A Kína-India Kapcsolatok Geopolitikája II: Út az 1962-es Háborúig

A világ két legnépesebb országában, Kínában és Indiában máig releváns kérdéseket támaszt a gyarmati idők öröksége és emlékezete. A 19. századi hosszútávú brit törekvések egyike, birodalmuk határainak pontos meghatározására  döntő szerepet játszott a kínai offenzívához vezető úton, 1962 őszén. A véres konfliktus, melyet az 1962-es Kína-India Határháborúként ismerünk, máig hatással van a két ország kapcsolatára, és számos incidens kiváltó oka még a 21. században is. A két részből álló cikksorozat ennek a kérdéskörnek a kezdetét járja körbe; elsőként az angol-orosz „nagy játszmára” és a britektől örökölt indiai határok eredetére fókuszálva, a második részben a háborút kiváltó okok és az ehhez kapcsolódó, sokszor ellentmondó narratívák bemutatásával.

India és Kína a második világháború után

India 1947. augusztus 15-én vált függetlenné, és így a világ legnagyobb demokráciájává is 446 milliós lakosságával és több mint 200 millió választópolgárával.[1] Azonban függetlenedése számos megoldandó kérdést és problémát is magában rejtett, valamint India felosztása Pakisztán kiválásával gyökerestől alakította át a szubkontinens jövőjét.[2] Újdelhi a nemzetközi politikában is egy új környezetben találta magát: a két szuperhatalom és szövetségi tömb szorítása között kibontakozó hidegháborúban. India nem érezvén magáénak az ideológiai küzdelmet a két oldal között, megpróbált semleges maradni, csatlakozva az El Nem Kötelezettek Mozgalmához.[3] Az ország céljává a gazdasági és technológiai felzárkózás vált, támogatást remélve a fejlett országoktól.[4] Az el nem kötelezettség elve melletti két másik külpolitikai céljával összhangban – gyarmatosítás- és rasszizmus-ellenesség[5] – India jelentősen hozzájárult az ázsiai és afrikai dekolonizációs folyamatokhoz, többek között olyan események alkalmával, mint az 1955-ös badungi konferencia, vagy 1961-ben az el nem kötelezett országok belgrádi konferenciája.[6] Azonban a britektől nemcsak a függetlenségét harcolta ki India, hanem megörökölte a birodalom határait és politikai megfontolásait is, tovább mélyítve kapcsolatát Szikimmel, Nepállal és Butánnal, valamint megerősítette a korábbi lhászai brit képviseletet immár indiaiként.[7] Ezenkívül India nagy erőfeszítéskét tett Peking bevonására a nemzetközi ügyekbe, mely a későbbiekben fog kifejtésre kerülni.

Egy hosszú és véres polgárháborút követően, a Kuomintang[8] és Chiang Kai-shek Taiwanra menekülése után Mao Zedong 1949 október 1-jén kikiáltotta a Kínai Népköztársaság megalapítását. Az ország hamarosan elfoglalta helyét a szovjet blokkban, bár ideológiáját a marxizmus-leninizmuson túl a „Mao Zedong Gondolat” is meghatározta, beemelve a nemzeti érzéseket és a paraszti-földművelő réteg fontosságát a forradalmi retorikába és gyakorlatba. Az új kínai vezetés külpolitikáját ezeken kívül alapjában határozta meg az a tapasztalat és felismerés, hogy ha a nemzeti érdeket nem saját maguk definiálják és valósítják meg, azt külföldi érdekek és vezetők fogják meghatározni.[9]

 Az új, kommunista vezetésű Kínával India a második nem-kommunista országként vette fel a hivatalos kapcsolatot.[10] Azonban ez nem változtatott a tényen, hogy a kétoldalú kapcsolatok nem indultak gördülékenyen, mivel Mao szerint[11] Nehru az „imperialisták kutyája” volt, akinek hamarosan megdöntik hatalmát. Az első problémát a két ország kapcsolatában a Népköztársaság tibeti megjelenése okozta.[12] A kínai lépés határozott indiai elítélése ellenére Tibet helyzetét Kína új alapokra helyezte, miután átvette az irányítást annak védelme és külpolitikája felett,[13] miután a Dalai Láma aláírta a „17 pontos egyezményt” 1951-ben.[14] Mindeközben India kezdeti nemtetszése ellenére törekedett a baráti kapcsolatra Kínával, melynek az ENSZ-ben is hangot adott; a tibeti segélykérést követően is úgy vélte Nehru, hogy a problémákat Kínának és Tibetnek kell – békésen – megoldania.[15] A két ország kapcsolatában a koreai háború alatt állt be változás. Amellett, hogy India töretlenül kiállt a Népköztársaság ENSZ-be való felvétele mellett, megvédte Kína részvételét is a háborúban Észak-Korea oldalán, arra hivatkozva, hogy Kína hagyományosan közvetlenül érintett és érdekelt a Koreai-félszigeten zajló eseményekben. Ezenkívül a Taiwan-kérdésben is kiállt a szárazföldi Kína mellett, elítélve a Japán békeszerződést,[16] mivel az nem egyesítette újra a két Kínát, és egyes szigetek amerikai kézen maradtak, valamint az egyezményről kínai képviselet nélkül folytak a tárgyalások.[17]

A két ország közötti kapcsolat javulása az 1950-es évek elejétől az 1954. április 29-ei Kína-India egyezményben[18] csúcsosodott ki, melyre Pancsa Sila[19] néven is hivatkoznak. Az egyezmény apropója Tibet státuszának a rendezése volt, melynek keretén belül új kereskedelmi szerződést kötöttek, valamint az indiaiak átadták a britektől örökölt távközlési, ellátási, és egyéb infrastruktúrákat, épületeiket, berendezéseiket, elismerve Tibetet Kína részeként. Ekkor azonban nagyobb figyelmet kapott az egyezmény preambuluma, melyben lefektették a „Békés Együttélés Öt Pontját”: (1) Egymás területi egységének és szuverenitásának tiszteletben tartása, (2) Kölcsönös meg nem támadás, (3) Tartózkodás egymás belügyeibe való beavatkozástól, (4) Egyenlőség és kölcsönös előnyök, (5) Békés együttélés.[20] Egy fontos részlete az egyezménynek az egyébként baráti hangvétel ellenére a szerződés 8 éves hossza, a Nehru által preferált 25 év helyett.[21] Az új egyezménnyel, és a kölcsönös miniszterelnöki látogatásokkal megkezdődtek az úgynevezett „Hindi-Chini-Bhai-Bhai” (India-Kína barátság) évei. Ez még tovább élt az 1955-ös badungi konferencia alatt,[22] ,[23] azonban 1958-ra drasztikus fordulatot vett a két ország kapcsolata: keleten az indiaiak, nyugaton a kínaiak kitöltötték az addig kietlen és üres területeket, megpróbálva saját igazukat érvényesíteni.

A Vita és a Háború – különböző narratívák

Az ötvenes években az első, még nem erőszakos incidensek a Középső Szektorban történtek Uttar Prades és Tibet határán, ahol egy Bara Hoti néven ismert legelő vált a vita tárgyává.[24] Egy másik korai incidens kiváltó oka az ún. „Xinjiang Országút” volt, melyet a kínaiak építettek Tibet és Xinjiang összekötése céljából. Az útépítés 1956-ban kezdődött, és a hozzávetőleg 1200 km hosszú út kilenc hónap alatt épült meg, amiből 180 km az India által is követelt Aksai Chin területen futott át – habár a Macartney-MacDonald-vonalon kívül esne ez a szakasz, mely vonal a nyugati McMahon-vonalat ábrázoló, a Simla Konferencia mellékletét képező térképen is használatos a nyugati határ jelölésére.[25] Amikor Újdelhi megtudta az út létezését 1958-ban – egy kínai újságból, mely a mérnöki teljesítményt dicsérte[26] –, tiltakozását fejezte ki Pekingben, de Zhou Enlai megkérdőjelezte az indiai fennhatóságot Aksai Chinben, arról érdeklődve, hogy miért nem tudott India a kínai hadsereg útépítéséről, ha valóban a fennhatósága alá tartozik.[27] Ugyan a miniszterelnöki levelezés megkezdődött ’58-ban Zhou Enlai és Jawaharlal Nehru között, azonban nemsokára holtpontra jutottak a beszélgetések, mivel Zhou a két fél további terjeszkedésének leállítását és tárgyalásokat javasolt a status quo fenntartása mellett, addig Nehru a tárgyalások megkezdéséhez a kínai csapatok egyoldalú visszavonulását kötötte a vitatott területről.[28] Miután 1959-ben a Dalai Láma Indiába menekült, a két ország viszonya tovább romlott.[29] Pekingben Nehrut a CIA és az USA szövetségeseként látták, segítve tibeti bevetéseiket, melyeket 1957 és 1961 között India határterületén található bázisaikról indítottak.[30] A tibeti eseményeket követően a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg és az Indiai Hadsereg is megerősítették határjelenlétüket,[31] megnyitva az utat az első véres összecsapásokhoz.

1959 augusztusában kínai és indiai csapatok tüzet nyitottak egymásra a keleti oldalon található Longju közelében, mindketten a másik felet hibáztatva.[32] A határ ladakh-i szakaszával kapcsolatban Nehru kiadott egy direktívát, megtiltva a további előrehaladást,[33] azonban egy indiai járőrosztag a Hírszerző Osztály utasítására a Kongka átkelőnél járőrözve kínai katonákkal találkozott, melynek az eredménye öt halott és hét fogságba esett az indiai oldalon (a kínai oldalon ismeretlenek ezek az adatok).[34] Az incidens után Nehru az Aksai Chinnel kapcsolatban is szigorúbb hozzáállást tanúsított, a Külügyminisztérium Történeti Osztályának igazgatójának hatására, aki Londonból visszatérve meggyőzte Nehrut az indiai igények megalapozottságáról.[35],[36] Ezt követte az 1960-as csúcstalálkozó Nehru és Zhou között, mely alkalommal a két ország vezetője utoljára találkozott, a határvitában ekkor sem történt semmiféle közeledés.[37] A kudarcba fulladt találkozó után a hivatalos irányelv a már korábban említett Forward Policy lett Kaul tábornok javaslatára,[38] melynek célja az ellenőrzés alá vont területek lassú kitolása, elkerülve a konfrontációt a Felszabadító Hadsereggel, aláásva a kínai ellenőrzést a területek felett, így kényszerítve őket visszavonulásra – ahogy majd látni fogjuk, nem számolva bárminemű kínai reakcióval.[39] 1962 őszére a Pancsa Sila egyezmény már lejárt, és a Forward Policy mindkét Szektorra kiterjedt. Miután Nehru nyilvánosan kilátásba helyezte a katonai erő használatát,[40] a kínai fél offenzívája október 20-án megkezdődött, elindítva a rövid, de annál maradandóbb hatású Kína-India háborút.

India háborúja Kínával vagy Kína háborúja Indiával?

Habár hagyományosan az indiai nézőpontból a kínai irredentizmus és árulás, addig a kínai nézőpontból a Forward Policy volt a konfliktus okozója, de Neville Maxwell India’s China War [India kínai háborúja] című könyvének megjelenése, mely részben szintén a Forward Policy-t okolta a háború kitöréséért, újraélesztetté az eseményekről folytatott diskurzust. Egyrészről bemutatja az indiai hozzáállást a határokhoz, kitérve azok fekvésére, kiemelve, hogy már 1950-től megszületett a döntés Nehruban, hogy kiállnak az örökölt határok mellett a lehetséges kínai ellenvélemények ellenére is, a parlamentben így fejtve ki: „térkép vagy nem térkép, a McMahon-vonal a mi tényleges határunk, és senkinek sem engedjük, hogy átlépjen rajta.” [41] Ugyan voltak hangok, akik szerint kínai beleegyezést is érdemes lenne szerezni, azonban amikor K. M. Panikkar nagykövet Pekingbe ment találkozni Zhou-val, figyelmen kívül hagyta az erre vonatkozóan kapott utasításait, és nem hozta fel a határvitát. Később azzal magyarázta ezt, hogy Zhou feltehetőleg tudott India hozzáállásáról a kérdésben, és mivel Zhou maga nem hozta fel a témát, így hallgatásával beleegyezését is kifejezte.[42]

Ugyan Zhou Enlai egyszer – közvetve – elfogadta a McMahon-vonalat 1956-ban, azonban amikor két évvel később újra felmerült a kérdés a két miniszterelnök között, Zhou ekkor sem volt hajlandó elfogadni a határvonalat, csak azt ígérte, hogy „realista” hozzáállást fog tanúsítani a vonallal kapcsolatban. Feltehetőleg – a kínai források hiányában csak következtetni lehet az ismert körülményekből – a McMahon-vonalat azért nem ismerte el egyszer sem egyértelműen, mert külön akarta választani magát a vonalat az azt létrehozó megegyezéstől; ha Zhou érvényesnek fogadja el Kína részéről a Simla egyezményt, akkor a tibeti függetlenséget ismerné el, ami azt jelentené, hogy Tibetbe megszállóként érkeztek.[43] Miután a xinjiang-i út és az áldozatokkal járó incidensek után Nehrut a közvélemény nagy nyomás alatt tartotta – mivel nyilvánosságra hozta a releváns Fehér Papírokat –, így tovább korlátozódott diplomáciai mozgástere.[44]

Ahogy már szóba került, az Aksai Chinnel kapcsolatos felfogást alapvetően megváltoztatta a Külügyminisztérium Történeti Osztályának igazgatója, S. Gopal, aki Karunakar Gupta szerint szintén felelős volt a Macartney-MacDonald-vonalat tartalmazó 1899-es jegyzék félrefordításáért, így annak Nehru általi pontatlan hivatkozásáért is, azt állítva, hogy ez a határfekvés is Indiához csatolja Aksai Chin egészét.[45] Ennek köszönhetően Aksai Chin is elvesztette tárgyalási zseton jellegét Nehru szemében, ugyanolyan érinthetetlennek tartva azt, mint a McMahon-vonalat. A sikertelen csúcstalálkozótól a fokozódó konfliktuson és sokasodó incidenseken át Maxwell egyenes vonalat húz Nehru nyilvános kijelentése, miszerint „visszadobja” a kínaiakat, és a kínai offenzíva között – a konklúziót alátámasztva egy hadosztályparancsnok szavaival, aki szerint „ha Nehru kinyilvánította a szándékot a támadásra, akkor a kínaiak nem fogják megvárni, hogy megtámadják őket”. [46]

Ezzel szemben Bertil Lintner China’s India War [Kína indiai háborúja] könyve egy ettől jelentősen eltérő narratívába helyezi az eseményeket, kritizálva mind Maxwellt, mind Lamb-et. Szerinte és más kritikusai szerint Lamb egyébként letisztult és meggyőző narratíváját befolyásolja részrehajlása a kínaiak felé, és a „szinte rögeszmésen” az apró térképészeti részletekre és problémákra irányuló figyelme eltakarja előle a nagyobb geopolitikai képet,[47] mivel a kínaiak már jóval a Forward Policy kialakulása előtt készültek a támadásra, a háború előtt két évvel kémeket küldve az Északkeleti Határvidék Irodába.[48] A kínai támadás helyszíneit alaposan megválogatták, olyan helyeket választva, ahol valamiféle tibeti dialektust beszéltek, hogy felderítőik alapos munkát végezhessenek.[49] Véleménye szerint Mao célja a Harmadik Világban a vezető szerep megszerzése volt Indiától,[50] miközben azzal a gyanúval élt Peking, hogy Tibettel kapcsolatban Nehru „imperialista” terveket sző.[51] A támadás időpontja – függetlenül indiai nyilatkozatoktól és katonai bázisoktól – két szempont alapján dőlt el. Egyrészről Mao diszkreditálva és marginalizálva érezte magát a katasztrofális következményű Nagy Ugrás következtében, így hatalmát egy közös, külső ellenséggel szemben fellépve próbálta megerősíteni.[52] Másrészről megtudva a közelgő kubai rakétaválság részleteit, feltehetőleg jó kubai forrásaik révén – mivel a kínai-szovjet szakadásnak köszönhetően Hruscsov csak az utolsó napokban értesítette Pekinget –, kihasználták a két szuperhatalom válságát a világ másik felén, így elkerülve egy gyors amerikai vagy szovjet katonai reakciót.[53] Ezenkívül Lintner alapos kritikával illeti Maxwell munkáját. Megjegyzi, hogy különbségeket talált az írottak és a hivatkozások tartalma között, valamint kijelenti, hogy a határviták sosem voltak elsődleges szempontok a Népköztársaság külpolitikai megfontolásaiban[54] (bár annak megalakulása és a háború között 13 év telt csak el). Megkérdőjelezi a Forward Policy hatását a háború kirobbanásában, hiszen az a háború előtt kevesebb mint egy évvel kezdődött csak meg, mikor a kínai készülődés már javában folyt.[55] Amíg Maxwell a munkáját és következtetéseit nagyrészben a máig titkosított Henderson-Brooks jelentésre alapozza (már kiszivárogtatva Maxwell által), addig Lintner ezzel nem ért egyet, mondván, az „csak annyit árul el, hogy India nem készült fel a háborúra,” és leírja a katonaság és a politikai irányítók hibáit, valamint a jelentés kimondottan kiáll a Forward Policy mellett.[56] Itt azonban érdemes megemlíteni, hogy a jelentés kimondja, hogy a kínai fél folyamatosan fejlesztette és növelte jelenlétét, azonban a követelt területek mögött állomásoztak, és visszafogottan reagáltak a fokozatos indiai közeledésre a hivatalos nemzetközi határvonalukhoz. Amellett, hogy a jelentés kritizálja a katonaság és a politikai vezetés közti szinte nemlétező kapcsolatot vagy az ellátásbeli nehézségeket, valójában megkérdőjelezi a Forward Policy-t, mivel az nem volt a valós helyzetre alapozva, és abból indult ki, hogy a kínaiak semmiféle reakciót nem adnak az indiai előrenyomulásra. A háborúban részt vevő indiai katonaként a jelentés szerzője egy dolgot nem kérdőjelez meg, a direktíva célját, országa határainak visszaállítását.[57]

A CIA és szerepe a Kína-India kapcsolatokban

Összességében elmondható, hogy a különböző narratívák ellentmondanak egymásnak, azonban nem válaszolnak meg minden kérdést. Amíg az indiai döntéshozatali mechanizmus és szereplői sorban elkövetett szándékos–nem szándékos hibáit egymásra felfűzve adnak egy magyarázatot a háború kitörésének okára (észben tartva, hogy ezekről a mechanizmusokról Kína viszonylatában kevés nyilvános információ érhető el, nagyobb figyelmet fordítva az indiai eseményekre), Lintner érvei a kínai támadás hosszú előkészítése mellett és az ebből levont konklúziói további kontextusra szorulnak. Habár művében a CIA által nyilvánosságra hozott jelentéseket is felhasználja, valamint érdemben bemutatja a titkos műveleteket Tibetben, nem von le messzemenő következtetéseket annak hatásáról a háború kirobbanására; azonban itt érdemes megjegyezni, hogy az egyes részleteket kitakaró, nyilvánosságra hozott jelentések sem foglalkoznak saját szerepükkel Tibetben és a két ország konfliktusában.[58] Azonban a Dalai Láma testvére, Gyalo Thondup – abban az időkben a CIA műveleteinek aktív szereplője – visszaemlékezésében (The Noodle Maker of Kalimpong, 2005) azt állítja, hogy a Kína-India konfliktus közvetlen következménye volt az 1956-tól kezdődő amerikai műveleteknek, mely összefüggés (habár kevésbé direkt módon) megjelenik Bruce Reidel JFK’s Forgotten Crisis: Tibet, the CIA, and the Sino-Indian War (2015) című könyvében is. Sunil Khatri kutatásai alapján arra a következtetésre jutott, hogy az elterjedt narratívák hiányosak, mert a CIA kérdéses tevékenysége a régióban még nem nyilvános. Ugyan még egyes információk nem állnak rendelkezésre, véleménye szerint a számos közvetett bizonyíték arra mutat, hogy a CIA tibeti akciói tudatosan hozzájárultak a Kína-India töréshez, elhitetve Pekinggel, hogy Nehru aktív részese ezen tibeti műveleteknek, így próbálva diszkreditálni az el nem köteleződést, és visszaállítani a teljes bipolaritást a világba, melyet a Szovjetunió elleni küzdelem egyik alapvető feltételének tartottak.[59]

Events Leading to the Sino-Indian Conflict of 1962 című monográfiájában a szerző több olyan eseményt jár körbe, melyek összességükben egy koherens képet adnak a CIA terveiről az alábbi fő pontok alapján. Visszanyúlva egészen 1954-ig, Khatri összeköti Nehru szerepét a genovai konferencián (ami után az amerikai megoldás helyett India felügyelte Laosz and Kambodzsa függetlenségét és önállóságát) az amerikai kezdeményezésű SEATO és CENTO megalapításával, melyekbe Pakisztánt is felvették – a két szervezet egy korábban életben lévő kölcsönös védelmiszerződés helyébe lépett. Ez a két szervezet Pakisztán (egy délkelet-ázsiai szövetségi rendszer tagjává válva) fegyverkezéséhez is hozzájárult, több problémát okozva így Indiának, mint Kínának, mivel India elvesztette katonai súlyát a régióban, és megakadályozta a Kasmír-kérdés egy esetleges korai lezárását.[60] A CIA tibeti tevékenysége három műveletből állt: St Circus (fegyveres felkelés támogatása), St Barnum (légiszállítás) és St Bailey (titkos politikai művelet Indiában, ENSZ-ben, más országokban és szervezetekben).[61] A CIA fegyverrel és felszereléssel támogatta a tibeti felkelőket, azonban ezek nemcsak kevésnek (például egy 5000 fős csoport 700 fegyvert kapott), hanem elmaradottaknak (világháború előtti Lee Enfield puskák) is bizonyultak. Ezeken kívül kritikával illeti az Ügynökség kiképzését, amit a tibetieknek nyújtott, mivel a CIA gerillaakciókra képezte ki az ellenállókat annak ellenére, hogy tisztában volt a kopár hegyi vegetációval, ahol nincs meg a megfelelő, gerillák által is használt sűrű növényzet, mely rejtekül szolgálhatna ilyen bevetéseknél.[62] Ugyan a műveletek pontos célja még mindig ismeretlen, Thondup visszaemlékezése szerint az amerikaiak függetlenségről beszéltek neki, habár már úgy véli, az USA igazi célja nem ez volt.[63] A szerző, forrásai alapján szintén arra a következtetésre jut, hogy az amerikai ügynökség célkeresztjében a Kína-India kapcsolat állt – egyrészről az el nem kötelezettség diszkreditálása céljából, másrészről, hogy Kína szakítását elősegítse Moszkvával –, melyet azzal is magyaráz, hogy ugyan a tibeti fegyveres ellenállás 1960-ra megszűnt, 1961-ben folytatódtak a műveletek, a hangsúlyt a St Bailey-re helyezve.[64] Az amerikai törekvésekről, amik Kína Moszkvától való eltávolodását célozták, elmondható, hogy sikerrel jártak, miután a szovjet tanácsadók elhagyták Kínát, Az angoloktól 1960-ban már nagy távolságok megtételére képes Viscount repülőgépeket vásároltak, nagyban megkönnyítve a közvetlen közlekedést és csapatszállítást olyan távoli tartományokba, mint Tibet, mely lépés nehezen elképzelhető amerikai beleegyezés nélkül.[65]  Más források azonban említenek amerikai ellenvetést a vásárlással kapcsolatban, habár 1961-ben már az amerikai gabonatermelők is sikeresen lobbiztak a kínai kereskedelem engedélyezéséért.[66] Végül meghatározó mozzanatként idézi John Cabot és Wang Pingnan beszélgetését Varsóban az USA-KNK nagyköveti kapcsolatfelvételt követően. Ekkor az amerikai fél közölte kínai kollégájával, hogy Amerikának „nem áll szándékában egy, a szárazföldi Kína ellen irányuló támadás támogatása a jelenleg fennálló körülmények tükrében” melyet kétszer megerősített, majd amit a britek is megismételtek Pekingben – ennek következtében Kínának nem kellett egy kétfrontos háborúval számolni (lévén ekkor egyedül Indiával volt Kínának kiélezett vitája), miközben Újdelhiben még úgy tekintettek Washingtonra, mint Kína elsődleges elrettentőjére a régióban.[67] Ezek alapján a CIA szerepének figyelembevételével a bemutatott, általában egy szempont mentén felépített narratívák közelebb kerülhetnek egymáshoz, mivel Nehru negatív pekingi megítélése a vélt vagy valós tibeti beavatkozása következtében, kiegészülve a határvitában mutatott indiai hozzáállással, közvetlenül hozzájárulhatott a háborús előkészületekhez és – egyéb körülmények és események közrejátszásával – a háború kitöréséhez is.

A háború kitörése és hatása

Ugyan a Kína és India között kitört háború okai nem ideológiai természetűek voltak – mivel ebben az esetben a háború már hamarabb is kitörhetett volna –, de ettől függetlenül a különböző kormányzati rendszerek és világlátás alapvetően befolyásolták az eseményeket. India El Nem Kötelezett Mozgalomban betöltött szerepe ellenére – az indiai határterületeken létrejött CIA bázisoknak köszönhetően – felerősítette azt a korábbi kínai véleményt, hogy India és Nehru valójában az imperialista blokk része.[68] Azonban Kína mozgásterét jelentősen korlátozta hátrányos geostratégiai helyzete Ázsiában. A Kínai Népköztársaságot körbevette Dél-Korea, egy amerikai jelenlét által megerősített Japán, az USA által támogatott Kínai Köztársaság Taiwanon, valamint Indokínában is ekkor kezdett megerősödni az amerikai jelenlét. Ez az ellenséges környezet korlátozta Kínát olyan ügyekben is, mint a vitája Indiával. Ugyan Pakisztán már nem jelentett akkora fenyegetést, mivel kapcsolataik elkezdtek jelentősen javulni, ugyanakkor – nem teljesen függetlenül ettől – elkezdett romlani viszonya Indiával,[69] melyet a himalájai amerikai jelenlét tovább bonyolított.

Mindenesetre ezek a körülmények jelentősen gátolták a katonaság bevetését a határvitával kapcsolatban, mivel ez könnyen egy többfrontos háborúhoz vezetett volna, legalábbis addig, amíg számolni kellett Kínának az amerikai fenyegetéssel. Ezek mellett azt is felismerte Kína, hogy csak saját maga garantálhatja az ország biztonságát.[70] Ez azt jelentette, hogyha tovább fokozódik a határvita, ahogy az ténylegesen is történt, egyedül egy gyors és megsemmisítő csapás akadályozná meg India további terjeszkedését, és kényszeríthetné ki a tárgyalások megkezdését. [71] A határvitában a kínai ideológia kis szerepet játszhatott, a kérdés súlyos volt, de magát a kínai rendszert nem kérdőjelezte meg. Ettől vált lehetségessé Zhou Enlai pragmatikus hozzáállása és kompromisszumkeresése az utolsó pillanatig,[72] de legalábbis addig, amíg a politbüro gyanakvása Nehruval kapcsolatban nem szilárdult meg.

India hozzáállása, ahogy azt korábban láthattuk, a brit örökségen alapult. A Keleti Szektorral kapcsolatban az Aitchison’s Treaties kicserélt tizennegyedik kötete volt meghatározó, míg a Nyugati Szektorban a különböző határvonalak félrefordítása, illetve félreértelmezése befolyásolta az indiai álláspontot. Karunakar Gupta történész szerint ennek oka a Külügyminisztérium Történeti Osztályának szerepe volt.[73] Az indiai kormányzat a kapott információk alapján megkérdőjelezhetetlennek ítélte területi igényeit, történelmi szempontokat figyelembe véve egy politikai megoldásra való törekedés helyett.[74] A két ország közötti vita nyilvánosságra kerülését megelőzően is egyértelmű volt Nehru és kormányzatának hozzáállása, de a longju-i incidenst követően a közvélemény is nyomás alatt tartotta őket. Nehru saját szavaival, „Ha belemegyek ebbe [üzletelni a Kínaiakkal], nem leszek többé India miniszterelnöke – nem tehetem meg.” [75] A közvélemény szerepével kapcsolatban a St Bailey-művelet dokumentumai hasznosnak bizonyulnának, amennyiben egyszer hozzáférhetővé válnak, tisztázva a CIA ebben játszott szerepét. Ezenkívül India egy tipikus elkötelezettség-problémában találta magát, mely szintén akadálya lehetett egy, a kínai féllel kötött megállapodásnak; ha India tesz valamilyen engedményt, akkor gyengének mutatja magát, így nem lehet biztos abban, hogy a másik fél is betartja a megállapodást.[76] Továbbá a bipoláris világrend félreértelmezése is felmerülhet, melytől India biztonságban hitte magát, nem tudva a kínaiaknak nyújtott amerikai biztosítékokról. Indiai szempontból egy fegyveres konfliktus kialakulása sem járt volna negatív következményekkel, mivel egy ilyen esetben vagy győzedelmeskedik, vagy ha hadserege mégsem elégséges ehhez, akkor valamelyik szuperhatalom közbelépésével elkerülhető lett volna a teljes vereség, azonban ezt a történelem megcáfolta.[77]

A háború következményei máig érezhetőek, a határterületeken állandósult feszült helyzet alkalmi határincidenseket is eredményez, ami kihat a két ázsiai óriás kapcsolataira. A tovább élő gyanú egy geopolitikai kihívássá vált, háttérbe szorítva gazdasági megfontolásokat – Indiának infrastrukturális befektetésekre és kiegyensúlyozottabb kereskedelmi kapcsolatokra van szüksége, melyben Kína lehetséges partnerévé válhatna, azonban a határvita, melynek megoldására már több sikertelen kísérletet tett a két ország, továbbra is ráveti árnyékát a Himalájára, ami a két ország kapcsolatainak jövőjét máig bizonytalanná és kérdésessé teszi.

Szerző: Róma Ádám

Felhasznált ábrák

Borítókép:

EH, JAMMU & KASHMIR – INDIA – a 3.700 meters high plateau along the Indus Valley, right at the border with Pakistan and China, between monasteries, rivers, lakes, and blue skies. Shutterstock. https://www.shutterstock.com/hu/image-photo/eh-jammu-kashmir-india-3700-meters-792675262?src=library (2018. 12. 11.)

Irodalomjegyzék

Abitbol, Aldo D.: Causes of the 1962 Sino-Indian War: A System Level Approach. In: Joseph Korbel Journal of Advanced International Studies 5/1, 74–91. 2009.

Arora, S. K.: Indian Attitudes Toward China. In: International Journal, 14/1, 50–59. 1958.

Athwal, Amardeep: China-India Relations: Contemporary Dynamics. Routledge. 2007.

CIA/RSS – The Sino-Indian Border Dispute. Section 1, 2 & 3, Reference Title: Polo XVI. 1963 március, augusztus, és 1964 május.

Dalvi, John P.: Himalayan Blunder; the curtain-raiser tot he Sino-Indian War of 1962 (2. kiadás). Bombay, Thacker. 1969.

Gupta, Karunakar: Hidden History of the Sino-Indian Frontier I: 1947–1954. In: Economic and Political Weekly 9/18, 721–726. 1974a.

Gupta, Karunakar: Hidden History of the Sino-Indian Frontier II: 1954-59. In: Economic and Political Weekly 9/19, 765–72. 1974b.

Hussain, Karki: China’s Image of India’s Foreign Policy of Non–Alignment. In: The Indian Journal of Political Science 23/1, 240–51. 1962.

Khatri, Sunil: Events Leading to the Sino-Indian Conflict of 1962. Újdelhi, IDSA Monograph Series 58. 2017.

Kumar, Mahendra: Sino-Indian Relations: A Case Study in the Crystallization of Conflict. In: The Indian Journal of Political Science 24/2, 102–116. 1963.

Lintner, Bertil: China’s India War. Újdelhi, Oxford University Press. 2018.

Maxwell, Neville: China’s ’Aggression in 1962’ and the ’Hindu Bomb’. In: World Political Journal 16/2, 111–118. 1999a.

Maxwell, Neville: India’s China War. Bombay, Jaico Publishing House. 1970.

Maxwell, Neville: Jawaharlal Nehru: Of Pride and Principle. In: Foreign Affairs 52/3, 633–43. 1974.

Maxwell, Neville: Sino-Indian Border Dispute Reconsidered. In: Economic and Political Weekly 34/15, 905–918. 1999b.

Mitcham, Chad: China’s Economic Relations with the West and Japan 1949-79: Grain, Trade and Diplomacy. New York, Routledge. 2005.

Nehru, Jawaharlal: Changing India. In: Foreign Affairs 41/3, 453–65. 1963.

Norbu, Dawa: Tibet in Sino-Indian Relations: The Centrality of Marginality. In: Asian Survey 37/11, 1078–95. 1997.

Power, Paul F.: Indian Foreign Policy: The Age of Nehru. In: The Review of Politics 26/2, 257–86. 1964.

Raghavan, Srinath: Sino-Indian Boundary Dispute, 1948-60: A Reappraisal. In: Economic and Political Weekly 41/36, 3882–92. 2006.

Shao, Kuo-Kang: Zhou Enlai and the Foundations of Chinese Foreign Policy. New York, Palgrave Macmillan. 1996.

Sharma, Bodhraj: The Indo-Chinese Pact. In: The Indian Journal of Political Science 16/4, 390–98. 1955.

United Nations – Treaty Series Vol. 299.

Jegyzetek

[1] Nehru, Jawaharlal: Changing India. In: Foreign Affairs 41/3, 453–65. 1963. 456.

[2] Ibid., 457.

[3] Hussain, Karki: China’s Image of India’s Foreign Policy of Non–Alignment. In: The Indian Journal of Political Science 23/1, 240–51. 1962. 240.

[4] Power, Paul F.: Indian Foreign Policy: The Age of Nehru. In: The Review of Politics 26/2, 257–86. 1964. 258.

[5] Maxwell, Neville: Jawaharlal Nehru: Of Pride and Principle. In: Foreign Affairs 52/3, 633–43. 1974. 634.

[6] Power, 1964. 258.

[7] Maxwell, Neville: India’s China War. Bombay, Jaico Publishing House. 1970. 68.

[8] A Nemzeti Párt, korábban Kína kormánypártja a dinasztia lemondását követően, 2016-ig Taiwan kormányzópártja.

[9] Shao, Kuo-Kang: Zhou Enlai and the Foundations of Chinese Foreign Policy. New York, Palgrave Macmillan. 1996. 132.

[10] Arora, S. K.: Indian Attitudes Toward China. In: International Journal, 14/1, 50–59. 1958. 54.

[11] Az indiai kommunistáknak a következőket üzente: “Határozottan vallom, hogy az Indiai Kommunista Párt, sikeresen egyesítve az indiai hazafiakat, lerázza magáról az imperialista rabigát. Mint a szabad Kína, India is szabaddá válik, és csatlakozik a szocialista és demokratikus népköztársaságok családjához, mely napon az reakciós imperialisták korszakának is leáldozik.”

[12] Kumar, Mahendra: Sino-Indian Relations: A Case Study in the Crystallization of Conflict. In: The Indian Journal of Political Science 24/2, 102–116. 1963. 103.

[13] Sharma, Bodhraj: The Indo-Chinese Pact. In: The Indian Journal of Political Science 16/4, 390–98. 1955. 391.

[14] Athwal, Amardeep: China-India Relations: Contemporary Dynamics. Routledge. 2007. 21.

[15] Kumar, 1963. 104.

[16] Hussain, 1962. 247.

[17] Kumar, 1963. 104.

[18] „Agreement (with exchange of notes) on Trade and intercourse between Tibet Region of China and India”

[19] „Békés Együttélés Öt Pontja”

[20] United Nations – Treaty Series Vol. 299.70.

[21] Gupta, Karunakar: Hidden History of the Sino-Indian Frontier I: 1947–1954. In: Economic and Political Weekly 9/18, 721–726. 1974a. 726.

[22] A konferencián a dekolonizációs folyamatok során megalakult országok vettek részt, az El Nem Kötelezett Országok Mozgalmának sarokkövévé válva.

[23] Kumar, 1963. 107.

[24] Raghavan, Srinath: Sino-Indian Boundary Dispute, 1948-60: A Reappraisal. In: Economic and Political Weekly 41/36, 3882–92. 2006. 3885.

[25] Maxwell, 1970. 87.

[26] Ibid. 89.

[27] Zhou, 15.

[28] Maxwell, Neville: China’s ’Aggression in 1962’ and the ’Hindu Bomb’. In: World Political Journal 16/2, 111–118. 1999a. 115.

[29] Norbu, Dawa: Tibet in Sino-Indian Relations: The Centrality of Marginality. In: Asian Survey 37/11, 1078–95. 1997. 1086.

[30] Abitbol, Aldo D.: Causes of the 1962 Sino-Indian War: A System Level Approach. In: Joseph Korbel Journal of Advanced International Studies 5/1, 74–91. 2009. 82.

[31] Raghavan 2006. 3887.

[32] Maxwell, 1970. 110.

[33] Gupta, Karunakar: Hidden History of the Sino-Indian Frontier II: 1954-59. In: Economic and Political Weekly 9/19, 765–72. 1974b. 769.

[34] Maxwell, 1970. 110.

[35] A Gopal által használt bizonyítékok, mellyel meggyőzte Nehrut, ismeretlenek.

[36] Gupta, 1974b. 770.

[37] Raghavan 2006.3890.

[38] Kaul tábornok az 1962-es kudarcig az indiai haderők parancsnoka volt, mely pozíciót egyesek szerint Nehruval ápolt közeli kapcsolata miatt kapta meg. (Dalvi, 1969.)

[39] Maxwell, 1970. 174–175.

[40] Ibid., 73.

[41] Gupta, 1974a.  723.

[42] Raghavan 2006. 3883.

[43] Maxwell, 1970. 98–99.

[44] Raghavan 2006. 3888.

[45] Gupta, 974b. 770.

[46] Maxwell, Neville: Sino-Indian Border Dispute Reconsidered. In: Economic and Political Weekly 34/15, 905–918. 1999b. 913.

[47] Lintner, Bertil: China’s India War. New Delhi, Oxford University Press. 2018.. xix-xx.

[48] Ibid., xvi.

[49] Ibid., xiv-xv.

[50] Ibid., xxi.

[51] Ibid., xv.

[52] Ibid., xxi.

[53] Ibid., xvi.

[54] Ibid., 18.

[55] Ibid., xi.

[56] Ibid., xviii-xix.

[57] Henderson Brooks-Bhagat Jelentés, 10. oldal, http://www.indiandefencereview.com/wp-content/uploads/2014/03/TopSecretdocuments2.pdf (2018. 11. 28.)

[58] CIA/RSS – The Sino-Indian Border Dispute. Section 1, 2 & 3, Reference Title: Polo XVI. 1963 március, augusztus, és 1964 május.

[59] Khatri, Sunil: Events Leading to the Sino-Indian Conflict of 1962. Újdelhi, IDSA Monograph Series 58. 2017. 12.

[60] Ibid., 16-18.

[61] Ibid., 37.

[62] Ibid., 44-45.

[63] Ibid., 51.

[64] Ibid., 52-54.

[65] Ibid., 86.

[66] Mitcham, Chad: China’s Economic Relations with the West and Japan 1949-79: Grain, Trade and Diplomacy. New York, Routledge. 2005. 71-72.

[67] Khatri, 2017. 87-89.

[68] Abitbol, 2009. 83.

[69] Ibid., 82.

[70] Ibid., 83.

[71] Maxwell, 1999a. 116.

[72] Abitbol, 2009. 85

[73] Gupta, 1974b. 772.

[74] Maxwell, 1999b. 912.0

[75] Raghavan 2006. 3889.

[76] Raghavan 2006. 3890.

[77] Abitbol, 2009. 80.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

%d blogger ezt szereti: