A Balti országok helyzetképe a XXI. században – A balti államok különleges biztonságpolitikai helyzete

Készítette: Glenwood Media Kft.

Absztrakt

Jelen tanulmány célja, hogy megvizsgálja a balti országok geopolitikai helyzetét, lehetőségeit különös tekintettel az Oroszországhoz fűződő kapcsolataikra. A balti országok geopolitikai helyzetükből fakadóan ütközőzónát alkotnak az Európai Unió illetve a NATO és Oroszország között. A tanulmány a közelmúlt eseményeinek fényében biztonságpolitikai szempontból kiemelt jelentőségűvé vált térséget, illetve speciális helyzetét veszi górcső alá, mindezt abból a célból, hogy a térség viszonyaiból levonható tanulságokkal elősegítse Magyarországnak a nemzetközi geopolitikai mátrixban való pontosabb elhelyezését, külpolitikai irányvonalának meghatározását összhangban a Pallasz Athéné Geopolitikai Alapítvány céljával és küldetésével. A helyzet pontos megértését elősegítendő a tanulmány térképeken is bemutatja a régiót és környezetét.

1.A Baltikum története napjainkig

A balti országok különböző, és a történelem homályába vesző származású népeinek (a lettek és a litvánok rokonok, míg az észtek a finnekhez állnak a legközelebb) történelme a XIII. században vett közös fordulatot. A Szentföldről kiszorul Német Lovagrend, és a hozzá csatlakozó Livóniai Kardtestvérek rendje, az ún. Északi Keresztes-hadjárat során az addig pogány balti népeket erőszakkal megtérítették. Finnországot a svédek, a balti államok területén élő csoportokat a dánok és a már említett lovagrendek bírták rá a keresztény vallás felvételére. Az elkövetkező századok során a terület a Német Lovagrend, Lengyelország, Dánia, Svédország, Orosz Birodalom közötti csatatér volt folyamatosan változó határokkal. A XVI. század közepére a Baltikumban is megjelent a reformáció, sőt a mai Észtország és Lettország területén évszázadokra az evangélikus egyház lett a legerősebb felekezet. A XIV. század második felében létrejött Lengyel-litván Unió a kor legnagyobb területű állama, mely 1569-ben “Királyi Köztársaság” lett, a Rzeczpospolita, mely Lengyelország utolsó, 1795-ös felosztásáig állt fent.[1] A jelenleg balti államok néven ismert országok területének nagy része ezután a cári Oroszország részeivé vált. A XIX. század elejére a legtöbb balti nyelv a köznép ajkán élt csak tovább. Újbóli elterjedésükhöz az erőszakos a 1860-as évektől jelentkező oroszosítási törekvések vezettek. Egyes vélemények szerint ha nincsenek ezek a lépések, a köznép is követte volna a már évszázadok óta lengyelül beszélő nemesség és polgárság útját és a litván nyelv (és államiság) nem lenne más csak egy széljegyzet a történelem lapjain (vö. Nyelvében él a nemzet!).[2] Szembeszállva a cári központi uralom latin betűs nyomtatást tiltó rendelkezésével népdalkörökben éltek tovább a balti nyelvek. A balti népek számára a függetlenséget a cári Oroszország felbomlása hozta el. Ugyan kisebb veszteségekkel (pl. Vilniust a lengyel hadsereg 1939-ig megszállva tartotta), Észtország, Lettország és Litvánia 1918-ban kikiáltották függetlenségüket, melyet 1920-ra a nemzetközi közösség is elismert.[3]

1

Baltikum, Forrás: http://elte.pene.hu/5.felev/Europa%20regionalis%20tarsadalomfoldrajza/Bottlik-fele%20anyagok/Kiseloadasok/a_balti_orszagok_es_oroszorszag_kapcsolata.pptx.

 

A Molotov-Ribbentrop paktummal azonban újabb fordulatot vett a balti régió sorsa is. Hitler és Sztálin együttműködése lehetővé tette, hogy a Szovjetunió „kölcsönös segélynyújtási” megállapodásokat erőltessen Észtország, Lettország és Litvánia kormányaira. Az 1939-es „megállapodások” értelmében a Szovjetunió jogot nyert arra, hogy kb. 20-25 ezres katonai csapatkontingenseket állomásoztasson – természetesen „ideiglenesen” – a független országokban. A megállapodást azonban a szovjet kormány és maga Sztálin sem tartotta  kötelezőnek, így a három ország függetlensége hamar felszámolásra került. 1940. június 15-én és 16-án a moszkvai lett, észt és litván nagyköveteknek példa nélkül álló 8-10 órás lejáratú ultimátumot adtak át, melyben kommunista kormányok felállítását, valamint nagy létszámú – Litvániába pl. 200 ezer fős – szovjet haderő beengedését követelték. Molotov az észt követtel szóban közölte, hogy a jegyzék elutasítása esetén a Vörös Hadsereg azonnal megkezdi a bevonulást, az esetleges ellenállást pedig letöri. E kilátástalan helyzetben a három balti ország kénytelen volt meghajolni a kommunista erőszak előtt.[4] A szovjet szokásnak megfelelően hamar megérkeztek a szovjet kommunista helytartók is, akik nem vesztegették az időt, azonnal hozzálátták a bábkormányok létrehozásához. Az így létrejött közigazgatás rögtön parlamenti választásokat írt ki, melyek kizárólag egyetlen eredménnyel járhattak: az egyedüli jelöltek 98-99 százalékos elsöprő győzelmet arattak. Az így létrejött úgy nevezett „népi parlamentek” első ténykedése nem is lehetett más, mint a Szovjetunióhoz való csatlakozás kérelmezése. A szovjet megszállással járó deportálások és a köztársaságok függetlenségét felszámoló szovjet lépések jelentős méretű ellenálláshoz vezettek. Az 1941-es német hódítást felszabadításként élte meg a régió. A helyi zsidóság lemészárlásban „hatékonyan” résztvevő észt, lett és litván segédcsapatok a háború végéig közreműködtek a Holocaust gépezetének működtetésében. Az ellenállás a terület 1944 szovjet visszafoglalása után is folytatódott. A magukat Erdei testvéreknek nevező gerillák az ötvenes évekig folytatták küzdelmeiket. Többek között az ellenállásnak, illetve az eredendően magasabb kulturális színvonalon álló társadalomnak köszönhetően a balti államok, a hatvanas évektől meginduló erőteljes orosz betelepítés mellett is, megőrizték speciális helyzetüket. Ezt a helyzetet mi sem mutatja jobban, hogy 1965-ben központi döntéssel Észtországra osztották a Szovjetunió társadalmi-gazdasági laboratóriumának a szerepét, melyet a hetvenes évek végéig megtartott.[5]

Nem meglepő módon a szovjet rendszerváltásban is jelentős részt játszott a balti államok önállósága, önállósodása. Már 1988-ban az akkori Észt Szovjet Szocialista Köztársaság Legfelsőbb Tanácsa deklarálta az Észt SZSZK szuverenitását, természetesen még a Szovjetunió határain belül. Ez a vita, melynek középpontjában a központi vagy a helyi törvények elsőbbsége állt kiemelkedő szerepet játszott a Szovjetunió felbomlásában.[6] Érdekes és az átmeneti helyzetet jól jellemző tény, az észtországi Tartuban állomásozó, nukleáris fegyverekkel is felszerelt, 326. nehézbombázó légiezred parancsnoka, az első csecsen származású tábornok, Dzsohar Dudajev kapott utasítást az észt televízió és parlament épületének elfoglalására, amit megtagadott.[7] A fenti eseményben több tényezőt is érdemes megemlíteni. Elsőként fontos kihangsúlyozni, hogy az észt kommunista elit állt, a többi balti államhoz hasonlóan, a függetlenségi törekvések élére. Második érdekes tény, hogy a több nemzetiségű birodalmak bevett gyakorlatát követve a nemzetiségeket otthonuktól távol állomásoztatták. Harmadik és talán ez mondja el a legtöbbet a rendszerváltás átmeneti helyzetéről, hogy egy bombázó ezred parancsnokának adtak utasítást egy egyértelműen szárazföldi alakulatnak szóló feladat végrehajtására. Nyilván a térségben állomásozó szárazföldi egységeket nem ítélték elég megbízhatónak.  Az 1990-ben kinyilvánított függetlenség elismeréséhez az 1991. augusztusi moszkvai puccskísérlet adott végső lökést és a nemzetközi közösség végül 1991 őszére mindhárom balti államot függetlennek ismerte el.

A frissen elnyert függetlenség fényében nem meglepő, hogy mindhárom állam erőteljes nyugati orientációjú politikát folytat, és rövidesen felvételét kérte, úgy a NATO-ba, mind az Európai Unióba, melyekre 2004-ben került sor.

A közelmúlt eseményei közül kiemelkedik az észt kiber-háború, mely 2007-ben több szempontból egy teljesen új világ eljövetelét vetítette előre. Az év választási év volt, úgy Észtországban, mind Oroszországban. Ebbe a feszült helyzetbe robbant bele a tallinni szovjet hősi emlékmű (Bronzkatona vagy Aljosa) áthelyezésének szándéka. A szobor nemcsak a kiváltságos helyzetüket, sőt jogaik egy részét elvesztett észtországi oroszok számára, volt szimbolikus, hanem Oroszország számára is (a Baltikum megszállása vagy felszabadítása a második világháború folyamán a mai napig vita tárgyát képezi). A kiberháborút, melyet információk alapján a Nási (Mieink) nevű orosz ifjúsági szervezet indított, megtorlásnak szánták a tallinni szovjet emlékmű áthelyezéséért. Bár az áthelyezésre megfelelő külsőségek között került sor, az észt kormány egyoldalú lépésére érkezett válasz meglepő erejű volt. A teljesen Internet alapú észt közigazgatás és bankrendszer rövid idő alatt elérhetetlenné vált a jól szervezett támadás sorozat miatt. Az online kapcsolatra épített észt közigazgatás és bankrendszer összeomlott az ún. elosztott szolgáltatásmegtagadással járó támadás (DDoS – Distributed Denial of Service) támadás sorozat nyomán. A támadók célja az ország gazdasági és telekommunikációs hálózatának a megbénítása volt, melynek hatására az alábbi sikereket könyvelhették el:

  • fennakadások voltak tapasztalhatóak az online pénzátutalások rendszerében, illetve a webes kereskedelem folyamatosságában;
  • az állami intézmények honlapjai nagyobb részt elérhetetlenné váltak;
  • az online adatforgalmat irányító, kulcsfontosságú szerverek naponta omlottak össze;
  • számos állami intézményt ideiglenesen le kellett választani a hálózatról.[8]

Az orosz-észt kiberháború néven elhíresült esetet valószínűleg a Nási (Mieink) orosz ifjúsági szervezet indította az észt kormányzati, párt és bank honlapok ellen napokra megbénítva az ország működését, bár a támadók kilétét az internet sajátosságai miatt nem sikerült pontosan megállapítani.[9] Jól jelzi az akkor már évek óta NATO tag ország elleni támadás súlyát, hogy Anders Fogh Rasmussen akkori NATO főtitkár, kihangsúlyozta: „egy kibertámadás manapság már úgy tud romba dönteni egy országot, hogy egyetlen ellenséges katona sem lépte át a határt, és egy lövés sem dördült el.”[10]

2. Biztonságpolitikai környezet

A biztonságpolitika hagyományosan öt szempont szerint vizsgál egy-egy témát: katonai, politikai, gazdasági, társadalmi és környezeti. Az alábbiakban ezen öt szempont alapján kerülnek bemutatásra a balti országok.

2014-ig európai szempontból a katonai szempontok voltak egyértelműen a legkevésbé fontosak. Még a leginkább fenyegetett Észtország költségvetése is csak a GDP 2%-ára rúgott, de pl. a Lengyelországgal történelmi okok miatt kitűnő kapcsolatot ápoló Litvániában az 1%-ot sem érte el. Igaz ez a magyar 0,6-0,7%-os értékhez képest még mindig magasnak számít. Jól jellemzi a fokozódó feszültséget az a tény, hogy Litvánia 2015. márciusában visszaállította a sorkatonai szolgálatot, miután részben európai uniós nyomásra 2008-ban megszüntette azt.[11] Litvániánál tartva érdemes megjegyezni, hogy a balti államok közül a fegyveres erőkre legkevesebbet költő, kb. 3 milliós lakosságú ország szárazföldi haderejének harci feladatokkal megbízott része (4 zászlóalj gépesített gyalogság) összevethető nagyságú a közel másfélszer-kétszer akkora Szlovákiáéval, és megközelíti a magyart, felszerelése pedig egyértelműen modernebb mindkettőnél! Igaz a hadtörténelem számtalan példával igazolja, elég csak a közvélekedéssel szemben magyar mértékkel jól felszerelt 2. magyar királyi hadsereg doni katasztrófájára gondolni, hogy egy nagyhatalom jobban felszerelt alakulataival szemben a kisebb országok haderejének egyértelműen kisebb a harcértéke. Ezért NATO tagság ide, modern felszerelés oda, a katonai erőfölény egyértelműen orosz oldalon van. A 2010-ben felállított Szentpétervár központú Nyugati Katonai Körzet Oroszország Ukrajnáig terjedő nyugati határának védelméért felelős, és közel 400 000 fős létszámával, a rendelkezésére álló erők békelétszámon is jelentős erőfölénnyel rendelkeznek.[12]

Külön kiemelendő, hogy az Európai Unió gazdasági átlagát elérő, de kis lakosságú országok számára a modern, sugárhajtóműves repülőgépekből álló légierő fenntartása több okból is nehezen megvalósítható lenne. Így a balti államok 2004-es NATO csatlakozásuk óta finanszírozzák az úgynevezett Baltic Air Policing küldetést, melyben rotációs rendszerben a NATO tagállamok védik légterüket. Az általában két géppárral (4 repülőgép) végrehajtott feladat során egyszerre két repülőgép védi a légteret, mely megfelel az ún. légi rendészet (air policing) előírásainak, példának okáért Szlovákia, Csehország és Magyarország is hasonló számú repülőgépet tart állandó készenlétben, azonban tényleges katonai értéket csak csekély mértékben képvisel. Kiemelendő, hogy a rotáció hamarosan hazánkra esik, így a Magyar Honvédség Légiereje fogja ellátni a balti államok légvédelmének ezt a részét. A BAP különös fontosságot kapott a 2014 óta megszaporodó orosz légtérsértések miatt.[13]

2

Litvánia és a környező országok, forrás CIA World Factbook, https://www.cia.gov/library/publications/resources/cia-maps-publications/map-downloads/Lithuania_Physiography.jpg/image.jpg

 

A Krím-félsziget 2014. márciusi visszacsatolása és az utána kibontakozó ukrajnai polgárháború azonban jelentős változásokat hoztak. Már az észt kibertámadások, illetve a 2008-as Operation Buckshot Yankee fedőnevű művelet nyomán, melyet hatalmas visszhangja miatt rendszeresen úgy emlegetnek, mint az Amerikai Kiber Parancsnokság létrejöttéhez vezető lépést, beindult a NATO átalakítása. A létrehozott amerikai Kiber Parancsnokság 2010 májusában érte teljes bevethetőségi szintjét. A terület fontosságát jellemzi, hogy az új szervezet a tömegpusztító fegyverek és az űrhadviselés felett rendelkező Stratégiai Parancsnokság alárendeltségében került felállításra. A NATO új, 2010. november végén Lisszabonban elfogadott stratégiai koncepciója is kiemelt helyen foglalkozik az internetes támadások kivédésére szolgáló képesség megteremtésével.

Mindezeken felül, mintegy biztonsági garanciaként, előretolt amerikai hadianyagraktárak létrehozása indult meg a térségben, mely éles orosz ellenkezést váltott ki.[14] Ugyan az egész Kelet-Európába telepíteni tervezett dandár (kb. 5-6 000 katona, és 150-200 harcjármű) Lettországtól Romániáig, mintegy tíz országba telepítve kevés tényleges védelmi képességnövekedést jelent, mégis a felszerelés tartós állomásoztatása jelentős változásokat hoz(hat). Hasonló céllal, az elszántság és a képesség demonstrálására számos NATO hadgyakorlat került megrendezésre a térségben. Legutolsó ilyen művelet egy partraszállási gyakorlat volt, melyet 1971 óta megrendezett BALTOPS keretében hajtottak végre. A 2015. júniusi egyébként a legnagyobb ilyen típusú gyakorlat volt az elmúlt időszakban, mely az új gyorsreagálású NATO erők képességeit hivatott bemutatni.[15]  A fentiek ellenére, a fokozódó NATO-orosz feszültség és a Krím-félsziget visszacsatolásakor debütált orosz hibrid hadviselés[16] fényében a balti államok katonai helyzete nem nevezhető megnyugtatónak.

Politikai szempontból jelentős problémát mindössze a később bemutatandó orosz kisebbség pártjai jelentenek. A szovjet megszállás, és még a gyenge jelcini Oroszország részéről is fennálló, folyamatos befolyásolási kísérletek miatt a balti államok politikai elitje teljesen és egységesen elkötelezett a NATO és Európai Unió irányába, ezért jelentős politikai feszültség ezen a területen nincs.

A balti államok, különösen Észtország a neoliberális gazdasági elméletek megvalósításában élen jártak a kezdetektől fogva. Függetlenné válásuk után a balti államok gyors, látványos fejlődést értek el az 1990-es években. Ezek a liberalizált és nyitott, ám kisméretű gazdaságok ahhoz, hogy a nemzetközi piacokon megjelenhessenek számos, bonyolult piacorientált szerkezeti reformokat hajtottak végre. A korai kilencvenes évek még tükrözte az átalakulás előtti idők torz gazdasági szerkezetét. 1994-1995-re már érzékelhető méretű pozitív növekedési ütemet mutattak, és 1997-re a balti államoké volt a leggyorsabb fejlődés az átalakuló közép-kelet-európai országok gazdaságaiban.  Az 1998 közepén kitört orosz válság ugyan lelassította a növekedésüket, de nem jelentős mértékben. A válság okozott némi aggodalmat a makrogazdasági mutatók romlása miatt, de a gazdaságok fenntartható növekedési pályán maradtak.  Fentiek miatt az balti államok elitje belátta, hogy a strukturális reformok megvalósítása és az EU-bővítés kilátásai által gerjesztett konjunkturális fellendülés néhány a gazdaság és a társadalom szempontjából igen nagy jelentőségű területen további kiigazításokat kíván. Az orosz válság hatásai ezeket a szerkezeti és pénzügyi kiigazításokat helyezte a figyelem középpontjába. Miután a balti államok az Európai Unió tagjai lettek a makrogazdasági stabilitás, valamint a globális pénzügyi piacokon belüli hitelesség állt a gazdaságpolitika középpontjában. Éppen ezért Észtország 1992-ben, Litvánia 1994-ben már az euróhoz rögzítette valutáját. Bár Lettországban is megalakult a valutatanács csak évekkel később kötötte az euróhoz saját valutáját.  Fő céljuk ezzel az  EU  „stabilitási  kultúrájának”  átvétele  az  Maastrichti  szerződés  konvergencia-kritériumainak teljesítése és az euró bevezetése érdekében.[17] Ezzel egyidőben a központi bankok pártpolitika mentes monetáris politikát folytattak, amely a teljesen kizárta a belpolitikai befolyást, szintén a neoliberális elvekkel összhangban.  Ez a stratégia azonban sok problémát okozott.  Először a balti államok túlságosan függtek a  szolgáltatásoktól és  az  építőipartól, míg az export orientált ágazatok, mint például az ipar vagy a mezőgazdaság háttérbe szorultak. A kiskereskedelem, a közlekedés, az üzleti out-sourcing, az ingatlan és a pénzügyi szolgáltatás ennek eredményeképpen gyorsan növekedett, ugyanis a növekedés motorja a külföldi működő tőke beáramlás volt, amely együtt mozgott a változó piaci trendekkel. Másodszor a gyors hitelnövekedés mindhárom balti államban fenntarthatatlan piaci környezetet hozott létre, ahol a fogyasztói kereslet és a beruházások összértéke meghaladta a reál GDP értékét. Ezenkívül az elmúlt években az átlagos hitel-expanzió aránya ezekben a kisméretű piacokon a meghaladta az  olyan  változatos  és  nagyobb  gazdaságokkal  rendelkező kelet-európai  országokét is,  mint  Csehország  vagy  Lengyelország. Annak ellenére, hogy a balti államokban is felfedezhetők voltak a túlfűtött gazdaság jelei, ezek az országok élvezték szerepüket a feltörekvő piacokon és kitűnő amerikai és európai kapcsolatukból származó helyzetüket ügyesen használták ki. A válság egyértelműen három túlfűtött gazdaságot talált 2008-ban. Mindhárom ország hasonló, de a gazdaság egyes szegmenseit érintő kérdéseket más-más eszközzel kezelte, ugyanakkor közös jellemzőjük, hogy a neoliberális elveket követve elsősorban fiskális kiigazításokat tartalmazott, az elengedhetetlen gazdaság élénkítő csomagok mellett.[18] Lettország egyedüliként IMF hitelre is szorult, melynek következményként például a tanárok fizetését 50%-kal csökkentették. A kiterjedt svéd gazdasági befolyásnak köszönhetően a válság közepén megválasztott miniszterelnök egyértelművé tette, hogy az euróhoz kötött árfolyam mechanizmusból országa nem lép ki, de az IMF által elvárt 5%-osköltségvetési hiányt sem tudja tartani, hiszen a nagyobb csökkentés könnyen eredményezhetné az ország fizetésképtelenné válását, amely dominóeffektust indítana el Észtországban és Litvániában, valamint Svédországot is jelentősen megrengetné, mivel a bankszektorban hatalmas részesedése van az országnak![19]

Általánosságban elmondható, hogy a balti államok stratégiája gazdasági szempontból sikeres volt, bár jelentős áldozatok, többek között a drasztikusan megugró munkanélküliség, árán. A válságkezelő intézkedések végrehajtását megkönnyítették a balti államok alábbiakban bemutatandó speciális jellemzői.  Először is gazdaságaik az elmúlt két évtizedben már átestek a legtöbb alapvető változáson. Másodszor a kicsi és rugalmas piacok gyorsan alkalmazkodtak a gazdasági válság körülményeihez és az ezt követő változásokhoz. A hatóságok mindhárom  országban  hatékonyan kommunikálták, hogy szükség van a gyors és jelentős fiskális kiigazításokra, amelyek fájdalmas megszorító intézkedésekben  mutatkoztak  meg.  Elmondható, hogy a válság legsúlyosabban Lettországot  érintette,  mert  a  gazdaság  egyensúlytalanságai itt voltak a legnagyobbak és a bankrendszer is a legsérülékenyebbnek bizonyult. Észtország ezzel szemben lényegesen „könnyebben” viselte a válság megrázkódtatásait, hiszen intézményei fejlettebbek voltak, bankrendszere teljesen svéd kézben volt és az anyavállalatok támogatták leányvállalataikat. A fentiek miatt Észtország korábban megkezdett lépéseknek köszönhetően 2011-re már az eurózóna tagjává vált. Litvánia által megkezdett strukturális reformoknak csak közép és hosszútávon lesz értékelhető eredménye.

3

Lettország, Forrás: CIA World factbook, https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/lg.html

 

Társadalmi területen a legjelentősebb probléma a már említett orosz kisebbség. Az orosz néven Pribaltikumban, a ki- és betelepítések miatt, és nem a „spontán népvándorlás” eredményeképpen borult fel a középkorra jellemző nyelvi/nemzetiségi és vallási arány az ott élők között. [20] Részben a cári nemzetiségi politikai eredményeként jelentős számú orosz anyanyelvű él a régióban. Az orosz kisebbség aránya 1919 előtt a fejlett ipar miatti betelepülés ellenére is 10% alatt maradt például Észtországban, azonban az erőteljes oroszosítás hatására ez a szám 1989-re elérte a 30%-ot! Ennek oka a tudatos szovjet oroszosítás volt. Ezzel párhuzamosan a kb. hasonló arányú balti németség az elvetélt 1918 utáni német beavatkozás miatt bekövetkező üldözések miatt az 1881-es 5%-ról 1934-re 1,5%-ra, majd 1989-re 0,2%-ra csökkent.[21] A Baltikum jelentős katonai bázisoknak adott helyet, és az itt szolgálatot teljesítők –köszönhetően többek között a magasabb életszínvonalnak– szívesen telepedtek le ezekben az országokban. Sőt hasonló volt a helyzet azokkal a katonákkal, akik a kötelező szolgálat után maradtak itt, és idővel magukkal hozták a családjaikat is. A szocialista iparosítás következtében szakemberek és munkások százezrei telepedtek le (a bevándorlás elsősorban Lett- és Észtországot érintette, Litvániában a mezőgazdaság dominanciája miatt ez kevésbé volt jelentős). Az erőltetett iparosítás megkövetelte a szakképzetlen munkaerő meglétét is, és több tízezres nagyságban kerültek a balti államok területére a szomszédos orosz területekről. [22] A fentiek miatt a balti országokban jelentős számú orosz kisebbség él, jelentősen változó eloszlásban, vannak ahol ők alkotják a terület többségi lakosságát. Ezt a helyzetet a három balti állam különbözőképpen próbálta megoldani. Nem meglepő, hogy a legmagasabb orosz lakossági aránnyal rendelkező Észtországban a legszigorúbbak az állampolgársági szabályok. Sőt sem Észtország, sem Lettország nem ismeri el a kettős állampolgárságot. Ugyan a baltikumi kisebbségek helyzete mára rendeződni látszik – mindhárom ország az Európai Unió és a NATO tagja, elfogadták és ratifikálták a nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumokat (pl. az Európa Tanács kisebbségekre vonatkozó keretegyezményét), és mindhárom országban törvényi garancia létezik (alkotmány, kisebbségekre vonatkozó törvények) a kisebbségi közösségek védelmére (megjegyzendő, hogy a kisebbségi jogokban csak azon személyek részesülnek, akik rendelkeznek az adott ország állampolgárságával)! A politikai gyakorlat azonban az orosz anyanyelvűek körében jellemzően nem a törvény szellemében alakul. Emiatt Oroszország joggal sérelmezi az orosz kisebbség hátrányos megkülönböztetését és a nyugati országokat kettős mércével vádolja.

4

Észtország, forrás: http://esztorszag.terkepek.net/

 

A helyzetet jól mutatják azok az alábbiakban bemutatandó lépések, melyekben Észtország rendezte orosz anyanyelvű lakosainak állampolgárságát. A függetlenség kikiáltása után több tízezernyi orosz elhagyta az országot a maradók állampolgársága az alábbiak szerint alakult. Első lépésben csak az 1940 előtt is Észtországban élők (és utódaik) lakosok kapták meg az állampolgárságot. Több százezer oroszajkú így állampolgárság nélkül maradt, s az észt hatóságok 1993 márciusában indították el a honosítási folyamatot. Ekkor az ún. „2+1 modell” került bevezetésre: két évvel a kérvény beadása előtt és eggyel utána állandó lakhellyel kellett rendelkeznie, s bizonyítania kellett az észt nyelvtudást. Az észt nemzetiségű személyek számára a nyelvvizsga könnyített volt(!). Állampolgárságért folyamodhattak mindazon személyek is, akik a „szovjet korszakban támogatták az észt függetlenséget”. A törvényt 1995-ben módosították, ekkor hat évre tolták ki a letelepedési időt, az észt nyelvtudás mellett a kérvényező alkotmány-, illetve állampolgársági törvény ismereteit is ellenőrizték, bizonyítani kellett az állandó és legális jövedelemforrást, és lojálisnak kellett lenni az észt államhoz. Ezen kívül a kérvényezőnek hűségesküt kellett tennie. 1995-ig nem lehetett honosítani az állampolgárságot megkapó szülővel vagy nevelőszülővel együtt élő fiatalkorút. Az észt nyelvvizsgától el lehetett tekinteni abban az esetben, ha az illető közép- vagy felsőfokú észt nyelvű oktatási intézményben tanul.[23]

 Az 1991-ben 590 ezer orosz élt Észtországban, 1995-ben kisebbségjogi státusz szerinti eloszlásuk az alábbiak szerint alakult:

Függetlenség után elhagyta az országot: 80 ezer fő

Bizonyította, hogy 1940 előtt is ott élt:    60 ezer fő

Lojalitás okán honosították:                       25 ezer fő

Orosz állampolgárságot választották:     120 ezer fő

Sikeresen elvégezte a honosítást:              40 ezer fő

Hontalan kártyát kérelmezett:                 166 ezer fő

Illegálisan tartózkodik az országban: kb.100 ezer fő

 

A fentiek jelentőségét az ukrajnai események emelik ki igazán. Az orosz kisebbség valós jogaira hivatkozó hibrid háború a módszertana alkalmazható lehet a továbbra is jelentős és részben jogfosztott orosz kisebbség támogatására, illetve az álcázott orosz terjeszkedés kiváltó okaként. Oroszország érdekei, legalábbis eddig, elsősorban nem katonaiak, hanem gazdaságiak voltak. Ugyan a balti kikötők elvesztése csapás volt a folyamatosan melegvizű (értsd télen be nem fagyó) kikötők irányába törekvő Oroszországnak, azonban kiépítettségük, infrastruktúrájuk meg sem közelítette Szentpétervárét. Katonai szempontból a leningrádi/szentpétervári, azaz pontosabban kronstadti hadikikötő és a valamikori kelet-poroszországi Pillau (1946-tól Baltyijszk) sokkal fontosabb.

Környezetvédelem területén a legfontosabb szempont az energetikai függőség megszüntetésre irányuló lépések környezetszennyezési vetületei jelentik. A Litvánia korábban atomreaktorokkal biztosította saját áramellátását, de 2004-es európai uniós felvételének egyik feltételeként az erőművet be kellett zárnia. Azóta az orosz Gazpromtól vett gáznak volt kiszolgáltatva. A helyzet megoldására a rohamtempóban épülő – 2013 nyarán elkezdett, és 2014 végén nyíló – klaipedai LNG-terminál (folyékony földgáz terminál) kínált megoldást.[24] Környezetvédelmi és biztonsági okokból a terminál lényegében egy hajóra telepített üzem, azonban technológiai okok miatt jelentős kockázatokkal is jár. A nagy nyomáson cseppfolyósított földgáz gázzá való visszaalakítása a környezeti veszélyeken túl komoly fegyelmet igényel a közreműködőktől, ugyanis egy robbanás egy közepes méretű nukleáris töltetével felérő hatásokat produkál, természetesen a radioaktív sugárzás nélkül.

3. Geopolitikai sajátosságok

Oroszország, és különösen a 2000 utáni vezetés számára a szovjet érdekszféra széthullása egy egyértelmű katasztrófát jelentett. A balti államok függetlenné válásával az ország legfőbb nyugati gazdasági kapuja került a határokon kívülre. A specializált kikötők elvesztése (Klaipeda – kőolaj, Riga – ércek) a legfontosabb orosz exporttermékek szállítását tette jelentősen nehezebbé. „1991-re Oroszország a világra való nyitottság mértéke, az azt meghatározó, a hajózás számára használható tengerpartok hossza és elhelyezkedése tekintetében máról-holnapra a Nagy Péter idejét idéző nehéz helyzetbe került.”[25] A balti országok teljes mértékben kihasználták helyzeti előnyüket, így a kilencvenes évekre évi 100-150 millió $ tranzitdíjba került Oroszországnak az idegen balti kikötők igénybevétele a 90-es évek végére. Ezen a helyzeten a földgázt közvetlenül Németországba vezető Északi Áramlat 2011. novemberi megnyitása változtatott.[26] Mivel Oroszország legfontosabb kereskedelmi partnerének legalábbis 2014-ig biztosan, az Európai Uniót tekintette, ezért a szovjet határokon belül, a saját udvarának tartott terület szerepe az egyértelmű orosz szándék hiánya ellenére is kiemelkedő. Úgy tűnik az EU bővítése, mint elsősorban gazdasági szervezeté, nem jelentett problémát. A NATO, különösen az utóbbi idők eseményeit figyelembe véve viszont egyértelműen ellenséges katonai-politikai szervezet orosz szempontból.[27] A fentiekben felsoroltakat, illetve az orosz kisebbség helyzetét figyelembe véve érthető, hogy Oroszország többször is próbált biztonsági garanciákat nyújtani a balti államok számára, melyeket azonban szintén érthető okokból, azok konzekvensen visszautasítottak. [28]

5

Fagymentes kikötők és közlekedési útvonalak, Forrás: Stratfor, GEOPOLITICS OF SWEDEN, A Baltic Power Reborn, Stratfor 57025, 4. o.

 

A térség másik érdekes geopolitikai jelensége a svéd befolyás megjelenése és kiteljesedése. Ennek nyomai már 1998-ban látszottak. Egyes vélemények szerint a semleges Svédország befolyásának megjelenése, elfogadhatóbb volt Oroszország számára, mint a NATO tag Dánia előretörése a kilencvenes évek elején.[29] A svéd befolyás elsősorban a pénzügyi szektorban érhető tetten, a balti államok bankjainak többsége napjainkra svéd kézben van. Ráadásul, a II. világháború előestéjén megkezdett hadiipari fejlesztéseknek köszönhetően Svédország első osztályú hadiipari kapacitással és egy erős hadsereggel rendelkezik, stabil gazdasági és társadalmi alapjai mellett. [30]

A Baltikum egyik legfontosabb geopolitikai kérdése egyértelműen a valamikori Kelet-Poroszország, a jelenlegi orosz exklávé: A Kalinyigrádi oblaszty, azaz terület.

A Német vagy más néven Teuton Lovagrend a lengyel uralkodónak tett szolgálataiért cserébe megkapta a Visztulától keletre eső területeket, illetve más, korábban a poroszok által birtokolt területeket. A balti térséget meghódították, és megalapították saját lovagrendi államukat. A német lovagok nyomában telepesek érkeztek Pfalzból és a Rajna vidékéről. A lovagok számos várost alapítottak, és az őslakos porosz népesség egy részét kiirtották, más részük beolvadt a német kultúrába, nyelvük a XVII. századra kihalt, ám a történelemben szinte példátlan módon a győztesek átvették a legyőzöttek nevét: a lovagrendi államot, majd a később létrejött királyságot és annak lakóit az őslakos poroszokról nevezték el.[31] A lovagrend a XV. században döntő vereséget szenvedett és a terület fokozatosan a lengyel, majd később lengyel-litván unió fennhatósága alá került. Az önállósodó hercegség a XVIII. századra királysággá alakult, majd a fokozatosan erősödő állam vezetése alatt egyesült végül Németország. Kelet-Poroszországot ugyan az I. világháború után az ún. danzigi/gdanski korridor elválasztotta az ország többi részétől, azonban ez a helyzet csak húsz évig tartott. A II. világháború során,  hosszas egyeztetések során eldöntésre került Kelet-Poroszország felosztása és legnagyobb részének a Szovjetunióhoz történő csatolása. A háború után a terület megmaradt kisszámú helyi lakosát rövid idő alatt a szovjetek által megszállt Kelet-Németországba (későbbi NDK) telepítették és helyükre a Szovjetúnió területéről toboroztak lakosokat. A második betelepülési hullám az 1990-es években indult, amikor a balti országokból oroszok, illetve a háború alatt és után a Kaukázusba kitelepített németek költöztek. A környező országok, Lengyelország 1999-es és a balti államok 2004-es NATO csatlakozás során a távolság az anyaországtól egyre nagyobbnak tűnt a helyiek számára. A Szovjetunió szétesését követően mind a külföldi, mind az orosz sajtóban számos különböző elképzelés született az exklávé további sorsát illetően. Az orosz sajtóban megjelent publikációk leginkább a szeparatizmus és ezzel összefüggésben az elnémetesítés kérdését vitatták legintenzívebben. A külföldi sajtóban is a legkülönbözőbb „jóslatok” láttak napvilágot.

Ezek közös jellemzője, hogy végső soron Oroszország elveszíti az exklávé területét. Az elképzelések között szerepelt:

– Az oroszországi németek áttelepítése az oblaszty területére, egy Balti Német Köztársaság létrehozása Oroszország keretein belül.

–  A terület átadása Lengyelországnak és / vagy Litvániának.

–  A terület visszaadása Németországnak.

– Egy szuverén Kelet-Poroszország megteremtése, mely független mind Oroszországtól, mind Lengyelországtól, mind Litvániától.

–  Az exklávé kondomíniummá válik, ahol a lehetséges birtokosok között szóba jöhet Oroszország, Németország, Lengyelország, Litvánia, Svédország.

– A területen alakul meg a negyedik Balti állam

Egy 2004-es felmérés szerint a lakosság 39 évnél fiatalabb része fele-fele arányban támogatná az Oroszországtól történő elszakadást, míg az idősebb része egyértelműen a maradást támogatja, összesen a lakosság közel kétharmada szavazna az exklávé státusz és ezáltal az  Oroszországhoz tartozás fenntartására. Más irányú kutatások azt igazolják, hogy a radikális vélemények döntő többsége inkább érzelmi reakció az oblaszty lakosainak részéről, mint valóban tudatos szeparatista törekvés.[32]

Azonban a terület geopolitikai és katonai stratégiai szempontból kiemelten fontos az orosz kormányzat számára. Azontúl hogy az oblaszty Oroszország legnyugatibb része, egyben a Balti Flotta egyik bázisa is. Az itt állomásozó szárazföldi alakulatok létszáma évek óta változatlan 10 500 fő, míg a teljes katonai létszám 25 000 főt tesz ki.[33]  A terület exklávé jellegéből kifolyólag az ellátás kérdése kiemelt fontosságú, a Litvánia felől érkező kőolajvezeték ugyanis az egyetlen szárazföldi kapocs az ország többi területével. Ez az előretolt helyőrség jellegű katonai helyzet a fentiek miatt egyszerre előnyös és hátrányos. A másik oldal kommunikációját, a hadműveleteit, a saját légteréből, vagy telepített eszközökről, esetleg saját felségvizekről egyszerűen meg lehet figyelni, de ez mindkét félre érvényes.

A balti államok NATO taggá válása, egy további területen is feszültséget okozott. Ez pedig a hidegháború végén megkötött Conventional Forces in Europe (CFE) – azaz az Európai Hagyományos fegyverzetekről szóló megállapodás. Ugyanis a szerződés aláírásakor a balti államok még a Szovjetunió részei voltak így nem szerepelnek a felsorolásban, ezért a benne foglaltak sem vonatkoznak rájuk. Ezt a „szürke zónát” megszüntetendő (és a nyugati határra korlátlanul telepíthető támadófegyverzetet elkerülendő) az orosz vezetés kezdeményezte a szerződés a balti államok területére történő kiterjesztését, melyet az amerikai kormányzat nem támogatott, így a NATO tagországok felháborodását kiváltva Oroszország 2007-ben bejelentette a szerződésből történő kilépését. [34]

 

Összegzés

Elmondható, hogy a nagy országok közé ékelődő három balti állam területe hazánkéhoz hasonló ütköző zónát képez Nyugat és Kelet között. A függetlenségüket az első világháború után alig húsz évre elnyert országok különleges státuszt élveztek a Szovjetunión belül, mely nem befolyásolta függetlenségi törekvéseiket. Az országok mindent megtettek, hogy egyoldalú gazdasági orientációjuk és diverzifikálják kereskedelmi partnereiket, illetve energiapolitikájukat, melynek egyik legeklatánsabb példája a litvániai folyékony földgáz állomás. Az elit egyértelmű nyugati orientációja miatt az EU, és a később meghirdetett NATO tagság, ez utóbbi elleni orosz tiltakozás figyelmen kívül hagyásával 2004-re megvalósult. A neoliberális gazdasági elvek maradéktalan betartásával a gazdasági fellendülés időszakában a meglehetősen alacsony szintről induló országok jelentős eredményeket értek el, azonban eminens mivoltuk sem védte meg őket a 2008-as válság hatásaitól. Mivel a válságkezelés terheit is nagyrészt a lakosság viselte, ennek társadalmi hatásai hosszabb távon jelentkeznek. Érdekes és kevéssé vizsgált jelenség a jelentős méretű svéd befolyás a térségben, melynek történelmi és geopolitikai okai egyaránt vannak.

Az országok lakosságának jelentős részét teszik ki az évszázadok óta betelepült orosz ajkúak, mely csoport helyzete sok szempontból nincs megnyugtatóan rendezve. Az ő esetükben érhető leginkább tetten az EU és az USA által alkalmazott kettős mérce, ugyanis a jogfosztottságuk mértéke kifejezetten szembeszökő, különösen árulkodó az erre érzékeny brüsszeli politikusok hallgatása a témában. Több százezres létszámuk azonban kitűnő beavatkozási alapot jelenthet az orosz vezetésnek, amennyiben úgy dönt.

Az utóbbi időben a NATO politikai és katonai vezetői nem mulasztottak el egy alkalmat sem, hogy a szervezet eltökéltségét hangsúlyozzák a balti országok megvédésére, melyet számos a térségben megrendezett NATO gyakorlattal igyekeznek alátámasztani. Kérdés azonban, hogy az Ukrajnában látott új, hibridnek nevezett hadviselési móddal, mit tudna kezdeni egy hagyományos hadviselésre felkészített hadsereg.

Fokozza a térség problémáit a Lengyelország és Litvánia közé beékelődő Kalinyingrádi körzet. A katonailag nehezen védhető, ám hírszerzés szempontjából kitűnő helyzetű terület hovatartozása a kilencvenes évek elején tapasztalható bizonytalanság után eldőlt, és jelen feszült helyzetben Oroszország biztosan megtesz mindent, hogy megvédje.

Összefoglalva elmondható, hogy a balti államok egyértelmű nyugati irányt vettek függetlenségük kikiáltása után és a kor divatos neoliberális ideológiáját éltanulóként alkalmazva maximálisan kihasználták a globalizáció és eminens létükből fakadó korlátlan nyugati támogatás nyújtotta előnyöket. Azonban az erőfeszítéseik ellenére is jelentős orosz kisebbség, a határozottabb, alkalmanként agresszív orosz külpolitika, a verbálisan eltökélt, ám a gyakorlatban kipróbálatlan NATO garanciák, illetve válság a miatt alkalmazott sokk terápiák társadalmi hatásai jelentős kihívások elé állítják a térséget.

 

 

Felhasznált Irodalom

  1. ARANYOSSYNÉ SZEGEDI Andrea: Az orosz exklávé, Kalinyingrád oblaszty helyzete a környező országok EU és NATO csatlakozását követően – a turizmus mint kitörési lehetőség, PhD értekezés, PTE-TTK FDI Pécs, 2014
  2. BARABÁS Anett: A kalinyingrádi terület stratégiai jelentősége, helye, szerepe az orosz biztonságpolitikában és hatása Európa biztonságára, ZMNE HDI, PhD értekezés, Budapest, 2008
  3. BEISSINGER, Mark. R: Nationalist mobilization and the collapse of the Soviet Union, Cambridge University Press, Cambridge, 2002
  4. RAUCH, Georg – MISIUNAS, Romuald – TAAFEPERA, Rein: A balti államok története. Osiris-Századvég Kiadó, Budapest, 1994
  5. GEOPOLITICS OF SWEDEN, A Baltic Power Reborn, Stratfor 57025
  6. ERDŐSI Ferenc: A Baltikum közlekedése és a kapuszerep. MTA Regionális Kutatások Központja, Pécs, 2005
  7. GYENES Zsófia: A balti államok gazdasági fejlődése a rendszerváltástól napjainkig, szakdolgozat, BGF KKF, Budapest, 2010
  8. LAGZI Gábor: Kisebbségi kérdés, nemzeti kisebbségek Észtországban, Lettországban és Litvániában a rendszerváltást követő időszakban, Európai Összehasonlító Kisebbségkutatáok Közalapítvány, 2008
  9. MÁRTON Andrea: A balti országok helyzete a világgazdasági válságban, In.: Hadtudományi Szemle, 2012/5.
  10. VARGA Attila: A Baltikum biztonságáról, In: Új Honvédelmi Szemle 1998/5.

 

 

Internetes források

  1. GUDAVICIUS, Edvardas: The Year 2000: History and Contemporary Experience. In: . Lithuanian Foreign Policy Review, 1999, http://www.lfpr.lt/uploads/File/1999-4/Gudavicius.pdf, letöltve 2015-04-09
  2. BÁNYÁSZ Péter−ORBÓK Ákos: A NATO kibervédelmi politikája és kirtikus infrastruktúra védelme a közösségi média tükrében, http://mhtt.eu/hadtudomany/2013/2013_elektronikus/2013_e_Banyasz_Peter_Orbok_Akos.pdf, letötlve 2015-04-11
  3. ÉBERT László: Gondolatok a határon túli orosz anyanyelvű diaszpóra kialakulásáról és problémáiról, http://uni-nke.hu/uploads/media_items/ebert-laszlo-gondolatok-a-hataron-tuli-orosz-anyanyelvu-diaszpora-kialakulasarol-es-problemairol.original.pdf, letöltve 2015-04-18
  4. Nord Stream, http://www.gazprom.com/about/production/projects/pipelines/nord-stream/, letöltve 2015-05-18
  5. Putyin: „A NATO közeledik a határainkhoz, és nem mi mozgunk valamerre”, http://www.honvedelem.hu/cikk/51682_putyin_a_nato_kozeledik_a_hatarainkhoz_es_nem_mi_mozgunk_valamerre, letöltve 2015-06-20
  6. CIA World factbook, Lithuania, https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/lh.html, letöltve 2015-06-15
  7. Russia: Western Military District, http://www.globalsecurity.org/military/world/russia/vo-western.htm, letöltve 2015-05-20
  8. Észtország történelme, http://finnugor.elte.hu/tortenelem/Egyesnepek/Eszt/eszttort.htm, letöltve 2015-05-08
  9. NATO operations and missions, http://www.nato.int/cps/en/natohq/topics_52060.htm?selectedLocale=en, letöltve 2015-05-11
  10. Litván stratégia: LNG terminál beruházással elérni az energia függőség és a födgáz import költség csökkenését, http://kekzold.blogspot.hu/2014/08/litvan-strategia-lng-terminallal-az.html, letöltve 2015-05-15
  11. Orosz katonai erősítés a nyugati területeken, http://www.honvedelem.hu/cikk/51655_orosz_katonai_erosites_a_nyugati_teruleteken, letöltve 2015-06-20
  12. Allied forces practice amphibious assault in northern Poland, http://www.nato.int/cps/en/natohq/news_120730.htm, letöltve 2015-06-20
  13. A NATO megtanulja kezelni Oroszország „hibrid háborúját”, http://mandiner.hu/cikk/20140818_a_nato_megtanulja_kezelni_oroszorszag_hibrid_haborujat, letöltve 2015-05-18

[1] Lengyelország története, A Lengyel nagykövetség honlapja, http://www.budapeszt.msz.gov.pl/hu/ketoldalu_gyuttmukodes/minden_mas/tortenelem/lengyelorszag_tortenete/, letöltve 2015-05-05

[2] GUDAVICIUS, Edvardas: The Year 2000: History and Contemporary Experience. In: . Lithuanian Foreign Policy Review, 1999, http://www.lfpr.lt/uploads/File/1999-4/Gudavicius.pdf, letöltve 2015-04-09

[3]   RAUCH, Georg – MISIUNAS, Romuald – TAAFEPERA, Rein: A balti államok története, Osiris-Századvég Kiadó, Budapest, 1994, 52-55. o.

[4] HELLER, Mihail – NYIKRICS, Alekszandr: Orosz történelem II., A Szovjetunió története, Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 317. o.

[5] RAUCH, Georg – MISIUNAS, Romuald – TAAFEPERA, Rein: A balti államok története, Osiris-Századvég Kiadó, Budapest, 1994, 346.o.

[6] BEISSINGER, Mark. R: Nationalist mobilization and the collapse of the Soviet Union, Cambridge University Press, Cambridge, 2002, 403.o.

[7] LAGZI Gábor: Kisebbségi kérdés, nemzeti kisebbségek Észtországban, Lettországban és Litvániában a rendszerváltást követő időszakban, Európai Összehasonlító Kisebbségkutatáok Közalapítvány, 2008, 5. o.

[8] BÁNYÁSZ Péter−ORBÓK Ákos: A NATO kibervédelmi politikája és kirtikus infrastruktúra védelme a közösségi média tükrében, http://mhtt.eu/hadtudomany/2013/2013_elektronikus/2013_e_Banyasz_Peter_Orbok_Akos.pdf, letötlve 2015-04-11

[9] Estonia hit by ‘Moscow cyber war’, http://news.bbc.co.uk/2/hi/europe/6665145.stm, letöltve 2015-05-07

[10] NATO-fókuszban a kiberhadviselés, Magyar Nemzet Online, http://www.mno.hu/portal/714245, letöltve

2015-02-03

[11] CIA World factbook, Lithuania, https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/lh.html, letöltve 2015-06-15

[12] Russia: Western Military District, http://www.globalsecurity.org/military/world/russia/vo-western.htm, letöltve 2015-05-20

[13] NATO operations and missions, http://www.nato.int/cps/en/natohq/topics_52060.htm?selectedLocale=en

[14] Orosz katonai erősítés a nyugati területeken, http://www.honvedelem.hu/cikk/51655_orosz_katonai_erosites_a_nyugati_teruleteken, letöltve 2015-06-20

[15] Allied forces practice amphibious assault in northern Poland,  http://www.nato.int/cps/en/natohq/news_120730.htm, letöltve 2015-06-20

[16] A NATO megtanulja kezelni Oroszország „hibrid háborúját”, http://mandiner.hu/cikk/20140818_a_nato_megtanulja_kezelni_oroszorszag_hibrid_haborujat, letöltve 2015-05-18

[17] MÁRTON Andrea: A balti országok helyzete a világgazdasági válságban, In.: Hadtudományi Szemle, 2012/5. 118. o.

[18] Uo. 120.o.

[19] GYENES Zsófia: A balti államok gazdasági fejlődése a rendszerváltástól napjainkig, szakdolgozat, BGF KKF, Budapest, 2010, 69.o.

[20] ÉBERT László: Gondolatok a határon túli orosz anyanyelvű diaszpóra kialakulásáról és problémáiról, http://uni-nke.hu/uploads/media_items/ebert-laszlo-gondolatok-a-hataron-tuli-orosz-anyanyelvu-diaszpora-kialakulasarol-es-problemairol.original.pdf, letöltve 2015-04-18

[21] Észtország történelme, http://finnugor.elte.hu/tortenelem/Egyesnepek/Eszt/eszttort.htm, letöltve 2015-05-08

[22] LAGZI Gábor: Kisebbségi kérdés, nemzeti kisebbségek Észtországban, Lettországban és Litvániában a rendszerváltást követő időszakban,  5.o.

[23] Uo. 19. o.

[24] Litván stratégia: LNG terminál beruházással elérni az energia függőség és a födgáz import költség csökkenését,  http://kekzold.blogspot.hu/2014/08/litvan-strategia-lng-terminallal-az.html, letöltve 2015-05-15

[25] ERDŐSI Ferenc: A Baltikum közlekedése és a kapuszerep. MTA Regionális Kutatások Központja, Pécs, 2005, 12. o.

[26] Nord Stream, http://www.gazprom.com/about/production/projects/pipelines/nord-stream/, letöltve 2015-05-18

[27] Putyin: „A NATO közeledik a határainkhoz, és nem mi mozgunk valamerre”, http://www.honvedelem.hu/cikk/51682_putyin_a_nato_kozeledik_a_hatarainkhoz_es_nem_mi_mozgunk_valamerre, letöltve 2015-06-20

[28] VARGA Attila: A Baltikum biztonságáról, In Új Honvédelmi Szemle 1998/5. 30. o.

[29] Uo. 35.

[30] GEOPOLITICS OF SWEDEN, A Baltic Power Reborn, Stratfor 57025

[31] ARANYOSSYNÉ SZEGEDI Andrea  Az orosz exklávé, Kalinyingrád oblaszty helyzete a környező

országok EU és NATO csatlakozását követően – a turizmus mint kitörési lehetőség, PhD értekezés, PTE-TTK FDI Pécs, 2014, 23. o.

[32] Uo. 43. o.

[33] BARABÁS Anett: A kalinyingrádi terület stratégiai jelentősége, helye, szerepe az orosz biztonságpolitikában és hatása Európa biztonságára, ZMNE HDI, PhD értekezés, Budapest, 2008, 20. o.

[34] Uo. 32. o.

 

Mentés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

%d blogger ezt szereti: