Urbanizációs válság a fejlődő világban?

A 21. században egy urbanizált világban élünk, az ENSZ szerint ugyanis 2007-2008-tól, világszinten a városi agglomerációkban élők száma (akkor több mint 3,3 milliárd fő) meghaladja a falvakban élők számát. Ám míg az ókortól a 20. század közepéig az urbanizáció a fejlettség fokmérőjének számított, addig az 1960-1970-es évektől a függetlenné váló, egykori gyarmatokon azt tapasztalni, hogy a városodás és a gazdasági növekedés fokozatosan szétválik egymástól, urbanizációs válságot eredményezve. Ennek következtében emberek milliói kényszerülnek nyomornegyedekbe. De mi okozza ezt a folyamatot? Mi a különbség a nyugati világ és az egykori gyarmatok urbanizációja között?

Bevezetés

A 21. században egy urbanizált világban élünk, az ENSZ szerint ugyanis 2007-2008-tól, világszinten a városi agglomerációkban élők száma (akkor több mint 3,3 milliárd fő) meghaladja a falvakban élők számát (WUP 2014). Ez a folyamat pedig megállíthatatlanul halad előre: 2015-ben közel 4 milliárdan éltek városokban, az előrejelzések szerint 2050-re számuk meghaladhatja a 6,3 milliárd főt is (WUP 2014). Ez alapján tehát biztosan állíthatjuk, hogy az urbanizáció, illetve maguk a városok egyre meghatározóbb szerepet játszanak az emberiség életében.

Ám a fejlődő[1] világ városait közelebbről megvizsgálva jelentős problémákat találunk. Itt ugyanis a népességnövekedés olyan gyors, hogy ezzel sem a gazdaság, sem pedig az infrastruktúra fejlődése nem képes lépést tartani, így az ottani lakosság jelentős hányada nyomornegyedekbe kényszerül. Igaz ugyan, hogy a fejlett országok városai sem hibátlanul működő települések – hiszen a fenntarthatóság sem társadalmi, sem természeti értelemben nem valósul meg, így itt is jelen van a szegregáció, városi szegénység, környezet károsítása, stb. Ráadásul, ha a modern urbanizáció kezdeti szakaszaira gondolunk, például London, vagy Párizs esetében, szintén azt látjuk, hogy a munkások igen nagy számban éltek nyomornegyedekben. De ezek mértéke össze sem hasonlítható a fejlődő országok urbánus térségeinek problémáival, ahol urbanizációs válságról beszélhetünk.

Jelen tanulmány célja, hogy bemutassa a modern urbanizáció keletkezésének történetét, majd rávilágítson a fejlett és fejlődő világ urbanizációja közötti különbségekre, ezzel feltárva az urbanizációs válság, ezen belül is a nyomornegyedek keletkezésének okait.

1. Az ipari forradalom jelentősége

Bár városok már az időszámításunk előtti évezredekben is léteztek, a városi lakosság aránya világszinten a 19. századig korlátozott maradt (P.S. Golub). Becslések szerint 1780-ban a 100.000 főnél népesebb városok száma a Földön nagyjából 100 volt (P.S. Golub). Ám az ipari forradalomtól kezdve szinte robbanásszerű növekedés indult meg mind a városok, mind pedig a városlakók számában. Az iparosodás ugyanis olyan folyamatokat indított el, és olyan új feltételeket teremtett az urbanizáció számára, melyek lehetővé tették a városok korábbinál gyorsabb ütemű növekedésének. Alapvetően négy ilyen tényezőt, illetve folyamatot különböztethetünk meg:

Migráció: Az ipari forradalom nagy hatást gyakorolt a társadalmi munkamegosztásra. A felszabaduló jobbágyság a mezőgazdaságból fokozatosan az ipari szektorba kezdett áramlani, ami térben az erőteljes faluból városba történő migráció formájában jelentkezett (Kovács Z. 2002).

Nagy népességkoncentrációk kialakulása: Az ipari forradalom következtében a gépi termelés fokozatosan kezdte kiszorítani a háziipart, és a fejlődés hatására az üzemméretek is nőttek. Így a városba érkező munkásokat egyre nagyobb üzemekbe vonták össze, a gyárak közelében egyre nagyobb népesség koncentrálódott (Kovács Z. 2002).

Demográfiai robbanás: Az ipari forradalom a mezőgazdaságra jelentő hatást gyakorolt, ahol az egyre korszerűbb technológiák következtében nőtt az élelmiszer mennyisége, javult az élelmezés. Az ipari forradalom nyomában járó gazdasági fejlődés hatására pedig egyre szélesebb társadalmi rétegek engedhették meg maguknak a – most már elérhető – jobb minőségű és nagyobb mennyiségű élelmiszert. Emellett jelentős mértékben fejlődött az orvostudomány és a közegészségügy is. Ezen tényezőket összegezve elmondható, hogy nőttek az életben maradás esélyei, így a még mindig magas születésszámhoz egyre csökkenő halálozási ráta társult, elkezdett kinyílni a demográfiai olló, népességrobbanás következett be (Kovács Z. 2002).

Technika: Az ipari forradalom által megalapozott technika lehetővé tette a modern nagyvárosi infrastruktúra kialakulását (pl. vízvezeték, szennyvízcsatorna stb.), így műszakilag lehetővé vált a korábbinál nagyobb városok kiépülése (Kovács Z. 2002).

Fontos látnunk, hogy ezek a folyamatok egymásból következtek, majd egymással párhuzamosan, egymásra hatva működtek. Mert például az ipari forradalmat megelőző társadalmi változások (jobbágyság felszabadulása, vagy például a bekerítések időszaka Angliában), valamint a termelést megkönnyítő találmányok indították be a foglalkozási átrétegződést, ami a térben a falvakból városokba migrálásként jelentkezett. A migráció és a demográfiai robbanás pedig a nagy népességkoncentrációk kialakulását eredményezték. Mindezen folyamatok motorjaként pedig egy innováción alapuló, óriási gazdasági növekedés állt, amelynek köszönhetően az egyre erőteljesebbé váló tendenciák (fokozódó városi népesség) nem omlottak össze, mivel a városba érkező munkaerő kínálatot az egyre bővülő gazdaság fel tudta szívni, a technológiai vívmányok pedig többnyire ki tudták szolgálni az egyre jelentősebb számú lakosságot.

Ám a gyakorlatban a dolgok nem ilyen zökkenőmentesen zajlottak, hiszen például a 19. századi brit fővárosban munkások népes tömege nyomornegyedekben volt kénytelen élni. De a problémát végül sikerült orvosolni, így összességében elmondható, hogy ez a belső motor túllendítette a rendszert a nehézségeken.

2. Az ipari forradalom hatásai

Az ipari forradalom széleskörű társadalmi-gazdasági változásokat eredményezett, amelynek köszönhetően tehát „városok nőttek ki a földből, hogy lakhelyet és szolgáltatásokat nyújtsanak a gyári munkások számára” (Lee, K. N. 2007, 23. o.). A gazdasági fejlődés hatására növekedni kezdtek a jövedelmek és ez a tendencia napjainkig tartja magát (Lee, K. N. 2007).

1900-ban az emberiség a modern kor küszöbén állt. Új, városokra épülő korszak köszöntött be, amely megváltoztatta az emberek életfeltételeit. Ezzel párhuzamosan az emberi tevékenység világméretű környezeti tényezővé vált” (Lee, K. N. 2007, 23. o.). A technológia fejlődésének hatására megkezdődhetett a természeti javak intenzív kiaknázása. Ám a napjainkra globális szintűvé váló pusztító tevékenység csupán egy szűk réteg számára jelentett hasznot, elsősorban az iparilag fejlett országoknak. Az ezredforduló környékén például a világ össztermelésének 52%-a a Föld teljes lakosságának ipari országokban élő 12%-ához jutott (Roodman, D. M. 2002). A gazdasági növekedés tehát az egyenlőtlenségek fokozódását eredményezte egyrészt az országok között, másrést országon belül, a rurális és urbánus térségek között: a gazdasági hatalom centrumai ugyanis a városok (Lee, K. N. 2007). De az egyenlőtlenségek kialakulásának létezik egy ennél alacsonyabb szintje is, amely jelen tanulmány szempontjából leginkább releváns: a városon belüli különbségek.

Az ipari forradalom hatására kialakuló nagy népességszámú városokban élesen elkülönültek egymástól a szegény és a gazdag társadalmi csoportok. Ez egyáltalán nem új jelenség, hiszen időszámításunk előtt 400 körül Platón már megírta, hogy minden város, a kisebbeket is beleértve két részre tagolódik: a szegények és a gazdagok városára (Platón, 2001). Ám a két társadalmi réteg közötti szakadék megszüntetésében sem a technológia, sem a társadalom fejlődése nem járt sikerrel, hiszen az időszámításunk előtti időkben létező jelenség a mai napig fennáll, sőt nagyobb méreteket öltött, a különbségek fokozódása által. Példának okáért, míg az USA-ban 1960-ban a gazdagok jövedelme az átlagjövedelmek tizenkétszerese volt, ez az arány 1995-re százharmincötszörösre emelkedett (Meadows, D. H.: The Global Citizen.).

3. Az urbanizáció szakaszai: „a városrobbanás”

Az ipari forradalommal kezdődő modern urbanizációt a hazai szakmai közvélemény 4 szakaszra bontja: városrobbanás, szuburbanizáció, dezurbanizáció, reurbanizáció. Ám bizonyos szakaszok jellemzőit illetően nincs teljes egyetértés. Boros Ferenc például két szakaszt különít el a szuburbanizáción belül, ahol először „a kevésbé frekventált külső területekre a lakhatásukat a nagyvárosban biztosítani nem tudók költöznek ki” (Boros F. 1995, 67. o.). Majd pedig ezt követi a szuburbanizáció klasszikus időszaka, melynek során létrejönnek az általában módosabb középréteg által lakott, rendezett elővárosok (Boros F. 1995). Kovács Zoltán vagy Tóth József felosztásában ellenben nem találkozunk ilyen „alszakaszokkal”(Kovács Z. 2002, Tóth J. 2002).

Megoszlanak a vélemények a reurbanizációt kiváltó tényezők fontossági sorrendjével kapcsolatosan is. Míg Kovács Zoltán (Kovács Z. 2002) és Boros Ferenc (Boros F. 1995) a „vissza a városba” mozgalmat a városközpont-revitalizációs programok sikerének könyvelik el, Tóth József (Tóth J. 2002) az információs társadalom kialakulását tekinti elsődleges oknak.

Konszenzus alakult ki viszont az urbanizációs ciklus első szakaszával, a városrobbanás időszakával kapcsolatban, ugyanis ezen a fázison a világ valamennyi országa már túljutott, így az idő múlása ebben az esetben lehetővé tette az objektív visszatekintést, és a szabályszerűségek letisztultabb formában való felismerését.

Általánosságban az mondható el, hogy a fentebb tárgyalt folyamatok hatására a gazdaságilag fejlett országokban a 18. század végén, 19. század elején bontakozott ki, és egészen az 1960-as ’70-es évekig tartott. (A fejlődő országok esetében viszont csak az 1960-as évektől kezdődően beszélhetünk a városrobbanásról.) A munkahelyek térbeli tömörülésével párhuzamosan lejátszódott a népesség nagyarányú és gyors koncentrálódása, melynek következtében tömeges – általában gyenge minőségű – lakásépítések kezdődtek, fokozódott a beépítettség. A túlzsúfoltság, valamint a növekvő mértékű szennyezés hatására kialakult rossz minőségű munkahelyi és lakókörnyezet miatt súlyos egészségügyi problémák léptek fel: a sűrűn lakott negyedekben rendszeresek voltak a járványok. Ezen kívül jelentős társadalmi feszültségek, komoly problémák alakultak ki: a szegények és a gazdagok lakóhelye a szegregáció révén élesen elkülönült egymástól, és az imént vázolt rossz életkörülmények az alacsonyabb társadalmi státuszú csoportokat sújtotta elsősorban (Tóth J. 2002).

Lackó László az urbanizáció mennyiségi és minőségi tényezői közötti összefüggést a következőképpen magyarázza: „A városlakó népesség gyors növekedését, azaz a mennyiségi urbanizációt többnyire csak késéssel követi az ellátás színvonalának emelkedése, a civilizáltabb életforma terjedése, azaz a minőségi urbanizáció. Nagy kérdés azonban, hogy a váltás mely szakaszban történik meg, és az sem mellékes, hogy a szakadék – a két fázis, illetve a két tényezőcsoport között – mekkora” (Lackó L. 1997, 282. o.). Vagyis a városrobbanás következtében fellépő problémák kezelése érdekében, valamint a nagy népességkoncentrációk ellátására, megkésve bár, de a szolgáltatások is fejlődésnek indultak pl. vízellátási létesítmények kiépítése, szennyvíz elvezetése, elhelyezése, szemét elszállítása (Tóth J. 2002).

Az urbanizációnál tehát egy ollóról beszélhetünk, amelynek megkülönböztethetünk egy mennyiségi és egy minőségi ágát. A nyugati világ urbanizációjának kezdeti szakaszában (városrobbanás), az olló kissé szétnyílt, amelynek eredményeként európai nagyvárosaiban számos nyomornegyed létezett (erről bővebben a Londonról szóló szövegdobozban olvashatnak). Ám az ollót idővel sikerült bezárni, vagyis a nyomornegyed-probléma alapvetően megoldódott. Mert bár a fejlett világ városaiban is beszélhetünk szegregálódásról, és társadalmi egyenlőtlenségről, sehol nem találkozunk olyan nyomornegyedekkel, amelyek a városi lakosság jelentősebb hányadát tömörítenék.

4. Napjaink urbanizációs trendjei

Míg korábban (ókortól a 20. század első feléig) az urbanizáció a fejlett térségek privilégiuma, a fejlettség fokmérője volt (minél urbanizáltabb egy ország, annál magasabb az egy főre jutó GDP), az 1960-70-es évektől az urbanizáció súlypontja a gyarmati sorból felszabaduló fejlődő országokba helyeződött (Kovács Z. 2002), ahol a gazdasági fejlettség és az urbanizáció fokozatosan szétválik. 1950-ben a városi lakosság csak 42%-a élt a kis és közepes jövedelmű országokban, 2015-ben már közel háromnegyede, 2050-re pedig várhatóan 80%-a fog (WUP 2014).

Az urbanizációs ráta, vagyis a városi lakosság teljes népességen belüli aránya alapján legurbánusabb térség Észak-Amerika (81,6%), amelytől nem sokkal marad el a kontinens délebbi része: Latin-Amerika és a Karibi térség városi lakosságának aránya 79,8% (WUP 2014). A magas urbanizáltság miatt Latin-Amerika elüt a fejlődő világ másik két kontinensétől, ugyanis itt a városi lakosság növekedési üteme is lelassult – e tekintetben a fejlet világra hasonlít, ám a városi problémák mértéke, a nyomornegyed-lakók száma alapján egyértelműen a fejlődő világra jellemző jegyekkel rendelkezik. A dobogó harmadik helyén Európa áll (73,6%), őt pedig Ausztrália követi (70,8%) (WUP 2014).

Ám ha nem arányokat, hanem abszolút adatokat vizsgálunk, a fejlődő világ messze felülmúlja Európát és Észak-Amerikát is. A legtöbb városi lakos jelenleg Ázsiában él, összesen több mint 2 milliárd fő (WUP 2014)! Európa értéke ennek csupán kevéssel több, mint negyede (547 millió fő) (WUP 2014). Ám a növekedési ütem alapján napjaink leggyorsabban urbanizálódó kontinense Afrika, ahol 1950 és 2010 között a városi népesség száma több mint tizennégyszeresére növekedett: 33 millió főről 476 millióra. 2050-re előreláthatóan ez az érték eléri az 1,3 milliárd főt (WUP 2014).

Image title
1. ábra: A városi lakosság számának alakulása (1950-2050) (Adatok forrása: WUP 2014)

A növekedési trendek olyan gyorsak, hogy „a közszolgáltatások, a lakhatás és közlekedés kínálata nem képes lépést tartani a növekvő kereslettel, mint ahogyan a formális munkapiac sem képes felszívni a városba áramló tömegeket” (Ricz J. 2009, 29. o.). Így a szükséges infrastruktúra hiányában a népesség egy része nyomornegyedekben kénytelen élni.

Bár a fejlődő országok a városi népesség százalékos arányának tekintetében a fejlett országok történelmi tendenciái szerint növekszenek, az abszolút számok tekintetében viszont a növekedés példa nélküli (Lee, K. N. 2007). Ez az oka annak, hogy bár az ipari forradalommal ugrásszerűen növekedésnek induló európai nagyvárosoknál is voltak városodással kapcsolatos problémák, napjainkban a fejlődő országoknál már urbanizációs válságról kell beszélni.

Az urbanizációs válság egy komplex jelenség, amely tartalmazza a városi túlzsúfoltságból adódó gazdasági, társadalmi hatékonyságveszteségeket és környezeti problémákat is, melyek rövid és hosszú távon egyaránt, valamint mind mikro-, mind makroszinten súlyos következményekkel járnak a tágan értelmezett fejlődés tekintetében” (Ricz J. 2007, 182. o.). Az urbanizációs válság egyik jelensége a nyomornegyedek, melynek definícióját az ENSZ-HABITAT a következőképpen határozza meg: Nyomornegyed-háztartásnak nevezzük azt, amikor egyének egy csoportja, városi környezetben egy fedél alatt lakik, és a következő feltételek közül egyet vagy többet nélkülöznek:

  • olyan szilárd hajlék, amely állandó, és védelmet nyújt a szélsőséges klimatikus feltételek között is;
  • elegendő élettér, ami azt jelenti, hogy egy helységen maximum 3 ember osztozik;
  • könnyű hozzáférés egészséges ivóvízhez megfelelő mennyiségben, megfizethető áron;
  • hozzáférés megfelelő mellékhelyiséghez – privát, vagy akár közösségi illemhely is lehet, ha azon ésszerű számú ember osztozik;
  • lakóhely birtokjogi biztonsága, mely megakadályozza az erőszakos kilakoltatást (UN-HABITAT 2006).

Ám a HABITAT-tól függetlenül a nyomornegyed-definíció megalkotása adott ország jogkörébe tartozik (UN-HABITAT 2003). Így előfordulhat az az abszurd helyzet is, hogy az adott problémában erőteljesen érintett ország nem rendelkezik egységes meghatározással.

Napjainkban a Földön élő több mint 800 millió slum-lakó a világ urbánus populációjának közel negyedét teszi ki. Szubszaharai Afrikában a helyzet ennél súlyosabb, ugyanis városi lakosságának több mint fele, 62 (!) százaléka él nyomornegyedekben (UN-HABITAT 2013). Ráadásul az előrejelzések sem bíztatóak. Az ENSZ szerint ugyanis 2050-re a nyomornegyedek népessége elérheti a 2 milliárd főt (UN-HABITAT, 2012).

A nyomornegyedbeli szegénység sokkal többet jelent puszta pénzhiánynál. Az itt lakó emberek ugyanis ki vannak szolgáltatva egyrészt az urbánus lét veszélyeinek (pl. veszélyes hulladéklerakók, gyorsforgalmi utak, vasutak a lakóhelyek közelében) (Lowe, M. D. 1992), másrészt a természeti katasztrófákkal (pl. árvizek, földcsuszamlás stb.) szemben is védtelenek (Lee, K. N. 2007). Ezek a tényezők – az egészségtelen környezet által – hozzájárulnak a betegségek gyakoribb előfordulásához is.

A nyomornegyedekben uralkodó életkörülményeket jól jellemzik a következő adatok: Még mindig legalább 1 millióan halnak meg évente olyan betegségekben, amelyek közvetlenül a víz- és higiéniai ellátottság nem megfelelő minőségével függnek össze (WHO, 2016), valamint 10 gyermekből 1 meghal 5. születésnapja előtt a szegény országok városaiban (Satterthwaite, D. 2004). A fejlődő világ nyomornegyedei napjainkban hasonló nehézségekkel küszködnek, mintpéldául az ipari forradalom hajnalán a viktoriánus London: tífusz, kolera, tuberkolózis. Ám a helyzetet még súlyosabbá teszik az olyan, úgynevezett „modern” betegségek, mint az asztma, szívbetegség, rák, stb. Így ezek az emberek a betegségek „kettős terhét” kénytelenek viselni (Stephens, C. – Stair, P. 2007).

De hogyan alakulhatott ki ilyen helyzet? Mitől különbözik (vagy miben hasonlít) ezen térség urbanizációja a fejlett világétól?

5. A fejlődő világ (eltérő?) urbanizációja

A szakirodalomban rengeteg vélemény olvasható azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy a fejlődő és fejlett országok urbanizációját azonos tényezők alakították, alakítják-e?

Enyedi György 2003-as Városi világ című munkájában azt írja, hogy a fejlődő és fejlett világ urbanizációjának alapvető különbsége az eltérő időzítésből származik. A fejlődő országok urbanizációja esetében „a megkésettségből […] számos sajátosság következik, de alapjában ugyanaz a városnövekedési mechanizmus működik, amely a fejlett Európa nagyvárosait a XX. század első felétől […] számottevően megnövelte” (Enyedi Gy. 2003, 13. o.). Vagyis a „két világ” a modern urbanizáció eltérő szakaszában van (Enyedi Gy. 2003). Enyedi feltételezi, hogy a ”fejlett országokban kialakult urbanizációs ciklusok tovább haladnak a Föld egészén olyan módosulásokkal, amelyek a megkésettségből, a történelmileg kialakult városhálózatból, a kulturális különbségekből származnak” (Enyedi Gy. 2003, 14. o.).

Ezt a nézetet osztja Szirmai Viktória is, aki szerint „az urbanizáció történeti útjait nem lehet megkerülni: a fejletlenebb országok végül is követik az előbbre járók által már bejárt utat, az urbanizáció főbb törvényszerűségeinek érvényesülése miatt” (Szirmai V. 2011, 37. o.). Ám a 19. század vége, 20. század eleje óta „az urbanizációs folyamatok és hatásaik radikálisan megváltoztak, többek között a globalizációs folyamatok dinamizálódása miatt” (Szirmai V. 2011, 23. o.).

Ricz Judit a következő elemekben látja a legfontosabb urbanizációs különbségeket:

  • eltérő időbeli lefutás,
  • eltérő ütem,
  • eltérő nagyságrend,
  • eltérő területi mintázat,
  • eltérő globális kontextus,
  • városi problémák mennyiségi és minőségi különbsége (Ricz J. 2009).

Véleményem szerint ha az imént felsorakoztatott álláspontokat összegezzük, a következő ok-okozati összefüggés vázolható fel: a fejlett és fejlődő országokat alapvetően eltérő történelmi háttér jellemzi, melyből adódóan eltérő lesz az időzítés, vagyis a modern urbanizáció kezdetének időpontja. A két kiinduló időpont közti különbség alatt pedig megváltozott a globális kontextus, és ez lesz az, ami minden további különbséget (eltérő ütem, nagyságrend, területi mintázat, és ebből adódóan a városi problémák különbözősége, stb.) eredményezni fog. Vagyis maguk az „urbanizáció főbb törvényszerűségei” (Szirmai V. 2011), a modern urbanizációt kiváltó tényezők azonosak a 18. század végén és napjainkban is. Ám a városnövekedést befolyásoló tényezők időközben megváltoztak, és ebből adódnak az urbanizáció eltérései a két fejlettségi szintű világban.

5.1. Eltérő történelmi háttér, eltérő időzítés

A modern urbanizáció alapját az ipari forradalom teremtette meg. Ez pedig legelőször Angliában bontakozott ki, mivel a 17-18. század során itt játszódtak le azok a politikai, társadalmi, majd pedig gazdasági folyamatok, amelyek hatására rövid időn belül gyökeresen megváltozott az ipari termelés. Az ipari forradalom Angliának olyan lendületet adott, melynek segítségével létrehozhatta a világ legnagyobb gyarmatbirodalmát, ami fénykorában a Föld népességének és területének negyedét birtokolta (Ferguson, N. 2004).

Ám a meghódított területek fejlettsége merőben eltért az anyaországétól, hiszen a gyarmatok csupán nyersanyagforrások voltak, melyek Anglia ipari növekedésének szükségleteit elégítették ki, valamint a késztermékek felvevőpiacaként funkcionáltak. Így a gyarmatokon a fejlesztések csupán a még hatékonyabb kizsigerelés érdekében történtek (pl. a Kenyát átszelő Uganda vasút megépítése 1896-1901 között) (Probáld F. 1990). Az ipari forradalom ténylegesen tehát nem tudta megvetni lábát a Harmadik világban, ezen okból kifolyólag a modern urbanizáció sem kezdődhetett meg, csak a gyarmati sorból való felszabadulás után.

Vagyis míg a fejlett országok esetén a városrobbanás szakasza a 18. század végén 19. század elején kezdődött, és a 20. század első felében volt a leggyorsabb ütemű, a fejlődő országok modern urbanizációjának első szakasza a 20. század második felétől napjainkig tart (Ricz J. 2007).

5.2. Eltérő globális kontextus

A két esemény – ipari forradalom kezdete, Harmadik világ függetlensége – között eltelt 150-200 év alatt jelentős változások következtek be a világ fejlődését befolyásoló tényezők tekintetében. Ebből az időintervallumból is kiemelkedik az elmúlt 50 év. Ugyanis az utóbbi fél évszázad során két olyan folyamatról beszélhetünk, mely az egész világra hatással van, de hatásuk jelentős eltérést mutat az országok fejlettségétől függően. Ezen mechanizmusokat döntően a fejlett országok idézték elő, ezzel elindítva a fejlődő országokat a modern urbanizáció útján. Ez a két folyamat a globalizáció és a világgazdasági korszakváltás (Kovács Z. 2002).

A globalizáció korunk egyik legközkedveltebb kifejezése, ám alapvető probléma vele, hogy bár sokan használják, mindenki mást ért alatta. A kifejezés szó szerint világméretűvé válást jelent, ám találkozhatunk sokkal konkrétabb, összetettebb meghatározásokkal is. Ezek közül csak kettőt említek meg: a globalizáció a „társadalmi átalakulás széleskörű folyamata, amelyben többféle erőegyüttes hatására az országhatárok minden eddiginél átjárhatóbbá válnak a többi között a kereskedelem, a befektetések, az utazás és a számítógépes hálózatok számára” (French, H. 2000, 206. o.). Egy másik definíció szerint pedig egy komplex folyamatot jelent, mely a társadalom működését, fejlődését mélyrehatóan változtatja meg, és ami az információs és kommunikációs technikák forradalmán és a tudásalapú társadalmon nyugszik (Palánkai T. 2010).

A globalizáció legfontosabb szereplői a transznacionális vállalatok, melyek a modern kommunikációs technikák segítségével világméretekben maximalizálhatják hatékonyságukat (Palánkai T. 2010). Mindezen információkat összegezve, véleményem szerint a globalizáció a TNC-ken keresztül egy világméretű gazdasági rendszer kialakulását jelenti, melybe az egyes nemzetállamok integrálódnak. Ám a gazdasági dimenzió a társadalomra, kultúrára stb. is jelentős hatást gyakorol. Ezen világméretű rendszer kialakulása a ’70-es évektől vált egyértelművé (Palánkai T. 2010).

A globalizáció a térbeli egyenlőtlenségek látványos fejlődését eredményezte (Palánkai T. 2010). Ugyanis a fejlődő világ városai „[…] nem egy endogén forrásból táplálkozó, térbelileg kiegyenlített folyamat eredménye, hanem döntően kívülről vezérelt, néhány multinacionális vállalat által generált, térbelileg roppant koncentrált folyamat” hatására jönnek létre (Kovács Z. 2002. 183. o.). Vagyis itt a városnövekedés nem egy belső gazdasági fejlődés, fejlettség eredménye, hanem többnyire a fejlett országok beruházásainak következménye, ami általában a multinacionális vállalatokon keresztül valósul(t) meg. Hiszen a vállalatok a számukra legkedvezőbb helyre települnek, itt hajtanak végre beruházásokat, mellyel munkalehetőséget teremtenek, így megindul a népesség ideáramlása, nagy népességkoncentráció jön létre. Ám ennek következtében nem az egész ország településhálózata fog fejlődni, csupán a legkedvezőbb feltételeket biztosító városok – általában a főváros, kikötővárosok. Így jönnek létre az úgynevezett „gateway city”-k (kapuvárosok), ahol az ország gazdaságának és népességének legjelentősebb része koncentrálódik, ezzel felborítva az ország településhálózatának térbeli szerkezetét. Vagyis a globalizáció alapvetően koncentrált városodást eredményez a fejlődő országokban (Kovács Z. 2002).

Az időközben megváltozott globális kontextus másik fontos tényezője a gazdasági paradigmaváltás. Ez a folyamat az 1970-es évek olajválságaival kezdődött, amikor is a korábban húzóágazatnak számító nehézipar, és vele együtt a gazdasági, ipari centrumok is válságba jutottak. Így a centrum és periféria szerepe megváltozott, átalakítva ezzel a gazdaság korábbi térszerkezetét: a termelés az olcsó munkaerő következtében átkerült a perifériára, míg a centrum feladata az irányítás, kutatás-fejlesztés lett. A nehézipar helyett a high-tech ágazatok (mikroelektronika, számítástechnika) és a szolgáltatások váltak húzóágazattá. A periférikus területek felértékelődtek, mivel a hagyományos nehézipar hanyatlása következtében a centrumtérségekből tőke és népesség kezdett el ideáramlani, elindítva ezzel a fejlődő országokat a modern urbanizáció útján. Vagyis a posztfordi átmenet következménye, hogy az urbanizáció súlypontja fejlődő világba helyeződött, ahol gyors városnövekedés kezdődött, míg a fejlett országok urbanizációja lelassult (Kovács Z. 2002).

5.3. Az urbanizáció eltérő tulajdonságai

A fejlődő és fejlett országok urbanizációjának eltérő tulajdonságai között az eltérő időbeli lefutást és az eltérő nagyságrendet is említhetjük (Ricz J. 2009). A fejlett országokban ugyanis hosszú idő alatt és kevesebb embert érintve zajlott a városrobbanás szakasza, mint a fejlődőkben (Ricz J. 2007). Városi népességnövekedés üteme az utóbbi csoportban 1950 és 1975 között 4,04%, 1975 és 2000 között 3,6%, 2000 és 2030 között pedig várhatóan 2,4% lesz. Ugyanezen időpontokra a fejlett országok értékei pedig: 1,95%, 0,83% és 0,58% (WUP 2014). A fejlődő országok urbanizációs tendenciájának alakulása hasonlít a fejlett országok 19. század végi, 20. század eleji értékeihez. Ugyanis a fejlett országok urbanizációs rátája 1900-ban 26% volt, 1925-re pedig 40%-ra növekedett. A fejlődő világ ugyanezen értékeket 1975 és 2000-re érte el (Brockerhoff, M. – Brennan, E. 1998).

Eltérések az abszolút számok tekintetében vannak. Míg napjainkban a fejlett világ városi populációja 985 millió fő, és ez az érték 2030-ra várhatóan 1,05 milliárdra fog növekedni, addig a fejlődő országokban már most 2,9 milliárd városlakó él, számuk pedig várhatóan meghaladja 4 milliárdot 2030-ra (WUP 2014). Ennek oka abban keresendő, hogy a gyarmati sorból felszabaduló országok iparosodása és urbanizációja egy időben zajlott a népességrobbanással (Kovács Z. 2002). Míg ugyanis Európában és a fejlett világ más térségeiben azt láthatjuk, hogy az ipari forradalom hatására társadalmi változások zajlottak (demográfiai robbanás, foglalkozási átrétegződés), ennek nyomán pedig jelentősen módosult a térhasználat, megkezdődött a modern urbanizáció, addig a fejlődő országoknál azzal kell szembesülnünk, hogy ezek a folyamatok nem egy belső fejlődés eredményeként, egymás következtében alakultak ki, hanem gyakorlatilag az egykori gyarmattartók „örökségeként”, egy időben jelentkeztek. Ennek következtében megvalósult az a négy feltétel, ami az ipari forradalom esetében a modern urbanizáció alapját képezi (nagy népességkoncentráció, migráció, demográfiai robbanás, technika) (Kovács Z. 2002), de a gazdaság megfelelő mértékű növekedésének hiányában nincs meg az a belső potenciál, ami biztosítaná a településhálózat kiegyenlített növekedését, a kialakult nagy méretű városok megfelelő működését.

Arjun Appadurai – indiai kultúraantropológus, aki többek között az urbanizáció témakörében is kutat – a HUG-nak adott interjújában arra hívta fel a figyelmet, hogy az urbanizációs válság esetében egy globálisan univerzális mechanizmusról beszélhetünk, de nagyon fontos megvizsgálni az egyes térségeket, hiszen a helyi tényezők jelentősen módosíthatják a képet. Nagyon különbözik a helyzet például Indiában és szubszaharai Afrikában. „Ugyanis India egy nagyon dinamikusan fejlődő gazdaság, ami a GDP növekedés tekintetében majdnem olyan eredményeket tud felmutatni, mint Kína. A technológia, az ipar, az infrastruktúra nagyon fejlett, sokkal fejlettebb, mint bármelyik afrikai országban. Tehát itt jelentős gazdasági növekedés valósul meg, csak ez rendkívül egyenlőtlenül oszlik el a társadalomban. Ezzel szemben Afrika legtöbb országában – leszámítva a Dél-Afrikai Köztársaságot, vagy talán Nigériát – nincs számottevő gazdasági növekedés, nincs megfelelő infrastruktúra, vagy feldolgozóipar.” (interjú Arjun Appadurai). Vagyis Indiában alapvetően a javak eloszlása, Fekete-Afrikában pedig az elégtelen gazdasági növekedés okozza az urbanizáció mennyiség és minőségi ágának szétnyílását. vagyis azt, hogy az infrastruktúra és a városi szolgáltatások fejlődése nem képes lépést tartani a városi lakosság növekedésével.

A fejlődő világ urbanizációs válságának megoldása tehát egy hatalmas kihívás, ami magában foglalja nemcsak az érintett államok megfelelő gazdasági teljesítményét, hanem egy olyan politikai berendezkedést is, amely meghallgatja a szegények szavát, és a döntéshozatal során az ő érdekeit is figyelembe veszi.

Irodalomjegyzék

  • Appadurai, Arjun (2016): 2016.04.15-én HUG-nak adott interjú.
  • Boros Ferenc (1995): A modern (újkori) urbanizáció egy lehetséges modellje. In: Területfejlesztés (dr. Bartke István), ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 67-69. o.
  • Brockerhoff, Martin – Brennan, Ellen (1998): The Poverty of Cities in Developing Regions. Population and Development Review, 24. 1. 75-114. o.
  • Enyedi György (2003): Városi világ – Városfejlődés a globalizáció korában. PTE KTK Regionális Politikai és Gazdaságtan Doktori Iskola, Pécs, 25 o.
  • Ferguson, Niall (2004): Empire: The Rise and Demise of the British World Order and the Lessons for Global Power. Basic Books, New York, 351 o.
  • French, Hilary (2000): Megbirkózunk az ökológiai globalizációval. In: A világ helyzete 2000 – A Wordwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezető folyamatról (Worldwatch Institute), Föld Napja Alapítvány, Budapest, 206-226. o.
  • Kovács Zoltán (2002): Népesség- és településföldrajz. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 239 o.
  • Lackó László (1997): A századvégi urbanizáció fontosabb jellemzői – Hiedelmek és tények. Magyar Tudomány, 1997. 3. 278-295. o.
  • Lee, Kai N. (2007): Urbanizálódó világ. In: A világ helyzete 2007 – Városaink jövője – A Wordwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezető folyamatról (Worldwatch Institute), Föld Napja Alapítvány, Budapest, 22-44. o.
  • Lowe, Marcia D. (1992): A városok alakítása In: A világ helyzete 1992 – A Wordwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezető folyamatról (Worldwatch Institute), Föld Napja Alapítvány, Budapest, 118-136. o.
  • Meadows, Donella H. (1991): The Global Citizen. Island Press, Washington DC, 300 o.
  • Meadows, Donella H. (1996): The Global Citizen: The Least of These Our Brethren http://www.donellameadows.org/archives/the-least-of-these-our-brethren/ (2016.04.27.)
  • P. S Golub: http://www.magyardiplo.hu/archivum/2010-aprilis/189-a-vilag-teljeselvarosiasodasa (2016.04.27.)
  • Palánkai Tibor (2010): A globalizáció kialakulásáról, természetéről, hatásairól: 19702008. In: História, 32. 9-10. 10-14. o.
  • Platón (2001): Az állam. Lazi Kiadó, Szeged, 388 o. (fordította Jánosy István)
  • Probáld Ferenc (1990): Kenya. In: A világ orzságai (Szegedi Nándor), Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 236-237. o.
  • Ricz Judit (2007): Urbanizáció a fejlődő országokban: trendek, dimenziók és kihívások. Tér és Társadalom, 21. 3. 167-186. o.
  • Ricz Judit (2009): Nyomornegyedek, szegénység, bűnözés – van-e kiút? Fala Város Régió, 2009. 2. 26-33. o.
  • Roodman, David Malin (2002): Economic Growth Falters. In: Vital Signs 2002 (Worldwatch Institute), W.W. Norton&Company, New York, 58-59. o.
  • Satterthwaite, David (2004): The Under-estimation of Urban Poverty in Low and Middle-Income Nations. In: Poverty Reduction in Urban Areas, International Institute on Environment and Development, London, 1-75. o.
  • Stephens, Carolyn – Stair, Peter (2007): A városi közegészségügy új útja. In: A világ helyzete 2007 – Városaink jövője – A Wordwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezető folyamatról (Worldwatch Institute), Föld Napja Alapítvány, Budapest, 181-197. o.
  • Szirmai Viktória (2011): A nagyváros szélén: A városi terjeszkedés térbeli társadalmi problémái. In: Tér és Társadalom, 25. 1. 20-41. o.
  • Tóth József (szerk.) (2002): Általános társadalomföldrajz I. Dialóg Campus Kiadó, Pécs, 484 o.
  • UN-HABITAT (2003): The Challange of Slums – Global Report on Human Settlements 2003, Earthscan Publications Ltd, London and Sterling, 345. o.
  • UN-HABITAT (2006): State of the World’s Cities 2006/2007 – 30 Years of Shaping the Habitat Agenda. Earthscan Publications Ltd, London, 204. o.
  • UN-HABITAT (2012): State of World Cities 2012/2013. UN-HABITAT, Nairobi, 151. o.
  • UN-HABITAT (2013): State of the World’s Cities 2012/2013 – Prosperity of Cities. Earthscan Publication Ltd, London, 184 o.
  • unstat: http://unstats.un.org/unsd/methods/m49/m49regin.htm (2016.04.27.)
  • WHO (2016): Global report on urban healt http://www.who.int/kobe_centre/measuring/urban-global-report/ugr_full_report.pdf?ua=1 (2016.04.27.)
  • WUP 2014: World Urbanization Prospect: The 2014 Revision. United Nations, Department of Economic and Social Affairs, Population Division http://esa.un.org/unpd/wup/CD-ROM/ (2016.04.27.)

[1] A tanulmányban alkalmazott „fejlődő” és „fejlett” kifejezések az ENSZ besorolására utalnak, amely szerint a fejlett országok közé tartoznak: Észak-Amerika és Európa államai, Japán, Ausztrália és Új-Zéland. Minden további állam pedig fejlődőnek tekintendő (unstat).

Mentés

One thought on “Urbanizációs válság a fejlődő világban?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

%d blogger ezt szereti: