmutatkozó társadalmi egyenlőtlenség következménye, aminek mértékét és mélységét a szerző a Gini- és a Watt-index alapján mutatja be, országspecifikusan is.

Afrika egészségügyi helyzetét a Millenniumi Fejlesztési Célok értékelésén keresztül tárja fel Szabó, és arra a kérdésre keresi a választ, hogy a térség egészségügyi helyzetét milyen mértékben befolyásolja a szegénység és az egyenlőtlenség. A fejezet végén arra a következtetésre jut, hogy a jövedelemegyenlőtlenség egészségügyi helyzetre gyakorolt hatása csak egy bizonyos fejlettségi szint felett válik szignifikánssá, ez alatt a szegénység egészségkárosító hatása dominál. Vagyis a szegénység visszaszorítása szükséges feltétele a lakosság egészségügyi javulásának.

A 3. fejezetben Biedermann Zsuzsánna, az MTA KRTK Világgazdasági Intézet tudományos munkatársa, és az NKE adjunktusa Afrika nyersanyagairól értekezik. Megállapítja, hogy a kontinens gazdaságának szilárd alapját képezik az ásványkincsek, hiszen itt található a világ ismert ásványi nyersanyagkészletének kb. 30, olajkészletének 10, földgázkészletének pedig 8 %-a. Nem meglepő tehát, hogy 2012-ben a kontinens exportbevételeinek 77%-a a nyersanyagokból származott. Ám a természeti erőforrások gazdagsága ellenére Afrika – éppen a nyersanyagexportőr szerepe miatt – csak marginális szerepet tölt be a globális értékláncokban. Afrika gazdaságának strukturális átalakulása napjainkig várat magára, így a nyersanyagokra és agrárszektorra épülő elmaradott szerkezet megakadályozza a világ fejlettebb régióihoz való felzárkózását.

Ezt a kérdéskört fűzi tovább Kiss Judit, az MTA doktora, egyetemi tanár, aki azt járja körül, hogy az ezredforduló után a fekete kontinensen végbement látványos gazdasági növekedés mennyiben fenntartható és vajon eredményezett-e társadalmi fejlődést. A tanulmány a vizsgálatot az 1970-es évektől kezdi. Az elvesztegetett negyedszázad – az 1970-es évek közepétől az 1990-es évek végéig tartó időszak – során a kontinenst az elégtelen növekedés jellemezte egyrészt a beruházások elmaradása, másrészt a humán tőke fejletlensége miatt, majd az ezredforduló után a kontinens gazdasági növekedési üteme a világátlag felett alakult, amit a gazdasági világválság sem akasztott meg. A trendek bemutatása után Kiss számba veszi azokat a külső és belső tényezőket, amelyek Afrika 21. század eleji gazdasági fellendülését eredményezték, ezek fényében pedig megválaszolja a fenntarthatósággal kapcsolatos kérdést. Arra a következtetésre jut, hogy a hosszú távú fenntarthatóság kulcsa a gazdaság strukturális átalakulása, valamint hogy mindez társadalmi fejlődéssel párosuljon. A szerkezet átalakulása alatt a termelési tényezők olyan újraelosztását érti, ahol a munkaerő a kevésbé termelékeny területek felől a termelékenyebb felé áramlik: rurális térségekből a városokba, mezőgazdasági szektorból a feldolgozóiparba és a szolgáltatások felé, az informális szektorból a formális felé. A tanulmány arra a következtetésre jut, hogy bár a kontinensen megtörtént a felesleges munkaerő egy részének a vidékről, az agrárszektorból a városokba áramlása, az a zömében informális jellegű szolgáltató szektorba irányult a feldolgozóipar helyett, így csak korlátozott strukturális átalakulásról beszélhetünk, amelynek növekedésgeneráló hatása csekély. A fejezet végén kitekintés olvasható a jövőre: Kiss egyrészt számba veszi, hogy milyen útjai lehetnek Afrika számára a strukturális átalakulásnak, valamint felvázolja a kontinens szereplői által megfogalmazott közép- illetve hosszú távú jövőképeket is.

A könyv első része tehát áttekinti azokat az alapvető tényezőket (demográfiai adottságok, egészségügyi viszonyok, nyersanyag, gazdasági növekedési adottságok), amelyek a kontinens folyamatait alapvetően alakítják, így megfelelő alapot adva a tanulmánykötet későbbi részeinek vizsgálódásaihoz.

A második rész (Afrika a világban és a világ Afrikában) tágabb kontextusba ágyazva vizsgálja a kontinens gazdaságát. Ebben a részben olvashatunk egyrészt Afrika világgazdasági pozíciójáról többek között a külkereskedelmi mutatók (export, import értéke), és a külföldi beruházások alapján. Az első tanulmány szerzője ebben a részben, Kiss Judit (A világgazdasági tényezők szerepe Afrika gazdasági fejlődésében) arra a megállapításra jut, hogy bár a statisztikai adatok vizsgálata alapján jelentős mennyiségi növekedés következett be, Afrika világgazdasági pozíciója szinte alig javult, továbbra is marginálisnak tekinthető. Ennek egyik oka, hogy a fejlődő világ többi része gyorsabban fejlődött, mint Afrika. Másrészt a fekete kontinensen lezajlott növekedés döntően nem egy belső gazdasági fejlődés eredménye, hanem alapvetően külső tényezők okozzák.

A második részben több aspektusból is bemutatásra kerülnek a „második versenyfutás” – azaz a kontinens meghódításáért folytatott „küzdelem” – keretében Afrikában jelen levő meghatározó szereplők, és a kontinenssel fenntartott kapcsolataik – diplomáciai, kereskedelmi, nemzetközi együttműködési, stb.. A fejezet Európa, USA, Brazília, Oroszország, India és Kína fekete-afrikai jelenlétét ismerteti, és olyan információkat szolgáltat, melyek elősegíthetik annak megválaszolását, hogy a „második versenyfutás” miben tér el a korábbi gyarmatosítók Afrika-stratégiájától. A kapcsolatok élénkülése tekinthető-e a kizsákmányolás modern formájának, vagy mindez kedvező fejlemény Afrika számára? A kérdések egy részének megválaszolását az Olvasóra bízzák a szerzők, az viszont kiderül, hogy a „második versenyfutás” bár rendelkezik új elemekkel, a motivációt alapvetően a nyersanyagok jelentik – csakúgy, mint a gyarmatosítás időszakában.

A szubszaharai térség egyes nemzetállamokkal való relációja után a kontinens kisebb entitásokhoz, nevezetesen a multinacionális vállalatokhoz fűződő kapcsolata kerül górcső alá. A kérdés azért fontos, mert napjainkban ezek a vállalatok tekinthetők a világgazdasági növekedés egyik fő motorjának, és jelenlétük Afrikában már a 19. század elejére datálható. A kapcsolatok vizsgálata Orosz Ágnes – az MTA KRTK Világgazdasági Intézetének tudományos munkatársa és az NKE adjunktusa – tanulmányában alapvetően az FDI (foreign direct investment – közvetlen külföldi tőkebefektetés) alapján történik, s az adatokból kiderül, hogy „annak ellenére, hogy a multinacionális vállalatok egyre nagyobb forgalmat bonyolítanak afrikai leányvállalataikon keresztül, összességében mégis csökken a kontinens piaci részesedése a világgazdaságban.” Ennek oka, hogy a transznacionális vállalatok alapvetően a kitermelő ágazatokba fektetnek be Afrikában, ezért a nyersanyagárak változékonysága negatívan hat a kontinens gazdasági helyzetére. A fejezetben két esettanulmány is olvasható, feltörekvő dél-afrikai multinacionális vállalatokról – nevezetesen az MTN Group és a SABMiller –, amelyek eltérő stratégiát alkalmaznak piacaik növelése érdekében. A szerző számos fontos megállapításra jut, amik közül itt csak egyet emelnénk ki: a kontinens számára a gazdasági fejlődés kulcsa a feldolgozóipar és szolgáltatások befektetési arányának növelése – a kitermelő ágazatokkal szemben – ám ennek a strukturális átalakulásnak komoly kihívásai vannak a Szaharától délre eső régióban. Ez pedig egybecseng Kiss Judit tanulmányával, aki a fenntartható gazdasági növekedés egyik kulcsaként a gazdasági szerkezet átalakítását nevezi meg.

A könyv harmadik része (Afrikai gazdaságfejlesztési utak és tévutak) két fogalmat jár körül – a fejlesztő államot és a nyersanyagátkot –, amik mélyreható elméleti ismertetése után a szerzők esettanulmányokkal mutatják be azok gyakorlati megvalósulását. A fejlesztő állam koncepciója és afrikai relevanciája az ezredforduló után került ismét előtérbe, a kontinensen tapasztalható gyors gazdasági növekedés kapcsán. Ricz Judit – az MTA KRTK Világgazdasági Intézetének tudományos munkatársa – tanulmányában megismerkedhetünk a klasszikus fejlesztő állam paradigmájával, továbbá választ kaphatunk arra a kérdésre is, hogy az vajon mennyiben alkalmazható napjaink Afrikájában. Fejlesztő állam alatt a tanulmány egy állam által irányított piacgazdaságot ért, amelyben a magántulajdon és menedzsment dominál, a gazdasági növekedés hajtóereje elsősorban az exportteljesítmény, ami pedig az így kialakuló jólét révén az egész társadalmat szolgálja. A klasszikus fejlesztő állam azonban csak saját történelmi, földrajzi kontextusában vizsgálható, hiszen ezek a speciális körülmények tették lehetővé a Kelet-Ázsiában végbement „gazdasági csodát”. A körülmények megváltozásával pedig ez a paradigma a ’90-es évek végén megbukott, így a 21. század új kihívásainak fényében új fejlesztő állam koncepcióra van szükség. Afrikai alkalmazhatóságával kapcsolatosan pedig arra a következtetésre jut a szerző, hogy „Afrikában a […] megközelítés egyelőre inkább a politikai retorika szintjén, valamint az újonnan kialakuló fejlesztő állam koncepció egyelőre inkább csak elméleti lehetőségként jelenik meg”. Ezt követően Ruanda és a Dél-afrikai Köztársaság példáján keresztül nyerhetünk betekintést az iménti megállapítások gyakorlati megvalósulásába.

A későbbi fejezetekben, az első részben Afrika nyersanyagaival kapcsolatosan ismertetett tényekre alapozva, Biedermann Zsuzsánna további két tanulmány erejéig azt a kérdéskört járja körül, hogy mi az oka annak, hogy a természeti adottságok nemhogy nem eredményezték a kontinens gazdasági felemelkedését, de sokan éppen lemaradásának okaként tekintenek rájuk. A „nyersanyagátoknak”, vagy „bőség paradoxonának” hívott jelenség több transzmissziós csatornán – mint például a nyersanyagok változékony ára, vagy, hogy a kitermelés kiszorítja a feldolgozóipart –fejtheti ki negatív hatását a nemzetgazdaságokra, amennyiben azok nem megfelelő gazdaságpolitikával próbálják meg ásványkincseiket hasznosítani. Ám a nyersanyagátok nem egy elkerülhetetlen jelenség, ugyanis a problémát nem maga a nyersanyaggazdagság okozza, hanem a döntéshozók és az intézményi háttér – vonja le a végkövetkeztetést a szerző. Ennek alátámasztására pedig a következő fejezetben ismerteti Botswana példáját, ahol az ország gyémántvagyonát sikerült olyan módon hasznosítani, amely a nyersanyagokra alapozott fejlődés mintaállamává tette szubszaharai Afrikában.

A kötet utolsó részében (Trendek és perspektívák) két tanulmány olvasható. Kiss Judit írásában a kontinens jövőbeli kilátásairól értekezik, a könyv eddigi részeiben bemutatott folyamatokra alapozva, azok kifuttatásaként. Ám nem konkrét jövőképet fogalmaz meg – hanem lehetséges szcenáriókat és kilátásokat vázol fel, nyitva hagyva a kérdést az olvasó számára, hogy a könyvben közölt információk alapján ő maga gondolhassa tovább, milyen lesz Afrika jövője.

A záró fejezetben pedig Tarrósy István – a Pécsi Tudományegyetem docense –a magyar-afrikai kapcsolatokat tekinti át a rendszerváltás előtti időszaktól napjainkig, röviden bemutatva Magyarország gyakorlati síkú érdekeltségét a kontinensen. A téma iránt érdeklődők számára nagy segítséget nyújthat gyűjtése, ugyanis a Magyarországon afrikanisztikával foglalkozó intézményeket, folyóiratokat is csokorba fogta.

Mindent egybe vetve egyet érthetünk Búr Gáborral, aki szerint a könyv által „az általános afrikanisztikai tanulmánykötetektől végre eljutottunk az egy kérdéskörre fókuszáló, a külgazdaság és a diplomácia területén is használható tematikus elemzésig”. És bár a tanulmánykötet hiánypótlónak tekinthető a hazai szakirodalomban, mindenképpen egy kezdeti lépés, ugyanis sok olyan fejlemény, jelenség feldolgozása várat még magára, ami a kontinens 21. századi életére hatással lesz. Gondoljunk csak a Brexitre, Trump győzelmére, vagy az olyan technológiai vívmányok egyre szélesebb körű alkalmazására, alkalmazhatóságára, melyek segítségével a fekete kontinens több fejlődési fokot átugorva zárkózhat fel az infrastruktúra fejlettsége terén. Összességében tehát egy alapos munkáról van szó, ami az oktatásban, üzleti életben, akadémiai szférában, vagy akár csak a téma iránt nyitottak körében is nagy érdeklődésre tarthat számot.

Szerző: Czirják Ráhel

Irodalomjegyzék:

BIEDERMANN Zsuzsánna – KISS Judit (szerk.): Szubszaharai Afrika gazdasága a 21. században. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2017, 396,  https://akademiai.hu/1935/gazdasag/nemzetkozi_gazdasag/szubszaharai_afrika_gazdasaga_a_xxi_szazadban