Oroszország és Közép-Ázsia: hat szovjet utódállam

Szerzők: Gyuris Ferenc, Szabó Pál

 1

Oroszország és Közép-Ázsia áttekintő térképe

(Rövidítések: AZ–Azerbajdzsán; BEL–Belarusz; É–Észtország; GR–Grúzia;
L–Lettország; LI–Litvánia; Ö–Örményország; PL–Lengyelország; TR–Törökország)

 

Oroszország: két kontinens határán

Kontinensnyi atomhatalom középhatalmi vonásokkal

Oroszország Földünk messze legnagyobb területű országa: közel 17,1 millió km2-es kiterjedésével, amely nagyjából duplája Brazíliáénak és négyszerese az Európai Unióénak, bolygónk lakott részének mintegy egynyolcadát fedi le. Katonai ereje, ezen belül különösen nukleáris arzenálja alapján az Egyesült Államokkal együtt a nemzetközi rangsor élén áll. Lakosságszámát és nominálértéken számított GDP-jét tekintve ugyanakkor a 2013-as adatok alapján a 9. helyen szerepelt az országok között (mind az ENSZ, mind a Világbank kimutatásai szerint). Népesség terén megelőzi Japánt, ám elmarad Bangladestől, míg bruttó hazai terméke némiképp nagyobb Indiáénál, ám kisebb Olaszországénál. Vásárlóerő-paritáson számított egy főre jutó GDP-je az IMF 2014-es statisztikái szerint lényegileg megegyezik Magyarországéval és Malajziáéval, vagyis kicsit több mint a fele Németországénak.

Oroszország nyugat–keleti irányban mintegy 6600 km-t, észak–déli irányban pedig 4500 km-t fog át. (Összevetésképpen: Budapest és London távolsága nem éri el az 1500 km-t.) Területén összesen kilenc időzóna osztozik. Oroszország rendelkezik a világ leghosszabb, közel 58 000 km-es határvonalával, amely több mint kétszer hosszabb Afrika teljes partvonalánál. Ennek majdnem kétharmada tengerpart, Oroszország ugyanis az Atlanti- és a Csendes-óceán, valamint a Jeges-tenger összesen 13 tengerével határos. A több mint 20 000 km-es szárazföldi határ mentén 14 országgal szomszédos, amely Kínával holtversenyben globális rekord. Nyugaton Norvégia, Finnország, Észtország, Lettország, Belarusz és Ukrajna, valamint a kalinyingrádi terület révén Lengyelország és Litvánia határolja. Délen Grúziával és Azerbajdzsánnal (a Kaukázus-vidéken), Kazahsztánnal és Mongóliával, valamint két szakaszon Kínával, egy rövid zónában pedig a Koreai Népi Demokratikus Köztársasággal (közkeletű nevén Észak-Koreával) szomszédos.

A hosszú határvonal mentén számos szakasz képezi – esetenként igen heves – nemzetközi határviták tárgyát. Különösen komoly nemzetközi figyelem irányul a mintegy hat magyar megyényi területű (27 000 km2) Krími Autonóm Köztársaságra, amelyet Oroszország 2014. március 21-én annektált, ám amelyet a nemzetközi közösség, az Európai Unió és hazánk egyaránt Ukrajna részének ismer el. Oroszország keleti peremén, az Ohotszki-tenger és a Csendes-óceán között orosz fennhatóság alatt állnak a mintegy 1300 km hosszan elnyúló Kuril-szigetek. Az összesen 56 sziget közül a délen található Iturupra és Kunasirra, valamint az apró Sikotan- és Habomai-szigetekre Japán is igény tart. Ezeket a területeket ugyanis a Szovjetunió úgy foglalta el 1945-ben – a jaltai megállapodással összhangban –, hogy átadásukat Japán kapitulációs dokumentumai nem tartalmazták. Oroszország az utóbbi esztendőkben a Jeges-tenger alatti selfterületek gazdag szénhidrogén-készletének nagyobb részére formál jogot, mint amely a nemzetközi jogban általánosan elismert kizárólagos gazdasági hasznosítási zónán (a tengerparttól számítva 200 tengeri mérföldön, azaz mintegy 370 km-en belül) található.

A szénhidrogén-mezőkben szintén igen gazdag Kaszpi-tenger nemzetközi jogi felosztása sokáig szintén megoldatlan kérdést jelentett. Oroszország a vele szomszédos két érintett állammal, Kazahsztánnal és Azerbajdzsánnal 2003-ban kölcsönösen megállapodott a közös határszakaszokról, a Kaszpi-tenger déli medencéjével határos Irán és Türkmenisztán azonban nem hajlik a terület felosztására. Az 1960-as évek óta súlyos határviták terhelték a Szovjetunió és Kína viszonyát, különösen a mandzsúriai Usszuri-határfolyó mentén, ahol 1969-ben fegyveres összecsapásokra is sor került. Kisebb konfliktusok nyugatabbra, Kína Xinjiang tartományának szovjet határszakasza mentén is kipattantak. A vitát 2008-ban a Kína és Oroszország közötti jószomszédsági és békés együttműködési szerződés keretében sikerült végleg lezárni.

A Szovjetunió felbomlása után az Oroszországhoz tartozó Csecsen-Ingus Autonóm Köztársaság szeparatista muzulmán erők vezetésével kikiáltotta függetlenségét. Az államalakulat hamarosan kettévált, Ingusföld pedig de facto is Oroszországhoz csatlakozott. A Csecsenföld feletti tényleges orosz ellenőrzés visszaállítása érdekében a Borisz Jelcin-féle orosz vezetés 1994-ben háborút indított (első csecsen háború), amely komoly áldozatokkal járt, ám politikailag, katonailag sikertelennek bizonyult, és 1996-ban tűzszünettel ért véget. 1999–2000-ben az orosz vezetés újabb harcok során (második csecsen háború) átvette a tényleges irányítást Csecsenföldön, ahol oroszbarát kormányzat alakult.

Oroszország határai mentén több olyan szakadár terület is található, amelyekre Moszkva nem formál területi igényt, ám amelyeket – az ENSZ hivatalos álláspontjával szembemenve – nem a szomszédos, ENSZ-tagsággal rendelkező országok részének, hanem önálló területnek tekint. Ez a helyzet a grúz-orosz határvidéken található, az ENSZ által Grúzia részeként nyilvántartott, Bács-Kiskun megye méretű Abháziával (8660 km2) és a Zala megyénél némiképp nagyobb Dél-Oszétiával (3900 km2), melyek együttes lélekszáma mintegy 300 ezer főre tehető. (A két terület függetlenségét a nemzetközi közösség tagállamai közül Oroszországon kívül csupán a távoli Venezuela és Nicaragua, valamint az apró csendes-óceáni szigetállam, Nauru ismeri el, amely ezen aktus után 50 millió USD értékű pénzügyi támogatást kapott Oroszországtól.) Oroszország továbbá – egyebek mellett az Európai Unióval, Németországgal és az Egyesült Államokkal ellentétben – hivatalosan elismerte a 2014 novemberében két délkelet-ukrajnai szakadár területen, Donyeckben és Luhanszkban tartott választásokat és azok eredményét.

Politikai földrajzi értelemben különleges helyzetben van az egyhatod magyarországnyi területű (15 100 km2), valamivel kevesebb mint 1 millió lakost tömörítő Kalinyingrádi terület, amely ún. exklávé, tehát nem határos Oroszország egyik más területével sem. (Oroszországhoz való tartozását ugyanakkor minden ENSZ-tagállam elismeri.) A területet a II. világháború után az egykori Kelet-Poroszország maradványaként csatolták a Szovjetunióhoz, szárazföldön kizárólag az EU- és NATO-tag Litvániával és Lengyelországgal, nyugaton pedig a Balti-tengerrel határos.

 

Természetföldrajz: a szélsőségek földje

Oroszország természetföldrajzi tekintetben rendkívül sokszínű térség. Domborzati képére elsősorban a hatalmas kiterjedésű síkságok, valamint az ezeket keretező vagy elválasztó hegységek nyomják rá bélyegüket. Nyugati részét Földünk 2. legnagyobb alföldjének, a Kelet-európai-síkságnak a középső, keleti része uralja. (Jellemző, hogy a mintegy 4 millió km2-es tájegység legmagasabb pontja az Oroszországban található Valdaj-hátság területén mindössze 347 méteres.) Ezt a roppant területű síkvidéket keleten az Urál-hegység határolja, amelyet Európa és Ázsia természetföldrajzi határának tekintenek. Az Urál óidei lepusztult hegyvidék, hossza mintegy 2500 km. Magassága alapján (Narodnaja, 1895 m) nem mérhető össze bolygónk legimpozánsabb magashegységeivel, ásványkincsekben ugyanakkor rendkívül gazdag: területén mintegy 50 különböző ásvány ipari méretű kitermelésére nyílik lehetőség.

Az Uráltól keletre Szibéria hatalmas tájegysége terpeszkedik. Ennek nyugati részét a több mint 2,5 millió km2-es Nyugat-szibéria-alföld, Földünk egyik legnagyobb egybefüggő alföldje alkotja (területének több mint fele még a 100 m-es tengerszint feletti magasságot sem haladja meg). Keletebbre ezt a még nagyobb, mintegy 3,5 millió km2-nyi Közép-szibériai-magasföld követi, amely leginkább a Nyugat-szibériai-alföldhöz képest számít magasföldnek: legmagasabb pontja (Kameny, 1701 m) a Kárpátok számtalan csúcsától is messze elmarad, a terület java részét pedig 200-500 m közötti térszín alkotja.

Az ország legmagasabb hegyvonulatai döntően délen, valamint keleten terülnek el. Délnyugaton, a Kaukázusban található Oroszország, illetve – a kontinensek lehatárolásától függően – Európa legmagasabb csúcsa (Elbrusz, 5642 m). Szibéria déli részén is magashegységek húzódnak, melyek közül különösen jelentős az Altaj (Beluha, 4506 m), a Szaján, valamint a Jablonov- és a Sztanovoj-hegység. Oroszország keleti, északkelet-szibériai része is döntően hegyvidéki terület. A Kamcsatka-félsziget, illetve ennek déli folytatásában a Kuril-szigetek pedig (valamint délebbre Japán is) a csendes-óceáni „tűzgyűrűhöz”, aktív vulkanikus övezethez tartoznak. Egyedül Kamcsatkán mintegy 160 vulkán, köztük 29 működő tűzhányó található, és gyakoriak az erős földrengések.

Oroszország éghajlati szempontból is rendkívül tagolt. Az ország legdélebbi és legészakabbi részei között (é. sz. 41°, ill. 82°) markáns észak-dél övezetesség figyelhető meg. A Jeges-tengerben található szigeteken, illetve a közvetlen tengerparti zónában sarkvidéki éghajlat uralkodik, amelyre gyakorlatilag egész éves tél, akár egész évben fagypont alatti hőmérséklet és rendkívül gyér növényvilág jellemző. Az ország északi területeinek nagyobb részén, az országterület több mint egytizedén tundra éghajlat figyelhető meg. Itt a hosszú hideg telet két-három hónapra valamelyest enyhébb, fagypont feletti hőmérsékletű nyár szakítja meg, az éves középhőmérséklet azonban továbbra is 0 °C fok alatt marad. Délebbre a hideg mérsékelt, más néven tajga éghajlat zónája következik, ahol az évi középhőmérséklet lassan fagypont fölé emelkedik, bár a tél továbbra is hosszú (6–9 hónap) és hideg, a talajnak pedig a nyári időszakban is csak a felszín közeli része olvad ki, a mélyebb rétegek akár több mint ezer méter vastagságban fagyottak maradnak. (Ezt a jelenséget hívják permafrosztnak, amely Oroszország területének mintegy kétharmadát érinti.) A tájat döntően – bár nem kizárólag – tűlevelű növényzetből álló tajgaerdő borítja. Oroszország ázsiai részének túlnyomó többségét a tundra és a tajga uralja, az európai országrészen viszont dél felé továbbhaladva a nedves kontinentális éghajlatra jellemző erdős, majd az egyre ritkásabb füves sztyepp követi a rá jellemző kiváló csernozjom (feketeföld) talajokkal. Utóbbiak a kontinensnyi ország legértékesebb mezőgazdasági területei. (Moszkvát évente egyharmaddal, de még Nyizsnyij Novgorodot is 15%-kal, Szamarát pedig 5%-kal több csapadék öntözi Budapestnél.) Nedves kontinentális éghajlat jellemzi a Csendes-óceán menti tengermellék bizonyos részeit is. Délen, a Fekete-tenger mentén (különösen Szocsi környékén) pedig a nedves szubtrópusi éghajlat jelenik meg, amelyre 14-15 °C körüli évi középhőmérséklet és bőséges, 1500 mm körüli csapadék jellemző.

Az éghajlat másik fontos jellemzője, hogy nyugatról kelet felé haladva, tehát az Atlanti-óceántól távolodva egyre kontinentálisabbá válik az éghajlat: az éves csapadékmennyiség fokozatosan csökken, a hőingás pedig fokozódik, és a viszonylag meleg nyarakra következő rendkívül hideg téli hónapokban nyilvánul meg. (Kivételt mindössze az ország keleti partvidéke jelent, ahol már a Csendes-óceán mérséklő hatása érvényesül.) Ennek legszélsőségesebb példája a jakutföldi Ojmjakon és Verhojanszk településein figyelhető meg, ahol az Antarktiszon kívül példátlan hideget (–67,8 °C) és Magyarországon nyári forróságnak számító hőmérsékleteket (Verhojanszkban +37,3 °C-ot) egyaránt mértek már. Ez az egész Földünkön példátlan, 100 °C-ot meghaladó abszolút hőingást jelent. A kelet felé erősödő kontinentális hatás miatt az európai országrész nedves kontinentális éghajlatú területe Ázsiai-Oroszország felé tartva ék alakban elkeskenyedik. Kedvező földművelési adottságokkal rendelkező térségek így az Uráltól keletre alapvetően csak a délnyugati határzónában, Szibéria délnyugati, déli részén találhatók.

Oroszország nagy folyamokban és tavakban is gazdag. Az európai országrészen több folyó hossza is meghaladja az 1500 km-t, közülük a Volga egész Európa leghosszabb folyama (3690 km, több mint 800 km-rel hosszabb a Dunánál). Az ázsiai területeken pedig ennél is hosszabb, nagy vízgyűjtő területű folyamok találhatók (a Léna 4400 km, az Ob és az Irtis vízhálózata 5410 km, a Jenyiszejé, az Angaráé és a Szelengáé pedig több mint 5500 km), melyek átlagos torkolati vízhozama egyenként 1,8-2,7-szerese, vízgyűjtő területe három-három és félszerese a Dunáénak. A folyamóriásokon számos nagy kiterjedésű mesterséges víztározó található. A világ 10 legnagyobb térfogatú tározója közül három is Oroszországban található: a Bratszki-víztározó az Angarán, a Krasznojarszki a Jenyiszejen, a Zéja pedig a Zéja-folyón. (Utóbbiak térfogata 36-38-szorosan, előbbié közel 90-szeresen múlja felül a Balatonét.) Oroszországban terül el Földünk legmélyebb (max. 1642 m), valamint a legnagyobb mennyiségű édesvizet magában foglaló tava, a Bajkál, amely bolygónk teljes édesvíz-készletének egyötödét rejti. Részint Oroszországhoz tartozik továbbá a Kaszpi-tenger, a világ legnagyobb, négy magyarországnyi kiterjedésű tava (371 000 km2).

 

Centralizált ország erősen tagolt közigazgatási beosztással

Az Oroszországi Föderáció államformája az 1993-as alkotmány értelmében szövetségi köztársaság, fővárosa Moszkva. Az ország közigazgatási szempontból 83 regionális közigazgatási egységre, ún. alanyra vagy szubjektumra tagolódik. Ezek között 46 terület (oblaszty), 9 határterület (kraj), 21 köztársaság, 2 szövetségi jelentőségű város (Moszkva és Szentpétervár), 1 autonóm terület és 4 autonóm körzet található. Az oblasztyok képezik a legtipikusabb kategóriát, élükön helyben választott, de az államfő által jóváhagyott kormányzó és végrehajtó testület áll. A krajok jogi státusza alapvetően hasonló, speciális elnevezésük határ menti fekvésükből fakad.

A köztársaságok valamely etnikai csoportnak helyt adó, hivatalosan autonóm, saját alkotmánnyal rendelkező területegységek, melyek ugyanakkor Oroszország szerves részét képezik. Az autonóm körzetek (Nyenyecföld, Hanti- és Manysiföld, Csukcsföld, Jamali Nyenyecföld) lakosságát döntő részben egy-egy etnikai kisebbség alkotja. Csukcsföld kivételével minden autonóm körzet valamely más szubjektum részét képezi a tényleges döntéshozatal szempontjából, ugyanakkor alkotmányos értelemben önálló szubjektumnak minősülnek. Az egyetlen autonóm területet (Zsidó Autonóm Terület) pedig az 1930-as években hozták létre a távol-keleti, Kínával határos területeken, azzal a célzattal, hogy ide telepítsék át a Szovjetunió zsidó lakosságát. (A terület népességének ma mindössze 0,2%-a izrealita.) Ezeknek az etnikai alapon megszervezett területeknek a léte szorosan összefügg azzal, hogy – a 2010-es népszámlálás adatai szerint – a lakosság közel ötödét (19%) nem orosz etnikumok alkotják: az országban hivatalosan 160 etnikai csoportot tartanák nyilván. Közülük hatnak (tatárok, ukránok, baskírok, csuvasok, csecsenek, örmények) a lélekszáma meghaladja az 1 millió főt (a tatároké az 5 millió főt is), egyes régiókban pedig akár szerényebb lélekszámú közösségek is a népesség meghatározó hányadát alkotják. (Pl. a Tuva Köztársaságban 82,0% a tuvaiak aránya, Tatárföldön 53,2% a tatároké, a Szaha Köztársaságban, más néven Jakutföldön 49,9% a jakutoké, Baskíriában pedig 29,5% a baskíroké és 25,4% a tatároké.)

Az 1993-as alkotmány elfogadásakor a szubjektumok száma még 89 volt, ez az érték csak a 2000-es évek összevonásai révén csökkent 83-ra. (Megjegyzendő, hogy a Krím-félsziget 2014-es, a nemzetközi közösség által el nem ismert annektálása óta az orosz vezetés a Krímet saját köztársaságának, Szevasztopolt pedig szövetségi jelentőségű városának tekinti.)

A szubjektum szint felett is többféle területi beosztás létezik Oroszországban. A szubjektumokat 2000 óta ún. szövetségi körzetekbe (akkoriban hétbe, 2010 óta nyolcba) sorolják. Ezek élén az államfő által kinevezett meghatalmazott képviselők állnak, akiknek a fő feladata az elnök alkotmányos jogkörének érvényesítése a regionális szinten. Gazdasági tekintetben az országot 12 gazdasági régióra osztják, amelyek a szovjet időszakbeli gazdasági-tervezési körzetek utódai. A haderő megszervezésére pedig négy katonai körzet keretein belül kerül sor.

2

Oroszország területi beosztása. A színek a szövetségi körzeteket, a számok
a szubjektumokat jelölik (tételes felsorolásukat l. az alábbi táblázatban)


 

I. Központi körzet (18 szubjektum; központ: Moszkva)
1: Moszkva város 1b: Moszkvai terület 2: Kalugai terület
3: Tulai terület 4: Brjanszki terület 5: Orjoli terület
6: Kurszki terület 7: Belgorodi terület 8: Voronyezsi terület
9: Lipecki terület 10: Tambovi terület 11: Rjazanyi terület
12: Vlagyimiri terület 13: Ivanovói terület 14: Kosztromai terület
15: Jaroszlavli terület 16: Tveri terület 17: Szmolenszki terület
II. Déli körzet (6 szubjektum; központ: Rosztov-na-Donu)
18: Volgográdi terület 19: Rosztovi terület 20: Asztraháni terület
21: Kalmükföld 22: Krasznodari határterület 23: Adigeföld
III. Észak-kaukázusi körzet (7 szubjektum; központ: Pjatyigorszk)
24: Karacsáj- és Cserkeszföld 25: Kabard- és Balkárföld 26: Észak-Oszétia
27: Ingusföld 28: Csecsenföld 29: Dagesztán
30: Sztavropoli határterület
IV. Volga menti körzet (14 szubjektum; központ: Nyizsnyij Novgorod)
31: Penzai terület 32: Szaratovi terület 33: Uljanovszki terület
34: Szamarai terület 35: Mordvinföld 36: Nyizsnyij Novgorod-i ter.
37: Csuvasföld 38: Mariföld 39: Tatárföld
40: Kirovi terület 41: Udmurtföld 42: Permi határterület
43: Baskíria 44: Orenburgi terület
V. Északnyugati körzet (11 szubjektum; központ: Szentpétervár)
45: Kalinyingrádi határterület 46: Pszkovi terület 47: Novgorodi terület
48: Leningrádi terület 48b: Szentpétervár város 49: Vologdai terület
50: Karélia 51: Murmanszki terület 52: Arhangelszki terület
53: Komiföld 54: Nyenyecföld
VI. Uráli körzet (6 szubjektum; központ: Jekatyerinburg)
55: Cseljabinszki terület 56: Szverdlovszki terület 57: Kurgani terület
58: Tyumenyi terület 59: Hanti- és Manysiföld 60: Jamali Nyenyecföld
VII. Szibériai körzet (12 szubjektum; központ: Novoszibirszk)
61: Omszki terület 62: Tomszki terület 63: Novoszibirszki terület
64: Altaji határterület 65: Gorno-Altajszk 66: Kemerovói terület
67: Hakaszföld 68: Krasznojarszki határterület 69: Tuva
70: Irkutszki terület 71: Burjátföld 72: Bajkálontúli határterület
VIII. Távol-keleti körzet (9 szubjektum; központ: Habarovszk)
73: Jakutföld 74: Amuri terület 75: Zsidó Autonóm Terület
76: Tengermelléki határterület 77: Szahalini terület 78: Habarovszki határterület
79: Magadani területi 80: Csukcsföld 81: Kamcsatkai határterület

 

A szubjektumok szintje alatt helyi önkormányzattal rendelkező területegységek működnek. Ezek legnagyobb részét ún. önkormányzati járások (municipalnij rajon) alkotják, amelyek falusi és városi községekre (szelszkoje poszelenyije, gorodszkoje poszelenyije) bomlanak. Egyes városi községek ugyanakkor – hazánk megyei jogú városaihoz hasonlóan – nem tartoznak semmilyen járás alá; ezeket városi körzeteknek hívják (gorodszkoj okrug). Utóbbiak speciális típusát alkotják az ún. zárt közigazgatási egységek vagy közkeletű nevükön „zárt városok” (zakritoje adminisztrativno-territorialnoje obrazovanyije, ZATO), amelyeket a szovjet érában a kulcsfontosságú hadi- és űripari tevékenységek legfőbb központjaiként alakítottak ki. Habár az egykori „zárt városok” egy része a Szovjetunió szétesésének idején vagy azt követően megnyílt a külvilág számára, sokuk megközelítéséhez napjainkban is engedély szükséges. Ez a sajátos közigazgatási kategória több mint 40 területegységet foglal magában a mai Oroszországban, amelyek lakossága együttesen másfél millió fő környékére tehető.

Nyersanyagközpontú gazdaság

 A cári Oroszország Európa legnagyobb területű, gazdasági színvonala alapján ugyanakkor egyik legfejletlenebb állama volt. A szocialista éra nagy léptékű, erőltetett ipari fejlesztése révén, bőséges erőforrásaira támaszkodva a Szovjetunió a legnagyobb ipari hatalmak közé lépett elő. Az 1970-es évek olajválságai után azonban, amelyek Nyugaton a gazdasági szerkezet jelentős átalakulásához, a fajlagos nyersanyag- és energiaigény látványos csökkenéséhez vezettek, a szovjet gazdaság – a szervezeti keretek rugalmatlansága és a pénzügyi erőforrások szűkössége miatt – képtelennek bizonyult hasonló léptékű átalakítások sikeres végrehajtására. A szocialista államalakulat növekvő külföldi hitelek felvételére kényszerült, ami fokozatos eladósodáshoz vezetett. A negatív tendenciát a kőolaj és a földgáz exportjából származó bevételek tudták valamelyest lassítani, különösen, hogy ezekből a termékekből nyugati országok (pl. az NSZK) is jelentős mennyiséget vásároltak kemény valutáért. Az 1970-es évek közepétől ezzel együtt az ún. „brezsnyevi pangás” vált a gazdaság jellemző állapotává, és a helyzeten az 1980-as évek – döntően Gorbacsov nevéhez köthető – reformjai sem tudtak érdemben javítani.

A Szovjetunió összeomlása az 1991-ben önállósuló egykori tagköztársaságok, így Oroszország számára is látványos gazdasági visszaesést hoztak. Az orosz gazdaság 1996-tal bezárólag évről évre csökkent, a visszaesés mértéke éves szinten több alkalommal meghaladta a 10%-ot (1992: 14,5%). A reálértéken számított GDP volumene 1996-ban mindössze 63%-át érte el az 1991-esnek. Az 1997-es esztendő ugyan szerény növekedést hozott (+1,4%), ám a rákövetkező évben újabb visszaesés történt az ázsiai pénzügyi válság hatására. Ez volt az átalakuló orosz gazdaság mélypontja az 1991-es GDP szintjének 60,6%-ával. A nemzetgazdaság végül csak az évtized legvégétől állt növekedési pályára, döntően a nagy tételben exportált energiahordozók világpiaci árának jelentős emelkedése révén. Az 1999–2008 közötti időszakot éves szinten 5-10% közötti növekedési ráták jellemezték. A bruttó hazai termék 2007-re újból elérte az 1991-es szintet, egy évre rá pedig 17,9%-kal meg is haladta azt. A 2008-2009-es gazdasági válság okozta átmeneti visszaesés (2009: –7,8%) után újból 3,5%–4,5% közötti növekedés következett, amely azonban 2013-ra stagnálás környéki szintre lassult, 2014-ben pedig a Krím annektálása miatti nemzetközi szankciók hatására csökkenésbe váltott.

Fontos megjegyezni, hogy a 2000-es évek növekedési periódusának bevételei a külföldi adósságok jelentős leépítését, komoly pénzügyi tartalékok felhalmozását, valamint az infláció visszaszorítását is lehetővé tették. Az államadósság volumene 1999-ben még közelítőleg megegyezett az ország teljes GDP-jével (99,0%), nyolc esztendő leforgása alatt azonban annak egytizede alá csökkent (2007: 8,6%; 2008: 8,0%). A 2008-as válság, majd a jelenlegi szankciók idején az adósságráta újból emelkedésnek indult, de nemzetközi összehasonlításban így is kimondottan alacsony értékét képvisel (az IMF 2013-as adata 14,0%, 2014-es becslése 17,9%). Ráadásul az ország teljes külföldi adóssága (beleértve a köz- és a magánszférát egyaránt) a GDP 23%-ára tehető, amely nemcsak a legfejlettebb gazdaságok (USA: 106%; Németország: 145%), de akár Kína mutatójától (38%) is jelentősen elmarad. Mindeközben Oroszország a világ országai között a 8. helyen áll a külföldi valutatartalékok és az aranytartalékok együttes volumene alapján, mindegyik európai országot megelőzve, Németországénál is mintegy 85%-kal magasabb értékkel.

A gazdasági átmenet a különböző ágazatokat erősen eltérő mértékben érintette, ami lényeges szerkezeti változásokat eredményezett. Ugyan az ipar súlya nemzetközi összevetésben még mindig magas (a CIA adatai szerint 2014-ben 36,3%, ami jóval meghaladja az erős ipari profillal rendelkező Németország 28,1%-os értékét), a GDP háromötödét immár a szolgáltató szektor adja (59,7%). Az ipari kibocsátás 2014-ben az 1991-es érték kilenctizedét érte el (90,7%), ágazatonként azonban rendkívül nagy különbségek figyelhetők meg. Míg az orosz statisztika által az ipar részének tekintett bányászat kibocsátása 1991 és 2014 között több mint egytizedével (+12,3%), ezen belül az energiahordozók kitermeléséé egynegyedével nőtt (+25,6%), a feldolgozóipar reálértéken számítva a mai napig nem érte el 1991-es teljesítményét (az elmaradás 9,4%-os). Érdemi kivételt ez alól csak néhány rendkívül nyersanyag- és energiaigényes, illetve meglehetősen környezetszennyező ágazat (gumi- és műanyagáruk gyártása: +115,4%; cellulóz- és papíripar: +17,1%), valamint a nyugati technológia importjára erősen rászoruló, a rendszerváltás után így fellendülő tevékenységek (elektronikai ipar: +30,8%) jelentenek. A teljes foglalkoztatás megteremtésében a szovjet érában fontos szerepet játszó, élőmunka-igényes könnyűipari ágazatok ugyanakkor drámai módon leépültek (a textil- és ruházati ipar kibocsátása egynegyedére, de a bőr- és cipőiparé is kevesebb mint egyharmadára esett vissza), miután az erős állami dotáció megszűntével versenyképtelenné váltak a nemzetközi – főként kelet-ázsiai – riválisokkal szemben.

Különösen súlyos szerkezeti aránytalanságokra derül fény, ha figyelembe vesszük, hogy a szövetségi költségvetés bevételeinek több mint fele az olaj- és gázszektorból származik. Ez a korábban írtakkal együtt ugyanis rámutat arra, hogy az 1999–2008 közötti markáns gazdasági növekedés alapját döntően az energiahordozók kitermelése, valamint az olcsó hazai nyersanyagokból előállított félkész, illetve kevésbé innovációigényes késztermékek gyártása jelentette. Ez a növekedési modell kizárólag bőséges természeti erőforrásokkal rendelkező országokban valósítható meg, továbbá csak a néhány kulcsfontosságú termék iránt mutatkozó jelentős (növekvő) nemzetközi kereslet és magas felvásárlási árak mellett. Oroszország gazdasága így rendkívül érzékeny a világgazdasági folyamatokra (például a 2008 óta globálisan lassuló szénhidrogén-fogyasztásra és a csökkenő árakra). Az adósságállomány leépítése és a jelentős tartalékok felhalmozása révén a kontinensnyi ország ugyan érdemi mozgásteret teremtett a maga számára gazdasági válságok esetére, viszont alapvetően nem került sor az innovatív gazdasági ágazatok nagy léptékű kiépítésére és azokra a mélyreható szerkezeti korszerűsítésekre, amelyek a globális szénhidrogén-kereslet csökkenése esetén biztosítani tudnák az ország hosszú távon is stabil gazdasági növekedését. (Azzal együtt, hogy indultak erre irányuló kezdeményezések: a Moszkva melletti Szkolkovóban például 2009-ben innovációs központot hoztak létre, amely egyfajta „orosz Szilícium-völgyként” a csúcstechnológiai ágazatok centrumaként volt hivatott működni.)

Bőséges természeti erőforrások, kiemelkedő energetikai potenciál

Oroszország rendkívül gazdag természeti erőforrásokban. Különösen látványos ez az energiahordozók esetében, amelyek termelésében a globális gazdaság legfontosabb szereplői közé tartozik. Oroszország ezen a téren gyakorolja a legerősebb hatást Földünk geopolitikai és geoökonómiai folyamataira. Szaúd-Arábia és az USA mögött ő a világ 3. legnagyobb kőolaj- és – az USA-t követve – 2. legnagyobb földgáztermelője, ráadásul ő rendelkezik a világ legnagyobb igazolt földgázkészleteivel (a globális összvolumen negyede) és a 6. legnagyobb kőolaj-készlettel (bolygónk készleteinek 5,5%-a). A kitermelés mindkét ásványkincs esetében jóval meghaladja a hazai szükségleteket, java része kivitelre kerül. A kőolaj több mint kétharmadát (69%) exportálják, döntő részét (79%) Európába, elsősorban Németországba, Hollandiába és Lengyelországba. Bár az utóbbi években fokozatosan növekszik az Ázsiába, elsősorban Kínába irányuló kivitel is, ennek súlya még mindig egyötöd alatti (18%). A szállítás java része csővezetékeken keresztül történik, melyek közül hossza (közel 3900 km) és kapacitása (napi 2 millió hordó) alapján napjainkban is kiemelkedik az Európa felé tartó Barátság-kőolajvezeték. Növekszik ugyanakkor a tengeri szállítás jelentősége, részint a Fekete-tenger, részint a csendes-óceáni partvidéken, ahonnan Kelet-Ázsia fő gazdaságai mellett az Egyesült Államokba is szállítanak kőolajat és folyékony olajszármazékokat.

Mivel a földgáz alapvető szerepet játszik az ország energiaszükségletének fedezésében (a primer energiafogyasztás 56%-át adja), termelésének csak kisebb hányada (28%) kerül kivitelre. Oroszország azonban ezzel is toronymagasan vezeti a földgáz-exportőrök listáját (a 2. helyen álló Katar értéke már csak az orosz export 60%-a). A kivitel nagy részét hagyományos technológiával, csővezetéken szállítják el, gyakorlatilag teljes egészében európai piacokra (több mint felét az Európai Unió vezető gazdaságaiba, közel negyedét [24%] Kelet-Európába, majdnem egyötödét [19%] Törökországba). A hagyományosan Ukrajnán és Belaruszon keresztül haladó vezetékek mellett – a térség geopolitikai feszültségei miatt – jelentősen felértékelődtek az alternatív útvonalak, így az Északi Áramlat (amely a Balti-tengeren keresztül közvetlenül jut el Németországba), valamint a hosszabb ideje tervben lévő, ám meglehetősen hányatott sorsú Déli Áramlat (amely az eredeti tervek szerint a Fekete-tengeren keresztül oldotta volna meg számos délkelet-, közép- és dél-európai ország ellátását). A világ többi része felé irányuló orosz gázexport ugyanakkor döntően cseppfolyósítás után, óriási tankereken jut el a célországokba. A tartályhajók főként a csendes-óceáni Szahalin szigetének kikötőiből indulnak, elsősorban Japánba (76%), kisebb részben Dél-Koreába (20%) és más területekre (Kínai Népköztársaság: 3,5%; Tajvan: 0,6%). Érdekes tény, hogy mivel az orosz szénhidrogén-mezőkön a földgáz egy részének elszállítását, hasznosítását igen drága volna megoldani, az olajtermelés során feltörő gáz jelentős részét ma is elfáklyázzák, a felszínre hozatal után elégetik. (A Földünkön egy évben elfáklyázott gáz 27%-át Oroszország adja.) Az orosz földgázszektor alapvető nemzetgazdasági jelentőségével és kiemelkedő geopolitikai fontosságával egyaránt összefügg, hogy a kitermelés több mint négyötödét a többségi állami tulajdonban lévő Gazprom vállalatcsoport irányítja (amely egyben Oroszország teljes GDP-jének mintegy 8%-át állítja elő).

Lényeges földrajzi szempont, hogy az orosz olaj- és gázkitermelés meghatározó részét a fő fogyasztópiacoktól igen messze fekvő, a zord éghajlati viszonyok miatt viszonylag drágán kitermelhető mezők adják. Napjainkban a kőolajnak már csak alig ötöde (22%) származik a Volga és az Urál körzetéből, közel kétharmada (62%) Nyugat-Szibériából. A komoly potenciállal rendelkező, még a várható kitermelési boom előtt álló mezők java része pedig még távolabbi és nehezebben kitermelhető, vagy infrastrukturálisan nehezebben kiépíthető területeken helyezkedik el, főleg a messzi északi területeken (az ún. „Távol-Északon”), beleértve a jeges-tengeri selfek vidékét, illetve a Távol-Keleten Szahalin térségében. Még inkább igaz ez a földgáz esetében, amelynek közel egészét (94%) Szibériában, több mint négyötödét (83%) a rendkívül gyéren lakott, északi Jamali-Nyenyecföldön hozzák a felszínre, új mezők feltárása pedig főként a Jeges-tenger térségében történik. Mindez közép- és hosszútávon az orosz kőolaj és földgáz bekerülési költségének emelkedését, a profitráta várható csökkenését, valamint az erre épülő növekedési modell korlátainak erősödését vetíti előre.

Oroszország igen gazdag szénben is: igazolt készletei a világ teljes szénvagyonának több mint hatodát (17,6%) képezik, és a jelenlegi termelési szint mellett több mint 450 évre volnának elegendőek. Ennél nagyobb tartalékokkal csak az Egyesült Államok rendelkezik. A kőolaj és a földgáz nagyobb nemzetközi keresletéből, valamint jóval költséghatékonyabb szállításából fakadóan azonban a kőszén kitermelésének intenzitása viszonylag alacsony, Oroszország a termelők rangsorában a 6. helyen áll. Legfőképpen a kis fajlagos költséggel, külszíni fejtéssel bányászható mezőkön folyik jelentős kitermelés (ezek adják a volumen kétharmadát), legfőképpen ott, ahol a közelben jelentős fogyasztópiac (pl. nehézipar) található, azaz a szállítási költségek mérsékeltek. Jellemző, hogy Oroszország szénbányászatának több mint felét (56%) egyetlen körzet, a délnyugat-szibériai nehézipari térséghez tartozó Kuznyecki-medence adja.

Habár Oroszország primer energiafelhasználásának kereken kilenctizedét, elektromosenergia-termelésének pedig több mint kétharmadát (68%) a földgáz, a kőolaj és a kőszén fedezi, a vízenergia és az atomenergia súlya sem elhanyagolható. Oroszország – Kína, az USA és India után – a világ 4. legnagyobb elektromosenergia-termelője, összesen 450 erőművel rendelkezik. A termelés 20%-át a vízenergia fedezi, amelynek hasznosítására az 1930-as évektől előbb az európai, majd főként az 1950-es évektől az ázsiai országrész folyamain épültek óriási vízerőművek. Ugyan az utóbbi évtizedekben több feltörekvő országban – így Kínában és Brazíliában – ezeknél nagyobbak is épültek, a világ 20 legnagyobb kapacitású vízerőműve között még mindig 4 oroszországi található (a szajano-susenszkojei, a krasznojarszki, a bratszki és az uszty-ilimszki). (Ennél nagyobb számmal – kilenccel – egyedül Kína büszkélkedhet.)

A fosszilis és a vízenergetikai potenciálnak az ázsiai országrészben való erős koncentrálódására reagálva az európai területeken a szovjet érában jelentős atomenergetikai fejlesztések indultak, amelyek az 1986-os csernobili katasztrófa után veszítettek lendületükből, azonban mindmáig folytatódnak. Jelenleg 10 atomerőmű üzemel Oroszországban, közülük 9 az európai országrészen, összesen 33 reaktorral. Új blokkok az elmúlt öt évben is létesültek (Rosztov, illetve Tver térségében), tíz pedig jelenleg épül. Az orosz energetikai tervezés hosszú távon a nukleáris energia súlyának növelését tervezi, ami a következő 10-15 évben kiöregedő erőművek pótlásán túl új létesítmények felépítését igényli.

Oroszország fémércekben és nemfémes ásványi nyersanyagokban egyaránt rendkívül gazdag. Számos termék bányászatában a világ vezető hatalmai között található (pl. palládium: 1., nikkel, platina, volfrám, valamint gyémánt és kálisó: 2.; arany, ezüst: 4.; vasérc: 5.). Ritkaföldfém- és bauxitkészletei ugyan erősen korlátozottak, azonban importált nyersanyagra építve, főként a vízerőművek olcsó energiáját kihasználva a világ 2. alumíniumtermelője (a globális termelés 7%-ával), valamint 5. legnagyobb vasérckitermelője és 5. legfontosabb acélgyártója. Javarészt a hatalmas területű tajga faállományára építve a világ 6. legnagyobb fakitermelője is egyben. A fa nemcsak fontos építő- és bútoripari alapanyag, hanem tekintélyes cellulóz- és papíripar kiépülését alapozta meg.

A nyersanyagbőség ugyanakkor a szovjet időkben, de napjainkban is gyakorta pazarló és erősen környezetszennyező termelési eljárásokkal párosul. A kőolajmezők területén kiterjedt olajszennyezések figyelhetők meg. Az olajjal feltörő földgáz jelentős részét, ahogy már említést nyert, elfáklyázzák. A hatalmas tájsebet okozó külszíni szénbányák kimerülésekor általában semmilyen érdemi rekultivációra nem kerül sor. A fa- és papíripar, illetve a vegyipar mind a nagy folyamok mentén, mind akár a Bajkál térségében erős vízszennyezést okoz. Habár a szovjet blokk legsúlyosabb atomkatasztrófája a napjainkban Ukrajnához tartozó Csernobilban következett be, a mai Oroszország területén is számos súlyos ipari, vegyi, illetve nukleáris szennyezés történt, amelyek megfelelő kezelése és az újabb problémák hatékony megelőzése (pl. a kiégett nukleáris fűtőanyagok biztonságos tárolása) sok esetben mind a mai napig várat magára. A környezetszennyező technológiák széles körű alkalmazásának komoly szerepe van abban is, hogy a lakosságszám és a GDP alapján a nemzetközi ranglista 9. helyén álló Oroszország Földünk 4. legnagyobb CO2-kibocsátója, egy lakosra jutó értéke (12,2 t/év) pedig két és félszerese a világátlagnak, kétszerese Kínáénak, valamint Németországénál is egyharmaddal nagyobb (az USA-étól viszont így is jelentősen, 30%-kal elmarad).

Sokszínű ország, lassú kiút a demográfiai hullámvölgyből

Oroszország népességének 81%-át alkotják oroszok, a maradék közel egyötöd részen számos, egyes régiókban meghatározó súlyt képviselő etnikum osztozik. A vallási kép ennél jóval sokszínűbb: a 2012-es hivatalos felmérés szerint a lakosság 41%-a orosz ortodox hitű, további 5,6%-a egyéb kereszténynek vallja magát. A muzulmánok részaránya 6,5%. Egy százalék körüli, vagy attól elmaradó súllyal több kisebb vallás (pl. a buddhista, a zsidó, a hindu, a taoista) is képviselteti magát. A szovjet időszak ateista ideológiájának és politikájának a hatása érhető tetten abban, hogy a lakosság közel kétötöde (38%) nem vallásos, illetve ateista.

A mai Oroszország területén a II. világháború súlyos pusztításait követően az 1940-es évek végétől egészen a Szovjetunió összeomlásáig természetes szaporodás volt megfigyelhető. Ennek mértéke az 1950-es években meghaladta az évi 15 ezreléket, a hatvanas évek közepére azonban 5 ezrelék környékére süllyedt, és a nyolcvanas évek közepéig ott stabilizálódott. A szovjethatalom megszűnte és az átmenettel járó gazdasági, társadalmi bizonytalanság idején a születési ráta pár év alatt jelentősen visszaesett, míg a halálozási ráta megnőtt. Az 1980-as és az 1990-es évek dereka között így a kicsivel 5 ezrelék fölötti természeti szaporodást 5 ezreléket meghaladó természetes fogyás váltotta. Utóbbi mértéke csak a 2000-es évek második felében kezdett enyhülni, mígnem 2012-től újból – igen szerény – növekedésről beszélhetünk. A lakosságszám ugyanakkor továbbra is elmarad az 1991-es csúcsértéktől (148,5 millió fő), jelenleg kicsivel 146 millió fő föle tehető.

A hosszabb ideig tartó népességfogyás eredményeként rendkívül alacsony a gyermekkorú (15 év alatti) népesség aránya (mindössze 13%), ugyanakkor igen magas az aktív korúaké (15–64 évesek: 71%). Ez azt jelenti, hogy a gyermek- és az időskorú népesség együttes eltartottsági rátája, vagyis a 15–64 éves korosztályhoz viszonyított aránya épp csak meghaladja a 40%-ot, ami jóval alacsonyabb érték Magyarországénál (47%) – igaz, így is magasabb Kínáénál (34-35% között). Oroszország népességét nemi szerkezetét – főként a férfiak lényegesen rosszabb halálozási mutatói miatt – igen erős nőtöbblet jellemzi: 1000 férfira 1160 nő jut (szemben a vezető nyugat-európai és észak-amerikai gazdaságokra jellemző, 1000 férfi/1020 nő körüli értékekkel).

A gazdasági és a társadalmi viszonyok alakulása az évtizedek folyamán a lakosság egészségi mutatóira, életkilátásaira is jelentős hatást gyakorolt. Az ENSZ adatai szerint a mai Oroszország területére vetítve a születéskor várható átlagos élettartam 1965–1970 között 68,5 év volt, ami egy évvel maradt el Magyarország értékétől és 2,6 évvel Nyugat-Európa átlagától. A szovjet gazdaság szerkezeti problémáinak elmélyülése, valamint a brezsnyevi pangás révén az orosz érték az 1985–1990-es időszakig mindössze 0,7 évet tudott emelkedni (Magyarországé stagnált), miközben Nyugat-Európa eleve magas értéke további 4,4 évvel nőtt. A Szovjetunió összeomlása, az ezzel együtt járó gazdasági, szociális bizonytalanság kísérőjelenségei (hanyatló szociális ellátórendszer, alkoholizmus, pszichológiai problémák stb.) hatására az orosz lakosság életkilátásai jelentősen romlottak: a várható élettartam 1985–1990 és 2000–2005 között 4,2 esztendővel 65,0 évre csökkent. (A férfiak helyzete különösen erősen romlott – 5,2 évvel –, de a nők esetében is komoly csökkenés következett be.) Ez még a világátlaghoz képest is bő két éves lemaradást, Pakisztánéhoz vagy Tunéziához hasonló értéket jelentett. A negatív trend végül a 2000-es évek folyamán fordult meg: az évtized első és második fele között 2,2 évvel, 67,2 esztendőre emelkedett a születéskor várható élettartam értéke, ami azonban még mindig elmarad a globális átlagtól.

Fontos megjegyezni, hogy a jelentősen romló finanszírozás ellenére a – korábban viszonylag sűrűn kiépült – egészségügyi és oktatási intézményrendszer legalapvetőbb funkciói az átmenet idején és után is elérhetők maradtak. Ennek köszönhetően folytatódott a csecsemőhalandóság csökkenése (1980–1985: 26 ezrelék; 2005–2010: 11 ezrelék), az írástudatlanság mértéke pedig mindkét nem esetében 1% alatt maradt.

 

 

Globális külpolitika, regionális külkereskedelem

Globális összevetésben Oroszország nemcsak gazdasági teljesítménye, hanem kereskedelmi mutatói alapján is a gyenge nagyhatalmi és az erős középhatalmi státusz között helyezkedik el. A 2014-ben bevezetett nyugati szankciók előtt (a 2013-as adatok szerint) a világ exportjának 2,8%-át, importjának 1,8%-át adta, amivel a világranglista 10., illetve 16. helyén állt. (A szankciók hatására az export értéke 2014-re 2,6%-ra, az importé 1,6%-ra csökkent.) Oroszország külkereskedelme jelentős pozitívumot mutat, a kivitel a szankciók előtt és alatt is 50-60%-kal meghaladta, meghaladja a behozatalt. Komoly geoökonómiai kérdéseket vet föl ugyanakkor a kereskedelem szerkezete, hiszen az exportbevételek közel háromnegyede (71,4%) energiahordozókból származik, miközben a behozatal háromnegyedét (75,6%) feldolgozóipari termékek adják. Hasonló értékek elsősorban alacsonyan vagy közepesen fejlett országokban figyelhetők meg. Ezzel együtt Oroszország nemzetközi stratégiai befolyása jelentős részben éppen az energiahordozók kivitelére épül, hiszen ettől mind az Európai Unió, mind Kelet-Európa országainak jelentős része erősen függ. A kőolaj és a földgáz szállítását lehetővé tevő infrastruktúra kiépítése ráadásul rendkívül idő- és költségigényes folyamat, így a fő fogyasztók területén az orosz nyersanyagok kiváltása más országok termékeivel legfeljebb hosszabb időtávon volna elképzelhető. Megjegyzendő, hogy Oroszország exportjának zömét néhány vezető bányászati (főként szénhidrogén-termelő) körzet, illetve Moszkva és Szentpétervár térsége adja. Az export gazdasági összteljesítményhez mért aránya itt jóval meghaladja az országos átlagot.

 

3

Oroszország régióinak, valamint Közép-Ázsia országainak exportrátája (2013).
Alapadatok forrása: Rossztat Regioni Rosszii, World Bank World Development Indicators

 

Oroszországot különösen erős külkereskedelmi szálak fűzik az Európai Unióhoz: exportjának 45,8%-a, importjának 42,6%-a ezzel a térséggel bonyolódik le. A kelet-ázsiai kapcsolatok fokozatos erősödése is megfigyelhető, ám ezek jelentősége – egyelőre – így is markánsan elmarad az EU-sakétól, ráadásul Oroszország kereskedelmi egyenlege a feltörekvő Kínával jelentős negatívumot mutat. (Az orosz export 6,8%-a megy Kínába és 3,7% Japánba, míg importjának 16,9%-a származik Kínából. A Kínából érkező behozatal értéke 62%-kal magasabb az oda irányuló kivitelénél.) Mindez rámutat az orosz és az európai uniós gazdaság erős kölcsönös egymásrautaltságára.

A szovjet rendszer összeomlása után Oroszország egyre erősebben bekapcsolódott a globális gazdaságba. Az 1990-es évek elejének 0,4% alatti értékei után 2007-ben már 2,7%-kal részesedett a világszerte befektetett működő tőke állományából (FDI inward stock). Ez a mutató a 2008-as válság hatására csökkent, évtizedünk kezdete óta 2,1%–2,4% között ingadozott, ami akár a kis népességű, de magasan fejlett Hollandia vagy Ausztrália, akár a félperiféria egyik feltörekvő államának számító Brazília részesedésénél kisebb. Az elmúlt két évtizedben Oroszország a külföldi működőtőke-kihelyezések terén is aktívabbá vált, különösen a bányászati, kohászati és energetikai ágazatokban, ahol a hazai nagyvállalatok – tekintélyes méretükből is fakadóan – tőkeerős, versenyképes nemzetközi szereplőknek bizonyultak. A kihelyezett állomány nagysága (FDI outward stock) 2000 és 2013 között 20,1 milliárd USD-ról 501,2 milliárd USD-ra növekedett. Ez a globális részesedés alapján 0,3%-ról 1,9%-ra történő emelkedést jelent, amivel Oroszország a nemzetközi ranglista 16. helyén áll (Olaszországot 24%-kal, Brazíliát 71%-kal megelőzve).

Összességében – a statisztikai adatok fényében is – megállapítható, hogy Oroszország Kínával ellentétben nem tartozik a korszerű ipari termelés, a szolgáltatások és a kereskedelem vezető világ szintű hatalmai közé. Politikai és katonai pozíciója azonban befolyásos globális szereplővé teszi, regionálisan pedig a gazdasági súlya is tekintélyes.

Az ország nemzetközi szerepvállalása több formális együttműködésben ölt testet. Az ország állandó résztvevője a BRIC (2010 óta BRICS; Brazília, Oroszország, India és Kína, illetve a Dél-afrikai Köztársaság) 2009 óta évente megrendezésre kerülő csúcstalálkozóinak, valamint alapító tagja a BRICS által 2014-ben létrehozott Új Fejlesztési Banknak (New Development Bank), amely a Világbankkal és a Nemzetközi Valutalappal szemben kíván alternatívát kínálni a tagállamok és a fejlődő világ országai számára gazdaságfejlesztési (például infrastrukturális) projektek finanszírozásában.

Regionális szinten az ország több integrációs szervezetben is vezető szerepet tölt be. E szervezetek taglétszáma és tagsági köre nem azonos; általában az együttműködés szorosságával párhuzamosan csökken a tagállamok száma. A térség legismertebb integrációs szervezete a Független Államok Közössége (FÁK), amely 1991-ben, a Szovjetunió szétesésekor jött létre a kölcsönös együttműködés biztosítása érdekében. A FÁK-hoz 1993-ig a három Balti-állam kivételével az összes volt szovjet tagköztársaság csatlakozott. Azóta az állandó tagok száma kilencre csökkent, miután Türkmenisztán 2005-ben a nagyobb önállóság végett társult tagságra váltott, Grúzia és Ukrajna pedig 2008-ban, illetve 2014-ben a kilépés mellett döntött az Oroszországgal való konfliktusai miatt. A FÁK-ból nőtte ki magát a tagok katonai együttműködését szabályozó Kollektív Biztonsági Szerződés, amelyben a FÁK állandó tagjai közül nyolcan vesznek részt (Azerbajdzsán nélkül).

A FÁK-hoz kapcsolódóan az 1990-es évek első felében egy szabadkereskedelmi övezet létrehozása is a tervek között szerepelt, az ezzel kapcsolatos szerződések azonban nem kerültek aláírásra. A szorosabb gazdasági együttműködés ötlete 2011-ben vett új lendületet, amikor Belarusz, Moldova, Kazahsztán, Kirgizisztán, Oroszország, Örményország, Ukrajna és Üzbegisztán létrehozta a FÁK Szabadkereskedelmi Övezetét. Ennek keretében az integráción belüli export és import vámjait számos termék esetében leépítették. A gazdasági együttműködés terén fontos lépést jelentett Belarusz, Kazahsztán és Oroszország vámuniójának létrehozása 1996-ban, amelynek alapjain 2000-ben létrejött az Eurázsiai Gazdasági Közösség (ennek Kirgizisztán és Tádzsikisztán is tagja volt), majd – egy 2014-es egyezmény nyomán – 2015-ben az Eurázsiai Gazdasági Unió (EEU). Utóbbi a tőke és a szolgáltatások szabad áramlását kívánja megteremteni a tagállamok (Belarusz, Kazahsztán, Oroszország és Örményország) között, egy közel 180 millió lakost és nominálértéken majdnem 2,2 milliárd USD-nyi GDP-t tömörítő térségen belül (az IMF 2014-es adatai alapján). A szervezetnek mind a négy tagállam nyelve hivatalos nyelve, a fő intézmények három ország között kerültek megosztásra (Eurázsiai Bizottság, végrehajtó testület: Moszkva; az EEU bírósága: Minszk, Belarusz; az EEU Fejlesztési Bankja: Almati, Kazahsztán).

 

Nagy ország nagy egyenlőtlenségekkel

Oroszországot a világátlagot meghaladó társadalmi különbségek jellemzik. Ezt érzékletesen tükrözi a jövedelmi egyenlőtlenségeket kifejező Gini-együttható százalékos értéke, amely elméletileg 0 és 100 között alakulhat (a „0” a teljes egyenlőséget jelenti, a „100” pedig azt a szigorúan elméleti lehetőséget, ahol a teljes összjövedelem egyetlen lakos kezében összpontosul). Oroszország értéke 41,7, amely nemcsak a legtöbb európai országénál (pl. Magyarország: 24,7), de a világátlagnál (39,0) is magasabb, bár a nagy feltörekvő gazdaságokénál jellemzően kisebb (Brazília: 50,8; Kína: 47,4). Ennek következménye, hogy míg Oroszország a vásárlóerő-paritáson számított GDP egy főre jutó értéke szerint a 45–50. helyen található a nemzetközi rangsorban, addig a dollármilliárdosok száma (88) alapján az ötödiken, alig elmaradva a 4. helyen álló Indiától (90). Fontos ugyanakkor, hogy az orosz társadalomban nem jellemző olyan súlyú abszolút szegénység, amivel a legtöbb feltörekvő gazdaság küzd. Azoknak az aránya, akik (vásárlóerő-paritáson számítva) napi 4 USD-nál kevesebb jövedelemből kénytelenek megélni, 5,3%. Ez az európai országok mutatójánál ugyan láthatóan nagyobb (pl. Magyarország: 2,5%), ugyanakkor nagyságrenddel kisebb értékét képvisel Indiához (91,2%), Kínához (49,1%), vagy akár Brazíliához (20,8%) képest.

Oroszországot regionálisan is komoly egyenlőtlenségek jellemzik. Ennek hátterében részint a népesség és a gazdaság rendkívül aránytalan térbeli eloszlása található, amely egyszerre fakad természetföldrajzi és történelmi tényezőkből. A 2010-es népszámlálás adatai szerint a lakosság közel háromnegyede (73,7%) az országterület kevesebb mint negyedét (23,2%) képező európai területeken lakik, ahol a bruttó hazai termék több mint kétharmadát (70,0%) állítják elő. Az ország hatalmas területéhez képest különösen figyelemre méltó, hogy a GDP több mint ötödét (21,1%) egyetlen nagyváros, Moszkva teremti meg.

A népesség eloszlásának egyenlőtlenségei ráadásul az elmúlt negyedszázadban jelentősen fokozódtak, miután az árak dotációjának jelentős csökkenése, a megugró szállítási és egyéb megélhetési költségek, valamint egyes térségek gazdaságának nagyfokú leépülése miatt tömeges elvándorlás indult meg főként a zord távol-keleti területekről az európai országrész (részint annak délebbi területei), részint pedig a nyugat-szibériai szénhidrogén-termelő körzetek felé. Ennek szélsőséges példáját képezi a Bering-szorosnál, Alaszkával szemben elhelyezkedő Csukcsföld, valamint az Ohotszki-tenger partján fekvő Magadani terület, amelyek az 1989-es és a 2010-es népszámlálás között lakosságuk közelítőleg kétharmadát (Csukcsföld: 67,4%; Magadani terület: 61,1%) elvesztették. Ennél szerényebb, de említésre méltó különbségek mutatkoznak a természetes szaporodás terén is, ahol a Kaukázus-vidék (a muszlim lakosság jelentős részarányával), valamint Nyugat-Szibéria (a szénhidrogén-iparban foglalkoztatott, döntően fiatal, életének későbbi szakaszában az olcsóbb európai területekre visszatérő munkaerő) mutatói jelentősen kedvezőbbek az európai országrész zömén tapasztalhatónál.

4

Oroszország szubjektumainak és Közép-Ázsia országainak népességváltozása 1990–2010 között. Alapadatok forrása: Rossztat Regioni Rosszii, UN World Population Prospects

 

Az egy főre jutó GDP tekintetében a két nagyváros, Moszkva és Szentpétervár, valamint a „Távol-Északon” elterülő jelentős szénhidrogén- és ércbányászati központok mutatnak kiemelkedő értékeket, amelyektől a többi országrész mutatói jelentősen elmaradnak. Szentpétervár adata (14 900 USD) nominálértéken Chilééhez, Moszkváé (28 800 USD) Dél-Koreáéhoz hasonlítható. Globálisan is rendkívül magas, a Perzsa-öböl menti olajtermelő országokéhoz mérhető értéket mutatnak a szénhidrogénben igen gazdag, ám rendkívül ritkán lakott térségek (Szahalin: 42 000 USD; Jamali-Nyenyecföld: 71 700 USD; Nyenyecföld: 125 000 USD). Természetesen az utóbbi értékek alapvetően csak számszakiak, mivel a kitermelt nyersanyagokból származó bevétel nagy része a szövetségi költségvetésbe kerül, ahol a döntő hányadát újraosztják a szegényebb térségek számára. A bányászat fő centrumvárosaiban azonban a lakosság valóban rendkívül magas, nemzetközileg is kiemelkedő jövedelemmel rendelkezik, és igen jól finanszírozott közösségi szolgáltatásokat, infrastruktúrát vehet igénybe. Lényeges tényező, hogy a legalapvetőbb egészségügyi és oktatási ellátáshoz még a távoli térségek lakóinak zöme is hozzájut (abból is fakadóan, hogy az igazán messzi területeken a gyér népesség nem egyenletesen szóródik szét a hatalmas területen, hanem döntően néhány nagyvárosban összpontosul – a városlakók aránya így errefelé gyakorta 80%–90% körül és felett mozog). Ennek köszönhetően még a leginkább periférikus területek humán fejlettségi mutatója (HDI) is az ENSZ által magas fejlettségi szintként meghatározott kategóriába tartozik: a sereghajtó Tuva Köztársaság értéke (0,750) Mexikóéhoz és Törökországéhoz hasonló.

 

5

Oroszország szubjektumainak HDI értéke (2010) (Hanti- és Manysiföldet, ill. Jamali Nyenyecföldet a Tyumenyi területtel, Nyenyecföldet pedig az Arhangelszki területtel összevonva).
Alapadatok forrása: National Human Development Report for the Russian Federation 2013

 

6

 

7

8

 

Közép-Ázsia: nagyhatalmak ölelésében

 

Közép-Ázsia lehatárolása, országai, kapcsolatai

Közép-Ázsia öt országot foglal magában: Kazahsztán (KAZ), Kirgizisztán (KGZ), Tádzsikisztán (TJK), Türkmenisztán (TKM) és Üzbegisztán (UZB). Ennek alapja nem természetföldrajzi, hanem politikai és társadalom-földrajzi: 1991-ben, a Szovjetunió felbomlásakor, az egykori Szocialista Szovjet Köztársaságok (SZSZK) önálló országok lettek, köztük ez az öt közép-ázsiai fekvésű SZSZK is. A legnagyobb területű Kazahsztán (2,7 M km2), amely egyben a világ legnagyobb kiterjedésű tengerpart nélküli országa. Két nagyobb területű még Türkmenisztán (488 ezer km2) és Üzbegisztán (447 ezer km2), míg a kisebbek Kirgizisztán (200 ezer km2) és Tádzsikisztán (142 ezer km2).

9

Közép-Ázsia elhelyezkedése Oroszországhoz viszonyítva

 

A térség egykoron nagy birodalmak határzónájában feküdt és mai is politikai, gazdasági szempontból meghatározó országok, makrotérségek között terül el: határai északon Oroszország (Kazahsztán szomszédos vele), keleten Kína (Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán), délen Pakisztán és India (Tádzsikisztán), Afganisztán (Tádzsikisztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán), valamint Irán (Türkmenisztán). Ezek közül a legproblémásabb az afganisztáni határ, mivel ennek megfelelő védelme megoldatlan, így fegyver, kábítószer és szélsőséges csoportok, terroristák juthatnak át a határon.

Az országok határai – mint belső határok – a két világháború között, az egykori szovjet időkben, az SZSZK-k ki- és átalakításakor jöttek létre és formálódtak, majd a függetlenség után, egyezkedések révén a mai határokká váltak. Hosszú évszázadokon keresztül a helyi népesség döntő részét nomád közösségek alkották, és nem volt szükséges határhúzás a lakatlan ill. hasznosítás alatt nem álló területeken. A térség őshonos lakói a letelepedett tádzsikok voltak, ám idővel török népek vándoroltak be a területre, akiknek egy része letelepedett, másik része nomád állattartást folytatott. A középkor folyamán nem is léteztek a térségben nemzetállamok, hanem különböző birodalmak részei húzódtak erre, majd különböző kánok uralma alatt állt a terület. Ekkor terjedt el az iszlám a térségben. (A területet a kelet–nyugati Selyemút ágai szőtték át, amelynek jelentősebb központjai Buhara és Szamarkand voltak.) A területet a cári Oroszország a 18. századtól kezdve fokozatosan meghódította, majd a 19. század végén egy angol-orosz egyezmény kijelölte a két hatalom érdekszférájának határát (Afganisztán északi határa). Innentől orosz politikai, vallási, kulturális befolyás alatt volt a terület, majd 1922-től, a Szovjetunióhoz tartozás időszaka alatt pedig a kommunista rendszerhez illeszkedő társadalmi, gazdasági átalakulás vette kezdetét. Mindez komoly hatással volt az itt élők nemzeti, etnikai hovatartozásának kialakulására, életmódjára, és számos mesterkélt, a későbbi feszültségeket magukban hordozó területbeosztás született, amely mögött a Szovjetunió akkori egységének és politikai érdekeinek a szem előtt tartása állt.

A Szovjetunió megszűnésekor Kazahsztán és Türkmenisztán hamar rendezte a felmerülő határvitákat, míg a kirgiz-üzbég, valamint a kirgiz-tádzsik határvonalról mind a mai napig jogi viták, tárgyalások folynak. Ennek egyik legfeszültebb eleme a termékeny mezőgazdaságú, így nagy népsűrűségű, de kevert etnikumú Fergánai-medence, amelyen Üzbegisztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán osztozik. Az országhatárok itt több helyen bizonytalanok, vitatottak. Ráadásul a meghúzott határok sem mindig problémamentesek: például Tádzsikisztán északi vékony nyúlványa, amely a határhúzások, területcserék során került az országhoz, a domborzati akadályok miatt télen akár megközelíthetetlenné válhat az ország törzsterületéről. A Fergánai-medence ráadásul még enklávékat is magában rejt (Szoh, Sakimardan, Barak, Voruk), amelyek körül és azok mindennapi életében szintén állandó feszültségek vannak.

A Szovjetunió felbomlásakor az egykori tagköztársaságok többsége, különböző tárgyalások után, 1991-ben aláírta a Független Államok Közösségének (FÁK) szerződését. Ennek hátterében többek között a békés átmenet és a korábbi együttműködések, ill. egymásrautaltság állt. A kezdetekkor mind az öt közép-ázsiai ország tagja volt ennek, de 2005-ben Türkmenisztán kilépett, és jelenleg megfigyelői státusza van. A FÁK megalakulása óta a tagországok több politikai, katonai és gazdasági együttműködést is aláírtak egymás között, ilyen volt a Kollektív Biztonsági Szerződés, amelyet Örményország, Kazahsztán, Kirgizisztán, Oroszország, Tádzsikisztán és Üzbegisztán 1992-ben rögzített (Taskentben), ehhez később Azerbajdzsán, Grúzia és Fehéroroszország is csatlakozott. A szerződés garantálta tagállamainak országuk biztonságát, szuverenitását és területi egységét; a későbbi cél pedig az egységes védelmi térség létrehozása volt. Közép-Ázsia országai, Türkmenisztán kivételével, Oroszországgal és Kínával 2001-ben megalapították a Sanghaji Együttműködési Szervezetet, amely egy eurázsiai politikai, gazdasági és katonai kormányközi szervezet. (Ez a korábbi – Üzbegisztán nélküli – ún. sanghaji ötök szervezetére épült.) Ezen szerveződések hatékonysága azonban elég alacsony, és egyelőre akadozik egy erős közép-ázsiai integráció kibontakozása, amely ellen leginkább az dolgozik, hogy az országok közötti külpolitikai viszony hullámzó, feszültségekkel terhelt (leginkább a tádzsik-üzbég, kirgiz-üzbég, tádzsik-kirgiz ellentétek a meghatározók).

A nagy nemzetközi szervezetekről elmondható, hogy mind az öt ország tagja az ENSZ-nek és az IMF-nek, valamint az EBESZ-nek (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet). Ezen túl Kirgizisztán és Tádzsikisztán a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO) is csatlakozott.

A térség öt állama közül politikai szempontból Kazahsztán a legstabilabb állam, az AON amerikai kockázatkezelő cég besorolása alapján azonban így is a közepesen magas, míg a többi ország a magas rizikójú államok közé tartozik. Az elmúlt időszakban komolyabb fegyveres összetűzések egyrészt Tádzsikisztánban voltak, ahol a belpolitikai erők (kormányzat és ellenzék) feszültek egymásnak, és ahol egyes térségek az államtól való elszakadást is megcélozták, másrészt Kirgizisztában, ahol egyrészt klánok állnak egymással szemben, másrészt a vagyonosabb üzbég kisebbséget érték komoly atrocitások.

Geopolitikai szempontból lényeges elem még, hogy az 1950-es években Kazahsztánban szovjet rakétakísérleti telep és űrrepülőtér létesült (Bajkonur), amelynek körzetét jelenleg Oroszország bérli és üzemelteti.

 

Száraz kontinentális terület észak–déli zonalitással

Az államhatárok e térségben nem követik a tájhatárokat. A társadalom-földrajzilag meghatározott terület legnagyobb része síkvidék (nagyobb egységei a Kaszpi-mélyföld, a Turáni-alföld, a Kara-kum és a Kizil-kum), amelyeket kisebb-nagyobb hátságok szabdalnak fel. Magasabban fekvő terület északkeleten, Kazahsztánban a Kazah-hátság, valamint délkeleten a Tien-san, a Pamír és a környező hegyláncok, amelyek Kirgizisztán és Tádzsikisztán területén húzódnak.

Közép-Ázsia éghajlata kontinentális. Jelentős a hőmérséklet évi ingadozása: a nyár meleg (20–30 °C), a téli középhőmérséklet 0 °C alatt van. Az óceánoktól való távolság és a zártság miatt kevés a csapadék, északon is csak általában 200-300 mm, míg dél felé helyenként a 100 mm-t sem éri el. Északon száraz sztyeppek húzódnak, délebbre a félsivatagi ill. a mérsékelt övi sivatagi éghajlat a meghatározó. A talajok termékenysége összességében rossz és hasonló zonalitást mutat; a legjobb minőségű csernozjom talaj csak északon jellemző. A terület nagy része lefolyástalan és a messzebbről érkező folyók vagy tavakban végződnek, vagy vizük elfogy, akár antropogén hatásra (leginkább az öntözés a fő vízelvonó). Számos tó van a területen, de ezek többsége kicsi és időszakos.

A térség legkomolyabb környezeti problémája a Kazahsztán és Üzbegisztán határán fekvő Aral-tónak a kiszáradása. A tavat tápláló Amu-darja és Szir-darja folyók vizét az 1960-as évektől a szovjet vezetés az öntözés szolgálatába állította, aminek eredményeként a tó vízutánpótlása lecsökkent, kiterjedése jelentősen lezsugorodott (területének több mint 80%-át, vizének több mint 90%-át elvesztette), és a maradék kisebb tavakban a sótartalom megemelkedett. Az egykori élővilág java elpusztult, a tó partján élők társadalmi, gazdasági élete gyökeresen megváltozott. A jelenség jelentős nemzetközi visszhangot váltott ki.

 

Növekvő számú népesség, etnikai keveredések, iszlám dominancia

Közép-Ázsia népessége mintegy 65 millió fő. Az öt ország népességszáma elég eltérő: a legnépesebb Üzbegisztán 30 M fővel, őt követi Kazahsztán 16,3 M, majd Tádzsikisztán 8 M fővel, míg a legkisebb lélekszámú országok Türkmenisztán 5,3 M és Kirgizisztán 5,2 M fővel. Demográfiai szempontból egyelőre mind az öt országot a viszonylag magas természetes szaporodás jellemzi (KAZ, TKM: 13-14‰, UZB: 16%, KGZ, TJK: 21-23%). A korszerkezet fiatalos: a 15 év alattiak arányának értékei 25% (UZB, KAZ) és 33% (TJK) közöttiek. (Magyarországon ez kb. 15%.) A születéskor várható élettartam 65 év felett van.

10

A közép-ázsiai országok fő társadalmi, gazdasági adatainak összevetése.

Alapadatok forrása: UN Demographic Yearbook 2013, World Bank World Development Indicators, UNCTAD Indicators

 

A népesség területi megoszlása elég szélsőséges. A fő társadalmi-gazdasági csomópontok délen és délkeleten a síkvidékek és hegyvidékek találkozási zónáiban, gyakorta a folyók völgyeiben jöttek létre. Emellett a folyók (mint korábbi kereskedelmi utak és ivó-, öntözővíz-források) mentén alakultak ki oázistelepülések. A térség legnépesebb városa az üzbég főváros, Taskent (2,3 M), a Tien-San nyugati lábánál. Mellette az egykori híres üzbég kereskedővárosok, Szamarkand és Buhara lélekszáma már csak mintegy 300 ezer fő. A második legnépesebb az egykori kazah főváros, Almati (1,5 M), a kirgíz-kínai-kazah hármashatárhoz közel. Az ország új fővárosa 1997-től a jóval északabbra és bentebb fekvő Asztana (jelentése kazah nyelven: “főváros”, 0,8 M); a központ áthelyezésének egyik fő oka Almati perifériális, határ közeli fekvése volt. A legnépesebb kirgizisztáni település a főváros, Biskek, ám ennek lélekszáma mindössze 900 ezer fő körüli. Közel hasonló lélekszámú Türkmenisztán fővárosa, Asgabat. Náluk csekélyebb lélekszámú a tádzsik főváros, Dusanbe, alig 0,5 M fővel. A többi város lakosságszáma nem éri el az 500 ezer főt. A népesség közel fele városlakó Kazahsztánban és Türkmenisztánban, harmada Üzbegisztánban és Kirgizisztánban, ill. negyede Tádzsikisztánban.

A Közép-Ázsiában élő népcsoportok döntően a török nyelvcsaládhoz tartozó nyelveket beszélik, északon a kazahok, délebbre az üzbégek, türkmének, kirgizek tartoznak ide. A tádzsikok nyelve viszont az iráni nyelvcsaládhoz tartozik. A hivatalos nyelv a három délebbi országban a nemzetalkotó nép nyelve, azaz a türkmén, az üzbég és a tádzsik, míg Kazahsztánban és Kirgizisztánban a kazah, illetve a kirgiz mellett az orosz is. Ennek oka, hogy az egykori Szovjetunióhoz való tartozás örökségeként az előbbi országban az orosz lakosság aránya meghaladja a 20%-ot, utóbbi esetében pedig a 8%-ot; a többi országban az oroszok aránya 1-2% körüli. (Sok orosz nemzetiségű hazavándorolt a Szovjetunió felbomlásakor.) A három délebbi országban 80% körül, valamint a felett van az államalkotó nép aránya, a másik kettőben azonban csak kb. 70%. A népek keveredését mutatja, hogy a legtöbb ország nemzetiségi statisztikáiban felbukkan néhány egyéb térségbeli ország nemzetisége is (nagyobb számú és arányú közülük az üzbég kisebbség Kirgizisztánban, Tádzsikisztánban és Türkmenisztánban, jelentős számú pedig a tádzsik kisebbség Üzbegisztánban). Etnikai színfoltként említhetők még nyugaton az ukránok, északon az ujgurok, szórványokban a tatárok, valamint a Tádzsikisztánban található Hegyi-Badagsan Autonóm Régióban élő, az elmúlt években többször fellázadt pamíri népek, akik nyelve és iszmaelita vallása is eltér az államalkotó szunnita tádzsikokétól. Megemlíthető még, hogy Afganisztán északi részén számottevő tádzsik és üzbég kisebbség él.

A vallási kép sokkal egyveretűbb, mivel az iszlám vallás a domináns. Ennek szélsőséges formáit elutasítják az országok. (Bár működnek ilyen vallási mozgalmak, amelyek a világinak titulált kormányzatok megdöntését célozzák és az afgán tálibokkal is együttműködnek.) A szovjet idők emléke, hogy jelentősebb arányú még az orosz kisebbséghez köthető ortodox vallás, valamint az, hogy az elvilágiasodott és a nem vallásos népesség aránya is számottevő.

 

 

A természeti erőforrások fokozódó kiaknázása

Az éghajlat és a talaj zonalitásának, valamint a domborzati adottságoknak megfelelően a fő növénytermesztési területek északon vannak, míg délebbre és keletre a nomád állattartás a jellemző. Emiatt emelkedik ki a búzatermesztés terén Kazahsztán (9-10 M t, a világtermés kb. 1,5%-a, exportra is jut) és Üzbegisztán (6-7 M t, kb. 1%). Kazahsztán az egy lakosra jutó földterületek nagysága alapján a világ élvonalában van. Északon sok szűzföldet törtek fel az 1950-es évek folyamán, ám ezek egy része később a szél talajt elhordó pusztítása révén használhatatlanná vált. A számos környezeti problémáért felelős öntözéses gazdálkodás révén a térség híres ipari növénye a Szovjetunióhoz tartozás korszakában felfuttatott gyapot, amelyből a vezető Üzbegisztán (3-3,5 M t, világtermés kb. 4%-a) mellett Türkmenisztán, Tádzsikisztán és Kazahsztán is jelentősebb termelő. Az előállított gyapotszál, gyapotszövet mennyisége tekintetében Üzbegisztán emelkedik ki. A nomád állattartás a térség meghatározó mezőgazdasági formája: egykoron a nomád pásztorok több száz kilométert vándoroltak a füves sztyeppéken, míg a hegyvidéki területeken a magasan fekvő nyári és az alacsonyabban fekvő téli szállások között szezonálisan változtatták helyüket a pásztorkodó nagycsaládok. Ezt a rendszert a szovjet nagyüzemi állattartási formák részben átalakították. A térség jellegzetes állatfajai a juh (híres a karakül), a szarvasmarha, valamint a kecske, a ló, helyenként a teve, a selyemhernyó, de az állomány nagyságát tekintve csak Kazahsztán lótartása számottevő világviszonylatban, valamint a juhok szolgáltatta gyapjú mennyisége Üzbegisztánban.

Közép-Ázsia kőzettani felépítésének főbb gazdasági jellemzője, hogy az ős- és óidei kőzettömegek világgazdaságilag fontos érceket tartalmaznak, a több helyen rájuk települt fiatal üledékek pedig szénhidrogén-készleteket. A térség országai közül Kazahsztán emelkedik ki az ásványi nyersanyagok bányászata terén. A számtalan érc közül a legfontosabb az uránérc, mivel a világon bányászott éves teljes mennyiség kb. 40%-át (majdnem 23 ezer t, 2013) adja az ország, és ezzel világelső. A világranglistán kiemelkedő helyen áll még a kromit (a krómérc egy fajtája) (a világtermelés 16%-a, 2012), a porózus titánium (11%), a fémmagnézium (3%) és a rénium (6%) esetében. Jelentős ezen túl még a réz- és a cinkérc (2,5%-2,5%), a vas- és az ólomérc, amelyekből a hazai kohókban történő feldolgozás után exportra is jut. A kadmium és a gallium is fontos bányakincs. A bauxitbányászat is számottevő az országban: évente mintegy 5 M t tonna kerül kitermelésre, amelyből a hazai alumíniumipar (1,84 M t, 4%) kap bőven nyersanyagot. Jelentős még az ezüst (4%), az arany (1,5%), illetve a kén (4%) és a foszfát kitermelése. A kazahsztáni energiahordozókról elmondható, hogy kiemelkedik a kőszén (kb. 120 M t, a világtermelés kb. 1,5%-a), jelentős exportőr belőle az ország, valamint fontos szerepe van a kőolajnak is, főként, hogy ennek a fogyasztása is szerény a kitermelt mennyiséghez képest, így a zömét exportálni tudják, nagyrészt az európai országokba, Oroszországon keresztül. Kazahsztán kormánya az elmúlt időszakban elősegítette a bányaipar fejlődését, és számos meghatározó ásványianyag-kitermelő cégben van érdekeltsége. A többi országot nézve, meg lehet említeni az Üzbegisztánban zajló arany- (93 ezer kg, 3,3%, 2013) és uránérc-bányászatot (2,4 ezer t, 4%), valamint az Üzbegisztánban és Türkmenisztában zajló földgáz-kitermelést. Utóbbi ásványkincs Kazahsztánon és Oroszországon átmenő vezetéken jut el az európai piacokra.

A szénhidrogén-kitermelés fő körzete a nyugati határon fekvő Kaszpi-tenger (a Föld legnagyobb tava), amely Oroszországgal, Azerbajdzsánnal, Iránnal, Türkmenisztánnal és Kazahsztánnal határos. A tófenék hatalmas szénhidrogén-vagyont rejt, így felosztása, kiaknázása az érintett országok politikai vitáinak kereszttüzében áll. Ez és egyes országok belpolitikai viszályai mind a kiaknázásba való befektetéseket, mind a piacokra történő vezetékes elszállítást problémássá teszik. Pár éve a tó északi részét Oroszország, Kazahsztán és Azrebajdzsán felosztotta egymás között, és ott zajlik a kitermelés, bár a felosztást a másik két érintett ország nem fogadta el.

Az energiabőségnek köszönhetően Kazahsztán a térség legnagyobb elektromosenergia-termelője (87 786 M kWh), javarészt széntüzelésű hőerőművekre építve (az ország egyetlen atomerőművét már régen bezárták). A kazahsztáni érték valamivel több mint felét éri el Üzbegisztán termelése, míg a többi három országban már jóval kisebb mennyiségről beszélhetünk (a magyarországi termelés közel fele); ezekben az országokban is a hőerőművek dominanciája a jellemző.

A nominálértéken vett GDP nagysága (2013) tekintetében Kazahsztán kiemelkedik 232 Mrd dollárral. Körülbelül negyede ennek a kétszer olyan népes Üzbegisztán értéke (56,8), és kevesebb mint ötöde a harmad akkora lakosságszámú Türkmenisztáné (41,9). A két kisebb ország GDP-je 8 Mrd körüli (KIR: 7,2; TJK: 8,5). (Összehasonlításként: Magyarország értéke 133 Mrd.)

11

A GDP éves növekedésének különbségei Közép-Ázsia országaiban 1991–2013 között.
Alapadatok forrása: World Bank World Development Indicators

 

 

A GDP növekedéséről elmondható, hogy az 1990-es években, a Szovjetunió felbomlása után, a gazdaság mélyrepülésben volt, ám az évtized végére minden ország gazdasága megélénkült, és a 2000-es években már jelentős, országonként változóan 5-10%-os növekedés figyelhető meg. Ezt a trendet leginkább a gazdasági világválság törte meg, valamint egyes években a belpolitikai krízisek miatt Kirgizisztán adatának lefelé, illetve Türkmenisztán adatának felfelé történő kiugrása.

A gazdasági értéktermelés ágazati összetétele elég vegyes képet mutat, mivel a primer szektorban dolgozók aránya 5% (KAZ) és 27% (TJK), az iparban dolgozóké 23% (KIR) és 67% (TKM), a szolgáltatásban dolgozóké pedig 25% (TKM) és 62% (KAZ, KIR) között alakul. Az adatok alapján markáns agrárkaraktere Tádzsikisztánnak, Üzbegisztánnak és Kirgizisztánnak van, míg iparosodottabb jellegű Türkmenisztán, illetve Kazahsztán.

A térség ipari karaktere szerényebb és a szovjet idők emléke (nehézipar) kísért. A különböző kohók, erőművek, finomítók és vegyipari üzemek többnyire a nyersanyagra települtek, de a gépipari gyárak (mezőgazdasági gépek, bányagépek stb.) inkább a nagyobb városokban üzemelnek, a modernebb ipar (pl. elektronika) pedig szinte csak a fővárosokban. Ezzel szemben a textil- és élelmiszeripar a kisebb városokban is jelen van. Az ipari termelés összességében nem kielégítő, így az importlistán a magasabb hozzáadott értékű ipari termékek súlya számottevő.

A térség országainak szerény gazdasági súlyát mutatja, hogy a világ 2000 legnagyobb cége között (a Forbes adatai alapján) mindössze egy kazah pénzügyi cég (1608. helyezett) van jelen. (Összehasonlításként: Magyarország két céggel is jelen van, amelyek 1282. és 1494. helyezettek.)

 

 

Közepesen fejlett és elmaradott ázsiai országok

A gazdasági fejlettség mutatója, az egy főre jutó GDP (2013, vásárlóerő-paritáson) alapján a térségből Kazahsztán emelkedik ki Magyarországhoz közeli értékével: 23,2 ezer USD. Türkmenisztán a következő közel 14 ezer dollárral, míg a másik három ország értéke már alacsony: Üzbegisztáné 5,2 ezer, Kirgizisztáné 3,2 ezer, Tádzsikisztáné 2,5 ezer (utóbbi már pl. Nepál, Tanzánia értékéhez áll közel).

A komplexebb HDI-index értékei alapján is az előbbinek megfelelő az országsorrend és a világbeli pozíció: kiemelkedik Kazahsztán 70. helyével, Törökország és Mexikó közötti értékével (0,757), míg Türkmenisztán már csak a 103., Üzbegisztán a 116., Kirgizisztán a 125., Tádzsikisztán pedig a 133.. Utóbbi Indiához hasonlatos értékkel bír (0,607) (Összevetésként: Magyarország a 43.)

A kereskedelmi adatok alapján megállapítható, hogy az export értéke Kazahsztánban a legmagasabb a bányakincsek, nyersanyagok (főként a kőolaj) nagymértékű kivitele miatt (83 Mrd USD, 2013; Szlovákia, Irán, Argentína értékéhez áll közel). Ugyanakkor az import ennek kevesebb mint fele (főként gépek, vegyipari anyagok), így pozitív az ország külkereskedelmi mérlege. A két földgázexportáló, a legnagyobb és legkisebb lélekszámú ország, Üzbegisztán és Türkmenisztán esetében már kisebbek az export- és importadatok (kb. 15-19 Mrd USD), de pozitív a mérleg, míg a két hegyvidéki ország, Kirgizisztán és Tádzsikisztán gazdasága sokkal zártabb, kiviteli és behozatali volumenük nem éri el az 5 milliárdot, ráadásul kereskedelmi egyenlegük erősen negatív. A terület gazdasága és kereskedelme erősen függ jelenleg is Oroszországtól, főként az import terén (országonként kb. 25-30%), mellette Kína vált az elmúlt években a másik fő kereskedelmi partnerré.

A külföldi tőkeberuházások (FDI) tekintetében hasonlóan Kazahsztán emelkedik ki, valamivel több mint 100 Mrd USD állománnyal (stock, inward, UNCTAD). Hozzá képest a többi országba történt beruházás elég csekély: Türkmenisztánban 23, Üzbegisztánban 8,5 Mrd, míg Kirgizisztán esetében 3,5 és Tádzsikisztánnál pedig 1,6 Mrd USD körüli az érték. (Összehasonlításként: Magyarország értéke kb. 102 Mrd, 2012). A beruházások fő célterülete az ásványkincsek kitermelése, de kisebb ipari beruházások is történtek már a térségben.

 

 

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés