Biztos pont egy bizonytalan régióban? – Szudán felértékelődése

A tágabb értelemben vett Közel-Kelet és Észak-Afrika régióban (angol terminussal Middle East and North Africa – MENA) tektonikus változásokat lehetett megfigyelni az utóbbi hat-nyolc esztendőben. Ennek a folyamatnak az „arab tavasz” és a meglévő siíta-szunnita ellentétek kiéleződése ugyanúgy a része volt, mint az iszlamista mozgalmak térségben megfigyelhető megerősödése. Ezek a folyamatok Szudánt sem kerülték el, ahol a hatalmon lévő rezsim stabilnak tűnő pozícióját 2011-14 között komoly, és több alkalommal is erőszakhoz vezető tüntetések fenyegették. Mindezen kihívások, és a belőlük fakadó sokrétű konfliktusok ahhoz vezettek, hogy a sokáig pária-államként kezelt Szudán geopolitikai szerepe az utóbbi években nagyban felértékelődött, külpolitikai kapcsolatrendszere pedig kibővült.

Kitekintés a múltba

A jelenlegi szudáni vezetés és Omar al-Basír elnök egy 1989-es katonai puccs után kerültek Szudán élére. Rendszerük az 1990-es években radikális iszlamista célokat követett, amelyeknek a jegyében támogatták Kuvait iraki lerohanását, évekig vendégül látták Oszama bin Ladent, és két alkalommal is nemzetközi „konferenciát” szerveztek a világ iszlamista terrorszervezetei számára, amelyeken teljes nyilvánosságban vett részt – többek között – bin Laden, a Hezbollah, a tálibok, Ayman al-Zawahiri, Carlos a Sakál és további közel-keleti iszlamista terrorszervezetek képviselői. Az iszlamista Szudán a Nyugat számára nagyon hamar pária-állammá vált, annál is inkább, mert a dél-szudáni lázadók ellen kis megszakítással 1955 óta zajló szudáni polgárháborút al-Basírék is tovább folytatták. Erre a konfliktusra az USA közvetítésével 2005-ben ugyan pont került, aminek köszönhetően Dél-Szudán 2011-ben függetlenné válhatott, de addigra a szudáni központi kormány újabb háborút kezdett el saját lakossága ellen, ezúttal Darfúr régióban. Az ott elkövetett vérengzések miatt a hágai Nemzetközi Büntetőtörvényszék (ICC) 2008-ban nemzetközi letartóztatási parancsot adott ki az elnök ellen.

Szudán

Belpolitikailag al-Basír rendszere 1989-et követően határozottan fellépett a demokrácia és a másként gondolkozók minden megnyilvánulása ellen: noha választásokat rendszeresen tartanak, azokat rendre az elnök, és pártja, az NCP (National Congress Party) nyeri meg. Az 1989-ig ezredesként szolgáló al-Basír elnök fő támasza a hadsereg és a nemzetközi mércével is professzionális titkosszolgálat. Gazdaságilag az ország gyenge lábakon áll, mivel a 2011-es szecesszió következtében elvesztette olajkészleteinek jelentős részt, így maga is importra szorul. Szudán ellen az USA 1997-ben kereskedelmi embargót léptetett életbe, ami a mai napig tart, és az ország ki van zárva az IMF és a Világbank finanszírozási programjaiból is.

Az arab tavasz Szudánt sem hagyta érintetlenül: 2011-13 között számos alkalommal voltak részben erőszakos tüntetések a szudáni kormány ellen, amelyek egyrészt politikai reformokat és a korrupcióval való szakítást követeltek, másrészt pedig a kormány által bevezetett megszorító intézkedések ellen szerveződtek. A tüntetések leverése során több száz ember halt meg, és több ezer embert tartóztattak le. Mindez egyszerre mutatta meg a szudáni rezsim ingatagságát, és azt, hogy a sorozatos tüntetések ellenére a kormány úrrá tudott lenni a helyzeten.

Ehhez azonban kompromisszumokra is szükség volt: 2013 novemberében, egy újabb tüntetés-sorozatra reagálva az elnök átalakította a kormányát, amelyből kikerültek a keményvonalas iszlamisták ikonikus képviselői, helyüket pedig pragmatikusabb politikusok foglalták el. Ez a lépés nemcsak a tüntetések vitorlájából igyekezett kifogni a szelet, hanem arra is szolgált, hogy a rezsim kifele mutassa, hogy szakítani kezdett korábbi, iszlamista ideológiájával. (Ebben a váltásban közrejátszhatott a mérsékelt iszlamista Morszi egyiptomi elnök nem sokkal korábbi bukása is.) A kompromisszumkeresés jegyében 2014 januárjában egy „nemzeti párbeszéd” elindítását is bejelentette a kormány, amelybe az ellenzéket és a parlamenten kívüli erőket is bevonták. 2015-re ugyanakkor egyértelművé vált, hogy a rezsim nem szándékozik valódi fordulatot végrehajtani: a 2015 áprilisában megrendezett, és az EU által szabálytalannak ítélt választásokat az ellenzék az egyenlőtlen feltételek miatt bojkottálta, al-Basír pedig szovjet időkre emlékeztető 94 százalékkal nyerte meg.

A regionális háttér

Noha a szudáni rezsim pozíciója sem sziklaszilárd, régiós viszonylatban még mindig a stabilitás oázisának tűnik, ez pedig az utóbbi években szükségszerűen az ország felértékelődéséhez vezetett. Szudán szomszédjaira pillantva ez nem szorul különösebb magyarázatra: Egyiptomban Mubarak elnök elűzése óta sem nyugodtak meg a kedélyek, hiszen először a mérsékelt iszlamista Muszlim Testvériség-mozgalom politikusa, Muhammad Morszi került hatalomra, majd őt 2013-ben megbuktatva az egyiptomi hadsereg került vezető pozíciókba. Emellett Egyiptom – elsősorban a Sínai-félszigeten, de a nyugati határain is – iszlamista lázadókkal is harcol. Líbia Gaddafi elnök bukása óta működő központi kormány nélkül maradt, és radikális iszlamisták ellenőrzik az ország jelentős részét. Noha Csád és Szudán viszonya az utóbbi években sokat javult, a 25 éve hatalmon lévő csádi diktátor, Idriss Déby pozícióját is veszélyeztetik – elsősorban kelet-csádi – lázadócsoportok. Szudántól nyugati-délnyugati irányban Niger és Nigéria fekszik, amelyek a Boko Haram iszlamista terrorszervezettel küzdenek – egyelőre sikertelenül.

A helyzet a Közép-afrikai Köztársaságban sem rózsásabb, ahol 2012-14 között véres polgárháború dúlt muszlim (de nem iszlamista) és keresztény lázadócsoportok között. Dél-Szudánban 2013 decembere óta szintén polgárháború dúl a hatalomból kiszorított népcsoportok és a főleg dinkákból álló kormányerők között – a lázadók egyes csoportjait sajtóhírek szerint Szudán is finanszírozza. A két ország között ráadásul határviták is vannak, amelyek több alkalommal is villongásokhoz vezettek. Szudántól keletre Etiópia stabilnak számít és a khartúmi kormánnyal jó viszonyt ápol, sőt, a szudáni mezőgazdaság is profitálni fog az etiópok által a Níluson épülő gátrendszerből. Ugyanez a jó viszony már nem mondható el Szudán és Eritrea kapcsolatáról, hiszen a vörös-tengeri államban a világ egyik legkeményebb diktatúrája van hatalmon. Az országból a politikai és gazdasági viszonyok miatt állandó a menekülthullám, amelynek jó része Szudánban csapódik le. Keletebbre az iszlamista al-Shabáb lázadókkal küzdő Szomália, illetve az iszlamista dimenziót szintén nem nélkülöző polgárháborúval küzdő Jemen terül el.dél-szudán

Szudán: ellenségből szövetséges

„Ha európai vagy amerikai külügyminiszter lennék, egy pillantás a térképre elegendő lenne, hogy Szudánt fontos partnerként azonosítsam” – nyilatkozta a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak egy magas rangú szudáni diplomata idén márciusban, röviddel azután, hogy visszatért Washingtonból, ahol 25 év után újra tárgyalóasztalhoz ültek az amerikai kormány képviselőivel.[2]A megbeszélések természetesen a radikális iszlamizmus elleni közös harc körül forogtak, amiben Szudán a helyismeretével és a CIA által is kiválónak tartott titkosszolgálataival segít már évek óta az Egyesült Államoknak. A szudáni fél cserébe minden bizonnyal az embargó feloldásának az elérését tűzte ki célul, de csak részsikert aratott: Washington csupán abba egyezett bele, hogy az embargót telekommunikációs cikkekkel (okostelefonok, számítógépek) kapcsolatban feloldják. Azt azonban le lehet szűrni, hogy már nem kizárólag a darfúri rémtettek percepciója alakítják a Szudánnal kapcsolatos amerikai diplomáciát, ahogy az mintegy tíz évig történt, hanem egy, a korábbiaknál sokkal pragmatikusabb amerikai külpolitikát látunk.[3]

A szudáni diplomáciai offenzíva azonban nem csak Washingtonban hozta meg első gyümölcseit, hiszen – mint említettük – a térségben számos ország küzd különböző formában az iszlamizmussal, amellyel szemben Szudán hajlandó segítséget nyújtani. Így például az Egyiptommal kialakított jó viszonynak Morszi bukása nem ártott, sőt, a két állam nemrég eltörölte a vízumkényszert, és a vámokat is csökkenteni kezdték egymás irányában. Emellett Szudán valószínűsíthetően titkosszolgálati információkkal is ellátja a líbiai iszlamistákat bombázó egyiptomi légierőt. (Nyilvánosan ugyanakkor al-Basír kritizálta az iszlamisták elleni légicsapásokat, hiszen teljesen nem mehet szembe saját támogatói bázisával és ideológiájával, amely továbbra is alapvetően Nyugat-ellenes és mérsékelten iszlamista alapokra építkezik.[4]) Khartúm emellett újra jobb kapcsolatokat ápol Szaúd-Arábiával (Szudán például támogatja a szaúdik jemeni offenzíváját a huti lázadókkal szemben) és az Egyesült Arab Emirátusokkal (ahova az elnök 2015 februárjában személyesen is ellátogatott). Ezzel párhuzamosan a szudáni rezsim szaúdi nyomásra leépítette a kapcsolatokat a korábbi fő partnerrel és fegyverszállítójával, Iránnal: Szudán „politikai agitáció” vádjával bezáratta a khartúmi iráni kulturális centrumot és kiutasította az iráni kulturális attasét is. Mindezekkel párhuzamosan a Nemzetközi Büntetőbíróság bejelentette, hogy egyelőre felfüggeszti a szudáni elnök elleni nyomozást, ami újabb komoly siker volt Khartúm számára.

Látszólagos stabilitás

A kétségtelen sikerek ellenére ugyanakkor egyrészt nem szabad túlértékelni Szudán pozitív regionális szerepét, másrészt pedig nem szabad alulértékelni a rezsim előtt álló belpolitikai és gazdasági kihívásokat sem. Ami az előbbit illeti, az ország véges erőforrásai nem teszik lehetővé, hogy Szudán valóban eseményeket formáló tényezővé lépjen elő, akár Líbiában, akár más szomszédos államokban. Ezt mutatják azok az általában sikertelen és tragikus következményekkel járó lépések, amelyekkel Szudán a közelmúltban a szomszédos országok konfliktusaiban (Uganda, Etiópia, Csád) igyekezett előnyöket kicsikarni magának azzal, hogy számára szimpatikus erőket támogatott. Ezek a kezdeményezések általában a konfliktusok elhúzódásához vezettek és újabb menekülthullámok kiváltásához, amelyek gyakran Szudánban csapódtak le. Szintén probléma a Dél-Szudánnal, és fő támogatójával, Ugandával fent tartott rossz viszony. „Szudán stratégiailag nem annyira értékes, mint más országok – Kuba és Irán – akikkel az Egyesült Államok aktuálisan szintén jobb viszonyra törekszik” – írta az Economist.[5] Ráadásul a nyugati államokkal mindaddig nem jöhet létre egy mélyebb, stratégiai szintű együttműködés, amíg a szudáni rezsim nem szünteti meg saját lakossága egy részének a likvidálását: az ENSZ szakértői szerint 2014-ben három ezer falut pusztítottak el kormányerők Darfúrban, míg két további lázongó tartományban kórházakat bombáztak.

Belpolitikailag a gazdaság katasztrofális állapota jelenti a legfőbb fenyegetést a szudáni rezsim számára. Amikor 2011-ben Dél-Szudán elszakadt, az olajbevételek jelentős részének is búcsút kellett mondania az országnak. 2014-ben az infláció 43 százalékos, a munkanélküliség a fiatalok körében 25 százalékos volt. Hogy a rezsim biztosítsa a hatalmát, a kormányzati kiadások 60 százaléka védelmi kiadásokra megy el. Az ország adósságállománya 47 milliárd dollár, vagyis a GDP 111 százaléka. A helyzetet nehezíti, hogy a rezsim az utóbbi években erősen megemelte az olaj addig államilag szubvencionált árát, ami azonnal csökkentette a lakosság életszínvonalát. A  kormány fő reménye, hogy Irántól és az iszlamizmustól való elfordulásáért cserébe Szaúd-Arábia és a Perzsa-öböl államai ugyanúgy támogatni fogják Szudánt, mint a Morszi után következő egyiptomi kormányt. Khartúm elsősorban abban bízik, hogy a sivatagos, de gazdag arab államok komoly összegeket fognak a szudáni mezőgazdaságba fektetni, aminek első jeleit már lehet is látni. Az azonban erősen kérdéses, hogy ez elegendő lesz-e a szudáni gazdaság modernizációjához.

Felhasznált irodalom

COLLINS, Robert O.: A History of Modern Sudan, Cambridge, Cambridge University Press, 2008.

SCHEEN, Thomas: Dein Feind und Partner, In: Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2015. 03.06.

KAMEIR, Elwathig: The Sudanese Opposition: putting all the eggs in the basket, In: Sudan Tribune, 2015. 03.17.

DE WAAL, Alex: Playing Many Sides, Sudan’s Bashir Tries Again to End His Isolation, In: World Politics Review, 2015. 03.02.

May the only man win, In: The Economist, 2015.04.18.

INTERNATIONAL CRISIS GROUP: Sudan: The prospects for „national dialogue”, Africa Briefing No. 108., 2015.03.11.

Jegyzetek

[1] Forrás: wikipedia.org

[2] SCHEEN, Thomas: Dein Feind und Partner, In: Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2015. 03.06., http://www.faz.net/aktuell/politik/ausland/afrika/kampf-gegen-islamistischen-terror-im-sudan-feind-partner-13459586.html?printPagedArticle=true#pageIndex_2 (2015.10.10.)

[3] KAMEIR, Elwathig: The Sudanese Opposition: putting all the eggs in the basket, In: Sudan Tribune, 2015. 03.17., http://www.sudantribune.com/spip.php?article54314 (2015.10.08.)

[4] DE WAAL, Alex: Playing Many Sides, Sudan’s Bashir Tries Again to End His Isolation, In: World Politics Review, 2015. 03.02.,  http://www.worldpoliticsreview.com/articles/15190/playing-many-sides-sudan-s-bashir-tries-again-to-end-his-isolation?utm_source=Active+Subscribers&utm_campaign=e08f02694f-MR_030215&utm_medium=email&utm_term=0_35c49cbd51-e08f02694f-64145549 (2015.10.06.)

[5] May the only man win, In: The Economist, 2015.04.18., http://www.economist.com/news/middle-east-and-africa/21648700-west-under-pressure-embrace-sudan-despite-patently-unfair-elections-may?zid=304&ah=e5690753dc78ce91909083042ad12e30 (2015.10.14.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

%d blogger ezt szereti: