Európa konfliktusra kárhoztatva?

Az öreg kontinens az egyetlen, amit Európának soha nem sikerült meghódítania és egy egységes eszme alatt egyesítenie. Az Európai Unió sem más, mint egy fenntarthatatlan, ellentétektől terhelt, kiegyensúlyozatlan képződmény. A gazdasági válság is ezt húzta alá. George Friedman: Gyújtópontok című könyvében arra keresi a választ, hogy Európának sikerülhet-e az EU intézményein keresztül megoldást találni a kontinenst jellemző etnikai és vallási fragmentálódásra, vagy elkerülhetetlen, hogy Európa egy újabb háború keretében felégesse magát.

Készült George Friedman 2015. február 4-én “Europe: Destined for Conflict” című előadása alapján
A The Chicago Council on Global Affairs keretei közt a megjelenő Flashpoints: The Emerging Crisis in Europe című  könyve kapcsán tartott előadásában George Friedman arról beszélt, hogy az Európában húzódó ellentétek, melyek  most újult erővel törtek a felszínre a gazdasági válság hatására, miként predesztinálják a (második) legkisebb  kontinens jövőjét és a nemzetközi rendszert.
2008-as korábbi könyvében Friedman úgy írt az Európa Unióról, mint egy fenntarthatatlan képződményről, melynek kapcsán, mostani előadásában nyugodtan kijelentette: “én  megmondtam”. Most ez látszik beigazolódni. Európa egyre instabilabbá válik, ez pedig az egész nemzetközi rendszer  ingataggá válásával jár együtt. Nem árt tehát felkészülni az esetleges következményekre.
A másik ok, amiért a  Flashpoints könyvet megírta ennél személyesebb érintettségéből fakad: Friedman szüleinek életét az első és a  második világháború, az övét pedig a hidegháború határozta meg, így nem olyan meglepő, hogy apja arra a  következtetésre jutott, hogy ” ha a geopolitika juttatta mélypontra az életed, a geopolitika is fog kihúzni onnan.” Így került a család az Egyesült Államokba.
Azonban a fontos kérdés továbbra is az maradt, hogy ez a háborús, konfliktusokkal és feszültségekkel tűzdelt időszak, ami elől Magyarországról elmenekültek, valóban véget ért-e Európában? Az EU azt ígérte, hogy igen, a vérontás és a felfordulások ideje lejárt. Friedman apjának megvolt erről is a maga véleménye: “Európa sosem változott meg, csak úgy tesz mintha megváltozott volna.” Mi az, ami az európai viselkedést és identitást meghatározza? A hit egy európai
kivételességben, és a paradoxon, hogy amíg az egész világot sikerült meghódítania, letörnie a kultúrák közötti válaszfalakat és reflektorral rávilágítani, hogy nincsenek egyedül ebben a világban. Viszont amíg legyőzte a természetet, elűzte a hideget, a sötétet, és amíg legyőzte a világot is az “emberiesség” terjesztésével, addig saját magát soha nem sikerült meghódítania. Európa egyszerűen képtelen arra, hogy önmagát, a második legkisebb kontinenst
egyesítse [1].
Európa nem más, mint 52 szuverén állam, ahol három óra vezetés után négy különböző nyelvvel találkozunk és négy-öt olyan állammal, akik szenvedélyesen gyűlölik egymást. De szerencsére ez az ellentét különböző földrajzi elemekkel van elválasztva egymástól. Így nem is annyira érthetetlen, miért akkora csoda, hogy az Európai Unió mégis létrejött.

Harmincegy év

Szeretjük azt gondolni, manapság is, amit Norman Angell 1910-ben a Nagy Illúzióban megírt, hogy a pénzügyi kitettség és a kereskedelmi összefonódások miatt lehetetlen és értelmetlen, hogy Európában háború törjön ki. Ez egy meglehetősen materiális, racionális és profit-orientált gondolkodási módszer, de éppen ezért reálisnak is tűnhet. Ezzel szemben komoly sokként és váratlanul robbant ki az első világháború. 1914 szeptemberének egy hete alatt 600 000 ember lelete halálát, és Európának még csak a szeme sem rebbent. A háború folytatódott, és ahogy tudtak, az emberek folytatták a maguk kis életét. A másik oldalon viszont 100 millió európai halt meg 1914 és 1945 között különböző politikai okokból úgy, mint háború, holokauszt, tervezett éhezés, üldözések spanyol polgárháború, végtelen, végtelen mennyiségű egyéb konfliktus. „Nem volt olyan birodalom, amely oly sikeresen tudta volna elpusztítani magát 31 év alatt, mint ahogyan az Európának sikerült.”
Ennek következtében pedig Európa saját romjai közt nem csak a pusztítás mértékével és az újjáépítés gigászi súlyával kellett szembenéznie, hanem azzal is, hogy a történelem során először került ki saját irányítása a kezéből. Háborúról és békéről a fontos döntéseket Washingtonban és Moszkvában hozták meg a korábbi párizsi, berlini, londoni és római paloták helyett. Alapvető szuverenitásában sérült a kontinens. Nem de jure, viszont de facto alapon megszállt területnek minősültek valamelyik hidegháborús szuperhatalom uralma alatt [2].
Már ebben a közegben felmerült egy egyesült Európa gondolata. A Marshall segélyből való részesedés egyik feltétele volt, hogy az államok lépéseket tegyenek a közeledés érdekében. Rendszeresen azonban, főleg a közgondolkodásból, kimarad ez a mozzanat, és az európai integráció folyamatát az Európai Szén és Acélközösséggel és a későbbi Római szerződéssel kezdik – ezt Friedman európai amnéziának nevezi, amely csak azt a kezdeményezést hajlandó figyelembe venni, amit már az európaiak magukévá tették és nem kifejezetten amerikai nyomásra hozták létre az integrációs folyamatot.
Mindenesetre ebből született meg nagy nehezen a hidegháború végét övező eufóriában 1992-ben, 500 évvel az után, hogy az emberiesség meghódította a világot, a Maastrichti szerződés, amely békét és jólétet ígért az Európai Unió lakosainak.

Mi vagyok, ha szegény vagyok?

1992 és 2008 között Európa az egyik leggazdagabb és virágzó időszakát élte. Senkiben fel sem merült, hogy egyáltalán szükség lenne feltenni a kérdést, mi van akkor, ha szegény vagyok? Röpke 7 hét leforgása alatt azonban eme mulasztás komoly következményekkel járt.
Amikor 2008 augusztusában bevonult Grúziába, Oroszországról kiderült, hogy korántsem olyan elhivatott a libertariánus stratégia felé, mint ahogyan azt a nyugati világ gondolta. Európa, még a dél-szláv háború ellenére is abban a hitben élt, hogy a háborúk időszakának végleg vége. Ezzel szemben az most ismét visszatért, és ami a mai ukrán helyzet szempontjából is fontos, az okok maradtak is. Oroszország számára stratégiai létkérdés, hogy körülötte egy legalább semleges országokból álló puffer zóna jöjjön létre, ami azt jelenti, hogy Amerikának és a NATO-nak semmi keresnivalója Ukrajnában. A 2008-as invázió sem Grúziáról szólt, sokkal inkább volt ez jelzés Ukrajnának [3], hogy lássák, ennyit ér az amerikai szövetség.
Bebizonyosodott, hogy az orosz kérdés nem rendeződött, és akkor még ezt követte a Lehman Brothers összeomlása, ami egy újabb európai problémára világított rá pénzügyi és válságkezelési fronton. Amerika már túlélt négy nagyobb gazdasági válságot, és mindegyik ugyanúgy végződött, szóval 2008-ra már volt egy kialakult minta, amit követhettek. Először is nincs személyes felelősségvállalás a pénzügyi szektorban. Majd a kormány kisegítő csomagot ajánl fel, amit a pénzügyi közösség örömmel elfogad, és szinte azonnal átirányítja a vádat a kormányzati felelőtlen magatartásra. Az amerikai megoldás szerint egy szép vasárnap délután össze kell zárni a bankárokat egy terembe és hagyni őket, hogy kiabáljanak, üvöltözzenek és könyörögjenek, míg végül elő nem állnak egy elfogadható javaslattal. Ez persze nem feltétlenül a legeredményesebb vagy éppen legkívánatosabb, de mindenképpen egy megoldási lehetőség, ami eddig mindig bevált.
Európában ezzel szemben nemhogy egy ilyen krízis-megoldó helyszínként szolgáló metaforikus terem nincs, de annyi bankárt, állam- és kormányfőt kellene összeültetni, hogy az egyszerűen már átlépi a lehetséges opciók és a józanész határát. Továbbá az európai történelem sem tud felmutatni az amerikaihoz hasonló békés válság-rendezést. Általában mindig egyszerűbb és gyorsabb volt fegyverhez nyúlni, mint gyűlölt szomszédjainkkal a tárgyalóasztalnál maradni.
Itt kezdődnek az európai sajátosságok, főleg onnantól kezdve, hogy Németországot is recesszióba taszította a pénzügyi és gazdasági válság. Az EU-t tulajdonképpen azért hozta létre Németország, hogy a GDP-jének 50%-t adó export felét el tudja adni a szabadkereskedelmi övezetben. Friedman ezt az alapvető rendszerbeli hibát ahhoz hasonlította, mintha a naprendszert egy fekete lyuk köré akarnánk felépíteni. Azonban mindez nem veszi el az egymásra mutogatás elől a lehetőséget. A németek szerint az export hatékonyságuk eredménye és az EU-s igények kiszolgálásának tökéletesen megfelel, tehát a válság egyáltalán nem a túlzott német export eredménye, hanem a dél-európaiaké, akik felelőtlenül vettek fel irdatlan méretű kölcsönöket. Ezzel szemben persze a másik oldalnak is megvan a joga a háborgásra, hiszen az euró árfolyama úgy van meghatározva, hogy az kezelhető szinten tartsa a német inflációt, miközben sokkal olcsóbb euróra lenne szükség ahhoz, hogy segítse a dél-európai exportot.
A válságot szintén erősítette, hogy összefonódott Európában a nagyvállalatokkal a jóléti rendszer. Mivel olyan környezetben működhetnek, ahol nincsenek kitéve komolyabb feltörekvő versenytársaknak, megengedhetik maguknak, hogy nagyobb embertömegeket foglalkoztassanak [4].
Összességében egy hatalmas strukturális hiba, hogy az EU hatalmi rendszer egyértelműen eltolódott északi irányba. Míg a német munkanélküliségi ráta 5%, a francia pedig 12% körül mozog, addig a görög 26%, a spanyol 23% és az olasz 21%. Dél-Európa válságban van [5]. Azonban, csak hogy az EU-t hibáztassuk, nem a Mediterrán térségről beszél, hiszen Törökország a fent felsorolt államokkal szemben továbbra is sikeresen produkál 7-8-9%-os GDP növekedési mutatókat – azért, mert szerencséjükre, még mindig nem vették be őket az Unióba.

Társadalmi katasztrófa

Azonban míg “csak” a munkanélküliségi adatokat nézzük, addig elsiklunk a szegénységi mutatók felett, amelyek így rejtve maradnak, holott szintén legalább akkora társadalmi veszélyeket hordoznak.
Azzal, hogy a nagyvállalatok ilyen széles körben vesznek részt a foglalkoztatásban, illetve a még ehhez társuló széles-körű kormányzati munkáltatás, amely magába foglal olyan szakképzett köröket, mint az orvosok vagy az elektronikai mérnökök, egy ilyen válság komoly csapást jelenthet a társadalom egészére. A magas munkanélküliség a fiatalok körében elkeseredéshez vezet, hiszen egyáltalán nem erre készültek. A valódi csapdahelyzet azonban akkor merül fel, amikor 6-7 év eltelte után már tartósnak gondolják ezt a szegénységi és munkanélküli állapotot. Ekkor jön el az a veszélyes pont, amikor válaszokat keresnek az állapotukra, ami egy vezető előlépésében csúcsosodik ki. Pontosan úgy, ahogyan az az 1920-as évek Németországában is történt. Akkor egy kis bajuszos, és meglehetősen meggyőző ember emelkedett fel. És mi mind emlékszünk rá, ha más nem a történelemkönyvekből, hogy az hogyan végződött.
A legaggasztóbb mégis az, hogy Európa annyira megszállottan csak a bankok egészségével foglalkozik, hogy gond nélkül elsiklik a társadalmi katasztrófa jelei fölött, mert meg vannak győződve arról, hogy amíg a bankok stabilak és a kötvényeket mindenki rendesen fizeti, addig minden rendben van, pedig nem.
Európaszerte egyre több országban erősödik és kerül hatalomra, vagy a hatalom küszöbére a szélső jobb oldal (vagy éppen a bal), és egyre többen foglalnak olyan álláspontot, miszerint egyszerűbb csődöt jelenteni, nem fizetnek többet. Így azok a pártok, amelyek 1992-ben a Maastrichti szerződést aláírták folyamatosan delegitimizálódnak, és EU-ellenes pártok veszik át a helyüket, mint a Nemzeti Front Franciaországban, a UKIP az Egyesült Királyságban. Ezzel párhuzamosan pedig a régi gyűlölködések is ismételten erőre kapnak.
Az EU azért jött létre, mert jó üzleti lehetőség rejlett benne. Nem volt semmilyen egységes identitás, egységes sors, amelyben Európa-szerte mindenki osztozott volna, ezt pedig legjobban a hullámokban újra és újra megerősödő nacionalista érzületek jellemzik. Nincs olyan, aki meghalna az EU ideájáért. Az USA-ban bezzeg lenne.
A közép-kelet-európai tagállamoknak rá kellett ébredniük, hogy a nyugatiak nem foglalkoznak velük, elvégre úgysincs hadserege az EU-nak, mit is tehetne? Ezzel szemben az egy egész óceánnal távolabb lévő Amerikát jobban érdekli, hogy mi történik a határaikon, mint a saját szomszédjaikat [6].
Friedman végkövetkeztetése szerint Európa nem más, mint egy földrajzi képződmény, összefoglaló név, amit 52 nagyon is független, nacionalizmustól és rengeteg, rengeteg sok történelmi sérelemtől fűtött ország leírására használunk. Itt az ideje felébredni az 1992-2008-as álomból, és elgondolkodni, mi fog történni Európában. Vannak, akik szerint semmi nem fog történni. Mindig vannak ilyenek. Mások azonban, köztük Friedman is kelet felé fordítja az érdeklődők tekintetét, mert ami ott zajlik az a jövő hírnöke.

KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK

Az ukrán nép kire számíthat most? Az EU-ra, vagy inkább önmagára?

Friedman szerint ez attól függ, hogy orosz vagy ukrán nyelvet beszélő népről beszélünk-e. Azonban ami igazán fontos az az, hogy “ahhoz az országhoz forduljanak, aki segíteni is fog nekik, ez pedig nem más, mint az USA.” Jelenleg Ukrajnában az Egyesült Államok NATO kereteken kívül működik (a törökök csak a hecc kedvéért biztosan megvétóznának mindent), és a Baltikumban, Romániában, Lengyelországban és Bulgáriában is előzetes csapat, muníció és egyéb felszereléseket helyezett el. Ezek a lépések egy Cordon Sanitaire kiépítését jelentik, ami viszont csak tovább erősítik az orosz rettegést attól, hogy ez csak egy újabb módja az amerikaiaknak, hogy a föderációt felbomlasszák.

Mi a jövője az európai pacifizmusnak?

Bizonyosan nem EU, azaz államok feletti szinten fog ez eldőlni, hanem állami viszonylatokban. Egy nagy, globális háború kitörésének nem nagyon látja az esélyét, legfeljebb Európa-Oroszország határán, illetve a szeparatista törekvések sokasodása az, ami még aggasztó lehet, hiszen nincs is rosszabb és lesújtóbb egy polgárháborúnál. Azonban azt is észben kell tartani, hogy nincs olyan régió, amely folyamatosan békés lenne. Európa nem valószínű, hogy visszatérne a maga tragikus 31 évéhez, de az “emberiesség időszakához” valószínűleg igen. Meglesznek a maga háborúi, békéi és az emberek élni fogják a maguk kis életét. Ami pedig az amerikai kapcsolatot jelenti, nem Európával, hanem az egyéni államokkal vannak USA kapcsolatok.

Az iszlám extremizmus tényleg akkora fenyegetést jelent az Egyesült Államoknak?

Az iszlám extrémizmus probléma, de nem egzisztenciális mértékben, és ennek megfelelően kell kezelni. Az USA-nak megvannak az ennél sokkal fontosabb problémái, az iszlám terrorizmus pedig akkor is folytatódik, ha minden erejüket ráfordítják, akkor meg már egyszerűbb arányosan kezelni. Friedman szerint az USA-nak olyan kormányzatra van szüksége, amely képes birodalomként kezelni ezt az államot, amely még egyelőre arra sem képes, hogy lenyelje, valójában egy fiatal, még éretlen birodalomként viselkedik. Ki kell építeni egy olyan vezetést, amely képes tanulni a hibáiból, és előbb utóbb megérik arra, hogy kombinálni tudja az amerikai köztársaságot egy olyan entitással, ami soha nem akart lenni.

Friedman előző könyvében írt előrejelzéseket a következő 100 évre: ezek közül van-e bármi, amit újragondolna, újrafogalmazna?

Egyedül a megszabott időkeretet rövidítené le. Az ukrajnai válságot 2015-re jósolta robbanni, illetve talán az orosz dezintegrálódásra szabott 2020-as határ is túlságosan nagylelkűnek fog bizonyulni. Lengyelország, Törökország és Japán fontosságát és igazi meghatározó szerepét továbbra is fenntartja, illetve büszke arra, hogy azt is sikerült megjósolnia, az USA elsőként és a leggyorsabban áll majd talpra a gazdasági válság után.

Hol van az amerikai birodalom határa, és meddig érdemes, meddig lehet azt kitolni?

Amerika legnagyobb előnye, hogy egyszerre uralja a világtengereket és az űrt is, így nem lehet megszállni őket, míg ők elég könnyedén megszállhatnak másokat. Történelmi hagyományból fakadóan pedig a leghatékonyabb módszer, amivel Amerika élhet az az, amit Ronald Reagan alkalmazott az Iraki háborúban: pénzelte mindkét szemben álló felet, hogy egymással legyenek elfoglalva és közben ne legyen idejük az USA ellen szervezkedni. Nem éppen etikus, meglehetősen cinikus, de mindenképpen egy kétségtelenül hatékony módszer volt, és ez a lényeg. Ugyanis azt is látni kell, hogy Amerika soha sem tudja majd effektíven kiterjeszteni a (birodalmi) határait, mint ahogyan arra a náci Németország törekedett. Létszámból adódóan lehetetlen Eurázsiában terjeszkedni, így az egyetlen lehetőség, ami az USA előtt áll az, hogy politikai, gazdasági támogatást nyújtson és tanácsadókkal lássa el az érdekének megfelelő feleket.
Szelektíven és csak nagy ritkán lenne szabad beavatkozni, nem úgy, mint ahogy az Afganisztánban és Irakban történt. Az al-Kaidát sikeresen kizökkentették a katonai hadműveletek, azonban ahelyett, hogy itt birodalmi politikának megfelelően kivonultak volna, az amerikai vezetés úgy döntött, hogy itt az ideje demokráciát építeni. Ezt pedig nem lehet. A probléma viszont egy csapásra rendeződne, ha Amerika végre elismerné, hogy ha tetszik, ha nem, ő egy birodalom, és illene annak megfelelően viselkednie.

Amerikának milyen politikát kellene alkalmaznia Európa felé?

„Az Egyesült Államok olyan távol kellene maradjon, amennyire csak tud.” Európában nem az a probléma, hogy nem tudják, mit kell csinálni, mint ahogyan az egy harmadik világbeli állam esetében lenne. Európában egyáltalán nincs hiány politikákban. A gond igazából az, hogy az érdekkülönbségek olyan komolyak, hogy nem lehet egy mellett dönteni, ami egyszerre oldana meg minden problémát.

Ha az euró nem éli túl a válság következményeit, akkor hogy fog kinézni?

Friedman arra világít rá, hogy Németország, mint az EU-t vezető gazdaság, legfontosabb érdeke, hogy őt ne zárják ki a szabadkereskedelmi övezetből. Ehhez azonban az kell, hogy ő sem szoríthat ki senkit túlságosan szigorú követelésekkel az euró zónából. Ebből fakadóan pedig azt jósolja, hogy egyre többen fogják a Magyarország által kitaposott utat követni, és azt mondani, hogy nemzeti valutában fizetnek, és minden dollárért kap az EU Központi Bank 60 centet. A bank pedig el fogja fogadni, mert még ez is sokkal jobb, mintha az adott állam csődöt jelentene. Olyan ajánlatot kell tenni, amit nem lehet visszautasítani: valamit vagy semmit alapon. „Ha száz dollárral tartozom neked te fogtál meg engem, de ha egy milliárddal, akkor én fogtalak meg téged.” Friedman szerint az euró túl fogja élni ezt a felfordulást – azonban csak olyan alapon, mint ahogy az európai intézmények is általában fennmaradnak jóval az után is, hogy élettartamuk végére értek és már nincs semmi hasznuk.

Amerika érdekében áll-e, hogy Oroszországgal megossza a hatalmat Európa felett?

Európában a Szentpétervár- Rosztov vonal az, ami nyugatot és keletet elhatárolja Oroszországban, aki egyébként folyamatosan nyugatra törekszik a tengeri kijáratai miatt (meg, mert keleten már elérte a legtávolabbi lehetséges pontot). Számára egzisztenciális kérdés, hogy körülötte egy legalább semleges puffer zóna létezzen. Ennek szempontjából Ukrajna elengedhetetlen, és amennyiben a nyugat elég mélyen előretör Ukrajnán keresztül, akkor akár 70 mérföldnyire kerülhetnek Sztálingrádtól és 300-ra Moszkvától. Az USA pedig pont ebben a zónába a Fekete-tengertől a Baltikumig kezdett bele a kapacitások kiépítésébe, ami igazán nem segít abban, hogy Oroszország
megnyugodjon.

Mindkét hidegháborús szuperhatalom kártyái az asztalon vannak, mindenki tudja, hogy mit akarnak, és mire készülnek. Amit azonban senki nem tud, viszont minden meghatározó változójaként funkcionál, az Németország. Mit tesz majd Németország?

Itt lép fel a térképre a fél évszázados amerikai rémálom, a német technológia, német tőke és orosz emberanyag és nyersanyag kombinációja. Ha ez bekövetkezik, akkor az amerikai fölény már kikezdhető lenne, amit viszont az USA mindenképp meg akar akadályozni. Ez a német probléma, a nagy német kérdés 1871 óta, ami igazán meghatározza a hatalmi leosztást Európában. Amíg Németország nem tudja eldönteni, hogyan egyensúlyozza ki gazdasági nagyhatalmiságát és geopolitikai törékenységét, addig ez a kérdés és vele együtt Európa jövője is kérdőjelekkel tűzdelt marad.

 

Jegyzetek
1.
Igazából Ausztrália a legkisebb, azonban a halálos fauna otthona valójában csak egy óriási sziget, amely kontinens címmel büszkélkedik, hogy legyen, akinél Európa nagyobb lehet.
2.
Viszont azt is meg kell hagyni, hogy nem volt még olyan két ország sem, akik olyan felelősségteljesen kezelték volna a háború és béke kérdését, mint az Egyesült Államok és a Szovjetunió. A háború lehetőségei végtelenek voltak, mégsem következett be. Friedman hálát ad az égnek és mindennek, aminek köszönhetően nem kell arra a kérdésre választ adnunk, mi lett volna a világgal, ha 1914-ben egy akkori európai úriember kezében nukleáris fegyverek lettek volna. Valószínűleg nem lett volna világ, amelyre egy második mindent elemésztő háború  kiterjedhetett volna.
3.
Az ukrán narancssárga forradalom az oroszok szemében egyértelműen az amerikai fenyegetés leképeződése volt. Jelét látták ugyanis ebben annak, hogy az USA az Orosz Föderáció felbomlasztására törekszik.
4.
A németek persze kritizálhatják a görögöket a maguk ellátó rendszere miatt, mire ők visszavágnak, hogy ők legalább fizettek érte, amennyit tudtak, míg a német továbbra is az abszurd mennyiségű exportjától függ. Egy másik aspektusa a vállalati rendszer struktúrájának, hogy az EU annyi jogi korlátozást kényszerít rájuk, hogy az egyetlen mód, ahogy működni és vállalkozni lehet, az a feketepiacon keresztül történik. Ezt a kockázatot pedig főként a déli államokban éri meg vállalni. Minden negatívum ellenére is, azonban a fekete piaci folyamatokra szükség van, mert különben a munkanélküli és a szegénységi mutatók rettentő módon elszabadulnának.
5.
Erre Friedman a „depression” szót használta, amely annyiba különbözik a recessziótól, hogy még az egészséges vállalatok sem működőképesek.
6.
„Mert az USA nem hunyhat szemet az események fölött csak azért, mert távol van.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

%d blogger ezt szereti: